 |
    |
 |
Átköltöztetés Szelestéről Söptére Az első évnek a nagy részét, azaz a tanévet teljesen utazgatással töltöttem el, úgy jártam ide Szelestéről Söptére. Erről már úgyis írtam, ismétlésbe nem bocsátkozom. Bozzayék is elhagyták a volt intézői lakást, amiben laktak, mert volt kántortanítói lakás vizes, dohos, büdös lett. A volt grófnak az intézője lakott valaha ebben a lakásban /Pesti intéző, Miski féle házban lakik most itt Szombathelyen, Hunyadi úton /A lakás része a volt uradalmi cselédlakásoknak, a mai napig is látható /1980/, de a belső elrendezése és alapterülete kényelmes, tágas lakás volt. Itt is van három szoba, előszoba, konyha; speiz, belső WC ami rossz volt benne, a szobák északnak néztek, hidegek és sötétek voltak. Továbbá a lakás felett egy teljes manzárd padlás, még lakásnak is lehetett volna kiképezni, majd felette ismét egy padlás, amit magtárként használtak fel begyűjtés idején. Édesanyu mindent átfestetett, rendezkedett már jól előre, mindenünk elfér, bőben van rakodási felület, lenn és fenn... Ahogyan ilyenkor szokás, megkezdődött Szelestén a becsomagolás, hurcolkodásra va1ó előkészület. Na ez aztán igazán óriási munka, a sok-sok csomagolás, semmi el ne törjön, nagy gonddal jár az előkészület. Csodálatos volt a belső érzés, habár Söptén voltam már munkahelyileg, de a szív melege ide húzott ebbe a kis faluba, a sok-sok kedves élmény, valahogyan nagyon idekötött a sok élmény, öröm, bánat, háború vihara, az iskola, a gyerekek... Nagyon mélyre eresztettük itt már az élet gyökerét, nehéz azt úgy felvenni, hogy sérülés ne érje. Teherautókkal elsőben a külső dolgokat szállítottuk el, fa, hidas stb. Ahogyan ilyenkor már szokás falun, hurcolkodik a tanító úr, mit is hoz magával és már ebből is következtet annak családi, gazdasági potenciálitására, mert az tény, ezek is már tények. Amikor Szibériában három szobás lakásba hurcolkodott egy őrnagy, egy kullón szállította el az összes három szoba berendezését, ebből is, már mindent tudtunk, nem kellett hozzá magyarázkodni az életszínvonalról. Ebben az évben rengeteg tüzelőnk volt, gyönyörű ölfánk sokasága halmozódott össze, nagy tekintély volt a tüzelő Söptén, hiszen erdeje nincsen ennek a falunak. Nem győzték dicsérni a szép halom sárguló akácfahasábokat, ez igen..., ez tüzelő, és mennyi?... Ha nem szállítottunk volna mást, akkor is már elnyertem a falunak az elismerő megbecsülését, mert hozzá kell tenni, amikor egy-egy fa szállítmány megérkezett, a majorból azonnal ugrottak a segítségek, majd ők lerakják és elrendezik ölben. Jó volt ezt látni. Majd következett a belső berendezésnek a szállítása. Nagy figyelemmel kísérték a szomszédok a bútorainknak a szépségét, hiszen mindig volt egy mércéjük, szintmértékük, amit valamihez összehasonlítottak. A jelenben összehasonlító alapul szolgált a Miklóséknak a színt állása, és örömmel könyvelték el, a mienk szebb és értékesebb, főleg ekkor még ráadásul hoztuk is a világmárkájú "Bechstein zongoránkat, amit Baich bárótól vettünk. Csodálatos hangja volt, győztünk. Amikor már csak egy rakományra való maradt Szelestén, magunkat is felpakoltuk a teherautóra, de nem szégyellem magamat, úgy sírtam, mint egy taknyos gyerek, aki elvesztette az édesanyját, ahogyan mentünk a dombom fel, sokan integettek felénk, de a könnyes szeneimmel csak sírással tudtam nekik válaszolni. Borzalmas rossz érzés fogott el bennünket, tán az volt jó, hogy könnyezni tudtunk, könnyebb a fájdalom, ha kisírhatja magát az ember... Hogy miért sírtunk? –ki tudná ezt megmondani. "Mi van azon sírni való, hogy egy ménes ott delelget, ott delelget..." Szótlanul húzódtunk egymás mellé anyuval, nem sok hangot adtunk, igyekeztünk könnyeinket palástolni, hiszen hamarosan megérkeztünk a söptei lakásunkra. Minden csomag a szobák közepén foglalt helyet, várta majd az elrakodást, várt egy napig, várt két napig, de mi csak sírtunk, sírtunk, nem volt erőnk egy széket a helyére tenni... Tán a harmadik napon kaptunk akkora erőt, na a sírással nem, megyünk előbbre, tenni kellene valamit, rakodni. Ki kell alakítani itt is az otthonnak a melegét és így kezdtünk elrakodni a három szobában. Villany volt a lakásban, de csak nálunk, már a szomszédéknak Boldizsáréknak nem volt... Nagyon kedves család lakott a szomszédságunkban Boldizsár Józsefék, volt uradalmi cseléd, okos és rátarti ember volt, aki mint cseléd is mindig a legnagyobb pártfogója volt kulturális felemelkedésnek. A Fáni néni, vigasztalta a tekintetes asszonyt, már a Böskét, mert ugye ez a megszólítási mód meg nem múlt el, habár tűzzel vassal irtotta a párt ebbéli hagyományokat, de azért csak tekintetes asszony maradt az édesanyu továbbra is. én meg maradtam a tanító úr... Ami később ez is gerenda lett csaholók szemében. Berendeztük a szép otthonunkat, hosszú hetek, hónapok teltek el, mire kezdett a múltnak jégpáncélja egy kicsit felengedni, főleg anyunak volt a legrosszabb, hiszen nekem azért ott volt az iskola, a gyerekek, volt mivel és kivel lefoglalnom magamat, de anyunak egyenlőre senki, akivel megoszthatná gondjait. „Hosszú hervadás emészti azt a fát, amelyet nagy korán ütetnek más földbe át!”, írja a költő. Nagy bölcsesség sugárzik ki ebből a mondatból, de főképp akkor, ha állandóan acsarkodó, irigy szemléletbeli lopakodókkal kell számolni, ez pedig itt Söptén nagyon is elburjánzó állapotban volt, a munkám, mint a puskagolyó, állandóan megsebezte a tehetetlenségben, egy helyben topogókat, főleg az én kedves kollégáimat. De majd erről később zengedezem. Most írunk 1953. szeptember havát, amikor már a lakásban helyre állt a házi rend, minden a helyére került, kialakította édesanyu az otthonnak a melegét. Az új állomáshelyemen is megkezdtem nagyobb erővel a kulturális forradalomnak eredményeit, mind szélesebb körben közkincsé tenni, úgy az iskolában, valamint a kultúrházban. Ahogyan a rács mellett nem áll festő, vagy tavaszi rétet nem kell megtervezni, annak színgazdagságára, mert magában a génben már benne van annak minden pompája, magam is így voltam, szinte napról-napra jöttek az új meglátások, ötletek. Mint ahogyan a forrás magától is feltöri magát a földszínére, nem kell hozzá emberi erő, lapát, csákány, feltör és buzog, oltogatja az arra járó szomjas vándorokat, megpihennek mellette. Magam is hasonlóan éreztem magamat, csak engedtem a bennem buzgó gondolatoknak a felszínre való juttatására azoknak formát és tartalmat adtam, aztán tálaltam a nagyközönségnek, akik mint a kiszikkadt föld a májusi esőt mélyen magukba szívták és boldogságuknak örömteljes lelki gazdagságuk érétkében nagyobbaknak érezték magukat. A kultúrának a széleskörű terjesztésére törekedtem, ahogyan a sima tükrű tóba beledobott kő körgyűrűknek a kiváltását okozza, a beledobás pontjától kezdve, mind nagyobb és nagyobb vízgyűrűk keletkeznek a tó tükrén, valahogyan nekem is ez volt az érzésbeli kövecském, elsőben nekem az iskola az a tiszta tó, ahol ott vannak a tanítványaim, tiszta, értetlen gyermek, lelkek. Ezeknek a gyerekeknek a lelkében kell nekem elsősorban megéreztetnem a tudásnak szépségét, majd hatalmát, jövőjét, ez legyen a kis vízgyűrű, és majd rajtuk keresztül keletkezett nagyobb vízgyűrűbe már be tudom fogni a szülőket és a szülőkön át az egész falut. Ha sikerekről számolhatok be, ha egyáltalán lehet valamit sikernek elkönyvelni, úgy ez volt az én kitaposott utam a lelkek, a tudat ősvadonjában, ahogyan az őserdőben az elefántcsorda letapossa az évezredes indáknak kusza fonáját, engedni kell az indáknak az óriási súly alatt, s majd így kialakult ösvényen már aztán utat találnak a kisebb testű ősvadon állatai is, akiknek minden megerőltetés nélkül sikerül célba érniük. Az iskola gyerekein keresztül együttesen tapostunk utat a falu és a kultúrház, meg az iskola közt található lelki indáktól, begyomosodott vadonon át utat, mert hiszen oly messze volt a szülői ház és a kultúrház közti térbeli és időbeni távolság, nem volt senki korábban, aki kijelölte volna, kitűzte volna valamilyen oknál fogva a falu dolgozóinak az idevezető utat, mert hát mivel?, érdem én. Az ellenséget ki kell mozdítanom a lövészárokból, ki kell piszkálni, hatásos harci fogásokkal, ellenkező esetben marad minden egyhelyben, és áll a front. De ehhez kell harci kedv, kell mozgatóerő, kell hozzá hatásos szellemi hatóerő. Ahogyan a sebész csak akkor lát igazán bele a beteg szervezetbe, ha kíméletlenül bonctani asztalra fektetve, kíméletlenül nyílást vág a külsőn át a belsőig, akkor tárul szeme elé azon elváltozások, amik a beteget panaszokkal halmozták el, most tudja igazán a tennivalókat a betegségnek a kizárásara. Ha képletesen magát a falunak vezetőségét, akik hivatva volnának arra, hogy a butáságnak, a tunyaságnak, a maradiságnak a kátyújában megrekedt egyhelyben való totyogásából ki az, aki kiemelje ezt a falut, akkor szomorú a látvány, mert biz csak elmennek a siralmas látvány mellett. Mint ahogyan elmentek a kirabolt bibliai személy mellett az arra járók, míg végre az irgalmas szamaritánusnak csordult ki az irgalmasság a lelkének kelyhéből, ő vette pártfogásba az elesettet, a vérzőt a szenvedőt. Söptén ki lett volna ilyen szellemi szamaritánus, aki lehajol a községnek az elmaradottságának vérző sebeihez, elviszik a kultúra eredményeit, hogy kamatoztathassák napi munkájuknak anyagi és szellemi gyarapodásukra. Számszerűségben sem voltunk telítetten, ha sorrendbe veszem, rangsorolásban, maga a párttitkár Boldizsár Gyula, aki maga is csak kimondottan hivatali tekintélynek napsugarában élt, védték erősen felülről, nehogy buzgár essen a pártnak a védőgátján, később járattam esti iskolára és végezte el az általános nyolcadik osztályt, esti tagozaton. Támogatott minden megmozdulásomban, de mint szellemi tőke, sorvadóban volt. Na, most jöttek a tanácsi szervek: maga az elnök a Bözsi néni, volt cselédasszony, kiemelt káder, akinek úgy az olvasási és írási készsége a béka kloákájánál is mélyebben volt, különösen a kezdetén... Időjárásként viselte a hivatali beosztását, de csak tolatómozdonynak volt jó, nagy szerelvényt sohasem tudott elmozdítani a helyéből. Jött a tanács titkár, Tóth Mihály, akinek ugyan megvolt az iskolai és hivatali értékmagazinja, de a kényelem, na meg maga a hivatal egymagában magasan tartotta a plebsz felett, nem volt szüksége arra, hogy a községnek kérges kezű, izzadt arcú polgárai egyet is lépjenek felfelé a tudásnak a létrájan. Nem ellenezte nyíltan az egyes megmozdulásaimat, de nem is lelkesedett értük, főleg ha nem vetett fénylő sugarat a személyének a kiemelkedettségére, mert ekkor azért neki is javára írták a jó népművelési eredményeket. Bozzayék, az örök ellenzékek... de csak álcázva... Jött a Bozzay féle örök ellenzék, igazi aknarakók, valahogyan nem bírták el a magam által okozott iskolai, vagy kulturális sikereimet, féltették a népszerűségüket. Úgy voltak, mint az-az orvos, aki ugyan tán felismeri a betegnek a baját, de nem ad rá megfelelő orvosságot, ne hogy meggyógyuljon, mert akkor tán már mellőzi a beteg az orvost, vagy egyáltalán fel sem ismeri a betegnek bajt okozó fájdalomnak a csiráját, de mímeli az orvosi butaságát. Sok meddő harcot kellett vívnom ezeknek a gonoszságukkal és alattomos támadásaikkal szemben. Remekül értettek az ellenhangulatnak az elvetésére, sikerült mindig valakit, vagy valakiket maguk gonoszságuknak a hullámhosszára hangolni, aki aztán minden lelkifurdalás nélkül hőbörgött, sőt, szemtelenül is pofázott /Balázs Ferencné, kisbíró felesége/. Kozár major az állami gazdaság vezetősége pedig, kiesett ebbeli hivatottságnak az erőteréből, habár igyekeztem őket a fejlődésnek, haladásnak élharcosává nevelni őket, azaz felelőssé tenni a tudatformálásának demokratizálásra. 1953. I. 16.-án dátumozott meghívó is erről tanúskodik, hiszen mindenképpen hasonló volt a munkám magvetőhöz, előbb talaj előkészítő munkálatokkal kell képessé tenni a talajt a magbefogadására, nem lehet gazban, pörgyében, hantokban nemes magot ültetni. Nekem is előbb a meglévő adottsággal kellett előkészületi, megértő és megnyerő agitációs terveimet elfogadtatni, majd befoganni, legyenek ők az előtermelők, kísérleti alanyok, és ha már a kis közösség lelkileg befogadta a magvetésemet, akkor már a csírába is szökhetett. Igyekeztem a kis kovászmasszát előkészíteni, amit majd a nagyközönségbe bele viszünk, ahol a kis kovász megkeleszti, megérleli a nagy masszát is, a falunak minden tagját. Persze ha ocsút vetek, ocsút is arathatok... Mindig ólomzárt, tiszta szellemi vetőmagot kellett elvetni megművelt agytekervényekbe, s termésnek kiválósága nem is maradhatott el. Az olvasómban szeretnék egy tévhitet eloszlatni, amikor tán öndicséretnek az ízét érzi a szájában, "öndicséret az büdös" tarja a közmondás. Nem azért írom le így ebben a formában az emlékezéseimet, hogy abból most én személyi kultuszt faragjak ki, magam faragjam ki az ideális portrémat, habár legtöbb művész saját magát is megörökítette, de nem megszépítve, úgy ahogyan és amilyen külsőt élvezett a formagyártásban. Nem erről van szó, most nekem az a feladat jutott osztályrészül, megírjam a söptei munkakörömből rám eső munka menetét, anélkül, hogy magamat a magas pódiumra emelném, mert én akkoriban ezeket a munkálatokat úgy végeztem. Mint ahogyan, a kőmíves rakja a téglát a téglára, és sohasem csodálkozik azon, hogy már tíz téglát sikerült egymás felé ragacsolni, hiszen ez természetes. De mégis ha egykor annyi téglát rakott megfelelő törvényszerűségnek a halmazába, hogy abból egy szép lakóház született meg, hát akkor ne legyen bűne a kőmívesnek sem, ha egykor megnézi alkotásának a munkagyümölcsét, és visszaemlékezik annak az objektumnak volt fizikai, vagy erkölcsi munkavégzésére, de nem a maga csodáltatására. Azért, amit végeztem, és csináltam csinálták sok ezren, csak az a baj, nem csinálták még többen, és tán az a legnagyobb bajom, hogy akik ezt csinálták, azokat irigyelték, áskálódtak ellenük, mint a ludak a földön meggágogják a sólymokat, sasokat, rájuk kiabálnak a földről, de maguk sohasem tudnak oly magasra felrepülni, de gágogni, rikácsolni tudnak. Na ilyen ludakra találtam én Söptén, akik állandóan gágogtak, de szellemi turnén mindig eredménytelenül tértek vissza odújukba, mint a mai hazai focisták. Nem volt hozzá állóképességük, fizikai erejük, de a szájuk az... És főleg a markuk állandóan viszketett a magas honoráriumért, a közönség elégedetlenkedett, a focisták pedig, ezért a munkáért csak marokkal hadakoztak, teljél zsákom... Árvíz után lehet látni a víznek a romboló összetételét, magam is csak tán most látom tisztán az ellenárnak a romboló hatását. Most egy nagyot ugrok vissza, mert csak most kaptam kézhez a fénymásolatot egy 1949. jún. 20-án kelt Alsószelestei Ez a leirat akkor íródott, amikor engem az AVÓ-szerveknek pribékjei sok zaklatásnak kitéve és ijesztgetésekkel ostorozva, be akartak szervezni községi spiclinek, magyarul besúgónak. Erről egyébként már írtam, most csak rámutatatok a második oldalon levő aláhúzott sorokra, mert biz nem kis dologról volt szó. Egyébként, ezt a feliratot elkészítettem az akkori belügyminisztériumnak is, lesz, ami lesz, jön ami jön, mert ekkor még nagyon éhes volt a "mo1och". Röviden csak annyit, biz csak siker koronázta a bátorságomat, mert ha nem is nagyon örültek a viszontlátásomnak és a találkozásomnak, azaz a kérésemnek, de az üres, aláírásommal ékeskedő ívpapírokat csak eltépték előttem, csak ennyit akartam most utólag írni, és ide akarom csatolni ezeket a vérszagú okmányokat. Alsószeleste, 1949. máj. 30.-án kelt kérelmem Ahogyan a felkavart tónak a zavaros, iszapos vize egy bizonyos idő után ismét visszanyeri annak tisztaságát, ismét átlátszó lesz, lehet látni a vízben lejátszódó állatkáknak himnuszi játékát, majd az akváriumi biológiai élet egyensúlyát, de ehhez idő lesz, nem lehet sietetni, nem lehet beavatkozni a leülepedésnek időbeni megrövidítésébe, de eljön a tisztulásnak a teljes rehabilitációja, amikor feledteti a zavaros látomását. Most már az idő rostáján, ahogyan eltelt vagy három évtized az én tiszta élet tavamban aljas eszközökkel, mesterkélt bosszúállásnak hatalmával felkavarták a tiszta és emberséges munkaritmusomat, megrabolták az életemet, igyekeztek idegszálaimat szakadozott ronggyá tépni, amikor lábbal taposták bennem az emberit, amikor lassú de fokozatos zaklatásoknak özönét zúdították a családi életemre. Megfosztottak az élethez való jogomtól, felkavarták bensőmnek a legkisebb nyugalmát is, és én balga még akkor azt hittem lehet bízni a sátánoknak angyaliságában, tán tudnak emberek maradni az ember felett, szét tudják választani az igazat az igaztalantól. Eltudják választani a koholt vádakat a vádlóknak pillanatnyi hatalmi és kegyetlenség vérengzésétől, én még bíztam a hóhéroknak selymes gyapjas irgalmú kezeikben, akikhez a mellékelt iratom is ennek a bizalmában született, csak, egy kis fénysugarat a börtöncellának vaksötétségébe, hadd tudjam meg, hogy nappal, vagy éjszaka van e a nagyvilágban, csak egy reménynyílást, amelyiken át majd egy kis tiszta levegő áramolhat a tömény bűznek a ritkulására. Én balga én vakhitű, még ezektől igyekeztem mentőövet kérni az életet sodró hullámoknak sírkamrájában. Ily kegyetlen és brutális, embertelenség uralkodjék, amit pár zsidó pallosjogával rákényszerített az igazságszolgáltatás és a belügyi szerveknek képviseletére, ezt a gazszemléletet, azóta már rég kikaparták a mai BT-ból, szinte jó mélyen elásták, a mai büntető törvénykönyv már rég módosította ennek a kornak megfertőzött agygnómos, rákos, fertőzött szégyenét. Sajnos az éhes hiénáknak marcangoló karmaiba estem, orvtámadásuk áldozata lettem, a belügyi és igazságügyi szervek Ku-klux-klánja lettek, irgalmat nem ismertek, és én mertem akkoriban kérni még kegyelmet, azaz enyhülést a sebeimre. Azóta magam is röhögök rajta, mily naivan fogtam fel az ügyemet. A hóhér feladata: akasztani, ő nem kegyelmezhet. Söpte 1953... kert ügy... Söpte, 1953. nov. 19. Szelestéről való átköltözésébő1 eredő sebek már nem véreznek oly nagyon, de Szelstéhez fűzött érzelmi kapcsolataim örökre felejthetetlenek maradnak életemnek a magazinjában és múzeumában, mindenkor nagy szeretettel gondolok vissza azokra az időkre, amit ott eltöltöttem. De kár merengeni, úgysem jön az vissza, merengésből nem lesz alkotás, most itt vagyok már Söptén, itt kell kialakítani a munkahely melegét, a családi életnek folytatását. Hamarosan meg is kezdődött nagy irammal ez a családi fészeknek a kialakítása, ami bizony ismét ment simán. Az iskola udvarán van egy épület, ami hajdan a mindenkori kántortanítói szolgálati lakásul szolgált. Hogy hogyan, már nem tudom, de a háború után Bozzayék, valahogyan jobbnak látták a majorban a volt intézői lakást, amit Pesti intéző lakott, amíg az uradalom élt. Átköltöztek ebbe a lakásba, a majorba és a volt tanítói lakást pedig, elfoglalta Balázs Ferenc kisbíró. Bozzay-éknak a lakáshoz tartozott egy nagy kert, ami vegyes cél szolgált, volt benne pár szép gyümölcsfa, és főleg veteményes rész, ahol a konyhai és a nyulászat számára termelt többfélét Miklós. Nagyságra tán volt ezer négyszögölnyi terület, vagy csak hatszáz?, de szép terület volt. A majori lakáshoz nem tartozott semmi kerti rész, így bizony még zöldségzöldjét sem tudtunk termelni, ami falun nagyon szükséges, hiszen ezért vagyunk falun, besegítsünk a konyha számára valami termelvénnyel. Amikor Miklós elhurcolkodott a saját házába, ott is volt konyhakertje, sőt a háza mellett az egyházi földet /kb. 200-300 négyzetölnyi szántót szintén bekebelezte saját használatára, így bőven volt termelvénye, ugyanakkor még használni kívánta a volt tanítói kertet is. Menetközben célzást tettem neki, jó volna nekem is valami kis konyhakerti rész az iskolai kertből, hiszen ha már innen elköltöztél, jog szerint nekem kellene lakni a tanítói lakásban, hivatalosan is engem illetne a kert. Amikor ezt az álláspontomat kifejtettem Miklósnak, mint a megbőszült vad, prüszkölni kezdett. Mi? Még az ő eddigi jogáról csak lemondjon?!!! Mit képzelek én? Most jöttem ide, meg már követelésekkel lépek fel ellene... Kezdetben csak a fele kertet kértem Miklóstól, de errő1 se akart hallani. Na persze, most ismét megfújta a riadókürtjét, igyekezett maga felé szánalmat keltetni a maga táborában, főleg a Somogyikban próbálta a hullámot magasra kavarni, felhőt, záport zúdítani rám, ellenvéleményt kialakítani védelmére... Mert hiszen ez csak tekintélyrombolás volna az ő személyére nézve stb., és ment a lassú öldöklés, fujtogatás. De ennek véget kell vetni, jöjjön ki a járástól maga a főnök /Káldi Lajos, ő volt a 3. Lajos már a járási osztályon/. Így is lett, jött Káldi Lajos, aki a helyszínen megtartott szemle után kérésemet jogosnak találta és fele-fele arányban kívánta a kertet megosztani közöttünk. Na ekkor aztán végleg felrobbant az ősi nemesi vér Miklósban, ha már megfosztják a felétől, akkor a másik fele se kell, nem fog osztozkodni velem, közös lónak túros a háta, jelszóval. Döntés alapján az egész kertet birtokba vettem, azaz csak vettem volna, mert nehogy az örömöm töretlen legyen, a Balázs Ferenc, a kisbírónak is kinyitotta a szemét az ellenfél. "Te is kérjél a kertből jelszóval, könnyű volt a dolga, hiszen a belátás engem is arra bírt, igen neki is kell adni egy részt, hiszen konyhára valót ott kell neki meg termelni. Persze ez nem ebből állott csak, az ellenség tudta már előre, sőt már töltögette is a puskaport a tarsolyba, mert aztán ebből a közös kertből átok kert lett, mert Balázsné az Ilonka a maga piszkosságával, tiszteletlenségével mindent elkövetett, hogyha csibéinket agyonverje, ocsmány száját öblítetlenül használja felém, már odajutottunk, ha egyszer el nem fut előlem, hát akkor megtiportam volna ott a helyszínen. Persze a Bozzay igazgatónak hiába mondottam el ezeket, megjátszotta az ártatlanságát, de közben röhögött magában, sikerült a puskaport robbantásra bírni, nekem bosszúságot okozni, senki nem akadt, aki lefogta volna ennek a bűzös szájú öblögető, rikoltozó Balázsnénak a száját befogadta volna, vagy jóra intette volna. Engedték szabadon, sőt féltek tőle, azaz nem az ő asztaluk, jelszóval, hagyták a maga szemétdombján rikácsolni. Ez volt az egyik család, akiket sikerült Bozzayéknak teljes erővel ellenem fordítani, ugattatni, csaholtatni. Kapták az utasításokat, hogy hogyan és mivel tudnának nekem kellemetlenkedni. Bozzayéknak ez volt a fegyverük, ők nyíltan sohasem álltak velem ki, hiszen érezték kisebbségüket velem szemben, de sikerült azokat a családokat maguk hullámhosszára állítani, akikkel esetleg a múltban vagy pénzbeli, vagy valami juttatásban részesítették, tejakció, ruhaakció és ezért ész nélkül végrehajtották a kapott utasításokat, vagy hangulati ellentéteknek a kiabálására. Egy-egy rossz vásott cipő nagy segélyként szolgált egy nagy családosnál, egy vásott nagykabát, örök halára kötelezte le magát, persze csak addig... Na ezek a megszédített családok nem tudtak belenyugodni, hogy egy gyüttment, az én voltam, aki mostanában jött ide, hát az legyen a prímás, amikor csak Bozzayék lehetnek, még akkor is, ha a vonót nem tudják dalra bírni, de hát csak azért is. Majd később úgyis még visszatérek ezekre a csaholókra, mert bizony sikerült pár családot beszervezni a teljes elbuktatásomra. A kertet a tavasz folyamán édesanyu mindenki csodálatara oly szépre varázsolta, mint egy bálba induló első táncost, ekkor csillapodott a szemlélőknek az ellenszenve... Na még ilyen szép sohasem volt ez a kert, dísze lett a falunak és egyben mintát lehetett venni a kertgazdálkodásról... Anyunak roppant nagy türelme és szeretete volt a kerti munkákhoz, mint a májusi ünnepélyen látható szabályosság, fegyelmezettség, itt is úgy viszonyult minden kis növényke. Volt is ám minden kerti növény, zöldség féle, amit egy konyha igényel. A fák is teremtek némi gyümölcsöt, de ahogyan a Mik1ós is már öregedett, úgy a fák is vele együtt elöregedtek, de azért a ősszel kínálgatták a vén fák a maguk zamatos gyümölcsüket. Nyugalomárnyas hely volt a kert, sokat itt időztem, főleg a méhes közelében, mert aztán már ekkor kb. majd tízkaptárnyi méhesem volt. Nagyon jó helyük volt a kertben déli kiröpüléssel, kéznél voltak nap, mint nap így tudtam őket igazán kezelni. A kertben összpontosult a napsugár, az árnyék, a konyhakert, a gyümölcs, a méhes. Káldi Lajos így megoldotta a gordiuszi csomót, amit Miklós nem is tudott megbocsátani, hiszen egy régi, kedves helyéről kellett lemondani, amit több mint két évtizeden át használt, és most megszakadt a jogfolytonosság. Magtalan család, gyerekük nincsen, ketten keresnek, jólét van náluk, az akkori életszínvonalhoz arányítva persze, ma már koldusok. A régi szegényekhez viszonyítva, akiknek valaha vásott cipő kellett, ma autóval közlekednek, összkomfortban laknak, s most ezeknek van eldobni való cipőjük, ruhájuk, de nincs, akiknek szüksége volna rá. Ennyit fordult az élet kereke, lenn és fenn... A kertügy, na meg aztán, ami még következett sohasem hegesztette be a fájdalmas sebeket, habár megjátszották a közömbös szerepét, de nem tudtak ellenkezőt csinálni, nem tudtak az árral szemben úszni, kellett hozzám némileg igazodni, és ez fájt talán a legjobban nekik. Miklós, aki már 1919-ben itt kezdte meg az életmunkáját, nem tagadom, hogy nem, tett sok jót, főleg anyagi jót, talán sok kérvényt is irt meg a szükséges problémákra, de azért azt kell mondani az egoista, csak a maga malmára hajtó víz módszerétől nem tudott szabadulni. Minden intézkedésében volt valami önző én. De nem is hibáztatom, se nem elmarasztalom, de ha már ez ideig engedte az iskolát lesüllyedni a falu kulturális életét téli álmában aludni, akkor legalább engedje meg nekem az ébresztgető gondolataimnak a kivitelezését, támogassa, és főleg ne áskálódjon alattomban a hátam mögött. Mégis utólag is azt kell mondanom, mint a történelemben sokszor kellett tapasztalni, a nők okozhattak világháborút, vagy békét. Itt is a rikácsoló felesége a gézengúznyi sovány sápadt Margit néni volt a legnagyobb kígyónyelvű, akit végtelenül zavarta a tettrekészségemnek sok, sok ötletes eredménye, tán az ura iránti tekintélyi féltésből eredt, hogy a Miklóst állandóan cukkolta, azaz ingerelte ellenem. Habár számtalanszor hangoztatták egy-egy jó siker után, igazán csak gratulálni tudunk, mi nem vagyunk irigyek, csak örvendünk a sikerének, de nem tehettek ellenem semmit, félték az erőmet, mint ahogyan én tisztelem Papp László háromszoros olimpiai bokszolót, igazán mit is kezdenék vele, ha az erőnket kellene porondra vinni, a vége az már ismeretes... | |
