 |


|
 |
 |

Elfelejtik a népművelés veteránjait... sajnos

Visszatérve a minisztériumi meghívásomra, biz jó volna az ilyen „peszlenek” ha egyszer meghallgatnának, a tapasztalataimat elmondhatnám nekik, mint "a művelődés területén dolgozott öreg VETERÁNT..."
Ahogyan már írtam, budapesti beszámolómat érdekesnek találták, főleg azon szervezési, műsorpolitikai, rendezési, előadói gárdának a kiválogatása, mit kíván a napi politika a tudat formálásban, hogyan tudom mozgósítani a hallgatóságot, és még ezenkívül rengeteg probléma, azaz tapasztalat a kultúrberkekben. Ha én ekkoriban felocsúdok egy kicsikét is,- egy kötegbe foglalom a tapasztalataimat, hiszen ez lett volna a minden kultúrosnak az ABC-je. Talált volna valami szilárd talajt, irányelvet, arra az időre, amikor az elmélet és a gyakorlat együttes szinkronjában érhet el eredményeket.
Ekkor ez nekem nem jutott eszembe, azaz nem éreztem magam akkora értéknek az én munkálataim folytán elért sikereket, mint ahogyan most utólag is látom, feletteseim nagyon is sokra értékelték, ezért is jutalmaztak több oldalról. Ezt a sikert is később /Kuntár Lajos, volt megyei műv. Tanácsadó, könyvtáros/ mások öntötték fel saját garatjukra, ők kapták a nagy tiszteletdíjat, a mi tapasztalatainkat összegyűjtve, magukénak címezve, látott meg napvilágot. A kultúrosi állás az nem hivatal, az nem szakma, ez hivatás, a kultúra terjesztésének a szerelmesének kell lenni, ellenkező esetben szülnek a hegyek egeret, lesznek „peszlenek”. Idáig nem tud felemelkedni a főiskolai docenseknek a kara, hogy a szakmai tudás mellett, az is van? Adjanak szakmai szeretetet, éreztessék meg a kikerülő kultúrosokkal a hivatásuknak szépségét, töretlen lelkesedését, ellenkező esetben jönnek a bukások, az elkeseredettségek, menekülés a faluról, állásváltoztatás, nekem nem sikerül semmi, jelszóval... Itt nem lehet csinálni semmit... Panaszkodással.
Meg lehet tanulni egy verset, egy történelmi leckét, de egy botfülűnek sohasem sikerül a zenében eredményeket elérni, az hamis hangokat hoz ki a hegedűből, csak a művész látja a kirobbantott hatalmas gránit tömbben Petőfi alakját. Csak ő tudja napról-napra megszabadítani a sziklatömböt apró kis vésőkkel a felesleges, oda nem illő darabocskáktól, ő tud adni egy márványtömbnek harsány óda feszültséget, ő ad a rideg és élettelen kőnek életet, mozgást, mondanivalót, művészi szemmel kell neki látni a robosztus hegymaradványban "Hazádnak rendületlenül" alkotójának megszemélyesítőjét.
Valamiképpen így kellene látni a kultúrosoknak is, művészi kézzel, érzékkel, művészi alkotással, óriási szervezői kézséggel kialakítani a falu lakóiban, a kultúra sziklájában, a nemesebb, szebbet, nem gyors sikerű pálya, lassú szívós megtervezett, céltudatos érzékkel kell itt munkálkodni, ahogyan a szobrász is tán évek hosszú kopácsolásával fejti ki az alaktalan gránitsziklából a benne rejlő halhatatlan, örök példaképeinket. Tán így..., legalább is így kellene.
Aki nem szereti az embereket, nem tud velük harmonizálni, nem ért a művészi tudat formáláshoz, az ne menjen erre a pályára, mert akkor terhére lesz önmagának, de terhére lesz a közösségnek is, elkeseredett embereket szü1 az ilyen próbálkozás.
Elsőrendű követelmény, maga a népművelő bírjon elsősorban valami többlettel, csak az tud adni, akinek van mit adnia, ezért kellene állandóan művelni magát a kultúrosnak, ami elég volt ma, már nem lesz elég holnapra, több kell. Ezért örültem a hasonló meghívásoknak, amikor egy-egy tapasztalat cserét még kiegészítették egy színházi látogatással. Gazdag tapasztalatokkal, élménnyel, sikerrel értem vissza a falumba. Biz az ilyen utaknak az élményeiből sokat profitáltam, saját kis munkaterületemen. Egyben egy bizonyos mértékig jó reklámozás volt felém, mondván: ha ennyire értékel a minisztérium, akkor mégis csak értékes az a munka, ami itt a faluban lejátszódik. Tény, hogy ez is siker, és talán ekkoriban /1953-ban/ nem is volt kis siker, persze azóta óriásit kellett volna előbbre lépni ezen a területen, több sikerélményről kellene beszámolni a mai kultúrosoknak, de a jelzett újságcikk ennek az ellenkezőjéről tud csak beszámolni. Részemről jó érzéssel nyugtáztam el az eddigi munkáimnak a jó úton való haladását, mert ellenkező esetben nem kaptam volna meghívást Budapestre.
Hallgatóság biztosítása.... de hogyan?...
Meg kell győzni a tömeget a jóakaratomról, a kultúrának harcos pártfogókat kell gyűjteni, ez a legfontosabb, legyen egy kis kultúrgárda /kovász/, akikkel ha kell, a poklok kapuját is bedöntjük.
Sikereimnek nagy titka ebben rejlett, egymagam képtelen lettem volna sikeres eredményekről most írni, de az tény, aki vezetni akar, az tudjon vezetni, csak az fogja meg a kormány kerekét, aki sikerre viszi is a járművét.
Kik is lehetnek a kultúrának a harcosai? Elsősorban maga az iskola, annak tanulói, majd a tanulókon keresztül a szülők, rokonok..., barátok, valahogyan így növekszik és erősödik a kultúrharcnak a győzelme.
Milyen eszközöket használtam fel a sikerek elérésére?
A nagy mozdonyok nagy horoggal kapcsolódik az utána felsorakozó szerelvényeihez, s ha elindul a mozdony, vele tartanak a kocsik is, de csak addig, amíg nem kapcsolják szét a szerelvényt. Na, hát mi lehet az a kapocs, ami az iskolát összekapcsolhatja a szülőhöz? A sok-sok érdeken kívül erre nagyszerű lehetőség volt maga a színdarabozás. Ekkoriban még rádió is csak gyéren, Tv ismeretlen a faluban, igen szívesen látogatják a szülők, a falu dolgozói az iskolai színdarabokat. Ezt a lehetőséget nagyon kihasználtam, pedig ekkor még csak az alsóban tanítottam, felsőben Bozzayék, férj, feleség, a kicsikkel produkáltam nagyszerű vidám szórakozást, mit tudnék a nagyokkal?
Egy-egy jó színdarab után aztán jöttek ám megint a sipákoló hangok Bozzaynétól, igazán szép volt... Mi is szoktunk csinálni az apussal... Csak, ki emlékszik rá mikor és kikkel színdarabozott a kedves kollégám.
A megmaradt fényképek. Mesebeli játékot adtak elő, király és királyné címszerepben...
Maga a színdarabozás is sok fortélyt kíván. Mik is azok a fontos momentumok, amikre nagyon kellett vigyáznom, nehogy halva szülessen meg a jövendőbeli, mert nagyon sok buktatója volt és van egy-egy iskolai szerepeltetésnek. Elsősorban olyan darabot kell választani, amiben sok szereplő van. Minden szülő hiú, miért nem szerepelhetne az ő gyereke is? Az is van akkora tehetség, mint a másik. Kik azok a gyerekek, akiket feltétlenül szerepeltetni kell, nem lehet kihagyni a buliból őket. Kik legyenek a főszereplők?... Ezen áll, vagy bukik a darab sikere. Lehet-e a kellékeket házilag kiállítani, mert a kölcsönző /Mihályiné Király utcában/ sokat kér egy-egy ruhadarab után. Amikor minden szempontot figyelembe vettem, meg vannak a szereplők, ezt most okosan az osztály elé kell tálalni az akaratomat, senkit se sértsünk meg hiúságában, lehetőleg mindenkinek adjunk valami munkakört.
Jön a szerepek leírása... Ilyenkor szokás megszámolni hány mondatom van a színdarabban. Biz, sokszor volt kellemetlen meglepetés, amikor duzzogva fogadta valamelyik a szereposztását, neki csak öt mondata van összesen, nem is érdemes akkor neki szerepelni. Az aztán, hogy alkalmasa e nagyobb szerepre, azon már nem is gondolkodott, csak összehasonlította a másikéval, rangsorolta a mondatok számát. A mondatoknak a száma egyben mércéül is szolgált, hát csak ennyire vagyok én alkalmas? Nagyon tudatosítottam a gyerekek kis agyában, most nem a Jancsi, a Mari szerepel, az iskola tanulói szerepelnek, az ő sikerük a te sikered, az iskola sikere, erre kell gondolni, mindenkinek be kell segíteni a közösségi munkába, ha színpadra nem is léphet fel, de tud másban segíteni a siker elérésében. Ez mind szép, azért itt-ott maradt egy kis tüske..., de ezeket sikerült minden vérzés nélkül kioperálni a gondolkodás húsából.
Amikor már mindenki leírta a maga szerepét, megtartottuk az első összeolvasását. Ilyenkor magam szoktam elsősorban olvasni, megfigyeltettem a hangsúlyt, a mondani valót, mit akar a szerep, az egész színmű bemutatni, mindenki élje magát bele a szerepbe, annak jellembeli és testi alakításába.
Mivel alsó tagozatosokról volt szó, bizony sok nehézséget kellett legyőzni: olvasás hangsúlyozás, a szerepben kapott megszemélyesítésnek a visszaadása, hangulatkeltés a gördülékenység, stb. stb. Na aztán, az én hozzáadásom, türelem, alakítási kézségem időt szakítani a betanítására... Talán ez az, amire sok kolléga nem vállalkozik, nem áldozza fel a szabadidejét, nem végez társadalmi munkát, nem szereti a sok-sok türelmet kívánó színjátszókkal való foglalatosságot... Nagyon kellett vigyáznom mindenkinek az érzékenységére, ez különösen a felnőtteknél dominálódott ki, mindenki a Dérynének érezte magát, vagy legalább egy világsztárnak a másolatába akart begubódzni.
Színjátszásnak öröme...
Sok-sok örömmel is járt a színdarab betanítása, hiszen elsősorban maguk a szereplők voltak egyben a nézőközönség is, ők nevettek, vagy sírtak nagyokat, ha a szerep úgy kívánta. Elsősorban jó, ha maguk a szereplők kísérik végig a maguk érzelmi hangulatának megfelelő skáláján a darabot, majd fokozatosan rá kellett nevelni őket, most ti vagytok a szereplők, te játsszál, majd a közönségnek legyen joga szórakozni a ti szereplésetekben. Így fokozatosan visszatartottam a szereplőknek kuncogó bírálatait, s jutottunk el a megfelelő, korhű ruhatárnak a készítéséhez. Minden szereplőnek általában a szülők készítették el a megbeszélésem alapján a kosztümjét, lehetőleg a háznál található ruhamaradványokból. Szerepelt itt régi menyasszonyi fátyol, ágyterítő, asztalterítő, damaszt kidekorálva... Legfeljebb azoknak a szereplőknek, akiknek nem tudtunk házilag kialakítani az öltözéküket, azok számára hozattunk ki a ruhakölcsönzőbből ruhát. Ennek az árát legtöbbször a szülő magára is vállalta, vagy némelykor a bevételből térítettem meg a kölcsönzési díjat.
Maga a színdarabrendezés nagy gonddal járt, hiszen a színpadnak az előállítása, kulisszáknak a festése, világítás, a teremberendezése, pénztárosoknak a kijelölése, rendezőség megszervezése, engedélykérés a színjátszásra, sok-sok aprócseprő előkészületekből állott a kivitelezés, mire elérkezett az idő, na mikorra is tűzzük ki a színjátszásnak a napját?
Legtöbbször ünnepnapra tettük, délutáni és esti előadásra. Volt rá eset, ha nagy volt az érdeklődés, akkor már szombat esti főpróbát is előadásnak szántuk, általános helyárakkal. Na aztán itt volt legtöbbször a roppant nehéz és kényes helyzet első helyből kinek adjunk?, és főleg mennyit? Ugyanis falun mindenkor erre sokat adtak, hogy hol ül? Ha száz darab széket lehetett volna elhelyezni az első helyre, az is elfogyott volna áron felül, mert csak első helyre akart mindenki ülni. Na most mit is tudtam csinálni? Általában pótszékekkel kiegészítve az első sort tán tizenöt széket be tudtam préselni az első sorba.
Jött a kérdésem, ki mennyi jegyet akar biztosítani a szülők és rokonok felé?
Na meg talán azt is, hányadik sorban? Azt is el kell mondanom, biz az első sornak vagy az első helynek az ára nem volt megvetendő összeg, főleg, ha egy családból öten, tízen akartak jönni. Így bizony a szegényebb jövedelmű családoknak meg kellett gondolnia, hány első helyű jegyet vegyen? Volt úgy is, amikor minden szereplő kapott egy-kettő ingyen jegyet. Amikor az igényeket kiértékeltem, akkor döntöttem,
az igazságot megközelítve, ki hány első helyet /elsősorban/ ki hány jegyet kaphat a második helyen? stb. Általában a szülők és főleg a nagymamák akartak mind az első sorban ülni, egész közelről akarták a tehetséges kis unokát látni, hiszen most ő a legszebb, a legaranyosabb, a legtehetségesebb sztár a világon, játszik az "onokám"...és ilyenkor semmi sem drága..., jelszóval.
Természetesen a szülőket is bevontam a rendezési munkálatokba, főleg a fiatalabb apákat, anyákat, akik örömmel segítettek e sokoldalú tevékenységben. Vigyáznom kellet a helybéli notabilitásokra –tanácstitkár felesége, kartársnőm, állami gazdasági vezetőkre, mert biz, ha ezekre nem gondoltam előre, és nincsen számukra biztosítva az elsősorban hely /Miskáné például/, akkor Szodoma és Gomora sorsára juttattak volna a gyilkos személyek hiúsága. Mondja valaki, hogy ez könnyű munka?, és olyan, jaj de, jaj de élvezetes munkavállalás. Társadalmi alapon, mert ezért nekem egy fillért sem fizetett senki. Ha valamit elhibáztam, akkor csak támadást, szidást, ellenséget szereztem a munkám árán, s kell ez valakinek? Ugye nagyon sok kollégám erre már rájött, és inkább elfordult az ilyen támadási lehetőségektől, nem csinál semmit, nem is szerez magának ellenséget, nincs támadó felület, ő lesz a legjobb ember. Bizony, ha így belenézünk egy ilyen kis kulturális szintjátszási munkakörbe, csak akkor döbbenünk arra rá, miért is olyan kongó, sötétek a kultúrotthonok? Miért nincsen ott pezsdülő kulturális magvetés?
Magam voltam a zeneszerző, hiszen legtöbbször csak a szöveg volt meg a színdarabos könyvben, a dallamot már magam szerkesztettem meg, dallamosítottam, és tán az volt a legnagyobb siker élményem, ha ezeket a dalokat a színdarabozás előtt utca hosszat hallottam énekelni, ekkor éreztem, na sikerült a megzenésítés, hiszen az ének é1, az éneket dalolják.
Színjátszás napja
Magam voltam a maszkérzó, súgó, világosító, függönyhúzó, stb. Biz a maszkérzás sem volt könnyű, hiszen némileg hasonlítani kellett a darabban élő személyhez, a szereplőnek. Ezt legtöbbször a kis kultúrban végeztem, a színpad háta mögött volt egy kisebb klubszobai helyiség. Ide gyülekezett a színdarabosoknak a zöme. S ez idő alatt lehetett már hallani a külső teremben a morajt, a gyülekezőknek a sokaságát, mindig kaptam a híreket, már sokan vannak..., tele a kultúrház..., de amikor aztán jött a posta..., jön a plebános úr, nincsen neki helye..., vagy a tanácselnök..., vagy a gazd. ig... Na ekkor aztán mit is lehet tenni? Adjak neki helyet... Erre is felkészültem már.. Mindenkor készítettem tartalékba vagy tíz széket, és ilyenkor üzemeltettük őket, ha ilyen igény támadt volna. Fő az, hogy széket kapott, és hogy hová tudta azt letenni, arról már nem vettem tudomást.
A legnagyobb fegyelemre intettem a szereplőket, mindenki nagyon jót játsszon, figyeljen a súgásra... Ha eltévesztené a mondani valót, figyeljen, majd súgok neki /egyszer volt rá eset, hogy megtévedt a szereplő és hangosan bemondta: nem így van.../
Legtöbbször konferanszot is írtam.
A darabhoz írtam a mondani valómat, s ezzel szinte felcsigáztam már előre az érdeklődést a színjátszók felé, ne sajnálják a tapsot..., hiszen most azok szerepelnek, akik legközelebb állnak hozzánk, stb. Majd... függöny és kezdődjék a játék.
A gyerekekben a lámpaláznak a foka magasra szökött, főleg az első percekben, de ahogyan a darab ment és főleg gördülékenyen ment, ha nem akadt valami hibás, ha volt, akkor meg a szereplők már jelezték is nekem, elhibáztam..., hiszen itt nem csak a maga szövegét tudta a szereplő, megtanulta a többit is, így mindenki tudta a másét, főleg a partnerét.
Nagy boldogság volt számomra egy-egy nagy taps, tetszésnyilvánítás..., hiszen ebben a tapsban benne van a falunak a fizetsége, lelki és testi gyönyörének az adománya, benn van a munkámnak a megfizetettsége...
Mily nagy boldogság sugárzott le a szereplők arcáról az első felvonásnak a végén, mindenki érezte saját magáról, hogy jól játszott-e vagy mit hibázott el? Majd egy kis bíztatás, dicséret, igazítás..., egy kis kifújás, és kezdődjön a második felvonás...
A függöny mellől magam is figyeltem a nézők arcát, arcuk játékának sok-sok mimikáját, ebből is éreztem, menyire tetszik a közönségnek a játék, értik-e, vagy szórakoznak-e valóban a játék szépségében, a színdarab cselekményeiben.
A második felvonás alatt már teljes volt a kontaktus a játszók és a nézők közt, elmúltak a lámpalázak..., gördülékenyen ment a játék.
A játszás végén felhangzott a nagy taps... Éltették a kis játékosokat, majd kiabálták a rendezőt –már engem, s amikor megjelentem a színpadon, ismét nagy tapssal jutalmazták a munkámat. Ez a fizetségem– és ennyi elég is, ahhoz, hogy ismét újabb és újabb kulturális vállalkozásba kezdhessek.
Kérdem, ezt a mesterséget nem lehet megtanulni és főleg, ha nincs olyan gyakorlati docens, aki maga is ezt végig élte volna egykor, nem tudja felkészíteni a kikerülő népművelőket mindezen fogásokra, amitől függ a siker, vagy jön a bukás. Legtöbbször jön a bukás, a csüggedés... Nem mestere lesz a munkájának, csak fusizója, elrontója.
Mennyi apró kis mozaikszerű figyelmességből tevődik össze az egész, amikor csak egy momentum maradjon csak ki, pl. a plebános úrnak állni kell, vagy a párttitkárnak ismét állni kell hátul valahol, mert nincs szék, nincs biztosítva számára az ülőhely, mert itt falun nem úgy van, mint a városon. Ha városon egy rendezvénynél valaki áll, azzal nem törődnek, de a falu maga ítél el engem, még a papnak sem volt ülőhelye, ez aztán nem volt tőlem szép, vagy ehhez hasonló kritikáknak a labdázása felém. Ilyenkor a nép nagyon tud ám éles bírálattal lenni a másik felé.
Aztán jött a pénztárosoknak az elszámoltatása... Gyerekeknek egy kis ajándékozása... Ha pedig, úgy rendeztük meg a színdarabot, hogy legyen utána tánc, zene, tea, akkor pedig, így folytatódott a szórakozás a kultúrteremben. Persze, nekem ez óriási gyönyör is, de egyben nagy fáradság is, de sohasem éreztem tehernek, főleg sohasem mellőztem a hasonló kulturális megmozdulásokat, szerettem, ahol a munkám volt, ott volt a szívem is.
A szülők sorjában jöttek hozzám, akik nagy szeretettel gratuláltak a színdarabhoz, majd megköszönték a fáradalmazásomat, a munkámat, a küszködésemet. Persze, ezek a köszönetek arra voltak jók, egyben zálogai lesznek a következő időszakban is arra, hogy máskor támogatnak hasonló kulturális megmozdulás esetén.
Valahogyan így kezdtem el a söptei életemnek, a munkakörömnek a kialakítását, de majd mindig úgy jártam, mint a legendás hírű Kőműves Kelemenről szólt mondakör, amit felépítettek nappalra, azt az éjjel szétrombolta a titokzatosság. Nem győzöm ismételni, huszonhét év távlatából tán még jobban élesebben látom az ellentámadásnak, alattomosságát, amit az ellenfél /Bozzayék és társai/, féltékenység és irigységből ellenem, mint hálót állandóan szőttek.
Megtévesztő hízelgéssel nyálaztak körül, mert azért egy kicsit féltek is tőlem, hiszen ki tudja, ki van a hátam mögött, nem hiába hívogatnak Budapestre.
A nép, a dolgozók zöme velem volt, de az a réteg, akikkel Miklósék korábban jó baráti viszonyt alakítottak ki, azokkal nagyon tudtak egybehangolódni, egy követ fújni ellenem. /Somogyi Józsefek, Tóth Laci köre./ Biz az ellentámadásban mindig élen voltak velem szemben. Valahogyan mégsem volt a harcuk eredményes, mindig erősebben kerültem ki a támadásaik alól, azaz nem volt akkora erejük, sem tudásuk, hogy lehetetlené tegyék a munkámat. Pl. egy kulturális megmozdulás esetén hiába agitáltak ellenem, a kultúrház tele lett hallgatósággal. Na ezek már a múlté, egy részük örök álmukat álmodják már, megszűntek a földi harcok, nincs többé barát, sem ellenség.
Vas megye 1953. dec. 29. száma
Ebben a számban szintén olvasható: Jól sikerült műsoros estet tartottak Söptén... Az iskolás gyerekekkel paralel a felnőttekkel is foglalkoztam kulturális bemutatásokkal, ami egészen más terület volt, hiszen az iskolásokat még kötötte az iskolai szabály, a tanár iránti tisztelet, hátha rossz jegyet ad... stb., de a felnőtteknél már ilyen szempontok nem állhattak fenn, ők már tisztán a csillogó kultúrának a szépsége miatt sereglettek körém. Velük való bánásmód nagyon eltért a gyerekekétől, és most itt két táborról kell megemlékezni: az első táborba tartoztak a valaha levente kötelezettek, 14-20-21-éves korig lévők, tehát már nem iskolások, de még nem voltak katonák, nem tartoznak semmiféle alakulatba, esetleg a KISZ-be, de az is önkéntes alapon, aztán jöttek a katonaviseltek a szülők, a nőkhöz anyák korosztálya.
E három kulturális csoport közül tán a legutóbbival való foglalkozás volt a legszebb és a legjobb, tán úgy is mondhatom a legkönnyebb. Egy bizonyos fokig, ez a korosztály már kifutotta magát, katona volt, a jelenben apa, vagy édesanya, tehát kinőtte már a zabolátlanságát, jobban tudta önmagát fegyelmezni, jobban hallgatott a szép szóra, nem kellett a fegyelmezéssel időt fecsérelni, tehát az eredmény is előbb mutatkozott a velük való törődés alkalmával.
Legnehezebb korcsoport a volt Levente korabeli újnemzedék volt, akik biz még vadcsikóként zabolátlanul tiporták a fegyelmezettséget, a rendet, az engedelmességet. Ez nehéz korcsoport volt mindenkor, de a jelenben is.
Amikor írom e sorokat, éppen névnapom van ápr. 12. Egy táviratot csatolok ide.
Egy furcsa és szokatlan esemény tartja fenn magát Söptén, ami egy kicsit szokatlan, de érdekes Az eseményt röviden leírom, hogy jobban lássák a tényállást.
Czeglédy Gyula tanító, a volt majorban kapott lakást, ami a jelenben juttatott hely a tanács részéről a mindenkori tanító számára. Nagyon kellemetlen volt az itt lakás, mert a lakás közvetlen ajtaja előtt volt a szekérforgalom és ennek következtében a mindennapi trágya és annak szaga egészségtelenné tette a lakást, továbbá nagyon zavarta a forgalom a házi munkát is. /a begyűjtési gabonát a felettem lévő padlásra raktározták/. Tekintettel a forgalmat le lehet bonyolítani egy másik úton is, csak egy kicsit kerülőbb, kb. 30-40 m. Így gondolta Czeglédy tanító is, hogy megkéri az itt dolgozó TSZCS.-t, valamint a tanácsot, hogy engedjék meg, hogy tekintettel ez úgyis magán hely, telekkönyvileg juttatott ház és házhely, hadd keríthessem be kerítéssel a közvetlen előtti teret, kb. 6 m szélességben. Úgy a TszCs. , valamint a tanács helyeselte a tervet, a jobb és szebb háztáj, valamint a nyugalom érdekében. Bele is egyeztek a szervek. Ebbe az akcióba bekapcsolódott Czeglédy Gyula közvetlen szomszédja Boldizsár József is, Tsz tag így most neki is van kerítése, szép háztája.
A jelenben nagyon szép parkosított kis terület lett itt, mindenki gyönyörűségére. A szekérforgalom áttevődött a másik oldalra, ellenben a gyalogközlekedés továbbra is fennmaradt. Így emberiesebb élet a tanító számára.
Elég helytelen, hogy a jelenben már öt tanító van Söptén és nincsen tanítói lakás, ügyetlen spekulálás folytán /ha nincs lakás, nem is maradnak a tanerők/. Természetesen voltak, akik nem szívesen nézték ezt a fejlődést, mert úgy gondolkodnak, hogy a major az csak legyen a régi szemétdomb, minek oda virágos udvar? A cseléd az csak maradjon cselédi piszokban.
Nézzük a további eseményeket.
A községnek nem volt begyűjtési helye. Végső esetben a tanács, írásban kérte ennek a háztömbnek öt-hat lakójától, hogy engedje át a padlást begyűjtés számára.
Az öt lakó kérését teljesítette, tekintettel, hogy a szociális és gazdasági helyzetre való tekintettel, továbbá, hogy megkímélje a gazdákat attól, aminek ki lettek volna téve, ha nem lesz a községben megfelelő begyűjtési hely, akkor Szombathelyre /kb. 6 km./ kellene a terményt bevinni, ami tényleg igen rossz volna, időben és fizikailag is. Tekintettel a tanítónak és Boldizsárnak a kerítése beleesett a közvetlen a legközelebbi területbe, ami a begyűjtési padláshoz vezetett, de kis kerülővel ugyancsak odajuthatnak azok a gazdák, akik évente kétszer fordulnak meg ezen a helyen a begyűjtési időszakban. És ezt a kis kerülőt nem hajlandók megcsinálni /de csak egyesek, Bozzay csoport/ és lázítják a többi gazdát is a kerítés ellen, hogy azt szét kell szedni, mert ezzel a kis kerülővel nem hajlandók a begyűjtésnek eleget tenni. Tehát, hogy ne kelljen 6-7 km. utat tenni a gazdáknak Szombathelyre, így a magántulajdon felajánlása mellett, csak ötven métert kell tenni a szokottnál egyesek ellenpropagandája
céljára akarnak lázítani, és a fejlődést letiporni.
Ez a tényállás most pedig, a hátteret szeretném megvilágítani, hogy miből adódott ez az ellenvélemény egy-két hangadó szemében. Talán ez a legérdekesebb és csak ezek tudtával lehet fényt deríteni a lázításra, és személyi ellentétre vinni, magában semmit mondó ügyet.
Nem bírja el Bozzay Miklós ig. tanító Czeglédy Gyula tanítónak a sikereit, habár látszólag örömét fejezi ki, de ahol tud, ott a beavatott emberei előtt úgy nyilatkozik, hogy vigyázzanak, mert nagy kommunista, ne higgyenek neki.
Lehetetlen légkört akar támasztani, a tanító és a község között, hogy ne legyen nyugodtsága, talán ettől az embertől akkor megszabadul, aki mer és tud is cselekedni. Nem támogatja semmiféle kulturális megmozdulásban Czeglédy tanítót, sőt ahol lehet, akadályt gördítenek ellene.
Így akarta az egyik hangadója megakadályozni a gyerekek balatoni kirándulását is, hogy minek odamenni, belefulladnak a gyerekek, /ekkor borult fel a Balatonon egy hajó, ami iskolás gyerekekkel volt megrakva, sok lett a halott /ez magamra nézve is aggasztólag hatott/. Menjenek a Bakonyba kirándulni, Somogyi Józsefnek, mint legfőbb hangadójának a fiát továbbították az egyetemről helytelen politikai nézetei folytán és így nagy gyűlöletet érzett a rendszer ellen és mindazok ellen, akik a fejlődést kívánták fejleszteni, bármi úton.
Somogyi József a faluban segéd állatorvosi teendőket végez el, ezért félnek tőle, és érzik az elkötelezettségüket vele szemben, amiért is talál itt is ott is követőkre, félelemtől áthatva, hátha nekik borgyúzáskor nem fog segíteni.
Így nem bírja Somogyi a DISZ fiatalokat, amiért is, mert ezek mind cselédgyerekek voltak. Egy alkalommal szóváltás akadt köztünk és somogyi közt a kultúrházban, majd verekedésig vitte a legénykedést és letaknyosított bennünket. Farkas Józsi az akkori DISZ titkár volt a szenvedő alany.
Jól tudom, hogy még beszédes viszonyban sem volt Czeglédy Gyula Somogyival és már ellenszenvet mutatott Somogyi a tanítóval szemben. Ki magyarázkodott neki? Ki hangolta ellene? Csak a legjobb embere: Bozzay Miklós az isk. ig.-ja. Hallomás után tudom, hogy Bozzayék egyetlen tanítóval sem tudtak kijönni, különösen, akik többet tudtak adni és mutatni a népnek, a falunak, ezért vették legtöbbször a vándorbotjukat és mindig ki maradt vissza harmincöt éven át? A Bozzay család.
Most is elnézi, alattomban örül és elnézi a hangadóknak a támadását, pedig a tanítónak a tekintélyét rombolják szét, de a magét is rombolja, maga alatt vágja a fát /A régi világot visszasirató alattomos elemek, hazug vádakat keresve, megbújva állandóan támadnak, izgatnak az ellen, akik igyekeznek a haladóbb irányzatnak a vonatában utazni.
Mi DISZ fiatalok kijelentjük, nem akarunk Bozzay igazgatót bántani, hiszen lett volna ez ideig is elég ok arra nézve, hogy kellemetlenkedjünk neki, de mivel a helyett, hogy a nagy gyöngeségei mellett örülne a szép fejlődő életünknek még segéd kezet nyújt mellettük, a gáncsoskodóknak és nem nyújt segedelmet, nem áll védelmére a haladó vezetőnknek.
Mit csinált Bozzay Miklós amióta Söptén van? Egész éven át maga önző életének a portáján dolgozik napestig /gyűjti a házépítéséhez való szajrét/, a közéletének kiküszöbölésével, nemtörődömségével. Fel van erősödve anyagilag, oly raktára van az elhagyott javakból, amiből nyugodtan felépülhet egy ház, hiszen az iskolás gyerekek mást sem csinálnak a felszabadulás óta, mint gyűjtenek a röptérről, ami csak megmozdítható volt az mind Bozzayékhoz a padlásra került.
Czeglédy Gyulának is vannak emberi hibái, ami nélkül egy ember se létezik a földön, de iskolai és kulturális munkája mellett ezek eltörpülnek.
Öt /5!/ tanerő van Söptén. De az öt közül egyedül Czeglédy tanító áll ki, ha valamit produkálni kell, a többiek, mint puszta szemlélők nézik végig a rendezvényt, vagy még máskor azt sem, hogy így is kifejezzék a nemtetszésüket.
Bozzay felesége is tanít, de nagyon vigyáz a reakció minden hagyományára, nehogy valami csorba essék az őket megválasztott honatyák csalódásában, na meg ők nagy hálával adóznak a gazdáknak, mert házépítéskor sok ingyen fuvart kaptak, ami szép volt, de nem lehet az akadálya annak, hogy elhanyagolja az iskolát, a tanítói munkáját /jó jegyet adok, befektetés nélkül/. Vagy most döbbentek arra rá, hogy nekik is hogyan kellett volna csinálni? Természetes, hogy egy ilyen reakciós törzsnek nem tetszik, ha van egy ember, aki emberiesebb és szebb napokat teremt azoknak, akik a múltnak csak a száraz kenyerét /nyolcas cilinder mellett tapogattak/ ették, akik a múltnak csak mostohább árnyékában ülhettek.
Áldás volt Czeglédy Gyula tanító jövetele Söptére, úgy iskolai, valamint községi kulturális fejlődése érdekében, mert a szüleimtől halljuk, hogy mennyivel többet tudnak a gyerekek az iskolában, mint Bozzayék idejében. A DISZ fiatalok is most nézik csak, mit kellett volna tenni a Bozzay családnak a fiatalság érdekében.
Jó és szép régit megjátszani, mert azt is hallottam, hogy ugyan volt színdarab is és annak a bevételét a templom javára adták, ugye nem tudni mikor lesz ismét alkalom arra, hogy elfoglalhassa a kántori széket az orgona mellett.
Mindezek felsorakoztatásával más képet nyújt mindjárt Czeglédy tanító helyzete, és nagyon meg lehet érteni, hogy egy ilyen ember munkája mennyire nehéz és mennyi akadályba ütköző egy ellenséges légkörben. Az aknamunka tőlük indult meg, és szeretnék, ha most Czeglédyt is el lehetne mozdítani a faluból. Úgy vélték, ha Czeglédy elmegy, nem jön helyette olyan pedagógus, aki ezt a munkát tudná folytatni, nem lesz képessége rá, mert a fiatalabb erőket maga mellé szédíti, megfélemlíti /lásd: Szép Jóskát/
Kérjük az ügynek alapos áttanulmányozását, és engedjék meg Czeglédy tanítónak nyugodt és eredményes munkálkodását. Természetesen építeni csak
békében lehet, kiegyensúlyozottabb körülmények közt, nem pedig harcolni azért, hogy az állatok ne piszkítsanak az ajtaja elé /és magának kellett eltisztogatni, nem dughatom be a tehén valagát, mondta Fejes Imre/... és ne zavarják a mindennapi munkájában, a jól megérdemelt pihenésében.
Én a DISZ fiatalság nevében mondottam el ezeket, habár elfogadhatják, hogy nem én írtam le, hiszen nem tudok gépelni, de illetékesek közrejöttével és egyhangú kiállásunkkal, akarattal adjuk elő az elmondottakat.
Boldogok leszünk, ha tanítónknak a környezete is példamutató lesz az egész volt cselédi majorban, s egyben példás rendet lát az egész falu dolgozói.
Söpte, 1954. július hó.
Szabadság!
DISZ Fiatalok nevében
|  |
|