Szombathelyen a megyei tanács nagytermében könyvtárról... bátor felszólalás 1955-ben

Hozzászólás kb. 1955-ben Szombathelyen a Megyei tanács nagytermében.
Majd egy órai polemizálás után felkérte a hallgatóságot az előadó, mindenki mondja el az észrevételezését, esetleges javaslatát, módszereit, hogy abbó1 lehessen általánosítani, közjavára befektetni a könyvtári életben. Rendben van, jelentkezem és már mivel ismeretes, hogy egy-egy előadás után néma csönd szokott lenni, mindenki húzódozik a felszólalástól, különösen ebben az időben, amikor még nagyon élt a politikai Demoklész kardja, hamar kivonták az illetőt a napi forgalomból, mert... így biz csend volt a nagy teremben, azért nagyon örült az előadó, hogy mégis emelkedik egy kéz, hozzászólásra... ez pedig ki lehetne más?, csak a Czeglédy. Így mindenki megnyugodott, mégis csak van valaki, aki megtörte a néma, kínos csendet, ami uralkodott a nagyteremben, pedig voltunk vagy kettőszázan, mégis lehetett hallani a légy zümmögését.
Igen megtanulták az emberek az örök igazságot: beszélni ezüst, hallgatni arany..., de aki már tud hallgatni, és főleg olyant tud lehelni, amire szükség van, ha kell, a lehelettel hűtök, ha kell, a lehelettel melegítek..., de ezek a kelmefestők tábora... vagy a gyáváknak az "internáltjai...
Emlékszem, minden szem felém fordult, ki ez a bátor ember, aki szólásra merészkedik, van szókincse a gondolatainak a kifejezésére, egyáltalán mit akar mondani és mit is mer mondani, amikor olyan politikai viharfelhőkből állandóan cikáznak a mennykőcsapások, szóval nagy merészség valakitől ebben az időszakban felszólalni és főleg esetleges állásfoglalást birtokolni, ami esetleg nem is szimpatikus kormánypálcát használó dirigenseknek. De én ezzel nem törődtem, hiszen tudtam disztingválni jó és rossz között, tudtam meddig nyújtható a "gutman nadrág" mi történhet?, azért bizony már első mondatom is felcsigázta a hallgatóságban a mondanivalómat, mert biz ebben az időben nagy merészség volt ez az első mondat is, egyáltalán hangoztatni azt az állami szervet, ami nagyon sok magyarnak megásta a szenvedésektől, tövisektől kibélelt napi élet sírgödrét. Magam is, mint általában a gondolatoknak nagyban levő termelője voltam, amire mások valamit elgondoltak, azt én már meg is valósítottam, gondolatok raja szülemlett

meg az agyamban, felszólalni meg mindig tudtam, sőt legtöbbször éltek is ezzel a képességemmel, tudta az előadó már előre, ha más nem is nyitja ki a száját, majd a Gyuszi bácsi véleményezik az elhangzottak felett. Így is lett... Ha dzsip nem áll a megyei tanács nagy kapuja előtt, akkor a következőket szeretném elmondani, hangzik ez a kemény és tán egy kicsit szokatlan hangvétel, de hatásos volt, mert aki ez ideig nem figyelt rám, most az is célba vett, mit mond ez a némber?... Mit akar mondani, de az elnökségi asztalnál ülők is felébredtek aluszékonyságukban, hiszen itt valami szokatlan hangnemben jelentkezik egy felszólaló és mit is akar ezzel mondani. Szóval az érdeklődés felkeltése, mint általában minden, tanításnál, beszédnél hatásos volt, talán ez a szó, hogy dzsip..., ebben volt a misztikum, azaz a félelem, mert hiszen ahol ez a járgány valahol megállt. Mint amikor a vércse megjelenik a csiripelő verebek tábora felett, hirtelen minden veréb beljebb húzódik a bokorba és búvik a vércsének ragadozó karmai elől, mert éhes a vércse, áldozatot keres, és jaj akit talál, az nem menekülhet. Szóval ez a járgány is vércse szerepét töltötte be ebben az időben, ha valahol megjelent a horizonton, szinte megremegett a békés polgár, s találgatták..., vajon kit visznek, vagy kiért jöttek...??? A következőket fejtettem a felszólalásomban. Ekkor hoztam fel példaként, amit Szelestén tapasztaltam a Gazdakörben. Mi is volt az a gazdakör? Adva van egy földes helyiség, pici ablakkal, bútorzata egy-két lóca, asztal, egy polc, ahol kb. 40-50 db. könyv sorakozott, bizony elnyűtten és piszkosan, mondván ezt biz már sokan olvasgatták. Matóca János bácsi volt a könyveknek az őrzője, mondanám tán könyvtárosa, aki mindig megolvasta darabszám, és létszámellenőrzést tartott a könyvek felett. Vásott, koszos, szaggatott külsejű irodalmi termékek, de kik voltak az írójuk ezeknek a megtépázott könyveknek?, Gárdonyi, Mikszáth, Jókai szóval magyar íróknak a magyar embernek fülnek nem idegen hangzású, főleg a cselekmény szereplői magyaros ízzel telítettek, nem erőltetett politikai fűszerezett brosúrák, amit központilag előírnak, és azt irodalomnak akarnak nevezni... Ezeket a könyveket szerette a falusi ember, olvasgatta, érezte bennük saját vérüket, húsukat, magyaros gondolkodásukat.