Orosz hadifogság, Szvendlovszkra való visszaemlékezés

Ismételten szolgálatba 1éptem reggel hatkor és tart 18 óráig.
Megvolt a nagy próbatétel is, amikor egyfolytában tizennyolc órát voltam szolgálatban, amibe beleesett a szenteste is. Valamiképpen az idén kiestem a nagy ünnepi hangulatból, hiszen egymagamban, ebben a kastélyban, azaz irodaházban hogyan is lehetne családi ünnepben részem. Mégis igyekeztem úgy alakítani a napnak minden percét, hogy mégis csak legyen benne valami ünnepélyesség.
Péntek estére esett a szent este. Amikor az udvart már betakarta az estnek a pókhálója, mind rövidebbre szabta a látás távolságát, kimentem a parkba és három kis fenyőgallyacskát letörve, hogy megkíméljem őket a hidegtől, vázába állítottam a tűlevelű örökzöldet, ami ha nem is pompázott úgy; mint a nagy testvérei, ha nem is ragyogtak rajta színes égők, ha nem is ugrándozták körül csipegő gyermekhad, de itt az előtérben azért betöltötte az est szimbólumát s adott nekem valami kis emléket és emlékeztetett külsőleg a karácsonyra és főleg talán életem egyik legemlékezetesebb karácsonyára ami tőlünk kb. ötezer km-re zajlott le.
Talán most a legjobb alkalom a visszaemlékezés és felidézése az Urálon túli karácsonyestre, amit soha sem tudok elfelejteni, de nem is lehet elfelejteni sohasem.
Amint már ismeretes az orosz fogságomnak nagy része Szverdlovszk városa mellett, valaha Jekateringburgnak hívták, Katalin cárnő híres medve vadászati helye, de egyben az utolsó cárnak száműzetési tartózkodása is itt zajlott le. Zilahi Lajos a Két fogoly c. regényében ugyancsak ír a cárnak e helyéről, mégpedig az első világháború magyar hadifoglyokkal kapcsolatban. Valahogyan úgy ír róla, amint a magyar hadifoglyokat hajtják a cár akkori rezidenciája előtt a balkonon felismerték az atyuskát, kinek mosolyogva tisztelegtek és a regény szerint nagy szeretettel viszonozta a vissza a cár is. Valahogyan Zilahi úgy ecseteli ezt a jelenetet, hogy a cárnak nagyon jól esett az utolsó megtiszteltetés, amit talán máskor figyelmen kívül hagyott volna. De a bukásának előestéjén, jó szívvel vette a szalutálást és nem is nézte annak szigorú betartását, fő hogy még van valaki, aki tiszteli benne a nagyot, a hatalmat, ami már ugyancsak megroggyant lábakon állt, de magyar emberben sokszor a lebukottság még nem jelent egyben akasztófát. Nem is tartott sokáig ez az utónyár a cár eletében, hamarosan meglékelték a testét, hogy szabad utat engedjenek a léleknek. Hogy pedig ki volt ez a hős /a mai történelem fogalma szerint/ maga Szvedlovszk, akinek a nevét viseli ez a város. Így lett ilyen kimagasló történeti színhely ez a város, Szvedlovszk regényhős, forradalmár testi, szellemi nagyságát ércbe öntötte a szobrász, annak a szobornak a láttán vonultunk mi is el többször, amikor a davajok hajtottak bennünket robotolni.
Mi nem tisztelegtünk ennek a nagyságnak, hiszen nem tudtuk még mire volt ez így jó, miért kellett így cselekedni. De nem láttam egy oroszt sem aki levette volna kalapját e szobor láttán, de a katonák sem adták meg neki a megérdemelt és kijáró tisztelgést, akkor mi szegény lerongyolódott, lesoványodott, csikorgó hidegben csúszkáló magyarok miért tiszteltük volna jobban, mint saját testvérei.
Némán mentünk el előtte, csak mint anyagra, tömegre figyeltünk fel rá, amint a hó kellően betakargatta, mintha erezné a sors, hogy fázik, valaki védje, melegítse. Be is vonta a fuvallat szép hó bundával, dekorálttá tette az a részét, ahol a hó meg tudott rajta kapaszkodni. Nekünk nem mondtak róla semmit, mi nem szóltunk hozzá ugyancsak semmit. A szobor állt és áll a mai napig e város terén.
De most jövök rá, hiszen azóta sem keresgéltem, nem tudakolództam e személy kiléte felöl, valahogyan maga a történelem is mintha megfeledkezett volna, sohasem hallottam e nagy nemes cselekedetről, amit illenék tán nagy idők jeles napjain megemlíteni. Ahogyan elhallganak az élők, úgy hallgat a szobor is azóta, a szoborban elnémult a történeti végzetes pillanat nagyszerűsége, a bronz rideg és hideg, talán ugyanígy elhidegültek az emlékek is.
E várost óriási gyárak, nehézipari kolosszális üzemek teszik naggyá, amelyben magam is dolgozgattam, mint hadifogoly. Egy-egy csarnoki rész maga egy kis gyár város volt, nem tudom a mi Csepel nagy üzemünket hányszor lehetne ott ebbe belehelyezni. Itt láttam a rengeteg gépet, ami szolgálta az embert, adta a kész, vagy félkész terméket, de messziről lehetett látni az egyes gépek származási helyét.
Ami nagyon szép volt már küllemileg is, az biztosan angol, vagy német volt szülőhelye, oly precízen kidolgozott gépsorok dacoltak a közben itt-ott található külsőleg elhanyagolt gépekkel szemben, és felírás rajta orosz volt. No, ez itt született valahol. Tény, hogy volt egy szemlélet oroszhonban, hogy nem adtak sokat a cicomázásra, nem hegesztették olyan szépen össze az acéllemezeket, vastag maradt a hegesztés forradása, de talán nem is értek rá ennek a csiszolgatásával, röviden legyen kész, és már termeljen az a gép. Valahogy úgy éreztem magam mintha a nagyszerű angol, francia divatszalonból kikerülő urak és hölgyek mellett

cigányos, szegény ruhákban járkálnánk. Igen ez volt a valóság akkor. De azt is kell tudni, mint katonának, hogy fegyverzetük is elárulta azt, hogy nagyon sietősen csinálták, mint amikor a pék süti-süti a kenyeret, de nem ér rá várni, amíg az teljesen megkelljen, hajrá, dagassz és már süsd is, főleg tápláljon. De lényeg jól céloztak ezekkel a fegyverekkel és főleg nagy átütőerőt képviseltek. Sokáig járogattunk erre az ipari kolosszusba, ahol bizony sokszor akkora volt a zaj, füst, alig vártuk a szabadulást a nagy csarnokokból. De maguk az orosz munkások is akkor nagyon kopottan öltözködtek és főleg nagyon szegényen éldegéltek. Majd erről még beszélgetek, és majd máshol visszatérek.

Orosz éttermek különlegessége. Kolhoszba indulunk, annak a borzalma

Itt csak annyit, hogy nem értettem meg miért viszik az éttermekben /sztolovájokban/ az éttálcákat, de csak egyik másikat magasan, a kiszolgáló magasan a feje fölé tartva sietett el egy mellék szeparéba.
Sok idő és nyomozás után rájöttünk arra, hogy nincsen itt egyenlősdiség. Kb. hat felé ebéd van, ami osztályozva van s ebből az első kategóriák nem versenyképesek az utolsóval, azaz az utolsó hatodik számozású ételt evő cselovek nem láthatta meg, hogy mit eszik az első számozású ételre hivatott cselovek, dolgozó. Na aztán szintén nem tudtam egészen kinyomozni, ki mikor és miért jogosult arra, hogy neki is a fejek feletti magasságban tartott tálcán hozzák neki az ebédet. De nem is láthattam meg magam sem ezt a kiválasztott magasrendű ételt, nem tudtam miből is lehet összetéve, mit tartalmazhat, habár már most utólag már tudnék rá választ adni, mert voltam olyan helyzetben, hogy mint hadifogoly és orosz munkás déli ebédjét az olaj mennyisége szabta meg, ugyanis a kolhozban a déli egy merítőkanálnyi tört krumplira az orosz kapott egy evőkanálnyi olajat., mi pedig akik építettük a nagy oroszhont, egy kávéskanálnyi olajat kaptunk. Úgy véltem, nem tetszik a nagy orosz
munkásnak, ha csak ennyire tudják, megkülönböztetni a háborús bűnöst a győzőtől.
Mégis csak itt kell elmondanom most e kétszinti különbségi tapasztalatomat. Jött a hírnök és pihegve mondja, holnap indulunk ki a kolhoszba krumplit szedni. Valami kis öröm kezdett csillogni a szemünkben, talán akkor mégsem döglünk meg addig, amíg a kolhosznak leszünk hasznos dolgozói, hiszen ha krumplit kell szedni, akkor abból mi ehetünk is. És ha már ehetünk, akkor itt van a Kánaán földje, kapunk egy kis erőt, s a hátralevő időt ezzel a kis tartalékkal valahogyan kibírjuk.
Na jó de csak ez olyan hidegtakarónak tűnik, mert a krumplit nyersen nem lehet megenni, lehet-e lopni vagy sem, mire abból keményítőt kaphatnánk, hosszadalmas munkafolyamat, na majd meglátjuk.
Jött a másnap. Teherautóra összepréselve, ülve, pufajkában, vatta nadrágban mindenki a szétterpesztett ölébe ült, szorosan. Pillanatnyilag nem volt ez olyan kínzó érzés, de a sofőr jóságát ítélve, na meg; úttalan utaknak feneketlen gödrei csak kezdtek bennünket kikezdeni. Dobált bennünket egymásra, ember hegy keletkezett a teherautóban, persze jött a gyengéd ordítozás, fogvicsorgatás, puskacsőcélzás, szadisz!!!!!… ülj le, igen mi leülnénk, ha nem tenger hullámainak dobálásában nem részesülnénk. Ha mégis akadt egy simább útszakasz, amikor nem lengett ki az autónk negyven-ötven fokot, és főleg a sík, azaz a vízszintet el tudta foglalni, hamarosan engedve a kedves vendégfogadásnak negédes ordításának, ismételten egymás lába közét vettük birtokunkba. De meddig és hányszor kezdtük elölről ezt a tortúrát. Mindjobban elhagyott az a kevésnyi kis erőnk az állandó egyensúlyozásban, na meg az időjárásnak hozzánk nem kegyes lengedezésében, mert ha ugyan a jelenben nem fagyott, de itt már a tél eleje közeledett.
Itt csak három hónap a tavasz és a nyár együtt, és szept. tíz körül elkezd fagyni és havazni és fagy május elejéig. A mínusz egytől egészen a mínusz ötvenig senkit és semmit nem kímélve.
Már leszállt az est is, de bizony meg nem értünk a végcélba. Útközben láttam egy-két települést, kb. úgy néztek ki a házak, mint a volt uradalmakban a hidasok sora.
Láttam templomot ledőlve, láttam, ahol már más célra használták, pl. magtárnak.
Mikor érünk már a tett helyére?… ki tudja talán valaki, ott elöl, az a kolhosz vezető, aki jött értünk, hogy termeljünk, dolgozzunk.
Nem adtak enni semmit, de ahogyan elindultunk délelőtt, ott sem kaptunk útravalónak semmit, sem hideg csomagot, sem meleget. Lehetséges volna ez normális körülmények közt. Nagyon éhes voltam, de nincs mit rágni, a teherautó deszkája nem alkalmas a rágcsálásra, emésztésre. Többen már mit sem törődve a világgal, tecc halottként engedte magát dobálni a teherautóval, a másiknak a nagy fájdalmára, amikor visszaesvén a magasból a másik hasán, vagy térdén, de lehetséges, hogy a fején találta meg az egyensúlyt. Átkok és szitkok is hangzottak el, hiszen az állatot nagyobb kímélettel szállítják, mint minket, és hová?… és meddig.
Ahogyan a sötét vastagon betakarta a tájat és az utat, ha egyáltalán út lett volna, csak találomra, keresztül-kasul, hol merre? Így nem láttuk már annyira a

veszélyt, nem tudtuk sorsunk és pusztulásunk mostohaságát úgy felmérni, mint nappal. Azt tudom, hogy a csillagok velünk éreztek, mert ők is dideregtek a magasban, tán még sírtak is, mert nagyon fátyolos volt a tekintetük. Mégis volt mibe kapaszkodni, valamit látni. A davaj is úgy látom már türelmetlen volt mert a vicsorgó fogait nem mutogatta és főleg elnémult, tán neki is már fárasztó lehet ez a nászút. Ha most úgy visszagondolok erre az utazásra, még mindig a borzalom hatása alatt vagyok, mert ha arra gondolok, ha valami defekt áll be, vagy valami, akkor mi abban a kietlen sivárságban elpusztulunk.

A Kolhoszba való szállítás kínjai. Kolhoszi elszállásolás

Az órát nem tudtuk, de ha még tudtuk volna is nem tudtuk a hátralevő km számát és ebben a teljes tudatlanságba beburkolódzva magam is a teljes elernyedésbe estem, hogy hogy voltam, hogy kinek a hasán ültem közben vagy fordítva, csak néha-néha egy nagy marha felordítás, te állat szállj le rólam, mert megdöglök. Éhség mindjobban fellépett, habar társként már a fogság kezdetén velem volt, így állandóan társként együtt voltunk, de hogy hol járunk, nem tudom, hosszú ilyen zsibbadás után valamiért megállunk. Álmos szemeimet törülgetve valami épületnek a körvonalai néznek rám, és mintha valami fény szilánk csillogna kifele a szalmával betömött ablakon át. Már halljuk is a bátorító, megszokott ordas karéneket, strojca piáty, leszállni és sorakozni ötösével. Igen még csak mondani ezt lehet, de felállni, leszállni, talán könnyebb volt a holdról való leszállás, mint nekem ezt a pár métert megtenni. Iszonyú fájdalmak közepette levonszolom magam a teherautóról, és hang irányába vonszolnám magam, azaz csak vonszolnám, mert a lábbelim, csizmaszerűségem elveszett, valaki, azaz valami lehúzta a lábamról. Akkora volt a sár, nem volt nehéz belém kapaszkodni és megfosztani a lazán álló csizmámtól. Amíg azt keresgéltem a a vaksötétségben, csak tapogatva hol lehet a testrészem, addig többen belémestek, enyhe kifejezések közben biztattak, te marha, vadállat mit kuporogsz itt, hiába mondtam, ordítottam nincsen meg a csizmám, ki hallott vagy értett is itt már valamit. Mint a megrészegült állatcsorda, látva, hogy valami akol, birkaakolszerű ház van és világosság is szűrődik ki a réseken, tódult a szegény vadember, csak itt ott hangzott fel a számok ordítása, mert ez fontos volt a davajnak, amennyi hadifoglyot átvett számszerűen, annyit adjon is át, hogy ha hiányozna valaki, nem érdekes csak számszerűen legyen maga csorda.
Mint a disznó úgy nézhettem ki, a kezemről csapkodtam le a sárcsomókat, és igyekeztem a sorba beilleszkedni és davaj... Borzalmak éjszakája, amikor már élni nem érdemes, de meghalni meg korán volna. Hát gyerünk, mi van itt.
Ahogyan engedte a picski magából ki a gyér fényt, csak annyit lehetett látni benn a szobában, hogy már itt nagyon sokan vannak. Vannak emeletes deszka priccsek, de már mind elbirtokolva méghozzá elég sűrűen, test testet takarva.
Megálltam egy kis talpalatnyi szobaterületen. Becsapódott az ajtó, valami kattant is, talán zár, vagy lakat, ennek a hangja belém ütött és amíg ez zsongott bennem lerogytam a már lerogyottak közé, hogy milyen helyzetben és milyen mértani formában, azt nem tudom, csak arra emlékszem akkora bűzre ébredtem, mintha záptojást muszikoltak volna bele az orromba, nem is csodálkoztam, mert segget segg ért. Fingani meg már nem volt nehéz, ha egyáltalán volt még mitől fingani, de volt ott lábszagtól, testszagtól körítve minden nemes kipárolgás.
Evésről senki sem értesített bennünket, no ha igaz hogy telegyomorral nem lehet jól aludni, akkor most nem kellett attól félni, hogy rosszul fogunk aludni.
Gondolatok bűzében elrészegülve, lehet hogy aludtam, mert egyszer ismét csak kattan az ajtó rácsa, és ordítva mondjak, mindenki vegye magához a csomagját, jó hogy nem a bőröndjét, pizsamáját... hiszen nem volt semmink sem, szóval sorakozni az udvaron, udvar szemétdomd, sártenger, és adnak valami reggelit.
Hogy mi volt már nem emlékszem rá, csak azt tudor, hogy alig ettünk volna már valamit, meg már megint, mint az őrült, kitörve magától strojca/sorakozó.
Indultunk az ismeretlenbe megint, annyit megtudva, hogy indulunk a krumpliföldekre. Már világos reggel volt, útközben láttunk hatalmas káposzta földeket majd semmit. Pár óra gyaloglás után elérkeztünk a tett helyére a magasabb kulturált mezőgazdaság krumpliföldjére. Ahogyan visszaemlékszem pár százholdnyi terület volt itt krumpliból, mert már dolgoztak ott nem hadifoglyok is, oroszok, orosz kolhosztagok.

Az első nap élménye a Kolhoszban, krumpli szedés és sütés.
A Kolhoszban való ebédlői élmény


Az orosz Vigadéros számszerint kiosztotta az ásót, vagy mit csak tudom, nem valami célszerű szedő eszköz volt az, amiért mérgelődtünk is eleget. De hiába mondtuk a bölcseleti ékességgel megáldott nacsalniknak, hogy ezzel nem tudunk dolgozni és főleg normázni, mert megadta pontosan hány kvadrátot kell nekünk estig elvégezni. Meg is jött a kedvünk a munkához, amikor már tisztázódott az a fontos és mérhetetlenül mindenekfelett álló kérdés, lehet e sütni vagy főzni krumplit vagy sem. Amikor ez a kérdés is beleegyezéssel végződött, még nagyobb kedvel kapcsoltuk a sebességváltónkat, nem akartunk érdemtelenek lenni a kapott emberiességért.
Hozott kettő vödröt és megegyeztünk, hogy nem egyenként sütkérezünk, hanem kettő-három magyar lesz a takarmányfőző. Tüzet rak, szed kevés fát, stb.
Amikor már lobogott a tűz, pontos szaktanácsadás után a vödröket megpakolták szép krumplikkal, a vödör tetejét leföldelték és az egészet beleállították a tűzbe. Hamarosan éreztük a mennyei illatot, krumpli, krumpli, sül a krumpli, morajlott végig a szájakon, már csöpögött is a nyálunk, ha arra gondoltunk, hogy ezt meg is ehetjük a valóságban. Tehát most az egy esetben nem elméletileg főzőcskéltünk, hanem a valóságban.
A nagy tűz mellett nem is kellet olyan sokat várakozni, amikor is a sárréteget lebontották a megkövedt, gőzölgő krumplikról. Megegyeztünk, elsősorban mindenki csak egyet kap, és azután megint kezdődik a sütés egyfolytában. Az első nap bizony nem sikerült annyit sütni, hogy mindenki beteljen, mellettem dolgozott egy szép szál gyerek, de úgy sírt, mert ő nagyon éhes és fájdalma van az éhségtől. Én hála Isten sohasem éreztem ekkora fájdalmat az éhségtől, hogy sírjak is mellette.
Igen ám mi nagyon igyekeztük meghálálni a jó munkákkal a nacsalnik jószívűségét, na meg a magyar munkás hírnevét sem akartuk csorbítani, azért a legaprólékosabban minden krumplit kiszedtünk a földből és kupacokba raktuk a drága kincset, éltető erőt. Na talán ez lett a baj, mert este a nasalnik úr megmérte a kiszedett terület nagyságát és bizony még fele sem volt a teljesítménynek, ami elő volt írva. Így ment ez másnap is, ismét csak szidást kaptunk a becsületes munkánkért. Akkor elhatároztuk, hogy a szomszédságban kb. egy-kettő km-re dolgoznak oroszok, el kellene menni hozzájuk tapasztalati cserére, hátha mibennünk van hiba. Hogyan dolgoznak ők, pedig mi sem lazsáltunk, egész nap görnyedeztünk a krumpliért, na meg a becsületért.
Epedve vártuk a küldöttek visszaérkezését. már messziről kiabálnak, álljon meg a menet… nem így kell szedni a krumplit, mint ahogyan mi akarjuk szedni, hát hogyan, mutassátok meg… Ahogyan az oroszokat ellesték magyarázták nekünk, meg kell ragadni a meglévő krumpliszárat, azt megrántani, ami krumpli kijön vele együtt a földből, azt le kell rázni, a szárat eldobni és már is lehet húzni a következő krumpliszárat és így tovább. Na, de mi lesz, ami bennmarad a földben? …Erre később kaptunk választ, kb. egy hét múlva.
Na mire jött az este, mosolygott a nacsalnik, amikor látta, hogy mekkora kvadrát területről szedtük ki a krumplit, igen ez munka, dicsért meg bennünket, csak mi néztük olyan fancsali szemmel, az igaz, hogy a terület nagysága meg van, de kisebbek a halmazok és mi lesz a sok krumplival, amit nem szedtünk ki. Ezt a hiányt nem keresték rajtunk. Jól van, belenyugodtunk és tudomásul vettük a jó munkánk dicséretét.
Nagyon viccesnek találtuk a helyzetet, amikor a sofőr kért bennünket, hogy az autó ülése alá tegyünk egy-két vödör krumplit. Mondtuk, hogy itt van a krumpli, odaadtunk neki kettő vödörrel, de szabadkozott nem-nem…mi öntsük oda, mert neki nem szabad és Szibéria nagy, odakerülhet érte...
Hát mi már úgyis Szibériába vagyunk, minket vihetnek és öntöttük a sofőrnek a mindennapi kartocskát. Hálás szemmel nyugtázta a mi jóságunkat.
Biztosan este imájába foglalta a jó cselekedetünket, ha egyáltalán tudott volna imádkozni.
Na aztán itt történt a déli időszakban, akkor jelezték az ebédet, menjünk valami faépületbe, ami egy nagy teremszerűségből állott, tele üstökkel és füsttel. Főztek az ebédet a nők, és adták az alumínium tányért, amire egy merítő kanál főtt burgonyát tettek és egy mokkás kanál olajat. Mit ehetnek az orosz munkások?...ugyanezt, csak egy evőkanálnyi olajat kaptak rá.
Itt volt egy szép szál orosz, kb. harmincöt éves körül lehetett, aki igen gennyes megunt képpel ette a krumplit, míg mi faltuk az energiát. Megszólalt magyarul. Kérdé, jó? Hát te tudsz magyarul?... estünk neki hirtelen. Igen, mert járt magyar honba Szombathely, Kanizsa, s sorolja tovább… Mi újság otthon?
Tele dicsérte minden jóval hazánkat, és kérdezzük hát itt miért nem eszel olyan jót és iszol bort mint nálunk? Erre nagyon mérgesen nagyot káromkodott, szidta Sztálint és otthagyta a jó kását, amit mi nagyon szívesen megettünk.
Ez a cselovek volt és vége a háborúnak, idehozták tán felejteni, vagy...