"Ott van a kincsed, ahol a szíved van"...

Mondotta a régi bölcsesség. Nekem mindig az iskola-a kultúra területe vette el minden időmet, csak az iskolának a falu kulturális felemelkedésének éltem, teljes szívvel és lélekkel. Ezt azért is megtehettem, mert édes anyu nekem otthon teljes kiszolgálást biztosított, főleg amikor még "tekintetes asszonynak szólítgatták", de a jelenben is ezt vallottam, nekem csak az iskola és maga a falu volt a munkaterületem. Nem vont el engem sem a kocsma, sem a kártya, se a házalás, nőzés, italozás, sem a kártya partik, teljes erővel és tudásommal csak az iskolát szolgáltam. Ennek a nagy energiának valahol jelentkezni kellett, a munka és teljesítmény minőségében, és ezt el is értem hamarosan.
Hogyan is közlekedtem Söptére, Szelestétől?
Már korábban említettem, Miklósék laktak abban a lakásban, ami majd nekem jut 1953-ban. Ugyanis Miklósék építkezés alatt vannak, szajrégyűjtési munkákban, így csak majd 1953 szept. hóra lesz a költözködésre lehetőség. Ez nem is okozott semmi bajt, mert Szelestéről reggelenként vonattal indultam Szombathelyre, majd innen vagy öt-hat km-t biciklivel, ki a munkahelyre. Na ez nem volt valami ragyogó élmény, de talán ez a tél nem volt olyan kemény és huzamos, na meg aztán mégis csak más a munkahely, mint üzemi munkás életemben, itt várt a meleg tanterem, na meg a gyerekek mosolya... stb. Ekkoriban még nem létezett autóbusz, sőt az utak is csak bazaltosak voltak, autóról meg még álmodni sem lehetett...
Így közlekedtem naponta, majd egy tanévig. Ahogyan én ballagtam a kerékpárommal a jó öreg biciklimmel, francia gyártmánnyal, főleg piaci napokon gyalogos, kosaras asszonyok lépdelték végig az utat, hordták a fejükön az eladni valót, gyalog be, és gyalog ki. –Nem volt ez ekkoriban még teher és sok. Bizony volt eset, hogy pisilni kellett volna, de nem lehetett útközben, mert állandóan tartott a gyalogosoknak a láncsorozata, így ezt a műveletet csak már az iskolában tudtam elvégezni, pihenten és nyugodtan.
Ezt a tanítványaim is tudták, utazom reggel, kerekezem ellenszélben, lehetséges a késés menetközben, na és akkor mit is csináljanak a gyerekek?

Belső rend kialakítása...

Saját problémáimat mindenkor meg szoktam beszélgetni a tanítványokkal, így felkészítettem azon eshetőségre is, netán ha nem érkeznék meg időben, tán késnék is egy órát..., hiszen a téli időszakban a vonatok is késhetnek.
Na mit is csináltam, azaz hogy kellett viselkedni a négy osztálynak, ha nem vagyok köztük. Korábbi szoktatás mellett és napirend mellett, reggel, amikor megérkezik a tanterembe a tanuló, elvégezte a vetkőzést, majd a padjába elrakódott, persze ez mind a legnagyobb csendben..., azonnal előveszi az első órának a tankönyvét, számtan példatárát..., vagy a nyelvtani példákat és ki-ki, tehetségéhez viszonyítva, példáknak megoldásával tölti ki addig az időt, amíg személyem nem jelenik meg az iskolában... Természetesen minden egyes alkalommal ellenőriztem az elvégzett munkát, dicsértem vagy korholtam..., ami járt, soha nem hagytam ki az ellenőrzést ilyenkor. Szóval nem kell futkározni az igazgatóhoz, nincs tanár, nem jöttem meg, szó sincs róla, ezt nem szabad csinálni, hiszen a későbbi élet folyamán sem lesz mindig az üzemi életben se az osztályvezető, vagy az igazgató és mégis zavartalanul folyik a termelés... Na itt sem szabad azon megakadni, nincsen tanár a tanteremben, akkor jöhet a lárma, kiabálás, örömbeli hangok, elmarad az óra...szó se lehet erről, még azt is elértem, volt eset, amikor az első órára be se értem, késett a vonatom..., amikor csengettek tízpercre... a napos, de még sokszor ez se kellett, mindenki felállt..., kiment játszani..., csengetés után bementek a helyükre, vették a következő órának az anyagát... Senki nem vette észre az én hiányzásomat.
Na aztán, amikor megérkeztem, persze megtárgyaltuk a késedelmem okát..., az utat, a havazást... Megköszöntem a jóságukat, nehéz volt jónak lenni? Könnyű vagy nehéz rendesnek lenni?
Nem sokszor, de a tél folyamán egyszer kétszer a vonatkésése miatt késtem. Egy alkalommal kb. a második szünetben, mondom a kartársnőnek, mennyit a késett ma a vonatom, és éppen az csak előbb érkeztem meg.
Csak nézett, nézett a Bozzayné, ez lehetetlen, hiszen itt tanítok a szomszéd tanteremben, nem vettem észre semmi zavargást, sőt hiszen volt tízperc is és a gyerekek szabályosan jöttek ki és be, maga meg itt sem volt? Hát ez hihetetlen, el se akarom hinni, kiabálja hangosan a kartársnő... Hát ezek a gyerekek!... Igazán ilyent még nem is látott, ezt is el lehet érni...
Igen az a "pedagógiának a csúcspontja", de aztán igazán teteje, amikor már ott tart az iskolai fegyelem, tudja önmagát fegyelmezni a tanuló. Később, mint ipari tanuló, majd szakmunkás stb., de már itt kell elérni ezt a magaslatot, akkor is tudja a kötelességét a tanuló és diák, munkás, ha nem állnak mellette. Egyébként máskor is csodálkoztak ezen a módszeremen, Dózsában, majd Kámoni, majd Derkovics iskolában, Petőfi telepen... Sohasem tudta a kívülről jövő, hogy most a tanteremben vagyok-e, vagy se, sok-sok fegyelmezettség volt ebben a munkában, nekem ez sikerült de a többi kartársak előtt elérhetetlen teljesítménynek számított, hiszen akkor se volt rend az órán, ha közvetlen velük volt a nevelő. Magam is örültem ennek a sikernek, ritkán akadt egy-egy kivétel, aki nem tudta magát teljesen rúd mellé állítani. Akkor azt szoktam mondani, hagyd el a tantermet...

Menj ki az udvarra, ha nem bírsz magaddal... Nem akad gyermek, aki teljesen elveszti maga felett az uralmat, erőt vesz rajta a szabadosságnak a zabolátlansága, és rossz hatással van a fegyelmezett közösségre. Na nem találkoztam ilyen gyermekkel.
Ezzel az öntudatos fegyelmezettséggel nekem nagyon jó dolgom volt tanítási órán is, habár sohasem kötöttem a padhoz a tanulókat, szabad volt elmenni a helyéről, megkérdezni az évfolyamtárását, de mindig úgy, sohase zavarja meg a közvetlen órán résztvevő osztálynak a figyelmét... WC-re se kellett sohasem hangosan jelentkezni, ezt is önállóan végezték el, ha netán óra alatt valakinek szükséges volt a kimenet –sőt tovább vittem a dolgot..., hiszen a gáztermelés nagyon függ az elfogyasztott ételeknek az összetételétől... S csak jelentkeznek a nemes szeleknek áramlata, és nem volt büdösebb, mint ha valaki csendben óra alatt a másik orra alá eresztette ki a gáztöbbletet, volt orrfintorgatás, na meg az a bűz, ami ilyenkor egy zárt helyiségben uralkodik. Nem, ez természetes biológiai folyamat, visszatartani nem lehet mindig..., de amikor jelentkezik a fingási inger, akkor kelj fel szépen, indulj ki az udvarra és durrants nagyokat, egészségedre váljék. Ezt kértem és meg is követeltem a gyerekektől, így elkerültem a tanteremben való fingást, de a gyerekek is örültek ennek a lefolyásnak, nem kellett szorongani az ingerkor, vagy szégyenkezni miatta. Na ezt se értették meg sokan, hogyan lehet kérés nélkül elhagyni a tantermet, nem jelentkezik a tanuló, ha jelentkezik, akkor engem már zavar..., továbbá hangosan kér engedélyt, arra, hogy WC-re mehessen... röhej, miért kell ezt az egész osztálynak tudomására adni...? Persze, ennek előzménye volt a kopogás nélküli járásnak a begyakorlása, az ajtónak észrevétlen való betevése, amit nagyon sokszor gyakoroltunk, ha kellett heteken át, amikor erre szükség volt... Nem is vettem észre magam se, na most valaki kiment..., mert biz az nagy csendben gyalogolt és jött vissza.
Nem is lett ebből sohasem káosz, megszokott lett az osztályban, ment a munka zavartalanul. Ez is nagy újítás volt az iskolámban, de nekem ez már rég kicserzett módszertani, didaktikai szemléletem volt, ha felnőttek, a felnőttek közt nem jelentkeznek az elnöknél, mert ki kell nekik menni, íme miért legyen másképp a gyermeknél, akiből majd lesz felnőtt, de legyen egy jó szokása.
Apró-cseprő fogásokkal éltem óra alatt, játékban, köszöntésben, felállásban, pl. ha bementem a tanterembe reggel, akkor mindenki feszes magatartásban felállt, szembe néztünk egymással, megálltam az osztály előtt, a gyerekek hangosan a napszaknak megfelelően köszöntöttek. Majd végig néztem a padsorokat, a gyermekek arcát, ki sápadt, ki piros, ki kedvtelen stb., majd fejem meghajtottam, és erre ők szó nélkül ismét fejhajlítással viszonozták az üdvözlésemet, majd leültek. Osztatlan tagozaton is az órarendnek megfelelő könyvek, vagy irkák már a padon voltak, amiket kellőképpen használtak addig is, amíg nem léptem a tanterembe. A mai pedagógus előtt teljesen ismeretlen ez a pedagógiai rend, talán azt mondaná, dril, vagy diktatórikus, nem, amint vannak törvények, így vannak jó szoktatások is. Állandó szigorral, következetes, de igazságos hozzáállással lehet ezt a légkört kialakítani és megcsontosítani.

Beindult az 1952-53-as tanév, s amint már írtam nem is zavartalanul, sőt nem
is koccanásmentesen, akaratlanul is vétettem: Két dudás egy csárdában, Két kakas a szemétdombon, ősi közmondások szellemében, habár vallom és főleg utólag a megtisztult kritikai érzésemnek a teljes tudatában kijelentem, sohasem volt szándékomban kérkedni a kevesebb tudású kartársaimmal szemben. Sohasem mentem rá, na, most majd én megmutatom mit tudok, távolt állt tőlem ilyen aljas modor és szándék, sohasem akartam lovas lenni, felülni a kollégámnak a butaságára és azt most jól megnyergelem. De ahogyan a csalán, vagy a liliom, vagy a rozsa nem akar kérkedni a büdös-bürökkel szemben, mennyivel illatosabb és kellemesebb illatot áraszt a környezetében, de ez nem kérkedésből csinálja, hanem mert ő ilyen, és nem más, ha pedig a mellette állók nem tudnak hasonló jó érzést kiváltani a szemlélőkből, azt ne róják fel az illatozó virágoknak a kárára. Mindig a közönség, az iskola volt a legnagyobb kritikusom, ők nyíltan, sokszor megelégedésüket, hol építő kritikával, hol csodálattal adták tudtul, na igazán..., még ilyent nem láttunk, vagy nem is hallottunk. Ezek a megnyilatkozások minden alkalommal csak köszörülte a Bozzayék tőrét, seb, seb mellé-megint a Gyuszit mennyire megdicsérték. "Apus!!" olaj a tűzre ismét, de ennek hogyan lettem volna oka, ez van bennem, ezt tudom adni, ilyent tudok produkálni, nem jobbat és nem szebbet. De ezek a kis tüskék, amik Miklósék szívében sorakoztak, már tövissé majd később méreggé, sőt nem riadtak vissza attól sem, hogy jobb, ha elmegy a faluból, ők tán akkor megtalálják ismét a régi helyüket a falu lakóssága előtt.
Szerettem adni abból, ami bennem felakkumulálódott, szikrapattanásig feszültségbe hozott, ahol a munkám, ott a szívem is, teljes énemmel csináltam a dolgokat, amikor tán a Miklósék csak a saját háztáji problémájukkal igyekeztek jobb sorsuknak a nagyobb és bőségesebb napi életüket biztosítani. Mit nyer az-az orvos, amikor csak önmagával van elfoglalva, nincs ideje, vagy nincs képessége mások bajának a felismerésében, vagy annak gyógyításában. Nem a saját nyavalyájára vagyok kíváncsi, hallgasson meg engem, vizsgálja ki a panaszom okát, adjon rá receptet, tegyen egészségessé. Ez a legnagyobb feladata egy orvosnak, akár csak egy pedagógusnak, legalábbis így volt ez hajdaniban.
A volt vasvári iskolában Barabás István, örökre nagy értékű ember marad meg az emlékezetemben, ő már 1920-ban felismerte annak a kornak a gazdasági és szellemi szükségleteit, ami abban az időben kellett az új generációnak a kifejlődéséhez. A kertjében dolgoztatott, ásatott, fákat szemeztetett, fát vágatott, ami ebben az időben mindennapos volt a családi életben, fejlesztette a munka nemesebb és szükséges tettre bírását, fejlesztette a szövetkezeti közös összefogásból eredő nagyobb teljesítményt, összefogás eredője jobb léthez vezet. Abban az időben ezt kellett tenni, még az én kezdeti időszakomban /1930-ban/ is ehhez hasonló kifutások voltak az iskolai életben, majd mindjobban elfordult ez az irányzat, majd szellemi értéknek a gyarapítása felé tendált az érdeklődés. Na én már teljesen ezt az irányzatot képviseltem, szellemi, gazdasági, pénzügyi területen kell munkálkodnunk a boldogabb emberibb élet kialakítására, és ezért volt talán unparalel, eltérők

az útjaink. Miklósék, még a volt maradi múltnak az emlőit szopogatták, de azóta lezajlott a második világháború, megváltozott a térképészeti múlt, változott a közszellemi érdeklődés, mindjobban előtérbe jut az iskolai szellemi tudásnak a fontossága, ez az új irányzat volt ismeretlen a kollégám előtt, főleg a felesége előtt, aki úgy véleményezett, minek a parasztnak annyit tudni? Jól felvágott kelepülőjével lehengerelte a környezetét, sőt mindig ki is magyarázta a maga homályos, oxidált világnézetét, megszépítette a maradiságának a gondolati rövidlátását, s ezen a roskadozó sínen akart haladni tovább, de sohasem tudta elérni a fejlettebb, a haladóbb, a biztonságosabb sínen száguldó kartársát.
Persze, ehhez több idő kellett, amíg idáig eljutottam a szemléletben, hiszen sohasem akartam elhinni a rosszindulatukat. Sohasem vagyok mérges, ha az országúton a kis "Tacskómat" egy nagy kocsi megelőzi, hiszen erre van predestinálva nagyobb lóerővel, nagyobb sebességet tud elérni, ez természetes is, ez velem szemben nem kérkedés, nem kihívás és főleg nem bosszantás, ez van, ezt kell tudomásul venni, ezt kell szeretni. El kell ismerni többre való képességet, még akkor is, ha az fáj. Pedig úgy vélem most utólag is, amikor már tisztán szemlélhetem mindennemű egyéb más befolyásoltság mellett, fájt Bozzayéknak a munkámnak, képességemnek nagyobb átütő ereje, vagy most döbbentek rá, mennyit elmulasztottak a falu lakosságával szemben, a maguk kényelmét biztosítva.

Tóth József temetése 1980. márc.8. Söpte

Ma temettük el Jóska bácsit, felesége, Margit. Fia, Ferenc /nekünk Feri/, majd a menye, valamint az egész falunak a gyászában. Most mégsem térek ki mellékvágányra, mert azt gondoltam mindjárt megírom Jóska bácsiékkal való nagyon kedves és mély barátságban eltöltött időket, de mégis hagyom a kronológiai sorrendet, majd amikor odaérek az emlékezésemnek a fordulatához, akkor majd megírom a velük való sok-sok kellemes együttlétet. Legyen neki könnyű a föld, álmodjon odaát is szépeket, már a földi kínok nem szántják melyebbre arcának redőit, fájdalmi elmúltak, bút, gondot átadta a sírt körülállóknak. Sok kedves emlék maradt meg családi életben, Amíg mi élünk, szívünkben megragad az emlékezet és hála.