 |
    |
 |
A falu vezetőségéről pár szót Megváltott a falu vezetőségének a keresztmetszete, eltűntek a főjegyzők, eltűntek a faluból a grófok, bárók, habár velük sohasem volt szoros kapcsolat, jött az új vezetőség, akik ugyan kaptak íróasztalt, sőt hatalmat, de valami mégis hiányzott az üzemi hajtóanyag, az ész, a rátermettség. Mindig állítottam, nem csak meg kell szerezni a hatalmat, de meg is kell azt tartani ahhoz, hogy megmaradjon a népi hatalom, a munkásosztály vezető szerepe az országépítésének a továbbvitelében, ehhez jó szakemberekre van szükség, minden munkaterületen, legyen az fizikai vagy szellemi pályán. Nem célom azt vitatni, mennyire sikerült, vagy mennyire bakot lőttek akkoriban az átalakulásban, de ha nincsen szépen kifaragott kajak a folyó átkelésére, jó egy farönk is, csak ússzon, csak le ne merüljön a vízsodrában, fennmaradjon a hullámok zajában. Csak valaki legyen, aki próbál vezetni, aki tartja a gyeplőt, aki végrehajtja a felülről jött utasításokat, akár emberségesek akár károsak voltak a közre, így aztán nem volt miből válogatni a vezetőséget, kellett olyat beállítani a közigazgatásba, vagy a párt utasításainak a tovább vitelére, aki ezt vállalta, mondván most jött el a mi országunk, a mi hatalmunk, legyen meg a párt akarata. Na így jutott el Bujtás Bözsi néni /Némethné/ Kondrád majorból hozták be, mint volt cseléd asszonyt, férje a második világháborúban meghalt. Alapjában összeegyeztethető magatartású asszony volt a Bözsi néni, aki kezdetben kapálódzott is a nagy tisztség betöltésére, de hiszen nagy szerepe, mint önállóságban való észbeli kapacitásra se kell neki rendelkezni, hiszen úgyis mindent készen kap meg a központból, feladata azt valahogyan el kell olvasni, majd végre kell hajtani. Amikor már mentem Söptére, akkor a Bözsi néni fogadott, a maga nyájas mosolyával, nekem benne kellett látnom a hatalomnak a képviselőjét, a volt főjegyzőknek az utódát, megfogantatását, nem is kerestem benne az érettséginek, vagy az egyetemnek a diplomáját, kerestem benne az embert, a tenni akarót, az emberséget, a munkatársat. Az első beszédem után ő volt az, aki felkiáltott szinte reflexszerűen, "Hála Isten, legalább ez tud beszélni"... Sohasem kerestem benne a nagy tudást, de egyben félni is lehetett tőle, mert sokszor azok, akiknek adtak íróasztalt, de észbeli hozzáállásában csak sorvadóan volt jelen az értelmi nagyság. Néha nagyon veszélyessé váltak ezek a hatalmi csúcsra jutó párti helybéli képviselők, Mert ha úgy vélte: na most jött el a mi időnk..., most megmutatjuk azoknak a tanítóknak, vagy parasztoknak, akiknek valaha arattam, markot szedtem, akkor nagyon veszélyes vágányra terelte a figyelmét, kisiklott alatta a vonat, karamboloknak, személyi ügyeknek rengeteg baleseti kárát okozta. Amíg nem került Bozzayék féle mágneses körbe, amíg nem tudták józan eszét eltéríteni az igazságtól, addig nem is volt baj..., de ha hallgatott az irigyeknek hangadói kolompjára, akkor közben bizony megbolondult, habár nap múlva mindig lecsendesedett, eltűntek a düh rohamainak fellegei, kisütött a nap. Csendes, jámbor vezetővé vált ismét. Sajnos sokszor esett a felbújtatóknak a hálójába, s bizony sok idő kellett hozzá, amíg abból kijózanodva, felmérve a helyzetet, ismét jóindulatúvá vált. Szegény asszony küszködött a tanácsi üléseken az egyes leiratoknak a felolvasásával, másképp mondjuk, másképp írjuk..., ne adj Isten, hogy egy idegen szó is tarkította a leiratot, az biz aztán teljesen zátonyra jutott a kiejtésben, de mindezeket a hibákat nagy megbocsátások közepette könyveltem el, hiszen aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabul... Persze, nagy tisztelője volt Bozzayéknak, hiszen ő kezük alá járt iskolába, Kondrád majorból /ma már azt hiszen felszámolták ezt a majort, kb.2-3 km-re volt Söptétől/. Mint volt tanítóját igen tisztelte és sokszor hatottak Miklósék, de minden esetben csak ellenem, de úgy elrejtve az aknát, hogy aztán ők csak jót akarnak... De vigyázni kell, nem szabad ezt megengedni stb. Na ilyenkor volt a Bözsi néninél olyan Zrínyi féle kirohanás..., s csak düledeztem, ez meg miért van ismét?..., kerestem az okát... Amikor pedig megszerveztem a felnőttek esti ált. isk. felső tagozatát a hetedik és nyolcadik osztályról, kb.1963 körül, akkor Bözsi néni szépen járt iskolába, és növekedett bölcsességben és okosságban a kezem alatt. Ugyancsak ekkor járt az esti iskolába a későbbi Tsz elnök, Kiss Zsigmond..., majd a Hompasz József tanácselnök, akik nagy tudásukat remekül kamatoztatták az adott helyzetben, a nyolcadik után kedvet kaptak a további tanulásra, elvégezték a technikumot is. Ezekre még úgyis visszatérek, ha odaérek az emlékezéseknek az éveihez, ezeket csak elöljáróban említettem meg. Bözsi néniről is majd még írok, de elöljáróban elég legyen ennyi is, de már most kell megjegyeznem, sohasem éreztettem vele szellemi maradiságát, mindig igyekeztem hivatali magaslatában méltó tekintélynek a magadására. Boldizsár Gyula a község párttitkára 1952. Söpte A vezetésnek első principálisa a párttitkár volt a faluban, ő volt központ, hiszen mindennemű közigazgatást megelőzött a párt szaga, a jelenben is, hiszen a jelenlegi állami apparátus felett nagy létszámú pártfunkcionáriusok végzik a felügyelői, vezetői hangadásukat. Illik tudni, mi illik, ha valamikor megkövetelte a főjegyzőúr, az etikettnek a legelemibb megtiszteltetését, így most is meg kell adni mindazon vezetőknek a tiszteletet, amit megkívántak valaha múlt rendszer urai. Ebben nem is találtam sohasem kivetni valót, csak tán abban volt furcsaság, ha akkoriban egy ilyen kádert meglátogatott az ember, akkor mégis csak tudja annak szellemi kapacitásának a átlagos szintjét, azaz volt valami a háta mögött, iskolázottsága, végzettsége, ami feltétlen szükséges volt a vezetéshez. Ebben a megadott helyzetben, nem volt válogatási lehetőség, mert amint mondottam egykor, a magam fajta húzódozott az ilyesféle funkcióknak a betöltésétől, pedig sokszor jobb lett volna, ha a mi kezünkbe összpontosult volna a hatalmi eredőnek a szálai, így nem volt válogatás, kit lehet ebbe a szekérbe befogni? Volt a jelszó, ha lehetséges azért legyen hangadó, legalább is tudjon jókat káromkodni, így már egymagában klerikális ellenzékké volt, továbbá csak legyen aki elfogadja a községi párttitkári állást, mert bizony nem valami jó hírrel fogadták ezt a megtiszteltetést még falun ekkoriban. Hogy, hogyan lett Boldizsár Gyula a párttitkár, azt nem tudom, de amikor én Söptére mentem /1952-ben/, már ő volt. Illett vele találkoznom, mint a falu első emberével, mert ekkoriban ő volt a falu első embere, azóta is így van... Azután jönnek a többi hivatalok... A pártfunkcionáriusok megelőznek minden nemű más hivatali apparátust, ha pedig ez így van, illik nekem megismerni a falu első emberét, hiszen ezt diktálja az illem. Meg is látogattam, azaz tiszteletemet tettem Gyulánál..., aki nagyon kedvesen fogadott, hiszen van vagy három, négy gyermeke, akiket nekem kell majd faragni, oktatni, így neki is érdeke volt a velem való jó viszonynak a kialakítása. Hamarosan pertuba is lettem vele, mondám, ez dukál, nem szabad magázni a falu első emberét, ha valamikor örült a Főjegyző úrral való tegeződés, most éppen ott kell kezdeni, megszüntetni a személyi kultuszt, ez a közvetlen munkatársi kötelezettség, így lettem pertuba Gyulával, aki sohasem élt vissza ezzel a bizalommal, mindig nagy tiszteletben tartott, soha nem bántott, nem gáncsoskodott. A régi kultúrház előtt nagy akácfák díszelegetek és egy alkalommal a rádiónak hangszórójának vertünk bele egy jókora kampós szeget, mert május elsején és más alkalommal, zenével ébresztettük a falut. Bizony a nagy rádió bírta is nagy hangerővel a környező területet. Amikor a szeget látta a Gyula a párttitkár, "na fene, már az akasztófámat is elkészítettétek?", jegyezte meg nagy mosollyal. Gyulával mindenkor nagy egyetértésben dolgoztunk, megbeszéltük a kulturális ügyeket, igyekeztem véleményezésükke1 élni, persze a tervem mindig kész volt, de ehhez jó és üdvös volt az ő véleményezésüket is záradékul belevenni, ami sohasem volt ellentétes az enyémmel. Három vagy négy gyermekét nagy szeretettel tanítottam, a szigor és a követelmény mindenkor magas mérceállásban volt. Hálás tisztelettel emlékszem csak vissza Gyulára. Tóth Mihály, VB. titkár Mihály a háború előtt jegyzői, azaz főjegyzői állást töltött be a községben. Magáról a jegyzőségről el kell mondanom az államhatalomnak a legutolsó ranglistáján szerepelt a községi főjegyző, de a faluban magában, mint zárt egységben betöltötte a legmagasabb állami apparátusnak a méltóságát, a kezében volt a falu minden lakójának a személyes ügye, a jegyzőtől függött sokszor az egyénnek jó vagy rossz gazdasági, vagy egyéb bajainak jó vagy káros megoldása. Pl. módjában volt, főleg az első világháború idején a jó1 megfizetett, gazdag legényt felmentette a katonai kötelezettségétől, amíg mások véreztek a harcmezőkön, addig a gazdagnak a fia idehaza gazdagodhatott tovább. Na aztán az adózás, annak besorolása sokszor jegyzőnek szemlélete alapján csökkent vagy nagyobbodott az adóíven. Nagy volt a hivatali tekintélye, a falu papja után ő következett a falunak a ranglistáján, hiszen anyagiakban, több forrásból, nagyobb marokkal, többet tudott magának összekaparni. Tekintetes főjegyző úr megszólítással tisztelte meg a falunak a dolgozói. Iskolai végzettsége legalább érettségi kellett hozzá, aztán később végeztek valami jegyzői, akadémiai tanfolyamot, ahol a közigazgatásnak paragrafusainak az ügyvitelét kellett nekik megtanulni. Általában körjegyzőségek voltak, csak nagyobb községnek volt függetlenített főjegyzője, mint pl. Vasvár, Sárvár. Három, négy kis községből alakult ki a körjegyzőség, s maga a jegyzőségi apparátusban szerepelt a vezető, főjegyző, utána jött rangban és titulusban az adóügyi jegyző, majd egy-két írnok. A kis falvaknak bírájuk volt, akit úgy választottak meg, ez volt a falunak a centrálikus központja hivatalos dolgokban. A bíró legtöbbször módosabb gazdákból került ki, nagy megtiszteltetői állás volt, tisztelték is a bíró személyét. A bíró volt egy kapocs a körjegyzőséggel. Ide küldték ki a rendeleteket, és azt a bíró a kisbíróval dobszóval hirdette ki a faluban. Amikor a kisbírónak a dobpergését meghallotta a falu apraja nagyja, mindenki futott ki az utcára, na mit is dobol a kis bíró. Ekkor adták tudtul: mikor lesz a faluban adószedés, mikor kell a kutyákat beoltatni, vagy száj és körömfájás miatt nem lesz vasár valahol... Ezer és ezer központi intézkedésről így szerezett tudomást a község lakossága. A főjegyzőnek közvetlen főnöke a járási főszolgabíró volt, aki már nagyságos címet kapott, legtöbbször jogi doktorátusi képzettsége volt. A falu minden lakója nagy tiszteletben tartotta a hivatalos állami hatalomnak apparátusát, hiszen születéstől a koporsóig az ő kezükben volt sorsuknak alakulása, mint államhatalomnak a legutolsó állomása, sok titkos és bizalmas leirat is érkezett le, amit nagy titoktartás mellett őriztek a páncélszekrényben, a "Mackóban", persze ma is csak így van. A főjegyzőnek nagy szenvedélye a vadászat volt, hivatalos időben. Hivatalos idő alatt csatangolt a vad nyomában és élvezte a természet egészséges üdeségét. Legtöbbnek autója is volt a későbbi időszakban, vagy egy kis futókocsi, lóval. Az általános létszínvonalban magasan állott a grafikonjuk a horizontja az átlag mellett, ez magában, az anyagi többlet, a szellemi többlet, a hatalmi diktatúra feltétlen nagy kalap leemelésre kényszeríttette a falu kérges kezű, izzadt szagú dolgozóit. Ezeket azért kellett így elöljáróban elmondanom, mert csak ebben a légkörben lehet jellemezni a Miska barátomat is, mert ennek tudta nélkül nem volna jó a háttér, nem tudnék hitelességre jutni, ahogyan ismerni kell trópusi világnak a légkörét, annak flórájat, csak így tudjuk megérteni az ott lakóknak természeti világát. Az első főjegyzőt Vasvárott ismertem meg Langhammer volt a neve, és most is nagy tekintélynek örvendő, igazi úri jellemével, mint márványba írt, rótt, vésett jellem maradt meg bennem, akit az egész város a szívébe zárt, Németh János örökös bíróval egyetemben. Mint gyermek, mint később serdülő ifjú, nagy tisztelőjeként köszöntöttem, ha úgy utcán valahol összehozott vele a sors. Nagyon kellemes emlékkel gondolok vissza rá, aki nagy önzetlenséggel és nagy szaktekintélyével engedte magát fogyasztani a nép, a község gondjaiban, annak rendezésében. A nép közé ment, úgy emlékszem, még színdarabban is vállalt szerepet, ezzel is népszerűsítette magát a nagyközönség előtt. Úgy emlékszem Vasszécsenyi származású volt, vagy oda költözött idősebb korára, ezt nem tudnám hiteleséggel mondani, majd még megkérdezem. Na aztán a környező falvak körjegyzőségéről hallottam már, ott jobban burjánzott a dzsentriknek kopérzása, jobban kihasználták a lehetőségeket, nagyobb dicsfényben. A glóriafényben, fejük felett fényesebb hatalmi koszorút fontak maguk személyisége fölé..., de meg tudták játszani a nagyúri modort, volt hozzájuk megfelelő anyagi és szellemi, családi bázis, ami aláfestette a hivatali tekintélyüket. Nem maradhattak el egy-egy őszi körvadászatról sem, amit az uraság, vagy a gróf rendezett a maga vadászterületén. Ugyanis ezek a méltóságos urak is némileg behódoltak az állami hatalomnak helyi képviselete elött, hiszen az ő gazdasági és személyi problémái a főjegyzőn keresztül passzírozta át, így érdeke volt a grófnak is a szimpátiának a fellobbantására. Ha pedig nem puskás ember volt a főjegyző, akkor pedig, a vadászzsákmányból, egy-két nyúl, vagy fácán mindig bekerült a jegyző úrnak a konyhájára. Ez a legminimálisabb figyelem volt a kapcsolatoknak megszilárdítására. Hessky Béla volt Ikervárott a főjegyző, aki mind küllemileg, mint tekintélyileg nagy tiszteletben állt a körjegyzőségnek polgárai között... Egy szomorú tragikus esetre emlékszem vissza, ami akkoriban rettenetes nagy megdöbbentést okozott a körjegyzőségben, sőt még annak határain is túl. Hessky Bélának volt két fia, kb. 5 és 10 év körüliek lehettek, erre már nem emlékszem pontosan... Mi is történt? Abban az időben voltak a levente puskák, amik nagyon jó kis fegyverek voltak, a leventékkel szoktunk célba lövést velük gyakorolni. Igen hatásos fegyverek voltak, nyulat, fácánt remekül tudtam velük lőni, hiszen a lövedékük majd egy centi volt, ólomgolyó volt. Magam is tartottam a lakásomban levente puskát, így a Hessky Béla is a lakásán tartott leventepuskát. Egyik reggel, amikor még az egyik az ágyban aludt, a másik a kezébe vette a puskát és az ágyban fekvő testvérét, azzal fenyegette: agyon lőlek, agyon lőlek és ezzel, a puskát a testvérre fogta, majd elhúzta a ravaszt, biz az durrant... A testvért halántékon lőtte a testvér, meg is halt a kis öcsike... A folytatására már nem emlékszem, de nagyon lesújtotta a szerencsétlenség a családot... Majd Rumba ismertem a Fülöp főjegyezőt, na ez már aztán igazi arisztokrata fénymásolat a nagyok közül. Ő már teljes egészében kihasználta a lehetőségeket, nagyúri életet éltek, tellett minden földi jóra. Akkoriban még nem volt divat a külföldi utazás, nem volt státusz szimbólum, ellenben a vadászat, az autó, nagy vacsorák, vendégségekkel emelkedtek ki a hétköznapiságból, a falu iborci életéből. Aztán még sorolhatnám tovább a többi főjegyzőket, de már ez is elég ahhoz, hogy visszakanyarodva Söptére, itt állomásozzak egy kicsikét a jegyzőség előtt. Elődje a körjegyző: Császár Győző, aki 1900-ban született, ennek egyik lányát vette feleségül dr. Kiss Feri, aki legutóbb /1980-ban/, iskolai igazgató Kámoni iskolában. Általában egy-egy főjegyző nyugdíjazása után juthatott utódként a jegyzőségben lévő segédjegyző, vagy adóügyi jegyző a főjegyzői székbe. 1952-ben találkoztam Tóth Mihály volt jegyzővel, aki 1945 után, azaz amikor a Bujtás Bözsi nénit VB. tanácselnöknek behozták Konrád majorból, mondván nem kell neki semmit se tudni, hiszen majd a Tóth Miska elintéz mindent, és így is lett, mert a Bözsi néninek tudatlansága és gyarlósága, továbbá azt kell mondani szellemi lazasága mellett tudott csak a Tóth Miska rezonálni, működni. Bözsi néni teljes egészében rászorult Miska volt hivatali tudására, tapasztalatára, mindent a Miska irányított, Bözsi néni csak az ákombákom nevét tette az ügyiratok alá. Mindkettő jó1 járt, Miska maradt továbbra is hivatali nagyság, ügyesen megjátszotta a kettőségnek a színjátékát, nem is volt nehéz dolga, hiszen a Bözsi néni egy aktát még csak elolvasni se tudott rendesen, nem pedig, megírni. Na a felsőbb /a járási szintet is suszterek töltötték be, pl. Veres István.../. Miska agya fogott, értette az ügyek, személyek ügyintézését, sőt tán fedve is érezte magát, sok esetben, mert ha támadható is volna, sok esetben a régi hivatalából kifolyólag, de Bözsi néni?!!, a volt cselédasszony, az sebezhetetlen a szellemi fogyatékosságát mindig a bocsánatos bűnök közé sorolták, hiszen ő írta alá a határozatokat. Miska csak, mint Rasputin a háttérből röhögött... Miskáéknál is leviziteltünk annak módja szerint, ahogy az megvagyon írva a nagy könyvben. Nagy tágas jegyzői lakás, három szoba és mellékrészek képezték a lakosztályát, szép új épület, a falunak a dísze ez az épület. Kellemes volt a találkozás, tán itt kell megjegyeznem, sokszor nem is a férfiakkal volt a nehézség, az asszonyok léptek ki a magukat megillető bűvkörből, ők játszották meg az első asszony szerepét a faluban, szócsöve irányította még láthatatlanban is a főnöki beosztásban lévő urukat, szinte szortírozták az intézendő dolgokat a szerint, hogy az asszonynak, mennyire szimpatikus, vagy ellenes az a személy, akinek az ügyét rendezni kell Maja névre hallgatott a feleség, aki borzasztóan preparálta magát, szinte állandó készenléti állapotban volt, arcpakolások, hajfestések, és más egyéb női piperéskélések közt élte le a napi életét, főleg a faluban senkivel sem tartott kapcsolatot. Főleg ha érdekeit nem szolgálta a másiknak a személye, ha vitorlájukat nem fújta a másiknak a szele, akkor szinte mellőzték a baráti kapcsolatokat, teljesen és érdekeiknek az előbbre vitelét nézték, ha már valakire nem volt szükségük, azaz nem volt várható személyes ügyvitelüknek az előbbre vitele, teljes szögfordulással elhanyagolták az illetőt. Mivel nem volt közömbös kettőnknek az egymásmelletti élete, főleg amikor engem több siker is már behálózott, így megtaláltuk a köztünk való baráti, de sohasem melegséget adó, vagy teljes bizalmi kapcsolatot, mert képesek voltak a mentőkötelet elvágni, még mielőtt partra húzták volna a vízbefulladtat. Érdekemberek voltak, amikor úgy látták, hogy süllyedőben van a karrierem, sor került az aknák robbantására alattam /pl. 1956-ban/, bizony a maguk védelmüknek a biztosítása mellett majd a moloch szájába taszítottak/. Pardi állami gazdaság párttitkári kapcsolatuk, vagy Gergely István, akit Moldova György Söptén jártakor kiterítette ennek a gonosznak az embertelenségét, az alkalmazottaival szemben... Miska képes volt azonnal kezet fogni a pillanatnyi életet mentő tutajosokkal, mert neki a felszínen kell maradni. Ha kell, másokat hagyni kell a hullámok sírjában elpusztulni. Nincs ilyenkor Miskában barátság, szövetségre lép azzal is, akit korábban le se köpött, de most ezektől függ az élet folyamata. A kényes páva felesége szoros barátságot kötött a Gergely István állami gazdaság igazgató feleségével, akit korábban még csak nem is üdvözölt, de most hogy a Zsigát a volt katonatisztet felvette traktorosnak, szoros puszi barátságot alakítottak ki egymás közt, mint a kígyó, nyálas és nyájas, intim barátságnak tették le az alapköveit. És engem? –ilyenkor mellőztek, sőt majdnem a gyehenna tüzébe dobtak, ha nem veszem észre a házamra dobott tűzcsóvának égő kanócát. Na, tán amikor ezt megtudtam..., és elhúzódtak a gomoly politikai felhők, változott a nézet, változott a barátságnak a forrósága –Zsiga befutotta magát az állami gazdaságban..., a kubikos-ék, már mint Gergely-ék, napi vendégségnek örvendhettek Miskáéknál. A nagy barátságot máról, holnapra félredobták, amint az elnyűtt, vagy a megunt ruhát, bámulatosan tudták érdekeinek kifogni a vitorlájukba a jó szelet, roppant egoisták szemszögéből voltak jók, emberségesek, vagy embertelenek, közömbösek... Most szintén nem akarom előbbre hozni az eseményeket az időrendbeli sorrendben, mert majd annak idején fogom leírni a nagy eseményeket a dátum szerint. Most csak az előzetes emberi kapcsolatokról, a pár hónapi ismeretségnek az élményeiről számoltam be, kivel és hogyan találkoztam. Annyit azért előre kell bocsátani, Miskáék és Bozzayék kapcsolat szoros köteléket képviselt, hiszen Bozzayék, ahogyan mondottam hangadók, főleg akna módszerükkel nagyon is tudtak robbantani, vagy fékezni, de ha kellett teljesen ellenkező, hátulról való támadásba átmenni. Így Miskáék számára nagyon fontos volt a Miklós állásfoglalása, hiszen úgy emlékszem állandó tanácstagként szerepelt Miklós, így ha kellett Miska beoltotta pozitív, vagy negatív állásfoglalásra tanácsülésen való felszólalásában. Kulturális munka megszervezése... Az irattáramban megmaradt egy meghívó és egy ünnepélyről szóló műsortervezet, ami már 1952. dec. havára esett. Mellékelten csatolom is a Meghívót. A meghívó arról tanúskodik, mennyire összesítettem a falunak minden szervezeti egységét, annak vezetőit, hiszen sohasem magamra hagyatkozva végeztem a kulturális munkákat, bevontam mindazokat, akik felelősek a falunak kulturális színvonalának az emelésére. Így áll előttem az 1952. dec. havában azoknak a nevei, akik számításba jöhettek és kellett is, hogy építhessek rájuk. Na ez szokatlan is volt kezdetben az ilyen próbálkozásom, de célom abban tükröződött ki, lássák be az elmaradottságunkat, másodszor igényeljék ők maguk is falu életének a felpezsdülését, és érezzék a kultúra szükségességét. Csak a jelenlevő alvó, tunyaságból kellett a holtpontjáról kimozdítani a falunak illetékes tagjait, maguk ébredjenek fel álmosságukból. Csak ezzel a felfogással és összefogással tudtam a falut felébreszteni, maradiságából, ami ez ideig jó volt, most az rossz lett, ezen változtatni kell és szükséges. Ha azt mondom, nem találtam mindig lelkesedő forró lelkületi tagokra, azon nem is szabad csodálkozni, hiszen minden reformátort nem mindig értette meg a maga kora, ahhoz idő kell, amíg egy új, egy észszerűbb kezdeményezést elfogad a nagyközönség, amíg lelkesedik annak kiművelésére. Petőfinek sikerült egy verssel lángra lobbantani a lelkesülő magyarságot, de volt már reformátor, akit máglyára küldött a hatalom, mert ellenkezett kettő világnézet. Most 1980-ban, amikor írom e sorokat, boldogan olvasom ezt a meghívót, és ha visszaemlékszem mennyire új volt a falu előtt ez a kezdeményezésem, hiszen még ehhez hasonlót nem szültek az elődök, a lakatnak nem találták meg a kulcsát, a szíveknek a zára kinyitatlanul rozsdásodott, nem volt senki, aki riadót fújjon az emberi agyakban és szívekben. Megszólaltak a harsonák, megkezdtem az első tapogatódzást, de határozottsággal, céltudatossággal, és teljes szívvel. SÖPTE 1953. év Az, emlékezet már nagyon kevés volna ahhoz, hogy dátumra tudnám visszaforgatni a múltnak eseményeit, de mivel maradtak feljegyzéseim, újságcikkek, fényképek ezen időszakból, így tudom csak mozaikszerűen összerakni egy-egy évnek az esemény naptárát, emlékeimet. Ez év elején még nem laktam ott, hiszen továbbra is bejáró voltam, de ha emlékezetem nem csal meg, esetenként, ha késő este is volt valami programom, akkor bérelt szobában /Fejes Imrééknél/ aludtam. Így maradt meg egy meghívó 1953. febr. 27. dátummal is, amely tanúskodik a szervező ténykedéseimről, a kulturális ügy a falu szociális és gazdasági, szellemi fejlődése nemcsak a kultúrház igazgatónak legyen szívügye, ez nem volna elegendő. Hiába van jó oktánszámú benzinem, ez még egymagában nem elég az előbbre jutáshoz, ehhez kellenek a mérnöki konstrukciók, gépek, az együttes szellemi és fizikai alkotás szükséges, gépek, alkatrészek, és ez az együttesség viszi előbbre az emberiséget a haladás útján. Egymagam nem lett volna elegendő a falu gondolkozásának szociális tartalommal való megtöltésére, láttam mekkora közöny, renyheség, uralkodik a fejekben, nincs érdeklődés, nincs igény a begyepesedett, belefordult agyakban, hiszen az elmúlt évtizedek erre predestinálták a falu lakóit, pókháló fedte be az ablakokat, a szellemi agytornácokat, nem volt takarítás, tisztánlátásra való nevelés, hiszen ki is csinálta volna ezt a nagytakarítást a falu dolgozóinak a csiszolására? Azért mondtam, nagy ugart találtam iskolai és kulturális munkaterületén, meg volt az adott jó humusz, megvolt a jó emberi anyag, csak bánni kell tudni az egyedekkel, meg kell találni a lelkükbe vezető utat, és akkor kitárulnak majd a berozsdásodott kis agy ajtaja, kapui, és ha egyszer belekóstolnak a kulturális, szellemi berkeknek gazdag és értékes tárházába, akkor majd igénylik is később. Élnek a lehetőséggel, de előbb kell egy masiniszta, aki beindítja a nagy gőzöst, forgásba viszi annak kerekeit. Na itt lett az én szerepem, itt kellett felülnöm a kultúrháznak képzeletbeli mozdonyára, beültetni a község nagyját, apraját a vonat fülkéibe, utazni, menni, látni, megismerni, és megszeretni az egyes előadásokat, könyveket, helyet biztosítani a kultúrának, legyen a kultúrának otthona, háza, szóval a személyi adottsághoz fel kell zárkóztatni az objektív kívánalmakat is. Mit ér az olyan vonat, amelyik utasok nélkül száguld a nagyvilágban. Nincs szomorúbb látvány annál, amikor egy elrobogó vonatot figyelek, főleg esti hangulatban, mint tűzkígyó tekeredik a sínen a hosszú szerelvény, de kongnak az egyes kocsik, fülkék, lakatlanok, nincs benne utas, szinte halottként robog a nagy sötétségben. Szomorú mindezt látni és főleg energiát, pénzt befektetni egy ilyen tartalmatlan vonatfuttatásokra. Vakságban van egy ház, ha annak ablakai esténként sötétek maradnak. Nincsen szomorúbb látvány annál, amikor a kultúrának a háza sötétben áll egymagában a falunak valamelyik hányadában és csak bámul, bámul a vaksötétségben, szinte fájdalmas nézni a fekete ablakit, itt nincs aki villanyt gyújtson a kultúra házában? Riadót kell fújnom az alvó lelkiismeretű, intellektuelek agyában, felébreszteni mindazokat, akik vezetésre vannak hivatva, nem mellőzni, de pártfogolni kell a kultúrának a magvetését, ez nem egy embernek csak a munkája, mindazoknak kötelessége, akik valamilyen vezetői funkcionális munkálatokban dolgoznak. Amikor megfújtam a kultúrának a harci riadóját, biz nem nagy szimpátiára találtam az én kollégáimban. "Óh itt nem megy semmi..., mennyi mindent akartunk mi is, de bizony megbukott minden kezdeményezésünk... A falunak nem kell semmiféle kulturális megmozdulás"..., hangzott a Bozzayné szájából, aki soha nem tudta magát ebbe a munkába belevetni, csak a szájával hengerelte le a környezetét, nem is találtam valami nagy forradalmi kulturális megmozdulásokat. Tán egy, ami hagyományos volt, a tűzoltóknak valami évi mulatság, avagy majálisa, s ezzel be is tetőzték a nagy igyekezetet. Nem engedetem magamat a zsákutcába terelni, kezdeni kell valamit, gondoltam magamban. Elsősorban a gyerekeken kellett kezdenem, hiszen ez az első láncszem, ami összekötőként kapcsolódik a falu és köztem, a tanulókat igyekeztem iskolán kívüli kulturális megmozdulásokba, színdarab, könyvtár, belevinni, ők legyenek az első propagandistáim, akik odahaza elhintik a művelődésnek a szépségét a szülők lelkébe. Ha a gyereket megfogtam e nemes célnak, akkor már könnyű lesz a dolgom, akié az ifjúság azé a jövő, a szülő pedig, elsősorban hallgat a gyermekére, tehát itt kell nekem mélyen szántanom, megforgatni az avart, és majd ebből nő majd ki a bevetett magocska, amit egyszóval kultúrának neveznek. Színdarabokat tanítattam be a kis gyerekekkel, minden, szülő örömmel nézte a kis csemetéjét a színpadon a különböző jelmezekben-megtaláltam az elveszett gombolyagnak a szálát, ami elvezet a szülőkhöz. Van is fénykép, ami ezekről a megmozdulásokról maradandóan beszélnek, s majd így ezen keresztül jött meg a felnőttekben is, mi is színdarabozzunk, ne csak a gyerekek... Eves közben jön meg az étvágy..., de valakinek el kell kezdeni. Kis falu révén, hiszen ha középre álltam, láttam mindkét faluvéget, így még szemmel is tudtam felmérni a falunak azon embereit, akikre építhetek, akik tudásukkal, szellemi propagandájukkal, szervezőképességükkel, hangadásukkal egy vonatra fogunk felülni, és ez lesz a kultúrotthon vonata, ahol mindenki felelős lesz a balesetmentes haladásért, egyformán örüljünk a sikernek, és egyformán osztozkodjunk az esetleges kudarcban. Lehetséges, hogy rosszul idézem latinul: Princes inter Pares egyenlők közt az első. Talán a későbbi sikereim, ha egyáltalán sikerként könyvelhetem el a kulturális eredményeket, ebben rejlettek, sohasem helyeztem magamat senki fölé, csak mellé, mindenkinek a munkáját messzemenően megbecsültem és megköszöntem, még akkor is, ha tán nekik lett volna elsőben nekem megköszönni a tennivalót. Így találkoztam tizenegy névvel, akiket meghívómmal meghívtam egy esti megbeszélgetésre. Ebben a névsorban szerepel maga a politikai fórumnak vezetője, a tanácsi apparátus, majd a TSZ vezetősége, na meg a tantestületi tagok, és még más népi szerveknek a vezetői, Ha tetszett, ha nem tetszett aláírták a meghívót. Minden háziasszony, főleg az én gyermekkoromban, jól tudta, ha kenyeret akar sütni, akkor elébb megelőző estén élesztős kovászt kellett a lisztes teknőben lévő lisztbe elhelyezni, majd meleghelyre kellett állítani a kelendő kovászt. Reggelre a liszt közepén megnőtt, megdagadt, felfúvódott a kovász. Ez a kis massza ez a kis gyurma volt hígítva az öt-hat kenyér tésztájának a megkelésére, ettől lett a kenyér könnyű, lyukacsos, ehető, Kovász nélkül egy ragacsos masszát kapna a kenyérsütő asszony. Ez a tapasztalat ugyancsak kiindulója lehet az itteni küldetésemnek, egymagam, egymagamban nem tudnám az egész falut átitatni a kultúrának az áldásával, kell egy kis csoport, kovász, akikkel egyet kell értenem, ahogyan Jézus is maga mellé vett tizenkét apostolt, ez volt a hitterjesztésének a kovásza, menjetek és tanítsatok minden népet..., okosságra és bölcsességre. Ezt a gondolatot tükrözi vissza az 1953. febr. 27-én tartott összejövetel. Világosan és félreérthetetlenül leszögeztem, s egyben felelőssé tettem ezeket az embereket, igen is kötelességük bevetni tudásukat, szervezőképességüket, arra, hogy kimozdítsuk az alvó, szundikáló falu lakóit az odújukból. A kultúrház igazgató egymagában kevés a feladat megoldására, ehhez kellenek az aktívák besegítése, mozgósító tettre kész agitációjuk, propagandistának, élő reklámnak kell átalakulni minden vezetőségre hivatott személynek. Forradalmi átalakulási időszakban élünk, útkeresés úgy gazdasági, valamint politikai vonalon, eszmei zűrzavarodottság a jellemző időszakban élünk. Elvileg megszűnt az embernek az embert kizsákmányoló, leigázó hatalmi uralma a föld azé, aki azt megműveli, az üzemek államosítva lettek, ki-ki saját ura lett maga felett /elméletben/. Igen is nagy szükség van eligazító, felvilágosító előadásokra, amikor ma mindenkinek többet kell tudnia, mint tegnap tudott, ami ma még jó lehet, holnap az már elavulttá válhat és ebben az útkeresésben, a tudománynak kell elől járni a gyakorlat előtt. Azok a cselédek, zsellérek, akiknek valaha nem kellett gondolkodni, nem kellet négyzetes vetésnek a fontosságát tudni, nem kellett a fehérjeértékről tudni, a tej több termeléséről beszélni, mert helyettük elvégezte az intéző úr, vagy a botosispán. Előző este én mindenki megkapta a másnapi munkafeladatát, készre volt beállítva, mit, hová és mikor kell tenni, hogy miért kell azt csinálni, vagy hogyan lehet azt jobban termelőképesebben, gazdaságosabban elvégezni, erre már nem volt neki szüksége, cseléd volt, gondolkodtak helyette, de most amikor a maga ura lett maga lett a gazda a pár hold földjében. Igen is kell az ismeret, kell a felvilágosítás, kell az elmélet és tapasztalt szakelőadóknak az előadásai, hiszen zsebre megy, pénzre megy mindenki a maga kis gazdaságában. Óriási feladat vár és várt rám, mint kultúrosra, akinek feladata volt tisztánlátásra, az ésszerűbb gazdálkodásra, nyereséges gazdálkodásra ránevelni azokat, akik ugyan jól tudtak dolgozni, csak szellemi, értelemszerűségben nem juthattak el az önálló gazdálkodásnak a magaslatára. Ezt főképp azok felé merem hangoztatni, ismétlem, akik sohasem bírtak saját földdel, cselédek, zsellérek, summások, aratók voltak mások gazdaságában. Miért a régi kis parasztoknak ezt a kérdést maguknak kellett már megoldani az állandó napi munkájukban, ők maguk voltak az intézők, számadók saját birtokukban. Mily soká váltotta fel a vaseke a faekéket, mert a tudat mindig hátul kullogott a haladás mellett, ha rossz is valami, de ragaszkodnak hozzá, mert megszokták, amíg teljesen nem ismerik az újnak a termelékenyebb hasznosabb voltát, biz nem cserélik ki a régit. Gyermekoromban kevés vetőgépet lehetett látni a mezőn. A gazda örökségben kapta a hagyományos vetési formulát, köss a nyakadba egy nagy lepedőt, fogd meg annak a két sarkát, öntsd a búzát a lepedőnek a mélyébe, majd egy marékkal végy ki a búzából, azt egy félköri mozdulattal szórd ki, a markodból és 1épj egyet előbbre, majd ismételd meg a műveletet előlrő1. És ez így ment évszázadokon át /a maradi országokban még ma is ez a vetési formula/. Az ilyen vetésből eredt aztán az egyenetlenség, vagy sűrű lett a vetés, vagy ritka, de semmi estre se egyenletes Azért kellett tavasszal, ha jó1 megindult a vetés, akkor a marhákkal le kellett legeltetni egy kicsikét, a vetést, hogy így egyenletessé tegyék a növekedést. Sok-sok időnek kellett elkövetkezni, tán /a második világháború utáni időszak volt az, amikor mindjobban kezdett elterjedni a géppel való vetés, elsőben kölcsönkérték azoktól, akiknek már volt, majd aztán évek teltével többen vásároltak a gazdaság számára vetőgépet és hasonló munkaeszközöket. Új eszmék, új tudatformálás... De ehhez mindig hozzá kellett tennem, nem elég megszerezni a hatalmat, azt meg is kell tudni tartani, élni is tudni vele... Azt az időszakot éltük, amikor nagyon vigyázni kellett a határban nehogy az ekevas beleakadjon egy elfekvő bombába, vagy ott felejtett aknába, ami aztán biz elvégezte a maga temetését. Ezt az időszakot éltük a háborúnak majd nyolc év távlatából, romokra építeni szebbet, jobbat, a boldogabb életkörülményeket kell kiművelni, mint a megelőző évtizedekben uralkodtak. Ezeknek a gondolatoknak a kaleidoszkópjában éltem bele magamat, s mivel magam is alulról és előlrő1 jöttem mindig a felszínre, gyermekoromtól éltem falusi életet, ahogyan mondottam már Porpácon búcsú előtt, marhaszar és pelyva keverékével, agyaggal vegyítve lévő sárral kentük fel az első szobát, ünnepi hangulatot teremtett ez a munkaművelet, és ha ma nézem ugyanott, parketta váltotta fel a marhaszaros földes padlózatot. Ez két időbeni és térbeni állapot is kifejezi a haladásnak a fejlettségét, nem maradhattunk meg a szabadtüzeléses szokással, ma központi fűtés szolgálja az unokáknak a kényelmét, a múltra már nem is emlékeznek vissza, csak sajnálattal gondolnak a régieknek a maradiságára. Tán ezek a példázatok jól tükrözik azt, honnan indultunk el, hová és merre tart a világ, mi az amit el kell érni és nem szabad itt se megállni, tovább kell jutni a holtponton, persze, hogy van nagyobb boldogság? Nyugalom, kiegyensúlyozottság, erre a mindennapi élet adja meg a választ, minden harmadik, negyedik házasság szétesik, vele együtt elhal a szeretet, az egymás megbecsülése és értékelése, pedig ma már a múlt csak falu múzeumaiban szemlélhető, ott zsugorítva látható nagyapáinknak háztája, szokása, életmódja. Ma csodáljuk őket, megbámuljuk a múltnak ezt a hagyományát, de elvetjük. Ezek a kis értekezések tényleg kovászként átdolgozták a falu közhangulatát, megnyerték a napi munkában elfáradt lakósságot az új, a szebb, a haladóbb eszméknek, előadásoknak a meghallgatására. Közben el is felejtettem, mindezeket, mint kinevezett kultúrotthon igazgató tettem, elkötelezettséget éreztem a feladatomhoz, most aztán nem szeretnék önteltségben díszelegni, de vezetni tudni kell, én pedig, valahogyan rátermettem, mint a magyar a lóra. Csak lovat adjanak a magyar feneke alá, már abban a pillanatban a legkitűnőbben uralja a lónak az erejét. Magam is ebben a munkakörben, nagyon jól bele tudtam magamat ágyazni, elsősorban persze, magamat kellett kiművelni, megtölteni ismeretek sokaságával, mert ezeknek a hiányával csak, mint háromkerekű szekér döcögnék a rázós, bazaltos utakon, de hiszen egy gazdag múltnak az örökségében nőttek fel, na meg a velem született adottságom is teljesen predestinált a vezetésre. Nekem jó1 állt ez a tisztség, csak ahogyan a legjobb csapat is akkor tudja csak nagyrabecsülést, tapsot kiérdemelni, ha bizonyít és az ellenféllel szemben, igen nekem is előre kellett mutatni a kultúrának a berkeiben, meg kellett éreztetnem a szépet, a jót a tudásnak gyönyörében. Na, ezeket nem tudta aztán az ellenfél egészen megemészteni, de mivel a falu hangulata remekül rezonált az egyes közszereplésekre, nem tudták ellenem hangolni a falunak nagy többségét, így velem kellett tartani a kulturális megmozdulásokban, ártani nem tudtak, de nem is segítettek. | |
