A nagy valogbarúgás... az őrségen...

Késő este érkeztünk meg a láger raktárába, ami kívül volt a lágertől. Kezdtük lerakni a halat a raktárba. Megint csak jött az emberi gyarlóság, jó-jó most jóllaktam hallal, de jó volna holnapra is valamit biztosítani ebből a halhegyből, de hogyan. Ahányan voltunk, egy volt a gondolat ki-ki rejt el halat valahova. Ki az öblébe, ki a nadrágjába, ki zsebébe raktározott a maga számára a halból.
Amikor teljesen lepakoltunk, elköszöntünk a nacsalniktól és indultunk be az őrségen keresztül a lágerba. Igen ám az őrség látta, hogy mi halat hoztunk a raktárba, tehát akkor nálunk kell is halnak lenni. Kérdezte is Riba jesz?... Hal van. Nyet-nyet, nincsen, ezzel kezdte a motozást. Mindjárt az első barátomnak a fufajkája alól kiemel kb. fél kiló halat. Több nincs nála, engedi be. Motozza a többit is, talál mindegyiknél halat és nagy szigorral szedi el a titkos zsákmányt, mondván ezért minket bunkerba zárhatnának. A fene megette, kellett nekik a hal. Jöttem én is sorra, féltem a motozástól. Riba jesz?...Nyet. Tapogatja a fufajkámat, tapogatja a nadrágom szárát, tapogat elől-hátul, nem akad rá a halfalatomra, és amikor nem talál nálam semmit, nagyon dühös lett, gondolta magába, ez a hülye nem lopott halat... meg is érdemlem, mérgében a csizmájával jó nagyot rúgott a valogamba és ellökött. Na ezt még csak kibírom, gondoltam magamban, fő hogy a halam megmaradt. Hát hová is tettem az ínyenc falatokat. Tudni kell, hogy az áldott valinki csizma igen bő szaru lábbeli, úgy hogy a lábszáram és csizma közt hat-nyolc centi hézag volt. Na most én a halakat a lábszáram hátsó részéhez süllyesztettem, és amikor a halakat kereste az őr, erősen hátrafeszítettem a lábamat, a lábszáram rásimult a halakra hézag nem volt csak elől, ott meg nem látott halat, szegény őr.

Ki lopta el a szalonnámat?

Tehát egy rúgás és egy lökés volt a vámfizetségem, de a halak megmaradtak. Ennyi fizikai fájdalom mellett mindig vállalkoztam volna ekkora zsákmányra, hiszen majd fél kiló halnak lettem boldog tulajdonosa, volt öröm és volt ismét félelem, mikor lopják el a fejem alól a megszenvedett éltető elememet.
Persze csak dugva szabadott enni, mert a sok éhes szájjal nem szabadott incselkedni, akárcsak a harapós kutyát nem szabad ingerelni, mert abból nagy baj származhat. Megtörtént eset volt, egy alkalommal.
Szintén a raktárban dolgoztam és sikerült tizenöt deka körüli szalonnát ellopni és barakkba rejteni a fejem alá.
Másnap, amikor kedvem támadt a szalonnaevésre, kutatni kezdek a fejem alatti részénél, rakosgatom a sok rongyot, egyéb szemétre valót, de bizony én a szalonnát nem lelem, nincsen meg a szalonnám. Hova lett? Itt volt, tehát valaki ellopta, ez már lopás, mert a raktárból lopni az nem bűn, de saját barátomtól lopni égbekiáltó bűn.
Kérdezgetem a társaimat, gyerekek itt volt egy darab szalonna a fejem alatt nem találom, ki vitte el? Ismételgetem többször ezt a szomorú történtet, de csak hallgatás a válasz, én sem, én sem.... hát akkor ki?... Közeledni látom felém az egyik társat, kb. százkilencven magas csontkollekció, egészen hozzam jön és sírva kér bocsánatot tőlem, ő a tettes.
Vallomása alapján, látta a szalonnámat a fejem alatt és akkora vágyat érzett utána, és nagyon éhes volt, nem tudott magának parancsolni és egy adott pillanatban ellopta az értékes falatot, eltemette. De csak sírt, nem tehet róla, nagyon röstelli a dolgot, de nem tudja már jóvá tenni a bünét, csináljak vele amit akarok, de megtörtént a sajnálatos eset. Látva a síró arcát ennek a hatalmas embernek, a beesett könnyes szemeket és vonagló szájat, egy kicsit megszidtam az őrnagyurat, mert vámtiszt, őrnagyi rangban volt, gondoltam majd még lopok én a raktárból, ha tudok. Ez az őrnagy mesélte el nekem, milyen bőségben élt idehaza, mennyi értékes holmival voltak ellátva, hiszen a vámnál, amikor felülvizsgáltak a küldeményt, amit bemutattak árut, azt sohasem vitték vissza a rakomány közé, az a vámtisztté maradt.
Bizony rengeteg étel, ital, ruhaféle, dísztárgyak, porcelánok stb.... bőségesen volt az otthonukban. Ez a nyomor azért borzalmasabb és elviselhetetlenebb számára. Talán ő is emlegeti ezt a lopását, ha még él egyáltalán valahol a földtekén. Szomorú történet ez.
Nem is kell mondani, hogy én nagyon jó disznó lettem volna, mert nagyon jó takarmányértékesítő vagyok. Így is volt, napról-napra éreztem a javulásomat, kezdtem iperedni, ami egyben szomorú is lett.

Igen amikor ismételten mentem a banyába a fertőtlenítőbe, levetkőzve láttam a megaszalt bőröm alatt van valami kis lerakódás , kezd a seggem a nyomorúságából domborúbb alakzatot felvenni.
Jött is négy hét után az orvosi vizit. Levetkőzni, sorba állni. Voltak, akik beleestek az okásságba, vagy a dísztrófeás kategóriába, vagy maradtak tovább a volt minősítésben. Hozzám ért a felcsernő, rám nézett, végiggusztált elölről, oldalról, hátul a seggemen éreztem a kezét, meghúzta a bőrt, csak annyit hallottam, davaj roboti... Ez kellett nekem, csak eddig tartott a nyomorból való kilábalás, fogott rajtam minden, amit megehettem.
Jól van ez így, hiszen nem valami földi gyönyör okásnak lenni, csak egy lepés a sír és itt a vég.
Másnap már indultam munkára, mégpedig nagyon sok helyen dolgoztam, azaz dolgozgattam. Azt tudom, hogy tél volt, és hideg.
Talán mégis arról a helyről írok, ami szintén nagy fizikai munkát kívánt, csak arra nem emlékszem, előbb voltam e okás, vagy ezután lettem okás.

Kőbánya

Mondván, amit leromboltunk, azt nekünk kell felépíteni. Csak azt tudom én egy puskalövést sem adtam le, nem robbantottam fel semmit, miért kell akkor nekem most építeni ezt az országot?
Na szóval jött a kőbánya. Reggel sorakozót ordítanak. Most vagyok itt először és azért érdeklődöm erősen, hogyan is megy itt a munka, mi a napi program? Főleg hol étkezünk, kihozzák vagy ott főznek.
Nagyon lestem a szekeret, vagy az autót, ami mégis csak négyszáz embernek hozza a kajáját, de bizony nem találkozott a szemem ezzel a rakott kocsival. Ellenben láttam egy magyart, akinek a hátán megcsavart zsák feszül, borzalmas kíváncsisággal sompolygok a közelébe. Pajtás mit hozol?… Te marha, hát mit hoznák?… én azt kérdezem te marha?... nagy daccal ordítja felém, hát az ebédet. Ebédet?… Egy zsákban?... Négyszáz főre?... és ez kavalygott bennem, hogyan lehet négyszáz ember részére egy megcsavart zsákban, elöl is lógott a fél zsák meg hátul is lógott a másik fele. Persze hazai viszonyokra gondolva, mégis ha már nálunk négyszáz főre kell ebédet készíteni, akár civilnek, vagy katonának, hát akkor mégis csak van valami gond és fuvar stb. Itt egy zsákban ez mind benne van...? Nem értettem az első pillanatban, már csak azért sem hiszen kőbányába megyünk, azaz követ fejtünk, ez pedig nem a könnyű műfaji munkálatokhoz van besorolva, tehát itt fogy a kalória, de kell is ám pótolni azt. De egy zsákban ennyi kalória lehetséges?…
Jöttek a teherkocsik, davaj, bisztra, bisztra, siessünk, jött a félvad ordítás... A szokásos módon leülni szadisz.... hogy fagyos volt a gépkocsi alja, hideg volt, nem tettek alánk semmit, majd a seggünk lesz a rzsóje, vagy kibírjuk, vagy nem.

A szokásos ülésrend, egy leül, a lábakat szét és a következő annak a lába közé ül be, és így tovább... Szorosan tapadunk egymás mellé, mint a nyüvek a szarban, hézag nincsen, talán ez a szorosság tartotta meg némileg a meleget, mert az volt a szerencsés, aki már a másiknak a lába közé ülhetett, mert akkor a hátánál is meg elő1 is védettebb volt. Úttalan utakon majd felfordulva utaztunk, borzalmasan megdobott közben a gépkocsi, a sofőr úgy látszik, élvezte ezt az embertelenségi kínzást, mert mindent elkövetett, hogy mettől többet ugráltassa a gépkocsit, mi meg mettől nagyobbat ordítsunk. Bizony, amikor nem vigyáztam és nem voltam felkészülve, több mint fél méter magasra feldobva estem vissza a kocsi fenekére, vagy rossz esetben az ottaninak a lábára, vagy a hasára, jött a hétszentség összes szentjeivel, de mit lehetett tenni, erdei úton mentünk, amikor is még nem volt fagy, borzalmas gödröket vájt ki a forgalom és most sziklák mélyén megfagyva ezek a gödrök kínzó forgalmi utazást biztosítottak. Sajnos itt már láttam, nincs értéke a gépkocsinak, ha törik, had törjön, nincsen felelősség, nem az övé, az államé, nincsen becsülete a közös vagyonnak.
De ez rettenetesen hatott rám, hiszen a propaganda a fennkölt orosz emberről szónokolt, de hát mikor és miben fogom én azt meglátni?... A munkahely bizony ahogyan megtudtam ítélni tizenöt-húsz km-re lehetett, tehát volt mit dobálni rajtunk a kocsinak. Erre már csak tiszta nyíres és fenyő volt. Ha turistaszemmel nézhettem volna ezt a ritka szépséges erdőt, amikor a fehérkérgű nyírek pompás látványt nyújtottak felém, de bennük is a didergő, fázós társat láttam.

Vízduzzasztót építetünk...

Sehol egy madár, sehol egy állat, pedig állítólag Katalin cárnőnek itt volt medve vadászterülete, róla is nevezték el ezt a vidéket áváros Jekaterinburgnak. Ma Szverdlovszk. Meggyötörve, kidögölve érkeztünk a munkahelyre. Mit is láttam itt?… Elsőben láttam egy hegyet, kőhegyet, amit már fejtettek valaha, talán mint a mi Ság hegyünk. Kegyetlen hideg volt, arra emlékszem. Pár száz méterre valami folyót pillantottam meg, amiből vízduzzasztót, erőművet akarnak csinálni. Ennek a vízenergiának a megfogásához kell a hegy köve, kell a folyómedret szűkíteni, azaz szabályozni kell, a zsilipeket elkészíteni. Hatalmas munka.
Ahogy visszaemlékszem lehetett talán száz méter a zsilip része.
Megérkezés után, megalakultak a brigádok. Emlékszem én Sári Jenő balatonszentgyörgyi gyógyszerész volt, aki jó humoros fiú volt, szerettem vele együtt lenni és meg mással is, de már nem emlékszem rájuk. Egy brigádban tízen lehettünk. Kiosztottak a szerszámokat. Itt láttam életemben először pajszert.

Mi is ez a pajszer és mire való, hogy néz ki. Kb. másfél méter hosszú csuklóvastagságú hengeres vas, talán volt kettő méter hosszú is, na az egyik vége egy kicsit elkunkorított és laposra vékonyított, a másik vége egyenes és szintén laposra vékonyított. Adtak kalapácsot, vagy négy-ötkilósat, továbbá vasekéket és semmi többet.
Mit is kell ezekkel csinálni, kérdeztük egymást. Ki volt már kőbányába. Senki... hát akkor most mit kezdjünk és hogyan?... Megadták a normát is. A százszázalék egy főre egy egész kettő tized köbméter, kifejtve és úgy feldarabolva, hogy egy ember elbírja. Ez sok egy kicsit, hogyan lehet ezt megcsinálni és főleg hogyan lehet ebből a normánál többet kifejteni?... Ezer kérdés, a hideg olt bennünket, ugráltunk, mozogtunk... kezdjünk valamit, mert megdöglünk a nagy hidegtől.

A csodálatos kő szerkezeti felépítése

Eloszlott minden brigád a maga területére, úgy egymás mellett láncalakzatban foglaltuk el a terepet. Lestük a szomszéd brigádot, mit és hogyan kezdi a munkát. Kalapáccsal hiába próbálkoztunk, azzal nem lehetett tördelni a hegyet. Na mégis, tán úgy mint a rönkfával... ékkel kell kezdeni, de hol?.... Hova dugjuk?... Ott volt egy idős orosz munkavezető, az mutogatta, keresni kell valami kis repedést, erezeti vonalat, oda helyezzük be az éket, kalapáccsal üssünk rá, aztán majd lesz valami. Na kezdtük vizsgálgatni a hegy szerkezeti összetételét. Tényleg találtunk valami erezeti vonalat, gyerünk az ékkel, egy kalapáccsal verte, az ék beljebb húzódott a szikla résébe csak ment, ment és amikor már sikerült valamit tágítani akkor jött a pajszer, azt is beledugtuk a résbe, rácsimbálkoztunk, az éket ütöttük és végre csak letört egy darab. Na végre az első fejtési élmény sikere, de nagy erőt kívánt ez a kis darab, de hogyan lesz tovább?...hiszen ha tízen vagyunk akkor tizenkettő köbmétert kell kifejteni és összerakni. Nem lesz még egy negyed köbméter se.
Bizony hiába próbálkoztunk, csak úgy jártunk mint a járni tanuló bébi, lép is egyet-kettőt a szülők örömére és összecsuklik, ismét próbálgatja elölről, végre belefárad és abbahagyja. Mi is abbahagytuk volna, de jött a gyengéd farkas ordítozás, davaj, robotyi....kurva officér. Mert már azt is tudták a davajok, hogy mi tisztek voltunk. Végre eljött az ebédidő. Na mi lesz az ebéd. Nem lett meglepetés. Azonos amnü, korpaleves. Most döbbentem a reggeli esetre, igen egy ember is bírt négyszáz fő koszt adagjával, hiszen ha beszorzom a négyszázat öttel, azaz öt dekagrammal, az összesen húsz kilogramm.
Ezt könnyedén tudta egy ember is kezelni. Kérdem, van olcsóbb erő, mint az emberi állati erő?... Ugye kedves olvasó csóválja a fejét, hiszen ez nem is lehet igaz. Nem mese ez.

De ugyanakkor kell hozzá kettőszáz liter víz, mert szigorúan ellenőrizte az orosz parancsnokság, hogy a fél liter mennyiséget megkapjuk ebédre. Meg is kaptuk, de víztől nem lehet követ fejteni.
Volt eset, amikor valamiért nem adtak ebédet, s ekkor az ebéd és a vacsora egyben volt, este amikor hazaérkeztünk a barakkba. Istenem milyen jó volt néha ez a megoldás, mert az ebéd és a vacsora, mint mennyiségben együtt kitöltötte a bendőt.
Naponta hoztak ki erre a munkahelyre bennünket. Ugyanaz a munka, sok a norma, sok a norma. Na aztán mégis valami segített rajtunk.
Napról-napra való munka valahogyan rávezetett a helyes sziklafejtésre. Egyébkén itt említem meg, a szívem fájt, amikor a szikladarabokat tördelni kellett, mert olyan szép volt a szikla összetétele, a márvánnyal vetekedett, gyönyörű szemcsés, fehér, fekete gránitszerű keménységgel, mondtam is nálunk a kőfaragók veszekedtek volna rajta, csodálattal vésegették volna szobrokká, vagy emlékművé. De itt csak kő volt, érteke nulla, mehet a duzzasztóerőmhöz.

Hová lett a sok kő?...ki lopta el?...

Napok teltek, majd mindjobban megtaláltuk a helyes kőfejtési művészetet, a technikát, és főleg az erőelosztást. Bizony már sikerült ajtó nagyságú ötven-nyolcvan cm vastagságú óriásokat lepattintatni az egészből, csak aztán tovább kellett még szeletelni, kb. húsz kilósakra.
A darabokat kubikba összerakni, fejenként. No, volt nap, amikor már elértük a kitűzött normát, főleg ha ügyesen csaltunk. A csalás abból állott, hogy igyekeztünk úgy megépíteni a kubikméter, hogy a közepe maradjon üresnek, csak a szélet, a falát kirakni, de nagyon vigyázni arra, hogy ne lehessen a kubikba belelátni, mert akkor végünk van.
Bizony sikerült olyan hézagot közbül hagyni, hogy nyugodtan egy ember elbújhatott volna benne. Ez is már javunkra szólt. Egy-két hónapig jártunk erre a golgotára, ami nagyon lerohasztott, elgyengített.
Volt még egy nagy csalásunk. Maguk a davajok, legalább volt olyan davaj aki nem igen ügyelt a munkára, nem is az volt a dolga, csak őrködött, de a norma nem érdekelte. De úgy emlékszem itt is kaptam egy jókora valogbarugást egy ragyásképű ócska mongolpofától, akkor nagyon fájt. Na miben is tudtunk még csalni?...
Amikor már több száz kuk kő egymás után sorakozott, mint a katona a sorban, megindult a kőnek a betermelése a gátba. Hordták a követ ész nélkül Erre vártunk csak. Na most arra vigyáztunk, hogy amikor nem látja a munkaőr, az öreg orosz, akkor a megkezdett kőrakások helyére pasliztunk, megfogtunk egy jókora szikladarabot, és beépítettük a saját kubikunkba. Nagyszerű munka volt ez, hiszen legalább a napi normának a felét úgy loptuk el a korábban kitermelt kubikokból.
Senki sem vette ezt akkor észre, de mégis hallottuk, hogy az ottani mérnök nem tudott elszámolni vagy ezer kubik kőről,

hiszen mindennap beírtak a munkamennyiséget, tehát papíron nyilván volt tartva a mennyiség, de amikor betermelni kezdték a követ, akkor keresték a mérnökön és az öreg munkavezetőn a kitermelt mennyiséget és főleg a kifizetett kőmennyiséget.
Csak annyit hallottunk a davajoktól, hogy pár ezer kilométerrel odébb vitték őket Szibériába, amitől mindenki félt és retteget.
De tény, hogy rengeteg követ mozgattunk meg naponta már kitermelt kupacokból, volt olyan kő ami szép formás volt és jól fedte a belső hézagot, húszszor is szerepelt a további fejtési napokon. Hadifogolynak mindent szabad.