SÖPTE: 1954. esztendő krónikái

Ezzel a lappal beértem az 1954. esztendőt és most átnézem dossziémat, mit is gyűjtöget, mit rejtegetett ez az év is. Érdekes így visszapillantva azokra az évekre, eseményekre, amik már, mint a történelemnek árnyékaként sugároznak vissza, ami már a hátam mögött van, de felejteni nem tudom, sőt tisztábban látom az összefüggéseket a fejleményeknek a mozgató rugózatában, tán mint akkor.
Katona voltam nagyon sokszor és sokáig, és mint katonának tudnia kell, a fronton sohasem lehetett pontosan kiszámítani az ellenségnek a támadó oldalát, a támadási irányát, és jaj volt, ha a felderítők nem tudták előre jelezni az ellenségnek harci kedvét, összetételét, haderejét, ítélőképességét. Csodálatos, itt a civil életben ismét uralkodik egy harc, egy ellenfél, ez lehet legtöbbször maga a "butaság" vagy féltékenység, vagy irigység, vagy rosszindulat, vagy kéjelgés, de mindegy akárminek is nevezzem, de létezik egy ellen, ami igyekszik a békés, az előremutató, a szebb jövőt építő felvilágosító munkát észrevétlenül aláaknázni. Gyommagot hinteni a tiszta vetésbe, amiről csak később szerez tudomást a gondosság, a jóakarat személyisége.
Ismét azt kell mondanom, ha az a sok negatívum, ami rombolólag hatott a söptei kulturális munkáimra, mint mellettem, egy irányba koncentrálódott volna, mennyivel hathatósabb, és még maradandóbbat lehetett volna a jelenben a jövőre felépíteni. Szerencse kérdése volt csak, mindig hatásosabb és hathatósabb szellemi fegyvereket tudtam visszaverni az alattomos pufogtatásokat, amit munkám megsemmisítésére, elködösítésére akartak ellenem felhasználni. Huszonhat év tellett el a jelentől /most írom 1980. ápr. 15-én e sorokat/, amikor a megmaradt iratokat, rágalmakat, ismét átolvasgatom és agyamban ismét megtisztulva, és elfogulatlanul tudom és igyekszem az igazság serpenyőjében látni a múltnak az ellenem elsütögetett rianásait lemérni, mennyi gazság, mennyi piszokos személyiségnek aljassága kellett mindahhoz, amit nekem le kellett győzni, a maga viharokban megszaggatott, megtépázott hajómat kimenteni a gaz hullámok halálos csapásából.
Az olvasóm bátran felteheti, vagy esetleg felmerülhet benne olyan gyanú "nem az én készülékemben volt a hiba?". Ezt nem tagadtam és nem is tagadom soha, igen is voltak és hiányoztak olyan emberi vonások belőlem, amikkel ha rendelkezem, vagy ha éltem volna velük: pl. nyalás..., hízelgés, megalkuvás, hazugság, vagy kelmefestés /Barna, Zöld, majd Piros... színeknek az árnyékában húzódtam volna, vagy a szűkebb munkakörben hasznosítottam volna ezeket a jellemtelen emberi rútságokat. Tán nem lett volna ennyire borotva élen kiegyensúlyozó /drótsteiner, valahai kötélen járó/, de legfőképp akkor lettem volna igazán békés napoknak a birtokosa, ha semmiféle munkát és főleg semmivel sem mutattam volna eredményesebb aktivitást, a kollégáknál. Aki már felmászott hegytetőre, azt tán irigylik a hegy lábánál állok, mert ők tán sohasem tudnak oda elérni, de irigylik a csúcson állok sikerét, hogy mennyi energiának a befektetéséből született meg ez a siker, az közömbös rájuk nézve, csak miért jutottak fel oda, ez a kellemetlen rájuk nézve.

A 229/ a, b, c, d, melléklet ugyancsak arról tanúskodik, állandóan éber figyelemmel kísérte az ellenség minden lépésemet, kereste az Achilles sarkomat, hol sebezhető, hogyan lehetne tenni akarásomban lehetetlené tenni. Miről is van szó ebben a mellékben.
Korábban már megírtam, amikor Söptére mentünk a volt cseléd, uradalmi lakástömbben, a volt uradalmi intézőnek /Pesti intézőnek/ a három szobás lakásába költöztünk. Még a mai napig is meg van ez az épülettömb, mert a háború után, minden itt lakó volt uradalmi cseléd a maga lakott részét kisajátította, megosztotta, amit ez ideig lakott, azt a tömbrész magáénak vette meg. Így ezt a háztömböt elméletileg és gyakorlatilag öt részre osztották fel, elől laktunk mi, majd Boldizsárék /közvetlen szomszédunk volt/, majd Kovács bognár, Német Imréné, a tanács elnöke /korábban a Milkovics Rózsi a tanács írnok, /majd Bognérék zárták a sort. Külemileg biz nem mutatott valami lelket emelő képet, egész közel hozzánk hegyként emelkedett a trágyadomb, /a legyek millióinak tanyája/, majd követte a nagy istálló, kettő is, így állandóan éreztük a B-12-es szagát, az ammóniát, de pillanatnyilag mást nem lehetett tenni, el kellett viselni, egy kis orgona sövény akadályozta meg a közvetlen rálátást a hatalmas trágya telepre. Ez így volt, minden lakó a maga részét kiigényelte, volt róla szó, hogy le is bontják, és az anyagból épülnek a kijelölt helyükön új otthont, de elmaradt, /Váton ezt csinálta a cselédség/.
A mai ember előtt ismeretlen, de mi benne éltünk, volt egy szigorú gazdasági törvény: a beszolgáltatás, maga ez a szó nem új, csak megreformálták, hiszen volt már régen a tized, a nyolcad fizetés. Most pedig a gazdáknak a megtermelt gabonamennyiségéből, elő is volt írva, ha maradt ha nem, azt le kellett adni, volt rá eset, amikor a padlást teljes egészében hatósági felügyelettel teljesen kiürítették, nem törődve azzal, hogy marad e vagy sem, mit eszik a paraszt? Tiszta padlás maradt a végrehajtók után, na meg sok átok, könny, amit a károsultak ömlesztve zúdították a gazok ellen. De "szél ellen nem lehet pisilni" törvény és vége...
Na ekkor volt az, amikor cséplés után, azaz már csépléskor az első méréseknek termését azonnal a begyűjtőhelyre vitte a termelő, persze átok és szitokkal és ekkor volt az-az intézkedés a művelődési osztálytól, úttörő vezetőktől, hogy az úttörők virággal köszöntsék a begyűjtő helyen az első érkező rakománynak a gazdáját. Ezt a parancsot én megtagadtam, sohasem Lettem ennek eleget. Kezdetben /megróttak érte, Csonka György, az akkori járási Úttörő pk. a jelenben megyei h. tanácselnök, nem tagadhatom meg Rákosi apánk szigorú parancsát, én megtagadtam, és mit tesz Isten, amikor rájöttek fönn, hogy annak a parasztnak, aki káromkodásoknak rózsafüzér töménységében hozza a gabonáját, olcsón megváltási pénzen, erre fel még virággal is bosszantsák. Ezt én ki is fejtettem a felettesek előtt, ha a jelenben nem is, de később igazat adtak, igazam volt, mert ismét jött egy ukász, nem szabad virággal bosszantani a pattanásig feszülő termelőt. Ugye, hogy megéreztem, nem eszik olyan forrón a levest, ahogyan azt megfőzik, hagyjuk leülepedni egy kicsit a forró fejűt, akik ismét egy kitüntetést akarnak kicsikarni a jó ötletért. Pont az ellenkezőjét értük el, amit akartak az

"okosok", a talpnyalók, a szellemi hóhérok. Na tehát, megindult a begyűjtés
a több száz mázsa gabonát ennek a majori háztömbnek a padlására gyűjtötték be, mert nagyon jó épület volt, ugyanis kettős padlása volt ennek az épületnek, így az első padlás szolgált mindenkinek rendesen padlásként, majd a majd követte a második emeleti padlás. –Na ide kellett begyűjteni a gabonát. Igen ám, csak a mi ajtónktól a felhordási ajtó kb. húsz méterre volt, közben laktak Boldizsárék, és már lehetett zsákolni fel a padlásra, ami nem volt könnyű, két padlást vállon legyűrni. A padláshoz vezető út pedig, közvetlen a mi lakásunk ajtaja előtt vezetett el, és a szekerek egymásután itt várakoztak, itt sorakoztak. Amíg itt álldogáltak biz a marhák legtöbbször itt ki is ürítették magukat, jó nagy határral szartak, sokszor egészen az ajtóm elé, nem is szólva ha hasmenésen volt a tehén, egy két nap ezt csak bírtam, majd szóltam a gazdáknak, ez így nem lehet, hiszen ez borzalmas állapot, naponta az ajtóm tele marhaszarral, felvágják az utat, nekem kell naponta eltakarítani a sok marhaszart... Mit csináljunk? Mondja az egyik bölcs paraszt: nem dughatom be a tehenem valagát! Ez igaz is..., de ezt másképpen kell megoldani. Na és ekkor lett az én gondolatom...., javaslatom, meg lehet oldani ezt úgy is, ha egy akácfát kivágunk, és az ajtómtól kb. hat-hét méterre vezető másik úton bonyolódik le a forgalom... Na, én ebből nem engedtem, és már nyomtam is a pedált, tessék a másik úton közlekedni, járhatóvá tenni és ott legyen a szekér forgalom. Ezt a részt pedig, ami közvetlen a lakásom előtt van, azonnal bekerítem, megakadályozom itt a forgalmat, hiszen ez a terület a mindenkori tanítói lakáshoz lett kisajátítva.

Begyűjtés-kerítés ügy... ugató kutyák... kb. 1954-55

Ekkor robban fel az ellenségnek minden tartalék aknája, megindult ellenem a lavina, s mikor elkészült a kerítés...
Ha jól emlékszem, én ezt a gondolatot már jóval az aratás előtt, tehát úgy tavasszal viteleztem ki, úgy hogy mire jött a cséplésnek az ideje, arra már a kerítés állt. Na most jött az ellenem való bujtatás. Hallom ám, hogy a Bozzay kollégám már azon töpreng, hogyan lesz a begyűjtés? Nem lehet ezt megengedni, hiszen ezzel megakadályozom a kormány határozati kivitelezését, dehogy is, csak most arról van szó, nem közvetlen az ajtó előtt állhat meg a szekér a feljárati ajtótól, hanem kb. nyolc méterrel odébb, tehát bírni kell erővel... Na, erre felröffentek összes gazdák, Bozzay alattomban élesztgette a tüzet, itt megint csak arról volt szó, ott lakott az intéző, ott lakott ő is, és egyik sem kerítette be a maga háztáját, miért pont most én kerítem be, miért pont most én akarok szebb otthont teremteni magamnak. Zúgott a nép..., de mit sem adtam rá... Fejes Imre az örök ellenzék izgága, alattomos, sunyi paraszt volt az egyik legnagyobb ellenfél: ökrökkel fogom a kerítést a helyéről elhúzatni..., hangoztatta, ha nem szüntetem meg a kerítést. Szegény Kiss Pali bácsi is egy vasárnap a mise után nagy alázattal bejött hozzám, és a maga nyájasságával, alázatával előadja a kérését: ne álljak szembe az egész faluval, szedjem szét a kerítést..., nem jó a faluval ujjat húzni, jobb a békesség. De most ki a falu? Maga a Bozzay. A Fejes Imre és még egy-két Somogyik... és nincs tovább. Világosan megmondtam Pali bácsinak: a kerítés áll..., és állni fog!!!
Igen szomorúan ment el tőlem a Pali bácsi, nem lesz jó vége ennek.
Na én ezt az ügyet tovább vittem, kértem a felettes hatóságoknak is segítségét ügyem

védelmére, amit a legmesszebb menően meg is kaptam, támogattak, elfogadták az érveimet, így ez az aljas és piszokos Bozzay-féle támadás és társainak a kaján öröme dugába dőlt, nem sikerült engemet megfélemlíteni.
Ami a legsajnálatosabb, ekkor a Tóth Miska is, mint vb. titkár sem merte a száját kinyitni, nem nyújtott nekem védelmet, hogy mit tett ellenem arra nincsen semmi emlékezetem, de arra sem emlékszem mit tett mellettem....
S végül mondom állt a kerítés, és ami a legkétségbeejtőbb, még a majorban a Kovács bognár /teljes Bozzay párti/, is kígyót, békát kiabált ellenem, főleg, hogy most ajtón át juthat a lakása elé, ezt nem, tűri..., borzalmas ellenségem lett... Később is azok voltak, méhesemet a fia Jóska felborította..., a kerítés nem lett akadálya a begyűjtésnek, minden rendben ment, sokan helyeselték már később a kerítést, sőt mi a legmeglepőbb, Kovács bognár is pár év után bekerítette a saját háztáji portáját, virágosította a ház elejét. Biz így szép is lett az egykori szomorú emlékekkel, egyhangúsággal megszórt cselédi udvar, park váltotta meg az uradalmi jellegétől, illatos lett a porta, s talán ekkor már meg is békéltek lelkükben ellenem, belátták vétkeiket, belestek az ellenség uszályába, csaholtak, ugattak, mert a farkukat mások cibálták, de ezt a kezet nem lehetett látni. Általában mindig valakivel ugatott a Bozzazy család, maga meghúzódott, mint a csapdát kivető gyerek, figyeli, mikor csapódik a csapda valamelyik belebotló vad, és akkor örül a sikernek.
Na most is kivetették a csapdát ellenem, biz felkavarta az egész falut, de nekem ebből a harcból sikeresen kellett kijutnom, végem lett volna, ha ezt a harcot elveszítem, örökre megsemmisültem volna a falu előtt, ezt a nagy támadást ki kellett védenem, mégpedig sikeresen. Nem szabad megalkuvónak lenni, ha már a kerítést elkészítettem, annak állni kell, ha az egész falu ugató kutyája ellenem vonul fel, habár tudtam, csak egy-két kutya ugat, s szeretne marni, a többi csak azért ugat, mert a többi felizgatta, mint mikor a faluban egy kutya éjjel csahol. Ezt átveszi a szomszédék kutyája és annak a szomszéd kutyája, és így az egész falunak a kutyája vonít, ugat, de csak egynek kell ugatni ahhoz, hogy lázba hozza a falu összes csaholóját.
A kerítésé a mai napig is áll, mert az utódok is virágos udvart képeztek ki körülöttük, szebb a díszes udvar, mint a kopár, poros előudvar. Persze, borzalmas csapás volt ez az alattomos ellenfélre, de nekem nagytőke, adu volt a kezembe, hiszen majd máskor meggondolják, milyen koholmányokkal közeledjenek felém, mivel próbálnak ellenem aknásítani. És ami a legérdekesebb, mindig akad pártfogó a rossznak is, hiszen kezdetben nem ér fel az ügyefogyott esze ahhoz, hogy mérlegelje az igazságnak a nagyságát, csak mivel a másik mondja, így ő is csahol.
Sok gondot okozott ez a kerítés ügy, amikor csináltuk többen jöttek szemre vételezni, volt aki szó nélkül elment mellette, volt aki az ellenség hangján bírálta meg, mi lesz a begyűjtéssel?, és ami a legérdekesebb a tanácsnak kellett volna azt a kerítést, legalább a pénzt adni rá, hallgatott, mint a pap a zsákban, azaz ő sem helyeselte a szándékomat. Így volt ez valaha, fülemile harc...

Mellékelem az 1954. júl. 27-én kelt fizetési besorolásomat, ekkor már a harmadik „Lajos” volt az okt. csop. vezető. Biz akkori fizetés vásárló értékében hasonlítva a maihoz, ma ennek kb. négyszerese, ha nem több /1980-ban/. Biz az árak is így ugrottak előre..., mint emlékként megörökítem, hiszen az utókor ezen is elmeditálhat, hogyan alakult akkoriban egy pedagógusnak a fizetése.
Nagyon érdekes mellékletet kell csatolnom a történelmi hűség kedvéért. Ugyanis nagyon divat volt, és van mindenkor a minősítés, amit titkos dossziékban őriztek a magas hatóságok. Állandóan kellett minősíteni a beosztottakat, különböző szempontok szerint, főleg politikailag. Van és volt egy szemlélet, csak a párttagok lehetnek bizalmi beosztásban, ezt főleg a későbbi évek sorozatában vallották erősen, amikor megnőtt már az utánpótlás /1966 után/, mert korábban a párttagok hiányában eltűrték a régibb nadrágos vezetőket is. Nem tudtak minden pozíciót kelmefestőkkel betölteni, ami aztán elburjánzott később, klikkek kialakulásában

Neményi Gizi tanerő...

Na 1954-ben született ez a melléklet, ami minősítésről szól, az én áldott jó sírásóm, igazgató akiről oly sokszor kell megemlékeznem, hiszen olyan volt mint egy rossz gázcsap, állandóan szivárgott belőle a rágalom, a gázosítás, állandóan robbanásra készítette fel a közhangulatot, csak szikrára várt, na ez a nagyszerű igazgató adta rólam ezt a minősítést...
Ez arra is jó, legalább egyes adatokat ebből is megtudtam, mikor mit tanítottam, hogyan viszonyultam az iskolához, a népműveléshez, ebben a minősítésben nem fukarkodott kellő dicséretekből, hiszen felfelé nem állíthatott valótlant, ott is tudtak a működésemről, így csak a valót írhatta meg rólam. Nem is részletezem a tartalmát, aki elolvassa, majd értékelje ki maga számára mindenképpen nekem nagyon értékes hagyomány az irat, hiszen ez már történet. Talán mégis meg kell állnom egy pillanatra, mégpedig egy személynél: Neményi Gizi kartársnőnél, aki ebben az időben itt tanított, Szombathelyről járt ki. Giziro1 csak jót és nemest írhatok meg az utókornak. A jelenben /1980-ban/ Szombathelyen tanít az Úttörő utcai általános iskolában. Minden alkata, lelki jósága és gazdag szellemi kincstára volt számára nagytőke ahhoz, hogy igazi példás pedagógus lehessen. Kellemes, simuló, nyugodt és mégis mindig mosolygós külseje csak tavaszt tudott árasztani a környezetére, soha nem éreztette a saját más jussi /családi-környezeti problémáit/ maradt mindig a maga belső konfliktusai mellett annyi lelkileg felakkumulált lelki gazdagsága, hogy abbó1 jutott mások megvigasztalására, gyermekek, tanulók kacagtatására. Igazi jó kartársi szeretettel örökítem meg a könyvemben a nevét, kár, hogy oly rövid ideig maradt Söptén, mert hamarosan bekerült Szombathelyre tanítani.
Most már kb. tudom, 1954-ben már öt tanerős volt a söptei iskola Bozzay Miklós és neje, Neményi Gizella, Szép József és jó magam. Így jött ki az öt tanerő.
Talán még csak annyit, hogyan került hozzám ez a minősítés?
Amikor 1956-ban bekövetkezett az "eszmei zűrzavar", akkor minden páncélszekrényt kinyitottak és kiszórták azoknak rejtett tartalékjait, megküldték a címzetteknek.