Sok a szovjet íróknak a sajtóterméke

Miért is voltak ezek a könyvek kapósak?, olvasottak?..., mert magyar írta, magyarnak.
Ha a söptei könyvtárnak kb. a kettőezres könyvállományát terítékre teszem, keresem bennük a Gárdonyit, Jókait, és a többi magyar regényírókat, biz csak elvétve találok rájuk, vagy indexen vannak, vagy nyomdai kapacitás hiányában nem nyomják őket... De ellenben zömmel és túlsúlyban találunk garmadával a magyar falusi parasztnak idegen hangzású, idegen tartalmú, és főleg idegen tájakon lejátszódó. Idegen hangzású Icsipovics, Csicsisziv..., ptyoloszij... neveket, amiket még kiolvasni sem tud, ahogyan idegen a név, ugyanolyan idegenséggel néz a könyvekre, de csak néz, mert a kezébe sem veszi, ismeretlen a cím, ismeretlen a szerzője, lehet hogy éppen orosz. Legtöbb orosz név, szerzőpolitikai présnek az izzadmányaiból, irányított mondanivalójával, idegen a magyar falusi közösség előtt, s ha idegen, akkor nem veszi a kezébe, nem olvassa,

nem érdekli, ha azt akarjuk, hogy a magyar paraszt olvasóvá váljék, elsőben a magyar íróknak és azoknak is a fémjelzett íróknak /Gárdonyi, Jókai, Móricz stb. regényeivel kell a könyvtárat feltölteni, mert csak ezek a regények cselekményein keresztül érzi a magyarságát, nem idegenkedik tőle, ki tudja olvasni a címét, íróját, már ez mond neki valamit. Ezeken a könyveken keresztül tanítjuk meg olvasni, mert még olvasni is nehezen tud a magyar falunak a zöme, ezeket az idegen hangzású könyveket, amiket egyáltalán nem olvasnak, nem is igénylik, hát vigyük el a könyvtárakból, szabadítsuk meg a létszámot, ne számokban építsük ki a könyvtár állományát, hanem minőségben. Ezeket az idegen, orosz könyveket ne vegye meg az állam drága valutáért, mert csak azért, mert orosz, ott is van érték, de nagyon sok a selejt tűzre való, éltetik a sok fajsúlytalan írókat, íratják velük, erőltetik a marxizmusnak politikai mondanivalóját, de érzik is rajta az izzadmánynak a szaga. Hagyják ki a könyvtárakból ezt a ballaszt, ne növeljük, és hencegve hangoztassuk a könyvtáraknak könyvállományi számát, kettő, háromezer, de mennyi ebből, ami közkézen forog, amit szívesen olvas a magyar falu...
Erre kértem a miniszteri kiküldöttet, az összes illetékeseket, akik ha kell, ha nem veszik az orosz brosúra ízű, erőltetett politikai szafttal leöntött kotyvalékot, s mivel orosz, hát ki mer neki ellene mondani? Hát merjünk ellen mondani, állítsuk elsőben előtérbe a magyar klasszikusoknak örök értékű remekeit, ezeken keresztül tanítsuk meg olvasni a magyar falut, ezeken a könyveken keresztül szerettessük meg a könyvet, a könyvtárat, s ha majd a magyar falu eljut odáig, hogy szűknek érzi magát a magyar irodalomban, majd a megszerezett olvasottsága után, érdeklődik más népek, nemzetek irodalma után is. De már ekkor, tudja a magyar, majd ekkor szélesíti a gondolati és tudásbeli könyvismeretét, de amíg nem szeretetjük meg vele a saját nagyjainknak remekeit, amíg azokat mellőzni akarjuk, addig ne várjuk, hogy az idegen nemzeteknek idegen hangzású, címzésű, szereplői és cselekményei fogják őt érdekelni. Tehát adjuk a kézbe a magyar remekeket, amíg már kiállták a próbát, és akkor lehet majd csak igazán arról beszélni, hogy olvasó nemzetté lettünk...
Nagy tapssal honorálták a felszólalásomat, megnyertem a könyvtárosoknak a tetszését. Vártam a minisztériumi kiküldöttnek a hozzá szólását a felszólalókhoz. Úgy emlékszem: Moharos Pista volt a kiküldött, aki a következőképpen értékelte ki a hozzászólásomat.
Merész volt a felszólalónak a mondanivalója... Szóval merész, mert hát ki merte volna ezt elmondani, nem kellenek az orosz irodalomnak a fattyú sarjadékai, mert hiszen ott is vannak örök értékű remek termékek, szóval merész volt a felszólalás, de egyben az elmondottakat nagyra értékelem és igazán köszönöm a sok szép gondolatot, ami ecsetelte miképpen lehet a falusi embert a könyvtárba csalogatni, a könyvet vele megszerettetni. Köszöni a felszólalást.
A szünetben sokan rázták kezemet, pajtás remekül szónokoltál, igazat mondtál, stb. Igazán remek volt a felszólalásod, mert a mi könyvtárunk is ezt a szomorú statisztikát mutatja, több az orosz jellegű könyv, mint a magyar.

Érdemes volt a felszólalás, kiszedték a szovjet írók könyveit...

Na, én ezt a felszólalásomat nem tapsra, nem kézszorongatásra szántam, de bosszantó volt a magyar falusi könyvtáraknak a statisztikai összetétele, hemzsegett az orosz termékektől, amihez semmi köze általában a magyar népnek, már nagy terjedelmére gondolok, miért erőltetik ömlesztve mindazoknak a szellemi kis fajsúllyal bíró szellemi fércmunkáját, amit saját népe sem értékel. Ugyanis az a szokásrend: nehéz bejutni az írószövetségbe, nagyon megszűkítik a rosta lyukait, bizony, könnyebb bejutni a tevének a tű fokán, mint egy kezdő írónak bejutni az írószövetségbe, egykor hangoztatta Cs. Nagy István is, amikor kezdte a szárnyait rebegtetni az irodalomnak éteri légkörében /kb. 1960-as időkben, vagy tán előbb. Az tény, hogy az írónak is élni kell valamiből, na már most nyomják a kevésbé nagy értékű szellemű termékeit is, mert csak akkor élhet az író, ha van olvasója, minden írót nem a könyveknek száma teszi naggyá, hanem az olvasóknak a tábora buktatja meg, vagy teszi a homálynak a polcára. A sok seggnyaló nálunk meg mit csinálhatott, mivel nyerte meg a nagy lovagrendeket, sorra fordította le az orosz íróknak, hazában se értékelt, közkeletű irodalmi férceket és azokat nyomtatva, tán még szép külsőbe is pólyázták, megtévesztésre. Venni senki sem vette meg őket, ekkor tették kötelezővé minden megyei könyvtárnak, ennyi és ennyi orosz könyvet kell megvenni, üzemeknek szintén, s a megye megvette magtárnyi mennyiségű orosz fércmunkákat, de ő is tovább passzolta a labdát, küldte ki a falusi könyvtáraknak, jelezvén: itt küldünk nyolcvan darab könyvet, nagy cikk az újságban, ismét feltöltöttük a falusi könyvtárakat több ezer könyvvel... Jött a könyveknek a beleltározása, és ekkor szomorúan láttam, hiszen ezek közül egyik sem magyar íróknak a termékei, magam is próbáltam beleolvasni, nem kell, idegen a légkör, cselekménye... Nem is ajánlottam, nem is igényelték, ott porosodott a szekrényben több száznyi darab. Az első látásra, mint mennyiségre szépen mutatott a könyvtárban, de irodalmi értéke egyenlő volt a nullával. Ha én nem szeretem a spenótot, hiába írják ki az étlapon... Nem kell, nem rendelem meg, nem kérek belőle... Helyette rendelek kelkáposztát, az is főzelék, de szeretem. Hát azt adjuk a nép kezébe, amit igényel, amit szeret. A magyar állam rengeteg valamit adott ezeknek a könyveknek a kifizetésére, biztos, hogy nem forintot, értékes terményt, de olcsóért. Valaki azt véleményezte az orosz selejtek védelmére: Jókainak sem minden regénye nagy karátos, de azt is Jókai írta, de a sokból nem is igényli a magyar olvasó, tudomást szerez róla, hogy ez is Jókai regény /spenót/ és nem igényli.
...és mi lett a felszólalásomnak a következménye?...
Nem telt el egy év, megjelenik a megyei könyvtárnak kiküldött szakreferense, egyenként átnézte a könyvtárnak az állományát és több száz darab, főleg orosz irodalomnak üres, semmitmondó könyveit kiszedte a söptei könyvtárból, s hova vitte?, talán ismét értékesebb könyvek születtek belőlük. Szóval elvitték az orosz íróknak a fércmunkáit, kivéve azokat, amik örök értékűek voltak és maradnak a világirodalomban is.

A könyvtári munkámat havonta honorálták és akkoriban nem is rosszul, hiszen emlékezetem szerint havi háromszáz forintot fizettek érte, mint kiemelt könyvtárosnak, mert mások még felét sem kapták. Jó kapcsolatot alakítottam ki a megyei könyvtárral és annak dolgozóival. Nagy szeretettel emlékszem meg Tóth Józsefre, aki annak idején oszlopos tagja volt a megyei könyvtárnak, korábban Szelestén is, mint gondnok szerepelt a báró kastélyban, megyei népművelésnek a megbízottjaként. Józsival innen is volt már némi baráti viszony, na meg látta azt a sok-sok törődést, amit a könyvtárügy szolgálatában kifejtettem, így igyekezett pénzbélileg is honorálni úttörői munkámat a könyvtári ügyekben. Józsi nagyon sokáig dolgozott a központban, jó barát volt, és a jelenben is az, de most külső könyvtári munkát végez a Domonkos templom melletti postás kultúrházban. Sokat betegeskedik a gyomrával. Ha találkozunk, rengeteg mondanivalónk van egymáshoz és egymásról. Józsi már többször kapott a munkálkodásáért elismerő pénzbeli és egyéb megbecsülést.
Irodalmi órák a könyvtárban...
Hol is lehetne legszebben és leghangulatosabban megtartani az irodalmi órákat, mint... csak a könyvtárban. Ha nem is minden irodalmi órát, de pl. egy Jókait, egy Petőfit, Mikszáthot? Csak közvetlen a könyvtárban elhelyezett irodalmi tárlatának élő, melegsége mellett volt alkalom arra, hogy szinte szellemidézésbe hozzuk az írót a műveinek láttán, s ugyanakkor maguk a tanulóknak alkalmuk volt arra is, lássák mennyiségileg is az írónak a termékeit, kezükbe vegyék, és alkalom adtán olvassák. Úgy is csináltam, pl. amikor Jókaira került a sor, már egy-két héttel előbb minden Jókai könyvet kikölcsönöztem a tanulóknak, irodalmi óráig olvasgassanak bele a könyvbe, számoljanak be a számára érdekes eseményről..., mondjon valamit a könyvről... Így a kb. húsz-harminc könyvnek, regénynek a bemutatása után már nekem nem kellett sokat mondanom, tán csak kiegészítésképpen szóltam pár mondatot. Így tettem az irodalmi órákat igazán irodalmivá..., ezért is szerették meg a tanulók a magyar irodalmat, nem a sablonos óra stílus..., nem az életszámok. Nem, maga a mű meséljen el mindent.
Nagyon élvezték a magyar órákat a tanulók, megszerették annak irodalmi légkörét. Ezt a módszeremet is számtalan alkalommal elmondottam több helyen, de a vaskalapos szemellenzőkkel szemben falra hányt borsóvá vált a mondanivalóm. Féltek a tanteremből kijönni, mert fegyelemrontásra vezet, még a tanteremben a kerek asztalhoz hasonlóan megbontott padok helyzetét is kifogásolta az igazgató, hogyan lehet így egy tanterem, nem az évszázadok megszokott formájában. Nagyon jó emlékkel őrzik a tanulók ezeket az irodalmi órákat a szívükben.
Magáról a könyvtárról most csak az 1955 évig lezajlott tevékenységről számoltam be, nem akarok előbbre ugrani, majd minden évnek felvázolom a fejlődés grafikonját, mert a könyvtártól nem szakadtam el, minden kulturális és politikai megmozdulásnál ott volt a könyvkiállítás, maga az irodalom. Nem lehet száműzni a könyvet a mindennapi munkaritmusból.

Ez as hatodik kötet, amit teleírtam a múltnak emlékeivel, amik elraktározódtak bennem, egy kicsit az éveknek történelmi pora már be is lepte, de csak egy kicsit kellett porolgatni az emlékezetnek, agynak a polcain elfekvő emlékeket, tisztán, tán most már megérettem is előttem megjelent mindazon esemény, ami ezelőtt huszonnyolc évvel, 1949-1954-ig lejátszódott életemnek napjaiban. „Sok szép melódia felcsendül az öreghegedűn is”
és ha így van, mert tény az, hogy egyedüli hangszer a hegedű, amit az évek hosszú sora szinte beérik, szebben szól, mint ifjú korában.
Talán magam is, aki az idén 1980. május 5-én /ha megérem első ízben ülünk össze a hetvenedik /70.-ik születésnapomra. Hét gyertya díszíti az ünnepi tortát, de egy-egy gyertya egy évtizedet jelent nekem már. E sorokat 1980. ápr. 25-én írom, tehát az utolsó dátumtól kiindulva az is huszonöt év.
Nem kérkedni akartam, nem magamat igyekeztem kimagaslónak kitüntetni, nem is lett volna helyes, sőt e kérkedés teljesen hamis is lett volna. Nem, csak az elmúlt időszaknak, azaz időszakban eltöltött munkásságomról akartam írni valamit, kinek?, senkinek. Valahol olvastam: Nem gondolok az utókorra, hiszen az utókor sem gondol rám... ...akkor meg miért ez a nagy időfecsérlés? Ez kell nekem, beszélni és mesélni az elmúlt időkről, munkatempómról. Visszaidézem a napsütéses és zivataros napjait, amikor egyik oldalról magasztaltak, a másik oldalról már akasztottak...
Sikerek – Bukások, ez lesz a hetedik könyvemnek a címe...
Hogy ezt fogom választani, majd erre ad választ az elkövetkező éveknek sok-sok fordulatos, borúra, derű, napsugárra vihar, de mégis ennek a kötetnek a végszavával szeretném befejezni. Nem bántam meg semmit, amit tettem, elkötelezettje voltam a kulturális fejlődésnek, abban mindig prím szerepet vittem, igyekeztem a falum minden dolgozóját a nemesebbre megtanítani. Örültem, ha ők is örültek egy-egy szép rendezvényen, s talán csak annyit, amit már úgyis egyszer megírtam, ha mindazok, akik irigyelve, gáncsoskodva támadtak orvul rám, nem negatívumban, hanem pozitívumban segítették volna a munkámat, tán még szebbet és többet tudtam volna alkotni a kultúra harcmezein.
Boldog vagyok és örülök, hogy hetvenedik születésemnek a hajnalára befejezhettem a hatodik kötetnyi mondanivalómat, és nagyon szeretném, ha már megírtam életem tavaszát, nyarát és már az ősznél tartok, a télből is megírhassam a kiemelkedőbb eseményeket.
Szombathely, 1980. ápr. 25.