 |


|
 |
 |

Balázs Ferit ugrattatta Bozzay...

Talán befejezésül még csak annyit, örök ellenfelem lett Balázs Ferenc is, aki szintén palástolta irántam telített ellenségeskedését, de ahol tudott, bökött felém /a jelenben, 1980-ban félkarú lett/. Mivel a tanácsnak sem volt közömbös az iskolai és kultúrmunkámnak a színvonala, és elsősorban tanácsi alkalmazott volt Balázs Ferenc, így az én kérésemet is igyekezett végrehajtani, nem ellenkezhetett a haladással, ő is úgy játszotta meg a szerepét, a feleségem a bolond, erről meg nem tehet... Példaként azt tudnám illusztrikusan mondani, hiába unszimpatizáltam egy századossal, mégis csak nekem kellett előre tisztelegnem, mert én fhdgy. ranggal bírtam, őrnagynak kellene lennem, hogy fordított helyzet alakuljon ki. Na talán ezt nem tudták elérni Bozzayék, Balázsék, azért csak nekik kellett a tiszteletet gyakorolni, ha tetszettem nekik, ha nem... Habár sohasem éltem a jogaimmal, azaz a szellemi többletemmel...
Szombathely, 1953. szept. 18.
Csak az utókor számára csatoltan besorolok egy fizetési jegyzéket, amikor is a besorolásomnak pénzbeli értékét rangsorolták és így adtak 774. Ft havi fizetést. Ez a fizetés akkoriban nem is volt olyan rossz, habár háztartási árakkal nem tudok szolgálni, persze nem is lehetett vele nagy konyhát vezetni, de falun, ahol édesanyunak nagyon sok baromfia, récéi, disznai voltak, teljes egészében pótolta a konyhának a más szükséges pénzbeli beruházását.
Igyekeztem valami mellékes, nem főállási, csak mellékes állásbeli munkakörben dolgozni, kultúrotthon igazgatói, majd könyvtári vonalon is eredményes dolgozni, na meg azért a község is hálás volt mindenféle segítségemért, főleg télen kaptuk a sok jó disznóölési kóstolót, biz nem szűkölködtünk semmiben.
1953. nov. hava Szabad Föld Téli Esték
Vasmegye 1953, nov. 29. vasárnapi száma
Mielőtt a két újságcikknek a történetére rátérnék, azaz megmagyaráznám, előzőleg a következőket kell elmondanom. Ahogy a méhe is rátalál az illatot és a nektárt illatozó virágra, a sok-sok virág közül, ki tudja magának választani a neki a legjobbat, a legzamatosabbat, tán ez a hasonlat illene rám, az akkori népművelési munkaterepemen
El kell mondani, akkoriban a népművelés, mint ilyen, a művelődésnek egy mellékhajtása, s elég gyatra, korcs és életképtelen hajtása vegetált a nagy politikai kultúrpolitikában, csak az volt a baj, ennek a művelődési ágnak még ekkoriban semmi nemű irománya, irodalma, tapasztalata nem volt betűkben megörökítve. Sok-sok mesterségnek volt irodalma, az állattenyésztéstől a csillagos égboltozatig, de hogy hogyan kell egy községet a kultúrforradalomnak közkatonáivá tenni, megnyerni a szépnek, a jónak, hogy éhe legyen a könyvnek, erről nem szólt a krónika és nem is tudtak róla beszélgetni. Senki, főleg az újabb generációk, KISZ óriások, akik maguk is még a tojáshéjat nem koptatták le az ülepükről, maguk se értettek az ifjúságnak bonyolult és sokoldalú kiképzéséhez. mi idősebbek, akik már végigjártuk a múltnak sokoldalú és ágazatú iskoláit, szívgárdistáktól a KALOT, ifjúsági CREDO szervezetig felvérteződtünk a vezetésnek a labirintusába va1ó eligazodásra, a Leveneteizmuson keresztül, amikor száz és száz ifjút kellett nemesebbé, jobbá, fegyelmezettebbé nevelni, nekünk nagyszerű alapot adott maga a pápai tanítóképző, aki egyetemi szinten tanított meg az életnek a követelményeire. Magunkban hordoztuk a népművelésnek minden csínját és bínját, tudtunk szervezni, előadni, ha kellett verset írni, muzsikálni, sírni, vagy nevettetni, a mézet nem kell cukorral édesíteni, mert magában már édes, nekünk nem kellett tanulni a néppel való pszihológiai, fogásokat. Mi magunk voltunk magnetikus bölcsességgel telitett, habár ezzel sohasem kérkedtünk, mint ahogyan a páva sem tehet róla, ha oly gyönyörű a tolla, azt már nem kell átfesteni, csak el lehet rontani, na mi már akkor kiforrott népművelők voltunk, akiknek csak terepet kellett adni munkaképességnek a felvirágoztatására.
Én váltig hirdetem és vallom, ezt a mesterséget kitanulni, vagy megtanítani egy bizonyos szintig talán lehet, de ahogyan nem tanította meg senki sem a szarkát, a függőcinkét művészi fészekrakásra, meg lehet tanulni a számtant, a verset és sok mindent, de már művészi ecsetfogást azt a bensőnek kell diktálni.
Mit is akarok most itt elmesélni. Nem kérkedtem semmivel, hiszen nem is volt mivel kérkednem, csak a nyakamat beledugtam a kultúra igájába és húztam-húztam a művelődésnek az ekéjét a magyar koponyákban, ugart törtem, pörgyét irtottam, majd kellő talaj előkészítés után magot vetettem, de ez oly természetes volt számomra, mint hogy az éjszakát elveri a hajnalnak pirkadása.
Valahogyan így voltam a népműveléssel, magam írtam meg neki az irodalmát, szinkronját, vágóját, montázsát, hangszínét, tartalmát. Személyemben összpontosult az, amit most hatan-heten végeznek el-jól-rosszul.
Értekezleteken állandóan meséltem az egyes ünnepi megmozdulásokról, szervezésekről, eredményekről –elképzelésekről-, s ez mindig nagy tetszést váltott ki a kollégák Körében. Mind nagyobb vízgyűrűben evickéltem, járási és megyei szinten, sőt, majd amit bizonyítani is tudok, eljutottam fel a minisztériumig is. Nekem a népművelés játszi könnyedséggel ment, szinte kellett a napi feszültség egy-egy előadás előtt, vagy nagyobb ünnepi megmozdulások előtt, amiről szintén majd beszámolok a későbbiekben. Nem az én érdemem, de ha érdem egy sofőrnek balesetmenetes vezetést produkálni, akkor talán így lehetne érdememül elkönyvelni a sikeres népművelést javamra írni, egyébként a jól megszervezettségnek és a pontos ütemtervnek előre kigondolt pontjait kellett sínre tenni és már mehetett is a vonat.
|  |
|