 |
    |
 |
Tanácselnöknő: Hála Isten!!! Tud beszélni!... lesz is ellensége... S most jön a következő jelenet: Amikor befejezetem az utolsó mondatot is megköszöntem a szíves türelmüket... Nagy taps... Taps... É1jen..., hangzik..., majd a tanács elnöknő hangosan elkiáltja magát: Hála Isten!!! Nem az Isten, de nem tudtam mire vélni, mire mondja a Bözsi néni, Hála Isten..., de tovább fejti a mondókáját, végre jött egy tanító, aki tud beszélni... Különösen nem lepett meg ez a jóleső kritika, mert általában ehhez hasonló sikerekről tudnék beszámolni... De igen is meglepett a népbő1 jövőmegjegyzés: na, most lett aztán igazi ellensége a Bozzay...ellenség? Miért?, gondoltam magamban, hát rosszul mondtam?... Dehogyis, Bozzay nem tud beszélni..., csak hebeg..., tipródik…, nyöszörög..., hu-hu…, akkor olaj a tűzre, nekem nem ez volt a célom ezzel a beszéddel... Hát szóval, amit megnyertem a réven, elvesztettem a vámon... Egye meg a fene... Hát legyen ellenségem... Na aztán a maga sóvárgásával, mintha citrom lenne a kollégané szájába. Igazán gratulálok, nagyszerű volt, szép volt, de keserű ízt hagytam a szájában..,. mert apus, az igazgató úr, értékcsökkenő minősítésbe került velem szemben... Sok harcom lesz ellenségeimmel..., maga a Miklós bácsi is igyekezett szépen megköszönni, ő jobban palástolta a sikeremnek a magas pódiumát..., de benne hagytam örökre a fullánkot, sohasem lett igazi jó kartárs, kezdődött ismét, a kóborizmus, csak most bozzayzmusnak kell neveznem... Maguk a bozzay pártiak se vették jó szívvel a sikeremet, mert ez ideig a Bozzay volt az egyedüli sziget, ahová menekülhettek bajaikban, sorsuk alakulásában... A mai kornak a gyermekeinek fogalma sincs arról, mekkora tekintély tudott lenni falun a tanító, főleg ha az szellemi és anyagi megalapozottsággal rendelkezett. Így Bozzayék, akik már 1919-óta itt vannak, felneveltek egy generációt, helyben laktak, ügyeskedő fellépésük és a meglévő szellemi magazinjukkal előnyben voltak az akkori falusi átlag mellett, korábban gróf Birbach uralkodott a földön, majd az intézője Pesti intéző, akikkel úgysem lehetett versenyezni, Miklósék ezeket is a maga módján megnyergelték, úgy hallottam Miklós valami magtári teendőket is végzett a grófi szérűn... A falunak nagy százaléka szolgálta az uraságot, kevés volt a paraszti réteg, ez csak kis paraszt volt, akik évtizedeken át koplaltak, nélkülöztek, hogy szerezhessenek pár hold földet, aminek a birtoklásával elszakadhatnak a cselédi, zselléri köteléktől. Melyik zsellérnek, summásnak, béresnek volt ideje szellemi táplálkozásra, újságolvasásra, a föld volt az isten, annak a megszerzéséért látástól, vakulásig bevetették magukat a napi izzadt robotjukba, ki volt az, aki mégis emberszámba vette, ki volt, aki elbeszélgetett ezekkel a jámbor lelkekkel, a gróf az nem, az intéző sem. Maradt a néptanító, aki embert látott a kérges bőr alatt meghúzódó emberi testben, igen mi mindenkor, mint mentőövként álltunk a falu dolgozói mellett, akik igyekeztek valami kis lelki enyhülést adni a bajaikra, meghallgattuk panaszaikat. gyógyírral kenegettük testi és lelki sebeiket. Ahogy a kutya megnyalja a jótevő gazdáját, megérzi a gazdájának igazi szeretetét, így voltunk mi is falun, bennünk látta a falu kulturális, gazdasági és szociális segítségét, Miklós bácsiék ehhez nagyon is értettek, remekül ministrált a felesége neki, a Margit néni, aki megtévesztő mosolyával, tövig felvágott nyelvével remekül tudta a prímet vinni, de munkát, eredményt felmutatni ahhoz már kevés volt. Elbeszélgető típusok voltak, szelektálták a partnereiket, mellőzték a falunak azon rétegét, akik ellenzékbe mentek. Voltak akiket közelükbe engedtek, de sokakat mellőztek a baráti körükből. Mindezeknek a tudatára csak később értem el, nem sejtettem mekkora hibát követtem el a székfoglaló beszédemmel a "Hála Isten!" felkiáltás jelszó volt a kihívásra... Most lett ellensége a Bozzay, mondogatták nekem a hallgatóságból többen..., de hát miért is lesz nekem ellenségem?, gondoltam magamban, hát az én sikerült nagyon nagy tetszést aratott beszédem kiválthatja a kollégámból a hálót, amivel igyekszik megsemmisíteni? Gondolkodtam a mellém húzódóknak a véleményezése után..., azaz fel sem fogtam teljes értékében a bírálatoknak a súlyát... Bizony az elvetett tiszta búza közé bevetették később a konkolyt, ami nagyobb termeténél fogva igyekezett elnyomni a nemesebbet, a kulturáltabb búzát..., de ahogyan az éj leplét használta fel a konkolyvető is, ugyanígy jártak el velem szemben Bozzayék is. Egy jó tulajdonságuk mi volt, ők maguk voltak a híradás központok, minden hír befutott hozzájuk, ez volt a Margit néninek éltető eleme, hírekre mindjárt saját szemléletükből eredő záradékkal el is látták, lehetett az építő, vagy romboló kritika, csak nekik legyen jó. Nem is célom, hogy most e felett meditáljak, hiszen a későbbi napok, vagy hónapok meghozták a konkolyvetésüknek munkálkodását... Alsótagozatban abszolút butaság van... kértem a kiszállást... Tapasztalok az iskolában, az alsó négy osztályban... A magam iramát akartam befogni a tanulmányok sikeréhez, így bizony nagy erővel, szellemi adottságommal álltam a tanterv és tanmenetnek a megvalósításához, hiszen ez mindenkor megszabja, a tanulok értelmi és értéki színvonalát. Tehát el kell érni évről évre, osztályról osztályra a tantervi célkitűzésnek a követelését, tégláról téglára rakni a tudást és az elsőre építeni a második osztályt, majd így végül a legmagasabbat az egyetemi tetőzettel kell betakarni, aki idáig eljuthatott... Egy két hét után, amikor kialakult az iskolai közösségnek a fegyelmi, magatartásbeli közössége, ez nem volt kis munka, hogy nem kell állandóan rendőrt tartani valaki mellett, csak azért, hogy rendes emberként viselkedjen, mindig úgy kell viselkedni, dolgozni, ahogyan azt a nagy emberi közösség megkívánja később is a nagyvilágban. Ezt a szintet némileg megközelítettem is. Jött osztályonként az ismereti anyagnak a színbéli állapota és ekkor döbbentem meg, te Jézus, hiszen a negyedikesek nem bírják még a másodikasoknak sem a szellemi kívánalmait, mi lesz itt?... Mit csináljak, hol kezdjem el a munkát. Azt tudom, ha valahol építeni akarok, akkor a terepet megtisztítom az otthon; akadályoktól, szeméttől, törmelékektől, alapot ások és jöhet a fundamentum lerakása. De nem fordítva... Négy osztály volt a kezem alatt... és igyekeztem a tantervi anyaggal összehozni az osztályoknak az értelmi adottságát. „Szomorú, szellemi ugart örököltem én a Bozzay családtól”... Hát hogyan?, ki is tanított benneteket? Tanító néni..., volt az alsós tanító néni, majd az ura a Miklós vitte őket ötödik osztálytól felfelé... A felség adta az urának a négy éves munka termékét, nem nézve, hogy selejtet gyártott a felesége..., nem bántották egymást, nem volt igény az alsósok felé, hiszen apus úgy sem szólhat a feleségének a trehány eredményeiért... A negyedikesek se olvasni se írni... nem tudtak, esetleg csak másodikas szintnek felelt meg... Megdöbbentve tapasztaltam ezt a nagy ernyedtséget, lelkiismeretlenséget…, amit úgy emlékszem említettem én a Miklósnak..., vagy nem?, nem tudom..., de igen is elpanaszoltam a helyzetemet a felügyelőségen..., kértem a segítségüket, nézzék meg a jelenbeli helyzetet, honnan indulok el, és mit kezdjek ekkora maradisággal?... Hamarosan meg is jelent Németh Sándor iskolai felügyelő és Magyar Gyula, mint felügyelők, akik megjelentek az osztályban, figyelték a tanításomat és látták az elért értelmi gyengeséget. Kértem őket, most mondják meg, mit is csinálhatok, nem ragaszkodhatom a tantervhez negyedikben, hiszen előbb el kell velük végeztetnem a második és a harmadik osztály anyagát és majd csak azután kerülhet sor a negyedik osztálynak, vagy a harmadik osztálynak a valódi anyagának a tanítására. A felügyelők látva az egyes osztályoknak béka segge alatti állapotukat..., jegyzőkönyvileg megerősítve, felhatalmaztak, nem kell az évnek megfelelő tantervi anyagához ragaszkodnom, nincsen fundamentum, előbb végezzem el mindegyik osztállyal a szükséges ismereteknek a megszerzését, alapját, és akkor majd, tán karácsony utánra elérem, és ekkor kezdjem meg a tantervi követelmény szerinti anyagnak a tanítását. Hogy miért kellett nekem kihivatni a felügyelőket? Azon egyszerű oknál fogva, ha pl. csak tavasz felé kapok tanfelügyelői ellenőrzést, tehát elmúlott az évnek a háromnegyede és akkor fogják tapasztalni a felügyelők ezt az alacsony értelmi szintet, bennem keresik az okot..., miért nem végeztem rendes munkát. Miklósék rám foghatják már ekkora idő elteltével..., nem tudok tanítani /mint ahogyan már voltam ilyen helyzetben, ezt fogták rám, Peti telepen, Horváth Feriék/... Nekem most év elején kell a szemlélet, látni kell a felügyelőségnek, hol tartanak az egyes osztályok, tavasz felé hiába hivatkoztam volna a lemaradásuknak szegényes állapotára, késő lett volna az én igazolásomra. Így volt ez jól... Na ismét robbant az elásott döglöttnek vélt bomba... A záró értekezleten, amikor maguk a tettesek, főleg a tanító néni is ott volt és kellett hallani a felügyelőknek észrevételét, és úgy szólt a jegyzőkönyv, kezdjem ott a tanítást, ahol már be tudom kapcsolni a szellemi vérkeringésbe a tanulókat... Volt ám magyarázkodás..., sipákolt a sovány, de nagy nyelvű Margit néni... mert ez az osztály rossz összetételű, pedig higgyék el, rengeteget foglalkoztam velük, minden szabadidőmet csak velük töltöttem, korrepetáltam a gyengéket... stb. Szól a szöveg, mint koldus hangja, amikor meg akarja lágyítani az adakozók lágy szívét az adományra, higgyék el sokat dolgoztam tavaly..., tudtak is a gyerekek, talán a nyáron elfelejtették az ismereteket... Mosakodott, mentegetődzött a kartársnőm, belülről meg már sorakoztatta fel a petárdák garmadát, de ezért én meglakolok, megszenvedek, hogyan lehetett ezt velük szemben elkövetni?... Mert hiszen amint hazamentek a tanulók, újságolták a szülőknek az iskolai élményüket, tanfelügyelő bácsik voltak náluk, bizony gyenge az eredmény..., mondogatták a tanulók... A szülőknek nagy százaléka nagy örömmel fogadta ezt a hírt... végre felgöngyölítették Bozzay féle semmit tevést, lelepleződött, csak nagy duma, furkálás, semmi eredmény az iskolai munkában. Mint ilyenkor szokás, a felügyelők elmentek, mi maradtunk..., s nyájas mosollyal is búcsúztunk ma el Miklóséktól, de méregpoharat teleöntötték, csak az alkalomra vártak, mikor fogják velem annak tartalmát kiitatni. Sokszor tették a számhoz a serleget, de legtöbbször lelepleztem annak nem üdítő, hanem erős méreg tartalmát, Én nem kérkedtem a meglévő adottságommal, nekem se volt nagyobb az átlagnál, de ami volt azt igyekeztem a teljességig bevetni, se időt, se fáradtságot nem ismertem, gyerek között különbség nem volt... Így tudtam az ellenséget állandóan leszerelni, de sok harcot kellett megvívnom ismét az iskolai munka terepén. Most pedig ismét kéz a kézbe adják egymásnak a tanulókat, mert a Feleség tanítja az 5-6. osztályt, amilyen olyan lesz és tovább 7.-8.-ba a férjének. Ismét megszőtték családi érdekeltséget, minden marad a családon belül, senki a másiknak nem fog tenni szemrehányást..., esetleg csak a szülő, vagy a gyerek..., az iskolával szemben... Ugyanis mi minden szakra képesítve voltunk..., a mi képzőnk minden tantárgyra szakosított bennünket, nem volt ismeretlen egy tantárgyi anyag sem... Na ha jól emlékszem Miklósná1 ez még nem így volt, tán ő csak három képzőt végezhetett, beleszólt a háborús körülmény is... nem volt neki meg az igazi alapja az ismereteknek honában... Nem is tudott adni a gyerekeknek, ellenben mint gazdakertész, ezt az ágazatot jól ismerte..., ebben a gyerekeket is jól tudta belevinni. Ha jól emlékszem volt tehene is egy időben... Na disznók és egyéb falusi apró állatkák aztán seregestül lepték el az udvart. Bozzay féle családi politika, ne szólj szám, nem fáj fejem... „Elvonult hadnép, elmúlik a moraja...”, Miklósék moraja nem múlt el, sohasem, ha valahol rést találhattak a megfúrásra, már oda is helyezték a robbantó anyagot..., s hogy mikor robbanjon, az aljas aknamunkájuk az szerint kötöttek rá gyújtózsinórt, mikorra kellett robbanni az aknájuknak. És csodálatos dolog, remekül tudták magukat leplezni, alibizni, amikor itt is-ott is fellángolt a gazvetésüknek piros pipacsai. Ezt a látogatást sohasem felejtették el, és főleg nem tudták nekem meg bocsátani, hiszen erre nekik is válaszolni kellett a falu előtt, mert voltak szülők, akik a jelenben igazolva érezték magukat. A gyerekek nem tanulnak, nincs tanítás, csak a kertben, vagy az udvaron dolgoztatja Miklós bácsi őket, vagy gyűjtő úton vannak a reptéren, szállítják a sok-sok anyagot, fa, lemez, amit fel tud használni az épülő házához. Mert abban az épületben minden ajtó, ablak, stb. valahol már szolgált, csak ide kellett szállítani. Ebben a gyerekek nagy segítségére voltak... Rengeteg társadalmi munkát végeztek Miklóséknak..., a tanulás másodrendű, volt. A gyerekek örültek, nem kellett tanulni, ennek dacára a bizonyítványok sem voltak rosszak... Mi kellett más? Elégedett volt a diák, a szülő..., de meddig. –Amíg valahol nem kellett bizonyítani a diáknak..., pl. középiskolákban, mert itt érezte a söptei diák, mennyire alacsonyabban áll a más iskolákhoz viszonyítva... De ez már nem érdekelte Bozzay házaspárt, nem az ő asztaluk..., jelszóval túltették magukat, átruházták a felelőséget az adott állapotba. Ők mossák kezeiket, mindent elkövettek az iskola tanulmányi szintjének az emelésére. Azt nem mondhatom el Bozzayékról, hogy rossz tanítók voltak, talán kartársaknak voltak rosszak, "Sikerek meghozzák az irigyeidet is", jelszóval nagyon irigyek voltak, habár ezt minden egyes alkalommal kifejezték, és hangot adtak azon véleményezésüknek, ők nem irigyek, persze nem irigyek, mert többet nem tudnak felmutatni, nem tudják ellensúlyozni az én tettre készségemet. Így hallgatagnak kellett lenniük, de végtelenül irigy szemmel nézték az ottlétemnek erős kulturális, emberies hajtásaimat, ha lehetett volna, hogyne nyesték volna vissza szárig, de erre nem jutottak el, képességük jóval lejjebb volt. Egyébként hangadó volt a társaságban, tudott is hadarni sok mindent, szerette a társaságot, és ott vitte a prímet, különösen az ő korabeliek, akiknek a gyerekeit már végig tanította. elmentek a felügyelők, de biz nagy fórban volt előttem, hiszen én csak most jöttem jelszóval, /na meg vaj is volt a fején/ nekem sokat kellett mutatnom a megbecsültetésemre, lépésről lépésre kellett naponta megküzdenem a falu előtt a személyemnek kellőképp való megtiszteltetéséhez. Na akiknek a gyerekük hozzám járt, azok a szülők érezték a gyerekükön keresztül, mert látták a szellemi fejlődésüket, a velük való törődést, az állandó éberséget a napi munkájuk felett, azonnal reagáltam, ha jó vagy rossz volt a napi tevékenysége a gyereknek, ezen szülőket a gyerekeken keresztül teljesen magamévá tudtam tenni, az ellen propaganda nem tudta letörni munkám által kiérdemelt megtiszteltetést. Nem is mentem én ezen támadói állásba át, de legtöbbször kénytelen voltam védekezni, hiszen ha nem hallatom a szavamat, akkor tényleg engedek az ellenpropagandánk és észrevétlenül letipornak, de csak ha engedném, és főleg ha igaza lenne az ellentábornak. | |
