 |


|
 |
 |

1952. szept. 1. Söpte, első napok az iskolában

Mindenkor szembe jut az én szeretett nagynéném, az Erzsi néni. Miért is emlékszem rá vissza mindenkor oly nagy szeretettel a sok-sok köszönni való mellett. Erzsi néninek a férje a Feri bácsi az én édesanyámnak a testvére volt, és akkoriban /1928-30 táján/, már állomásfőnöki rangot ért el, ami akkoriban nagyon is megtisztelendő és felemelő rang volt. Apám pedig, vasúti váltóőri, raktárosi beosztásban szolgálta a déli vasutat. Tehát Feri bácsi jóval magasabb rangba áll édesapám felett. Arra emlékszem vissza, hogy amikor látogatóba mentem, mint kis diák, vagy prepa Erzsi néniékhez Oszkóra. Minden alkalommal az ebédlőszobában terített nekem úri módon és jót kellett ennem, ott kellet elfogyasztanom az ebédet. Nekem ugyan ez nagyon tetszett, megbecsültnek éreztem magamat, pedig a konyha is vendégül láthatott volna, ugyanígy szolgálhatott volna vendégül. Nem! Csak az ebédlőnek szépen megterített asztala volt az étel temetése. Ez valahogyan megmaradt bennem. Erzsi néni valahogyan nem a bakter gyereket látta bennem, nem vagyok méltó az ő szépen, az akkori időknek úri berendezéséhez képest, méltó vendége, nem, felemelte bennem a bakteri lelket a szép szobájával, és nekem ehhez méltóan kellett alkalmazkodnom, felemelkednem. Ennek a nagy bizalomnak igyekeztem is megfelelni, kiérdemelni az előlegesen adott bizalmat, evésemmel, beszélgetésemmel, tudásommal, szóval többet adott az Erzsi néni a minden napinál, az én társadalmi rangomhoz képest, egyszóval felemelt...
Miért is mondom el ezt a történetet?
Az első találkozástól kezdve, amikor a söptei gyerekek benyitottak az ajtón, ebben a pillanatban, ettől az időtől kezdve, mint értékeket, drága kövekként kezeltem őket, megszólítás, bánásmód, a kettős falnak a ledőlése–
Kell, hogy megérezzék a tanulók, itt új életnek a hajnalára ébredtünk, ébredt az egész falu... Az elsősöknek a szüleivel való elbeszélgetés, a félelemnek az eloszlatása, az első találkozás a szülővel... Persze mindez nem számításból, nem előre megfontolt és kitaposott pedagógiai megrögzöttségből eredt, ez önmagából eredt, és ha most utólag visszagondolok ezekre a napokra a magam módszerének napsugaras napi folyamataira, már most világos előttem miért lett a Bozzay féltő, irigykedő ellenfél. Főleg a felesége, aki "apus" állandó féken tartása mellett, csak az apus állhat a napsugárban, nekem csak árnyékba szabad pompáznom, nekik a napos oldal, nekem a zuzmó módjára fénytelen oldal juthat csak, ezen a területen.
Hogy értettem-e a gyermeki nyelven vagy sem, tudtam-e magamat megértetni a tanulókkal, bűn volna most magamat tűzoltólétrának a fokára állítani és mehet, azaz tolhatnak fel a magasba, mint ahogyan a tűzoltót viszi a magasba a víztömlővel a létra-gépezet. Erre nem is pályáztam soha sem, de a tények, a megtörtént elismerések, a szívek és a lelkekben igen is úgy érzem magasabb szintet értem el ezen a területen, mint kollégáim. Ez nem volt mesterséges kitervezett beprogramozottság nálam, ahogyan szebb a fácánkakas a tyúknál, ez tény és nem kérkedés kérdése.
A napi munkámat végeztem a maga legnagyobb rendjében, rengeteg energiát fogyasztottak el a tanulók a rend, a belső iskolai házirendnek a megtanulásában kezdve az ajtónyitástól, a beklpéstő1, a helyremenésig, a padrend, a felállás, a sorakozás... A tízpercben va1ó játék... A köszöntés, az utcai rend... A tisztaság, a mosakodás... A ruha és cipőnek a tisztasága, a WC-nek használata -garmadával találkoztam hanyag, felelőtlen trehány magatartást, amit már az első pecekben igyekeztem helyes mederbe szorítani...
Mire megtanulta a kis csemetém, hogy kell az ajtót kinyitni és főleg becsukni, zajtalanságban élni, hiszen vagy ötven gyerek szorong itt egyben... Ismételni és ismételni szakadatlanul.. Magam is bemutattam, ha csendben teszem be az ajtót, vagy becsapom... Ha lábújjhegyen megyek a helyemre, vagy sarok kalapáccsal kopogok végig a tanterembe... Igen... /ilyenkor eszembe jut vitéz Markóczy tábornok, jutasi altiszti kiképző igazi pedagógus, utolérhetetlen volt a pedagógiája a katonák közt/ igen így is lehet, úgy is lehet, de melyik a szebb? Melyik a kultúráltabb? Melyik az emberibb?
Bizony az első napokat nem sajnáltam a közösségnek fegyelmi, rendi kialakítására padrend pl. mennyi munkát okozott..., de szép lett –a sorakozás... nem ordibálva– nem futva... Bizony-bizony, amikor már valami eredményt elértem ezekben a rendi és fegyelmi házirendnek a kialakításában, mintha nem is egy iskolába járnának a Bozzay tanulók, hányszor kifejezték a csodálatukat, hát igazán Gyuszi... Milyen rendesek ezek a tanulók, mintha nem is söpteiek volnának, –adtak kifejezést a csodálkozásuknak.
És ha most azt mondom, a tanulóknak nagyon tetszett a kialakított rend, a fegyelem, a fegyelmezettség, akkor nem tévedtem, mert maguk közül kialakult már az önfegyelmezésnek a mértéke, maguk lettek a fegyelmezők a fegyelmezetlenekkel szemben. Megérte a pár napi szigorú /fegyelmi óráknak a megtartása/ hasonló volt, mint a bevonult kiskatonának a napi tisztelgési gyakorlata, fegyelmi óra, amikor megtanították tisztelegni, járni, jelentkezni, illemtanórák voltak ezek, amik később nagyon is besegítettek a tanítás sikerében, mert nálam fegyelmezni soha de soha se kellett, nem kellett neki kiabálni, hogyan ülsz?, vagy, miért nem figyelsz? Maga, mint fegyelmezés, vagy figyelmeztetés ismeretlen fogalom volt az iskolában...
Köszöntési formulák alakulása...
Értékes percek, órák voltak ezek a kezdeti napok…, otthon is köszöntöttek, utcán hangosan üdvözölték a felnőtteket, csak mivel?
Ugyanis hármas köszöntési mód uralkodott ebben az időben /1952-ben/
Felnőttek között: Jó napot, a napszaknak megfelelően... ezt csak a felnőttek, a felnőttekkel használták ezen köszöntési formát.
Itt nem is volt a baj a hagyománnyal. Ellenben, nagy volt a hézag a gyermeki világban, mert itt aztán, ahogyan jöttek a történelmi korszakok, úgy jöttek velük is a köszöntési szokások.
Évszázadokon át a gyermek csak "Dicsértessék a Jézus Krisztus!" köszöntéssel köszönthette a felnőtteket, utcán, otthon, bárhol... Ez volt az egyháznak a berögzített köszöntési formulája. Ment is évszázadokon át... Meggyökeresedett...
Az egyház ezt a köszönési formát szigorúan megkövetelte, gyermektől és felnőttektől egyaránt, elképzelhetetlen volt, ha egy gyermek vagy egy aggastyán találkozott a falu papjával, ne ezzel a köszöntéssel közeledjen hozzá. Ha netán eltért ettől a formulától, akkor a pap igyekezett neki tudomásul adni, nem így illik köszönteni egy papnak..., de maguk a felnőttek ugyan ilyen szigorral követelték meg a gyermekektől ezt a köszöntést. Vérbe és húsba átplántálódott ez az évszázados köszöntési szokás..., és még élt napjainkban /1952. és később is/. Aztán hozta az új világszemlélet az úttörői köszöntést: "Előre!"... Na ez a köszöntés nagyon sok bajt okozott..., mert ha mégis akadt már egy-két ifi, aki ezt a formulát alkalmazta felnőttel szemben, ugyancsak megkapta érte a nagy letolást... Nem szégyelled magadat, kommunista vagy, hogy így köszöntesz? –te szemét stb. A válasz legtöbbször az volt a felnőttek részéről: hátra...!!! A szegény kis nebuló bizony elszomorodott az ehhez hasonló kifakadások miatt, hát jó ha nem tetszik nem mondok semmit, akkor meg jöttek a felnőttek, ezek a szaros kölkek még köszönni se tudnak... Milyen gyerekek nőnek ma? Milyen tanítók vannak ma? –Na meg is veri őket az Isten… Ilyen elátkozott nevelés miatt sokszor felénk is jöttek a felnőttek hasonló panaszokkal... Hát bizony a rózsafüzérrel körbefűzött Mári néninek bizony furcsa volt ez a köszöntési formula, nem is fogadta ám, sőt megvetette a szegény kis nebulót, többet nekem ilyen kommunista köszöntéssel ne köszönj, meg ver majd az isten... stb. Mit tehet a kis tanuló? Na azért talált egy harmadik köszöntési formulát is: Kezét csókolom... Maradt ránk az úri világból, hagyaték, csak nem haladó... Magában ez hosszú volt a gyerekeknek, maradt belőle csak: csókolom! Hangosan kiabálta... Na ebből is lett aztán vízhang. Nem vagyok én úri asszony, grófnő, nem mondd nekem ezt... stb. Majd amikor a gyermek ismét ezzel a köszöntési formulával akarta tisztelni a felnőttet: Csókolom...!!!, ráfelelte a felnőtt: a seggemet...! Hű, ez se jó, ilyen goromba választ kapott ez a formula is... Persze a régi leventeköszöntés meg reakciósnak számított: Szebb jövőt! Adjon Isten válaszfogadásával... Ezt meg, meg sem szabadott kísérelni, mert ez magában rácsot jelentett volna...
Most itt volt szegény tanuló... Az iskolában gyúrták az "Előre köszöntésre, a dolgozók kigúnyolták, megfenyegették érte. Jó napot-tal meg... mi az, te már felnőtt vagy? Ezzel meg nemköszönthet... Dicsértessékkel meg az iskola nem tudott egyet érteni... Csókolom meg úri hagyaték..., hát most mi tévő legyen az okos gyerek, aki ugyan érezte a felnőttek iránti megtiszteltetésnek a fontosságát..., de hát mivel köszöntsön, hogy mindenki megelégedett legyen.
A gyerek hamar kitalálja, mint ahogyan kitalálta, hogyan lehet az orosz tanokat megsemmisíteni... Na ezt is kitalálta.
Mindig azt figyelte, kivel találkozik, és attól teszi függővé a köszöntését.
Ha pappal és öregekkel találkozik: Dicsértessék... Ha a párttitkárral: Előre... Ha asszonyokkal, tanáraival: csókolom... Remekül bevált ez a módszer egy darabig, amíg aztán ismét reformálni kellett a gyerekeknek ezt a módszerbeli kialakult
szokását. Teljes zűrzavar a köszöntés körül és főleg a megszólításokat illetőleg.
A köszöntésre lassan, de lassan rászoktattuk a tanulókat és a szülőket is, fogadják el a napszaknak megfelelő köszöntést, mert ha nem válaszolnak vissza, semmit sem kapnak a gyerekektől. Így is lett. Mindjobban tért nyert ez a köszöntési forma, habár a hagyományos is elfért mellette, csókolom..., de a papnak, a helybeli plebánosnak zömmel továbbra is dicsértessékkel köszöntöttek a gyerekek, főleg a vallásosabb szülők gyermekei.
A köszöntésben megcsontosodott, majd évszázados beidegződést bizony nem könnyű kioperálni az eleven testből, beágyazta magát, mint a rák, de új szellemű, új szelek nyögetik a tájat, ebben is kellet egyet előbbre lépni. Nem is volna baj, ha baj mindig ott kezdődik, ha valamit elveszünk, vagy sorvasztani akarjuk, adjunk helyette jobbat, vagy legalább annyit, mint amit el akarunk sorvasztani.
De mit adhatunk helyette?... Semmit, főleg szebbet és jobbat a réginél. Ezért döcög mindig a szoc. szekere, mert ha egyik kerekét kiveszem, és nem pótolom jobbal, biz az nem fog haladni az országúton. Nem elég csak kivágni a meglévő öreg fát, helyette ültessünk többet, szebbet, ami szintén betölti a hiányosságnak az érzetét. Mekkora port kavart föl országosan az a tett, amikor Balatonfüreden a sétány évszázados fáit egy szép napon fűrész ledöntötte őket a földre, ahol valaha Blaha Lujza és az indiai költő sétálgatott, és ezer és ezer nyaraló pihente ki fáradalmait a nyári nap hevében annak árnya alatt. Helyette ültettek fiatal fákat, ismét fa lett fa helyett..., aki elél majd ötven, vagy száz évet, ismét sajnálni fogja egykor ezeknek a kivágását...Tehát adjunk újat, szebbet a réginél, de ha nincs?... Ekkor döcög az újnak a beillesztése a régi mellé, ahogyan nem lehet szem helyett záp fogat beilleszteni a számba, a fogsorba, mert bántó és nem oda illő, így aztán baj van az újjal, de ha szebbet tesznek be, mint a régi szuvas fog volt, akkor, sebaj, ki bánja az elszuvasodott fogat?...
Ebben a felkavart szemléleti állapotban csak annyira nyúlta bele, hogy hogyan köszöntesz az nem számít, de köszönts valahogyan. Úgy ne menj el a felnőttek mellett, hogy némán álljon a szád..., csak köszönts..., és majd az idő megérleli az újat, ahogyan megszületett a sok-sok köszönési mód, loptuk kívülről őket, szia! csau!- oké! heló!... és ma / 1980-ban/, bizony a dicsértessék köszönésnek nagyon leszűkült a birodalma, szinte elhalt, nagyon ritkán lehet hallani, de ezt is csak az idősebb generációnak a szájából hallatszik, vagy tán csak falun, de csak ott, ahol a vallásosság még a múltnak teljes hagyományával él, a vezető papnak van tekintélye, tisztelete. Pl. Szentpéterfa, maga a lakósság ragaszkodik a régi egyházi köszöntéshez, vagy Gasztony, ahol Dr. Székely László apátplebános a maga egyszerű, de nagyszerű tudós puritánságával tudja ezt a formulát még gyakoroltatni. Az idősebb korosztály szívesen hallja még a mai napig is ezt a köszöntési formulát, de a mai tizenvalahány évesek előtt teljesen ismeretlen az ilyen formulai megtiszteltetés. Sorvad ez a szép régi hagyományos köszötés, mint a szúette fa napról, napra megérett arra, hogy egy kis vihar tövestül kicsavarja a földből. A magam módszerével éltem, hagytam a maga szokásában a köszöntést, hiszen Söpte általában templomos emberek, kár volna irtókapával kivágni, ami megszokott és szép volt.
Na, ezen problémákat simán megoldottam, mint a lábadozó beteget vigyázva és óvatosan kell kezelni, ugyanígy kellett kezelni ezt a megszokott köszöntési formulákat, és valahogyan találtam is a szakadék felett egy átkötő inda köteléket, ami be belekapaszkodva nem engedett a mélybe zuhanni, és főleg megcsontosodott szemléleteket kegyetlen módra szemétdombra dobni.
Első szülőértekezlet élménye Söptén 1952. szept. hava
Mint a csírát fogott mag, növekedtem és szárba szökkentem, úgy é1tem az új helyemen. Mindenkit megbecsültem, főleg elsőbe köszöntöttem, mert biz én vagyok gyütt-ment, ahogyan falun szokták fogadni az idegent, meg kell, hogy szeressem a falunak a lakóit, hogy hogyan? Mindegy, csak megérezzék bennem az emberiességet, az akarni vágyót, a tanítót, a mestert, a szakmám iránti nagy szeretetemet, a gyerekek szívébe tudjam magamat belopni, ismétlem megszeretni elsőben mindenkit, hogy aztán vissza szeressenek. Falun elsőben azzal lehet megfogni a falusi embert, ha a nadrágos úr előre köszönt neki az utcán, ne várja meg amíg a bennszülött emeli le süvegét, emeld te le előbb, majd aztán neked is leemelik később, csak egyszer kell valahol jó bort inni, máskor már megtalálja az ivócimbora azt a jó kocsmát, hol is merték múltkor azt a jó bort?, jelszóval.... Hiszen kezdetben nem ismerhetett meg egyszerre az egész falu, csak tán azok fejtettek ki nagyobb érdeklődést személyem iránt, akiknek a gyerekeik közvetlen kapcsolatba kerülnek velem. Ki ez?, honnan jött?, hány éves?..., szép?, csúnya?, magas?, goromba?, okos?, szigorú? –és még ki tudja ehhez hasonlóan, milyen melléknévi kérdésekkel ostromolták a szülők édes csemetéjüket, akik bizony csak jóval tudtak felelni a szülők kérdésére. Na végre, éppen ilyen tanító kellett a faluba, aki szigorú és tud... Hangzott szerte széjjel a faluban... Szóval a kis kovász kelesztette a tésztának a térfogatát, ugyanígy terjengett rólam is a sok-sok elő hír... Tán volt köztük rám nézvén nem is behízelgő, de ezekről én nem tudtam, végeztem a dolgom a maga rendjében, és a maga szigorában. Főleg az iskola és a tanítás állt a középpontba, ez az én munka terepem, munkapadom, innen kell kikerülni a legszebb munkadaraboknak, a legjobb tudású gyerekeknek. Tehát adjak, de követeljek is, mert nem elég csak adni, vissza is kell azt kérdezni, ellenőrizni a gyerekeknek minden lépését..., napi tevékenységét, figyelni a szellemi gyarapodását, vagy lustaságát, és ezt azonnal jelezni a szülők felé, hol van a hiba! Így az iskola és a szülői ház megtalálja egymásban a segítő készséget, egyik sem akar mást, egyfelé kell húzni, egy a cél, de ehhez nagyon nagy munkaképesség, időt és fáradságot nemkímé1ő iskolai munkára van szükség, lankadatlanul kell a gyermekek szellemi és magatartásbeli állapotát istápolni, s azonnal reagálni, ha esetleg valahol valami segítség elmaradt.
Nincs szegény, nincs gazdag, nincs funkcionális szülői gyerek, minden gyerek az iskolában egyenlő, a jót csak megfeszített munkával lehet megadni, nincs elnézés, főleg hamis értékelés, ez becsapás volna a gyerek, az iskola és a szülői harmóniában, könnyebb munkával pillanatnyi siker élményt adna…, de később megbosszulná magát, volt is erre példa /Szabó János, Kiss Zsiga tanítványaival/...
A gyereken keresztül szereti meg a tanítót, vagy utálja meg a tanítót a
szülő is, hiszen a gyermek a hírvivő az iskola és a szülői ház közt, milyen élménnyel telítődik meg napközben az iskola padjaiban? Ezek odahaza aprópénzzé váltódnak, vagy elégedett a gyermek, vagy elégedetlenkedik, főleg sértődött, esetleg valamilyen igazságtalanság miatt... a gyermek szeizmográf lélek, azonnal reagál a legkisebb igazságtalanságra, vagy bunda miatt, szereti a szigort, ha a háta mögött szeretet van, nem fájdalmat akar az orvos a műtőasztalon szerezni, csak meg akar szabadítani a fájdalmat okozó októl, ezért vág, szab, metsz, ha kell, igaz ez fájdalmat is okoz, de utána megszűnnek a korábbi panaszok és beheged, a sebbel együtt megszűntek a fájdalmak is.
Valahogyan így csináltam az első heteket, persze sohasem igyekeztem siker tapsra, azaz csak sikernélküli tapsra, de mivel minden ember hiú, nekem is jól esett, ha közben rólam kezdett kialakulni valami emberibb szemléletkör, ami feltétlen besegített a további munkámnak a továbbvitelében...
Ezen a sínen haladva, következett be az első szülői értekezlet, amikor elsőben találom magamat szembe a gyermekek szüleivel, akik naponta kapták a hírt az iskolai munkámról.
Mindig ünnepélyességnek és feltétlen szükségesnek találtam az iskola és a szülői háznak a találkozását, ahogyan napjainkban ez meg van a diplomácia színpadán is, fogadás, búcsúztatás, naponta ismétlődnek a parádésabbnál parádésabb fogadtatás, vagy búcsúztatás, melyik hatalomnak a képviseletéről legyen szó, a mérce ehhez van szabva... Díszszázad, dísztűz, ágyúk dübörgése, zenekar..., ami ekkor szokás, amit a protokoll hajszálnyi pontossággal előír... A szülőkkel való találkozás az egyetlen út a sok közül, ami nagyon megszabhatja az iskolai munkának a jó vagy rossz oldalát..., sikerét, vagy sikertelenségét. A szülő várja a magzatáról való minősítést, az iskola szerepét a gyermekformálásban..., tudásának, agybeli képességének a kiformálásában, részben követel a szülő, vagy csak kér, de mindenképpen elvárja az iskolának a feladatbeli kötelességének a szigorú betartását. Na és hány szempár és fül leselkedik, nézi a tanító munkáját, mekkora reflektorfényben úszik a gyermekek tanára. Naponta bírálják, szidják, átkozzák, vagy magasztalják a gyermekeken keresztüli bemondások alapján… Naponta teszik az embert a mérlegre, mit és mennyiben volt jó a napi munkám, vagy miben hibáztam... Szigorú kegyetlen tud lenni a nép ítélete, s ebben kell a pedagógusnak igazán nagynak lenni, mivel ő is ember, de ahogyan fém az ólom is, a vas is, a nikkel is, de azért az arany mindegyik felett értékesebb fém, s elvárják is az aranytól mindazon jó tulajdonságokat, amivel a fémek legnemesebbikévé koronázták meg.
Bizony én készültem erre a szülői találkozásra... Legalább is igyekeztem úgy összeállítani a székfoglalómat, most vagy soha... Vagy megnyerem a közönség a szülők szeretetét, vagy elvesztem..., de ezt nem tudatosan éltem át, csak úgy, mint a hétköznapi életben, ha valakit bemutatnak, vagy megszeretem, vagy megutálom…, de mégis kell valamit mondanom és úgy kell azt tálalnom, a feladatomat, az iskola feladatát, a szülőknek kötelességét a gyermekükkel és az iskolával szemben... Szóval felvágni a fekélyt, hadd folyjon ki a genny, ami rossz...
Miklós bácsival elbeszélgettem az értekezlet előtt, hogyan is szokott lefolyni az ilyenféle értekezlet.... Nem igen szoktak ám eljönni, nem érdekli a szülőket az iskola, ha jönnek is nem azok jönnek el akiknek el kellene jönni, szóval nem tulajdonított valami nagyot egy ilyen találkozásnak.
Na ebbe már beleszólt a felésége, a kartársnő, aki már jelezte: ma többen jönnek el, mert mégis csak kíváncsiak az új tanítóra... Nagyon érdeklődnek felőlem... Tehát mégis lesznek szülők.
A jelzett időre, biz megtelt a tanterem... Zsúfolásig voltak a szülők a padokban... A hivatalos szervek is képviselték magukat, Bujtás Bözsi néni a helybeli VB; elnök, a párttitkár: Boldizsár Gyula –tényleg tele lett a tanterem, a Bozzayné égett a sikertől, ugye megmondtam..., sokan lesznek..., he-he...
De még nem láttam át a szitán, nem tudtam ez most nekem jó pont-e vagy rossz... Ugyanis volt és van egy rossz hibám, nem szoktam azonnal vegyvizsgálat alá tenni cselekedeteimet, mondanivalómat..., mint ahogyan vizsgálat alá teszik az aranyat, arany-e, vagy réz?...
A három pedagógus elfoglalta a helyét a dobogón... Bozzayék a maguk módján mindenkit ismerve, paroláztak, csevegtek, főleg a tanító néni, az he-he-zett sokat, igen az új tanító... stb.
Miklós bácsi felállva köszöntötte a szülőket, majd pár szóval méltatta a szülői értekezletnek a célját, feladatát, s majd igyekezett engem mielőbb bemutatni pár szóval köszönteni, s mivel úgyis ma én vagyok a fókuszpontba, hát nyomban át is adta a szót...
Végtelenül boldog voltam, ismét pódiumról köszönthetem a szülőket, belenézhetek a szülői gyémántragyogású szemekben, élvezhetem a mosolyukat, vagy haragjukat..., lehettek vagy százan is a teremben... Engem a nagy tömeg mindig feldobott, mettől nagyobb a hallgatóságnak a száma, attól ékesebben tudok szónokolni.
Leonardo: Utolsó vacsora képéhez kapcsolódik a székfoglalóm...
Emlékezetem szerint megköszöntem a nagy érdeklődést a személyem iránt... Igyekeztem majd ezt meghálálni... Majd magamról is mondottam pár szót, persze a mellékutcai életemről, börtönről, internálásról nem volt szó, de a többiről igen, katonaság..., háború, hadifogság... és még hogy miről, azt már elfelejtettem. Ahogyan a magnak is van egy széke, csirája, ami gyökeret és szárat hajt, ami maradandó lesz, mert a mag elpusztul, ha csírába szökken. Kell nekem is valami maradandót mondani, valami példabeszédet kitalálni, ami a magja de egyben majd gyökérré és szárrá alakul ki és maradandó marad a szívekben. Ekkor mondottam el azt a legendai mondakört, amit Leonardo da Vinci leghíresebb képének a festéséhez fűződik és él a mai napig is ez a monda, legfeljebb én egy kicsit alakítottam rajta, restauráltam, újítottam, de lényegében örök. Mi a feladatom és mit szeretnék elérni, ehhez a célomhoz fűztem a következő történetet, persze még sok mindent elmondottam, érdeklődve hallgattak a szülők, valósággal csüngtek a szavaimon, vigyáztam arra, ne legyek hosszú, és unalmas, ne hogy valaki ásítson egyet, mert akkor nyomban ki kell mondanom: Amen ...
A lélek és az ember jóságáról és szépségéről beszéltem, az én mun-
kámmal a kiművelt, boldogabb emberiségnek a jövőjét szeretném itt kialakítani, és ehhez aláfestésképpen mondottam el a következő történetet. Milanóban, a hajdani domonkos szerzetesek étkezőtermében található a nagy mesternek a remekműve: az Utolsó vacsora..., sajnos már csak romjaiban látható...
Ezt a képet nagy szeretettel festegette meg Leonardo... A kép keletkezésérő1 a következő történet maradt az utókorra.
A mester legtöbbször hajnalban dolgozott, majd késő estig szokott töprengeni az alakoknak a megfestéséről. Már a kép, két személy kivételével készen is volt –szent János és Júdás kivételével /az igazi monda szerint Jézus hiányzott, de én Jánosra vettettem a beszédemet.
Íme a Te Anyád... Így hangzott a végső, testamentum a golgota hegyén a megfeszített Jézus szájából- Jánosra, a szép és nemes lélekre bízta az anyját. –János példaképe volt az emberiségnek a maga tisztaságában és emberségében, emberi erényekben... Tehát egy ilyen arcot kellene találni a mesternek, akiről meg tudná festeni a János képét, maga a test már készen volt –csak a fejet kellett ráfesteni.
A festő sokat sétálgatott az utcán, állandóan figyelte az embereket, kereste azt a nemes lelket, szép és finom arcot, akiről megfestheti szt. János képét. Sok-sok bolyongás után talált egy modellnek való alakot, akit megkért, jöjjön el tetthelyre, üljön modellt, s erről a szép és nemes vonású férfiúról festette meg a jóságot, a szellem nagyságát, az arcnak finomságát, emberi jósággal telített emberséget, s tényleg kisugárzott ez az arc a többi fejek mögül, sikerült a mester ecsetjére venni a legideálisabb alakot.
Már csak egy fej hiányzott, a gonoszságnak, az emberi gazságnak brutalitásnak az arca: Júdás arca..., aki a gonoszságnak a földi Lucifernek az emberi gonoszságnak a jelképe kell, hogy legyen a képen..., mint ahogyan Júdás, személyének aljas cselekedeteivel ezt ki is érdemelte. Júdással sokáig késlekedett, mert hiába keresett olyan modellt, aki Júdás lelki rútságát kifejezhetné.
Évek teltek múltak, csak még egy arc kellene, a rútságnak, a gonoszságnak az arcát kereste az emberek közt. Járt kocsmáról, kocsmába, mulatóba, éjszakai tivornyákba és figyelte az arcokat...
Sok-sok év elteltével végre rátalált egy Júdási alanyra, megvan, felkiáltott magában egy züllött tanyán, rongyokba burkolódzva, találat a médiumára..., majd megszólította az áldozatát. Jó uram adnék én magának pénzt, ha lefesthetném... A Júdásarc kapott az alkalmon, nem kell tenni semmit, csak állni, vagy ülni és a markába csúszik egy nagy összeg... Ismét ihat utána... Állt az alku és elindultak a tett színhelyére..., megálltak az étkezőteremben, elkészítette a Júdásnak a széket, majd kérte, hogy most álljon neki modellt, és kezdte is már festeni a tizenkettedik apostolt, a gonoszságnak földi megtestesülését, a rútat, a csúnyát, az árulót, a kalmárt, aki harminc ezüstért eladta mesterét, elárulta a legigazibbat...
A nagy mester azt a pillanatot örökítette meg a képen, Júdás arcában:
„Egy valaki közületek, elárul engem”..., mondja Krisztus....felülmúlhatatlan jellemrajzok születtek meg a mester ecsetje alatt.
De mi is történt? Amint a modell nézte a képet, nézte, felismerte magát szt. János képében, és ekkor nagyon sírni kezdett... A mester vigasztalni kezdte, miért sír, mi a baja, beteg?... stb., de csak sír és sír a modell..., s végre hosszú vallatás után a modell megszólal és így felel. Nem vagyok beteg, de most döbbentem rá, arra, valaha rólam festette meg a jóságnak a mását szt. János képében, most pedig a rútságot, a Júdást festi le rólam... Ennyire elzüllöttem volna?... És sírt, zokogott a modell... Rádöbbent az életének útvesztőjére.
S ehhez a példabeszédhez fűztem a szülői értekezletnek a gondolati mondanivalómat. A szülői háznak és az iskolának nagyon kell őrködni azon, hogy a szépen fejlődő gyermekeink, akik hasonló szépek, mint a mester szt. Jánosa, ne kerüljenek olyan életcsapdába, sikamlós útra ami a zülléshez viszi őket és elnyerik a Júdás képét a gonoszt, a rútat... Ez az én hivatásom, ez az én feladatom, ezt szeretném az iskolában megvalósítani, ehhez kérem minden szülőnek a segítségét, közös akarattal, összefogva, kéz a kézben munkálkodjunk a szebb utódoknak a kiművelésén..., stb. stb. És mondottam én, mondtam... A légy zümmögést is lehetett volna hallani akkora csend volt, a fülek kitágultak, a szívek kinyíltak, a szomjas földek lelkek szívták az én szavaimat, gondolataimat, megteltek a mai estnek szépségével...
|  |
|