|
|
|
|
Tapasztalatcserére hívnak Bpestre a Minisztériumba… l953. dec.
Népművelési minisztérium meghívása 1953. dec. 23-án
Most már tudom, habár akkoriban is éreztem, ha a járás, vagy a megye szemlét kapott valahonnan, hogy megtudja hol tart a népművelés, akkor gyerünk a Gyuszi bácsihoz, amit már jó előre jeleztek, de volt rá eset, hogy rajtaütésszerűen leptek meg előadás közben, mert mondván hátha csak porhintés van, és nincs hitele a mások hírverésének.
Így több alkalommal kaptam szemlélő vendégeket, hol a járástól, hol a megyétől, akik csak kellemes élményekkel távoztak és vitték magukkal a jó szervezésnek a módszerereit.
Ismétlem, magának a népművelés sokágúságának még nem volt semmiféle irodalmi forrása, tán most kezdték gyűjtögetni, mint az erdőben szedegető faszedő, ágról az ágat rakva egymás mellé, míg csak rőzse nem lesz belőle, amivel aztán megelégedetten ballag hazafelé. Ennek a rőzsének a melegével főzi meg az ebédjét, melengeti fel hideg otthonát. Na, ebben a járásban ekkoriban hárman voltunk ilyen kultúrmagvetők: Bertók István Vassszécsenyben, Szabó József Bük, községben. Józsi azóta is országos hírnévre tett szert népművelési irományain keresztül. Bertók István /már meghalt kb.1970 után/ nem merem biztosan, de azt tudom csak pár évig élvezte a nyugdíját. E három helyre hozták mindig a szemlélőket, mert itt megtalálták azt a kulturált formai és tartalmi rendezvényt, amit országosan is szívesen szerettek volna elterjeszteni, de ismétlem nem elég a jó ló csak, ahhoz jó kocsis is kell, vagy fordítva.
A jó módszereimnek a híre eljutott Budapestig és biz kaptam a meghívót: amit csatoltan mellékelek is, a Népművelési Minisztériumnak módszertani osztálya kíváncsiskodott a munkámnak a menetrendjére, magvetésére, a kultúrának jó talajba való juttatására, én mondjam el, a kultúrotthonomban hogyan, és mit csinálok, mivel érem el a sikert?, a községnek a megnyerését, szóljak be a sikerekről, eredményekről...
Bumm!!! hát ez meg micsoda?, hát hogyan csinálom én mindezeket?, hát gondolkodik egy jó szakácsnő, hogyan kell egy jó ebédhez valót úgy elkészíteni, teríteni, adagolni, ízesíteni, hogy azt a vendégek meg is emlegessék, sőt máskor is szívesen üljenek le az asztalhoz.
Bizony nekem nagyon kellemes volt ez a meghívás, örömmel mentem, hiszen ekkoriban ez nagy szó volt számomra, de a kollégáimra is nézve hozott valami irigységet, hát hogyne? Vaj volt a fején..., és most meg már a minisztériumba hívják? Ki érti ezt? Anyu is boldog volt a hír hallatára, habár ő is természetesnek vette a hírt, hiszen az ő asztalát se tudta egy barátnője se felülmúlni, anyu remekül tudott főzni, vendéget fogadni... Más asszony meg ezer kérdéssel, hát ezt meg hogyan csinálod? Miért olyan szép piros? Miért, miért?... Tele volt kérdések özönével. Anyunál meg az volt a furcsa, hát mások hogyan, hogy ezt nem tudják?
Legszebb ruhámba öltöztetett fel, ha már a minisztériumba megyek, hát akkor a ruha is árulkodjon már rólam, habár nem a ruha teszi az embert..., de mégis ez egy fontos protokolláris hagyomány és szép.
Boldogan készültem erre a miniszteri, kulturális tapasztalatcserei találkozásra, elsősorban utazhattam, ingyért, másodsorban mégis csak a minisztériumba kell menni, és nem az ávóra, Andrássy út 60-ba, vagy Kistarcsára..., s talán ami a legizgatóbb és irigyelleni való volt, hogy a faluból még egy kollégát sem részesítettek ilyen megtiszteltetésben, akadt is erre fel retye-rutáyzás, ki lehet ennek e nagy pártfogója? Nem párttag, s talán ezek a találgatásoknak a teljes vaksötétségében nem tudtak megfojtani az irigyek, bosszúállók, a magam munkája vértezett fel teljesen az ellenségnek, a nyilazásának a megsebesítése ellen, nem is igen mertek velem ujjat húzni, hiszen ki tudhatja ki a magas protektora, jó lesz tőle egy kicsit tartani, hasonló találgatások kavarogtak a falu ellenhangulatának a légkörében, főleg a bozzay féle klikkeknek sötét alvilágában.
Magam is csodálkoztam a meghívásnak, hiszen mit tudnék én adni országos népművelési főmuftiknak olyant, amit aztán országosan tudnának kamatoztatni, meséljem el a magam módszereit, hát másnak még nincsenek módszerei? Vagy nincsenek tapasztalatai? Amit ez ideig produkáltam, szervezetem, rendeztem ez nem országos értékű megmozdulás, ezeknek a kis helybeli szellemi kulturális megmozdulásoknak van országos hírük?
Utólag rágondolok, hogy tán igen lehetet, ha egy kis nádfedeles kis betyárcsárdának a vendéglátása, rokonszenves kiszolgálása, a remek ízek és italok, az ott szerzett remekbeszabott jó hangulatok eljutnak az országnak a túlsó felére, és vannak, akik kikerülve sok más, tán fényesebb lokálokat, de ezt a csárdát keresik, ennek a nádfedeles kiskocsmának akarnak a légkörében felüdülni, ennek a reklámjával akarnak egy jót mulatni. Ha ez így igaz, akkor miért ne volna lehetséges egy söptei kultúrotthonnak is országos hírneve, ha jobb a többinél, ha ott már többen meggyőződtek annak újszerűségű szellemi tálalásáról, ha ott úgy a hallgatók, valamint az előadók, de még a felettes kiküldöttek is elteltek a szervezettségnek a sikerétől... Gondolom csak így juthattam én el a minisztériumba, meg kell hívni ezt az embert, mondja el mit, hogyan csinál, szervez, rendez, mintahogyan a jó szakács is szívesen írja fel a még neki ismeretlen jó falatoknak a receptjét, ha van jobb is a magáénál.
De hát mit is csináltam én e rövid idő alatt? Mi volt az, amiért nekem Budapesten kell beszámolnom? Tépelődtem magamban. Annyit már tudtam, amikor volt egy járási, vagy megyei kulturális értekezlet, biz ott nagyon sovány, gézengúz eredményekről lehetett hallani. Sőt nagyon sok panasz halmozódott fel ilyenkor a felügyelő szervektől, fűtetlen kultúrház, sötétség, az előadót nem fogadják, elfelejti a kultúros, hogy ma előadás lesz, és hason1ó negatívumok tarkítják a beszámolót, de Söpte mindig az élen járó példaként állott az előadók beszámolójában. De én ezt természetesnek véltem, munkámban volt a szívem, ez nekem nem munka, hanem élvezet, szórakozás és főleg nagy-nagy kötelesség a falummal szemben, tehát ami meg nem teher, nyűg, miért ne csinálnám azt nagy ügybuzgalommal. Csináltam is, tán így terjedt el a kis kultur kocsmának a jó híre széles körben. Ennek a munkamenetére kíváncsiak Budapesten... Szívesen teszek eleget ennek a meghívásnak, miért ne mennék el nagy lelkesedéssel..., és főleg egy kis büszkeséggel, hiszen egy évvel még ezelőtt a mázsás zsákokkal kellett tehetetlenségemben alul maradni, de ez a már az én portám, az én szakmám, bírom és szeretem... Itt semmi sem nehéz, semmi sem hátráltat.
A jóllakott embernek kár az éhségről beszélni, egyszerűen nem érti meg az éhséggel járó testi gyötrődéseket, kínokat. A hadifogságban, amikor mi kőbányai munkások kidűltünk, a bőr rászáradt a csontra, nem a húsra, amikor distrófeások lettünk, akkor még a szakácsainknak a farcombjaik gömbölyűek és rugalmasak voltak. Ezzel a hasonlattal akarom az én örömömet összeötvözni, nekem egy ilyen miniszteriális megtisztelő meghívás biz nagyon kellemes érzetet váltott ki bennem. Valahogyan magam is éreztem, na tán mégis van valami közöm a nagy közösségnek gondolati, tudati formálásához, azaz jó pék vagyok, mert a süteményemnek a jó íze, formája csalogatja a vevőközönséget. Ha már kapok meghívót a felsőbbségtől, akkor tán mégis jól végzem a munkámat, tán jobban, mint sokan mások, és kíváncsiak a rendezvényeimnek a receptjére, annak összességére, gondoltam magamban.
Gyorsvonat, étkezés, este a Nemzeti Színház. Ez kell nekem a kultúrosnak, látni, hallani, telítődni, hogy tudjak mit kiadni belőlem.
Ez a meghívás ismét csak növelte az ellenségnek az irigységét, hiszen erre még nem volt példa Söptén, kit hívtak volna meg ez ideig valamilyen ügyből kifolyólag a jó munkatapasztalati cserére? Na mindegy, itt vagyok mar Budapesten. A minisztériumban otthonosan jártam, mutattam a meghívómat, eligazítottak, hányadik emelet, hányadik ajtó, igazán meglátszott már az egész berendezésen, biz ez már nem falusi középület, nem tanácsi berendezés.
Minisztériumban tapasztalatcsere, módszereimről érdeklődnek
Kopogtatok a jelzett ajtón. Tessék!!!, hangzik..., belülről.
Amint bemutatkozom..., igen-igen nagyon vártunk, majd pár szót váltottunk. A névre már nem emlékszem, hogy ki is fogadott? Voltunk már vagy öten..., s közben megkérdezem, hol lest az értekezlet? Hol lenne? Itt lesz, hiszen elférünk, nem leszünk többen vagy hatan, csak az országból, akiket meghívtak... Ekkor egy kicsit ismét elgondolkoztam... Hatan?... Hát ez meg hogyan lehet? Igen a legjobban menő kultúrigazgatókat hívták meg, szólt a vezető, s hamarosan meg is kezdtük a tapasztalatokat, mik a módszereink a kulturális munka terepén? Hogyan szervezzük meg a programot? Hogyan biztosítjuk a közönséget? stb. Nekem nem volt nehéz beszámolni egyes kérdésekre, hiszen a jól megszervezett téli estéknek a híre újságon át, na meg a személyes miniszteri kiküldöttek beszámolóin keresztül értesültek a jó működésemről. Így most, csak arró1 kellett számot adnom, mi a receptje egy jól működő falusi kultúrotthonnak? Mindent jegyeztek és írtak, amit mondtam, de most is azt mondom, én nem találtam ki a fedőre a púpot, mert azt már rég kitalálták, ahogyan annak idején, amikor egy községben megválasztás előtt álltam, kellett a választó polgárokkal, egyházközségi tagokkal harmonizálni, szót érteni, én megértsem őket, ők megértsenek engem... Valahogyan embernek kellett lenni az emberek között, szívet kellett adni a szíveknek, szeretetet adni a szeretethez, ahol a munkám ott a szívem... Tán ebben hibáztak és hibáznak a mai napig is a kultúrosok.
Meddig terjed a Nádasdy-vár kisugárzása?... c. cikk
Szomorúan olvasom a Szabad Föld 1980. ápr. 6. számában. Művelődés: meddig terjed a Nádasdy-vár kisugárzása?, címmel megjelent szomorú beszámolót a kultúra szakmunkásairól, pl. Karakó. A klub takarítatlan. Ölbőn két napig keresték a Peszlen Annát a főiskolát végzett népművelőt, de nem találták meg... Mindig ott nem
volt, ahol keresték. És most én kérdem? Meddig tarják az ilyenféle kultúraromboló kultúrosnak csúfolt személyeket, ily fontos vezetői szinten? Hát mi olyan gazdagok vagyunk? Milyen kiképzésben részesült a főiskolán, ez a kultúros? Egyszer is érdeklődött az a szaktanár /docens/, mert erre büszkék a főiskolai tanárok. Remélem, ezt meg ők is szégyellik, hogy ilyenre sikerült a négyéves gyurmájuk. Vagy az alma, nem esik messze a fájától? Hiszen nekem is volt szomorú tapasztalatom arról, hogyan formálhatják a "docensek" a jövendőbeli kultúrosokat. Talán a péknek illenek tudni, hogyan lehet jó kenyeret sütni és nem fordítva fogyasztóknak. Erre úgyis még visszatérek később, amikor elmesélem a tapasztalatomat, amikor egy alkalommal meghívtak egy előadásra Orbán László, /ma már szintén docens/ érdemeinek elismeréséül.
| |
|