Hol van Söpte?...

A visszavételemnek volt egy roppant érdekes feltétele, amit csak utólag tudtam meg, nem kerülhetek a Sárvári járásba, más járásban igen, de ide nem. Na ez legyen a legnagyobb baj /tán a koroncaiak léptek akcióba?! Na, ezért kerültem a szombathelyi járásba, de még nem tudtam melyik falujába. Amikor ezek a hivatalos formulák hömpölygettek engem a járás hivatalban, ekkor szolgált itt Medgyes János /Mersics János volt hajdanán/, előttem végzett majd két évvel Pápán, felismert, nagy szeretettel fogadott, állás kell? –kérdi… Igen, felelém. Jó lesz neked Söpte... Menj oda, van ott munka, kellesz éppen te oda abba a tunya, elhagyatott faluban, ahol áll az idő, sok a munkafékező és főleg, nincsen aki értse és vigye előbbre a falu, iskola, népművelés szekerét. Kátyúba jutott, egyhelyben totyog, ki kellene emelni a kultúra echós szekerét, és elültetni a kultúra magját, hadd szökjön csírába, majd szárba a munkád gyümölcse.
E szavak hallatára boldog voltam, nem volt nekem semmi tervem,

hogyan is lehetett volna az üldözöttnek, hogyan kívánkozhatnék hűvös érre, fő hogy állást kapjak, kuckót, ahol szánthatok, vethetek a kultúra ugarán. Ha az első év nem hoz nagy termést, majd fokozatosan növekedni fog a fa, amelyet mint csemeteként ültetek el a kultúrának humuszában. Csak ültessen valaki, nem lesz hálátlan a nép, megköszöni a szellemi munkálkodást, megérzi ki az ő igazi orvosa, ki viseli gondját, ki világit bele a sötétségbe, az elmaradottságnak vadonjába.
Jó lesz? Kérdi János... Igen, nagyon jó lesz, de azt se tudom, merre van Söpte? Nem tesz semmit, a térképen rajta van, én már kettő évet ott szolgáltam nagyon jó hely, de erős kéz kell oda, sok a visszahúzó erő /Bozzayék/ és garnitúrái... Erősen kell tartani a gyeplőt, s amikor majd úgy érzik, na ezt nem lehet mellőzni, amikor a ló elfáradt abban, hogy levesse magáról a lovast, akkor belenyugszik a lovas akaratának a keresztülvitelére, jámbor lesz, és kezes, de csak addig, amíg a lovas el nem veszti az éberségét, amíg igazán uralni tudja a vadságot. Na, ide mész, és kész, majd ha valami problémád lesz, ott leszek és segítek, menj!... Indulj...!!! Volt a bíztatás...
Örömmel vittem haza a jó hírt... Anyu!!! Söpte –oda vagyok kinevezve. Soha nem látott hely, ismeretlen falu, merre van, hol van? Kik vannak ott tanítók? Milyen messze van Szombathelytől? Hogyan lehet oda eljutni? Van e állomása?... stb. és stb. jönnek a villámkérdések, semmi se fontos, minden mellékes, mint a hajótöröttnek se számít milyen hajó, milyen származású ami közelit feléje, csak megszabadítson az örök tengeri sírtól, csak a fedélzetére tegyen, megmentsen mielőbbi menybemenetelemtől...
Semmit nem tudok, ne is kérdezz... Jancsi volt ott korábban, a felesége a Böske ismert személy volt, hiszen együtt tanultak főzni a Saváriában Schmalléknál ennyit tudok, a többi rejtély és ismeretlen, majd elmegyek és megtudom a falunak földrajzi helyzetét, összetételét, munkavárandóságát...
Izgató és örömteljes pillanatok, úgy jártam, mint hajdanán, amikor kiválasztották a menyasszonyt, de a vőlegény is ismeretlen a menyasszony előtt. Roppant nagy várakozás előzi meg az első találkozást, az első látomást, amit egymásról megszerezhetnek.
Nekem is választottak falut, iskolát, de... a többiről csak majd akkor szerezhetek ismereteket, ha egyszer elmegyek a tett színhelyére. Így is lett, habár már a történeti dokumentumok alapján egyet s mást megtudtam erről a faluról... Kisközség, 924 lélekszámmal bír...Körjegyzőség... Három tanerős iskola: Bozzay Miklós és neje, majd Mersics János... tanulók száma:151. Majd van 46 ismétlőiskolás, vasárnapi iskolás... A falut mindig valamelyik uraság birtokolta, főleg cselédek, kisparasztok lakják a falut, tán ennyi elég is, hiszen a többi olvasható a mindenkori lexikonokból...
Szóval, adva van egy házaspár... Gyermekük nincsen, és én leszek a harmadik. Ez a kolléga már 1919 óta itt székel, tanít, szóval bennlakó már, tíz évvel idősebb nálam. Most vagyok én 42 éves, a Bozzay akkor 52 éves, deli kor, teljes aktivitás még minden területen, nincsen hiány sem akaratban, se erőben, se biológiai nedv-

keringésben, fiatalembernek számít, főleg a jó falusi levegőben, bőségben élve.
Minden dokumentum már a kezemben van, mégis jó volna megszemlélni az a falut, annak iskoláját, ahol majd dolgozhatom, ahol ismét megtalálom a kontaktust az iskola és a falu közt, megindíthatom a kiapadt kulturköldökzsinórján át a népművelési és iskolai tevékenységemet. A kíváncsiság mindjobban ösztökélt a felderítő útra, amit aztán tett is követett.
Mivel se vonat, se busz errefelé nem jár, egyedüli és üdvözítő közlekedési lehetőség csak a bicikli. Ahogyan elhagyom Szombathely utolsó házát is, közeleg a nagy ávós laktanya, mert ennek hívta mindenki, és már magasan kiemelkedik egy templomtorony a távolban, majd piros zsindelyes házaknak a panorámája délibábja tárult a szemem elé. Gondolatban vegyes érzelmek kísértek, de csak jóindulattal, hiszen mi is lehetne más? Gondoltam magamban. Útközben találkoztam a második világháborúnak emlékeivel, hatalmas cement bunkereivel, amik valaha ágyúkat takartak, vagy a lőréseken át 1ötték az utat, egyik másikat már felrobbantották, de volt köztük még teljesen ép, le is mentem, be is mentem, háború, vér, öldöklés, hol vannak azok, akik itt egykor védelemre költözködtek be? Hányan váltották itt meg az örök úti jegyet a másvilágra. Valami borzalmas látványt nyújtott ezeknek a cementkolosszusoknak a szemlélődése, félelmet is okozott, hiszen ki tudja? Kinek a szelleme jár még itt. Ki lép ki a sírból? Minden kis zörej megfélemlítő idegrezdülést váltott ki..., majd tovább folytattam felderítő utamat. Balról, ahol valamikor a reptér nyújtózkodott el hosszan, valóságos repülő várossá fejlődött ki /ma 1980-ban ismét ez látható már, ismét visszaépült a rég/, mindenütt rom, felrobbantott építmények, százan és százan hordták el innen az építkezésnek a romjait, amiből azután új hajlékot épült fel a mai ember. A mi házunknak a fundamentuma is a régi Hitler útnak a cement tömbjeiből van, felszedtük a régi utat az áll. gazdaságnál, és kb. hatvan köbméternyi cementtömböt szállítottunk el ide a házépítéshez.
A reptér balról most legelő, kopár terület, szinte gazdátlan, majd később a Tsz veszi kezelés alá, a jelenben, pedig ismét a katonaság birtokolja kiképzési célra.
Már itt is van a falu eleje, temető fogad, csendben élnek itt, azok is, akik tán életükben sokat vétettek a szeretet és a barátságnak szentsége ellen. Itt már nincsen haragos, itt nincsen ellenség, később tudtam meg, hogy ebben a temetőben temettek el német harcosokat is... Csend borul a tájra, a temetőre. Közben jöttek mentek a dolgos parasztok, ki tehenes, ki ökrös, ki lovas fogattal, szekéren ülve biztogatták, a jószágaikat nagyobb teljesítményre, mozgásra, sebességre. Megfigyeltem az arcokat, kerestem bennük a lélek tisztaságát, az emberséget, arcuk, fajuk hová tartozásukat, figyeltem szemükből kiáradó emberségüket. Nagyon érdekesnek találtam ezt az utat, főleg a gondolatoknak tömegkelletét, hiszen új munkatér, új falu, én leszek az idegen, én leszek a befogadott.
Régi uradalmi épületszárny mellett húz el az utam, majd ismét egy bejárati rész és folytatódik továbbra is az épületszárny. Ezek a megszokott

és falun, gyakran megismétlődő építkezési stílus, cselédházak tömbje. Utcára kicsi ablakok sorakoznak, mint a katonák –kevés fényt engednek befelé, udvar felől meg ajtó-ajtót ér, s elsőben közös konyha a hal, hiszen itt sokszor két-három család is főz a konyhának egyik-másik zugában. Közös konyha, közös sors, nagy veszekedéseknek porondja, ajtó előtt pár lépésre a sertésól, majd a tyúkól... Libagágogás, tyúkszartól vastagon behintve a sétány... Sehol kerítés, szabad a kilátás. Lehangoló látvány, és egyben elszomorító ez még 1952-ben is, de még ez van, kevésnek sikerült ebből a környezetbő1 szárnyakat kapva kiröppenni, valahol igazi otthont építeni, megszabadulni a zselléri küllemtől, szagtól, a civakodástól, sokszor hajtépésig menő veszekedéstől.

Találkozás Bozzay Miklóssal, a helyi igazgatóval...

Érdeklődés: után megtaláltam a kollégámat is, azaz a lakását, aki szintén ebben a majorban lakik, na mindjárt a bejárattól jobbra az első ajtón át lehetett hozzá bejutni, valamikor uradalmi intéző lakásként is szolgált, Pesti intéző lakott itt, most Szombathelyen van nyugdíjban a Miski féle házban. A pletyka szerint a Glavanics Marsika néni ennél szolgált és hálából megajándékozta egy szép fival a Pesti intéző, Dezső névre hallgatott a fiú, szép szál ember lett Dezsőből, a jelenben a Volánnál dolgozik, szép házat épített, megnősült, majd a fiát már tanítottam is, stramm gyerek volt, maga a Pesti intéző is majd nyárfa nagyságú ember, ma is él /1980/
Benyitok az ajtón kellő kopogtatás után, majd egy sovány, hangoskodó, nyájas asszony jelentkezik, bemutatkozom neki... Jé az új tanító úr.. Igen már hallottunk róla, az uram, az igazgató már várta is... Tessék leülni... A jelenben kint van a mezőn. Ezen elgondolkodtam magamban, hogyan, ott van az iskola?... Boldogságtól felragyogott arccal mesél nekem mindjárt a sok mindenről, milyen hely ez a Söpte, aki ide beteszi a lábát az nem akar elmenni innen, habár a jelek nem azt mutatták –Elment Sarlós is, aki a jelenben a 17-es Volánnak az igazgatója, büszke fráter –Megyes Jancsi is csak két évig bírta ki ezt a jó falut, gondoltam magamban, majd meglátjuk...
Hamarosan eldarálja: ketten vagyunk az urammal, felsőben tanítunk... a kartárs majd az alsó négy osztályt kapja... És mondja, mondja, mint a gramofon, amit felhúznak és darál és darál... Fossa a szót, jó1 felvágták a nyelvét ennek az asszonynak, gondoltam magamban, jaj annak, akit a nyelve alá vesz... Szapulni biz jó1 tud...
Majd hamarosan megtudom, ez a lakás szabadul fel ma jövőre, mert ők építkeznek így a lakásra nem lesz szükségük... Három szoba, WC is bent van... Belülről jó, csak alacsony és zajos az út mellett... ha jó elsőben ennyit látni és tudni éppen elég... Akkor megkeresem az igazgató urat... Mutatja az utat, merre lehet a mezőn..., de hát mit is keres a mezőn? Később tudtam meg, füvet szerez a disznóknak, nyulaknak... Ahogyan elhagyom a major környékét, igen csak ő lehet az küllemről ítélve, rövidnadrág, ing, és egy zsák... Amint közeledem feléje, már örömmel konstatálja: na, az új kolléga úr... Isten hozta...

Bemutatkozunk: Bozzay Miklós, Czeglédy Gyula... Majd némi szóváltás után, indultunk vissza hozzájuk... Apus öltözz át gyorsan... Ne légy ilyen rendetlen, hangzott a feleség utasítása... Igen... Már ment is a Miklós..., és nyomban felöltötte magára a szebbik gúnyáját...
Miklós bácsi tájékoztatott hamarosan az iskolai dolgokról, három tanterem van, egyik a régi tanítói lakásban, kettő pedig, a régibb iskolai épületben... Három tanerős az iskola, én leszek a harmadik tanerő...
Később már tudomásomra jutott, hohó, nagyon, kém irodájának az összeköttetése folytán már rég lekáderozott engem a Miklós bácsi, főleg édes párja, hiszen nagyon féltek az új jövevénytől, féltek a nyugalmuknak és a kiskirályoskodásuknak a elsorvasztásától... tudták, hogy "vaj van a fején"... Tehát valami nincs rendben, ha ez ideig nem tanított, munkás volt, börtönben, internálóban is bérelt ki szobákat..., de ezekrő1 csak később informálódtam, még mint ártatlan szűzike gyanánt beszélgettem el erről is arról is...
Majd bemutatott a tanácson, Bujtás Bözsi /Némethné, akinek az ura a háborúban veszett el... Egy fia maradt a Sanyi, majd a tanácstitkár, korábban jegyző volt, rövid protokoll után hamarosan búcsút vettem a tanácstól, majd úgyis találkozunk jelszóval... Ezek mind újak voltak számomra, igyekeztem a legjobb tudásom szerint beleilleszkedni az új adott körülményekhez, személyekhez. Végeredményben tiszta lappal kezdek és előttem is mindenki tiszta, tabula-ráza majd én mit írok rá, hogy mások mit mondanak a Bozzayról, a Tóth Miskáról a Vb. titkárról, stb. azt nem veszem készpénznek, de meghallgatom..., de nem lesz iránytűm a további életemben...
Elhaladtunk a düledező, árva kultúrház előtt, nincs itt élet, nincs aki vezesse... Mondja Miklós bácsi... Nem kell itt a kultúrház... Nincs otthona a kultúrának... Majd megnéztük a tantermeket ... Tekintve, hogy lesz vagy hatvan tanulóm... Így majd a nagyobbik tanteremben fogok tanítani... Nem valami nagy gondosságról beszéltek a tantermek sem. Gaz az udvaron... Piszok és szemét szanaszét. –Mondván nyár van... Ellenben a nagy iskolai kert az talán jobban ápoltabb volt, mint a munkahely.

A falu kulturális keresztmetszete...

Na kezdetnek ez is elég... Mindenről megszemlélődtem... Majd hamarosan búcsúra adtuk a kezünk, majd jövök..., s ezzel ismét kerékre, haza Szelestére. Idehaza a kérdéseknek tengerében közre fogott az anyu... Mindenről röviden beszámoltam, röviden olyan, mint a többi falu... Tele problémával, gyűlölettel, veszekedéssel, áskálódással... munkalehetőséggel... Majd meglátjuk, hiszen hamarosan vége lesz a nyárnak, indulnak a gólyák, fecskék, indulok és a kezembe veszem az új karmesteri pálcát, partitúrát, kezdődjék az új koncert, szólaljanak meg a szép összhangok. Szeressék meg a falu dolgozói az új dirigenst, bővüljön az ismeretek köre..., újuljon meg az iskola szelleme, találjon a kultúra magának otthont, stb. Ezen gondolatoknak a tengernyi özönével vágyódtam e új munkakörbe, erre a vonatra váltottam jegyet, ez a hajó viszi előbbre térben és időben az emberi haladást, ehhez kellek én, mint jó hajóskapitány.

Mindig szerettem idegenben idegennek lenni..., miért is oly sokat utaztam legény koromban, az ember úgy áll a kíváncsiskodóknak kíváncsiskodó szemreflektorának a csóvájában, mint egy szeretetcsomag, amit valahonnan, valakitől, főleg gazdag helyről címezve... Na, mi is lehet benne? Mennyi az értéke, valahogyan teljes tabula ráza szűzi originál csomagolásban van a szemelélőknek a kutató szemük előtt, és fordítva is, hiszen, habár nagy a világ és mégis kicsi, mert ahogyan magyarokat találni a föld mind a négy világtáján, úgy biz akad valaki abban a faluban, aki már valahonnan ismert, vagy legalább is van értesülése az új jövevényről, és most dől el sokszor ennek egynek a beállítottságától. Mi az ő véleménye rólam? Negatív vagy pozitív az emberi ismerete, mert elsőben ő hinti el a kocsmában utcán előre már a rólam alkotott emberi erényeket vagy gyarlóságokat. Azért mondják: messziről jött ember, azt mond amit akar..., de én biz, nem messziről jöttem... így akadhat Söptén már olyan személy, aki valahonnan már találkozott vagy velem, vagy azokkal, akik már ismertek...
/1952. nyara van/ E rövid látogatásom alatt csak jót mondhatok a szemléletekről, amit itt nyertem az emberek, hivatalok látogatása alkalmával. Mint falu, nem mutatott más képet, mint általában a többi falu, a házak általában már cserepes tetővel bámultak a messzeségbe, tán a korábbi foglalkozásuknak az alacsonyabb értelmi és életszínvonalú mércéjük volt alacsony, habár mint ember, aki csak a testét adta oda a földnek, lelkét a jóindulatnak és barátságnak magzatburka övezte körül. Generációkon keresztül a lemondás, a nélkülözés, a megalázás, a szegénység nem irtotta ki lelkéből az embert, a jót, legalább is jót akaró, feltörekvő, szellemi és testi éhséget felváltó jobbat vágyni, óhajtani és harcolni érte. Sokszor egy kopottabb gúnya szebb lelket rejteget a szíve alatt, mint gálában öltözött zsarnoki, gonoszság, emberi méltóság.
Most nincs is értelme a különböző állásfoglalásaimnak, hiszen magam is a mindent a legszebbnek és legjobbnak találtam, fogadott a Bozzay család, gyerekük sohasem volt, ez rá is ütötte a bélyegét a családra, magáról a tanácsi apparátusról is csak a legjobbat mondhatok, hiszen oly kevés időm volt a szemléletnek a kialakulására és főleg úgyis lesz időm ezeknek a legaprólékosabb kitárgyalására ittlétem alatt.
Természetesen Bozzayék, akik már több mint egy évtizedet, főleg az első nagy forradalmi időszakot, 1919-et is már átélték, na aztán a többi politikai lavinák sorozatait, ők már teljes keresztmetszetben, családokig lebontva a jó vagy rossz viszonyukat a faluval. Másképp tudnak beszélni az itteni kis közösségnek a mindennapi hétköznapi életükről, mint én, aki csak úgy van, mint az a pilóta, aki a magasból elrepül egy település felett, mindent nézett, de semmit sem látott. Nem is fontos a tán az első látogatás alkalmával ez a széleslátású megfigyelés, már tudom a falunak a földrajzi helyét, annak madártávlati képét, van temploma: Fazekas István a plebánosa, korábban már Sárvárott találkoztam vele, mint itteni káplánnal... Jó magyar, jó mulatós, és férfi is a reverendában.
Még pár percet beszélgettünk az iskolai munkákról, Bozzay Miklós, mint igazgató-tájékoztatott a szeptemberi munkáknak az elosztásáról...

Harmadik tanerő, Megyes János bekerült Szombathelyre a Népművelési Csoport vezetőjévé, így a harmadik tanerő helyett leszek én. Ugyanis Miklósék a feleségével vannak a felső tagozatban, én pedig, alsót viszem. A négy alsót, vagy negyven, ötven gyerekkel. Ez egymagában nem zavart engem, hiszen ez ideig is mindenütt osztatlan iskolában tanítottam, nem is tudtam volna elképzelni magamat teljes osztott iskolában. Rendben van... Ahogy visszaemlékszem ez ideig a Bozzayné vezette az alsósokat és most a felsősek közé kívánkozott.
Ha tehetsége is arányban van a nyelvének motorizált pergési teljesítményével, már a munkát illetőleg, az iskolában is, akkor nincs hiba, mert mint a gramofon fossa a szót, de úgy mondja, és akkora ovációkkal /meghalt 1976-körül/, az apusnak nem jutott egy mondatnyi idő sem, mert így apus, úgy apus... És a tanító néni mindent elmondott az apus helyett is...
A jelenben /1952-ben/ építkezés alatt vannak, kb. 1953 őszére lesznek kész, akkorra szabadul fel ez a lakás, volt intézői lakás, ahogyan mondottam régi cselédi háztípus, ajtó-ajtót ér, stb.
Maga a lakás belülről három szobát és konyhát, kis éléstárat, és belső WC-ét foglalat magában, ez így jól is van, ehhez vagyunk szokva ez ideig is, mindig három szobában laktunk, a bútoroknak lesz helyük...
Tehát akkor kb. 1953. szept.-ig kijáró leszek Szelestéről, indulok vonattal kb. reggel fél hétkor, érkezés 7óra után, aztán kerékpárra, és kb. 5-6 km északi irányban, indulás a munkahelyre. A kerékpárt Feriéknél hagytam a Nádasdy utcában is közel volt az állomáshoz. Rendben van, akkor találkozunk majd aug. 25.-e után, amikor is megkezdődik az előkészületi munkák, tanmenet, órarend, tanterem díszítési munkálatoknak a dandárja... Ez már szakmabeli dolog, nem pedig, üzemi élet, biztosan jobb lesz. Utólag csodálkozom azon, nem kérdeztek különöset, habár kellett mondanom, hogy miért nem tanítottam ez ideig, börtön, internálás, üzemi munka, de ezeket csak olyan félhangerővel suttogtam, hiszen még friss a seb, vigyázni kellett a behegedt varratra... Na persze aztán, mint a parfüm illata elhagyja a gazdáját, és terjeng a térben, a légben, ez a hír is hamarosan elterjedt Bozzay féle bensőbb baráti körben..., s volt is aki később evvel akart engem kicsinyíteni, börtönlakó... stb. Ami még ebben az időben bizony nem forrotta ki magát aszuvá, csak kesernyés lőre volt egyesek szájában...
Búcsúvétel után, ismét lóra és indultam haza Szelestére.
Jó érzések telítettségének okozta, spicces hangulatának örömében úsztam az út hepehupás göröngyein át, rotyogott, fortyogott az új élményeknek telítettségének, örömteli gazdagságától, tervezgettem, építgettem a jövőnek lehetőségét. A hivatalos átírások megtörténtek, már csak az aug.-i tanév értekezletet kell meg várnom, amikor ismét katedrára léphetek, szembe nézhetek vagy ötven tanulóval, nyitogathatom a szellemnek rácsos kis zsalugáterjait, aminek nyílásán át az ismeretek sokasága lerakódik a kis fejeknek agyrögeibe.
Anyu is örömmel hallgatta az első élményeknek a beszámolóját, majd ő is tervezgetett a jövőt illetőleg. Na ekkor a kántorizálásnak véget kellett vetni, megszabadultam kóborok kóborgálásától, szeszélyétől.

Új korszak kezdődött ismét az életünkben. Véget ért a háborúnak jajt sivító haláltánca, majd az emlékezetnek albumában foglalt helyet a három éves oroszhadifogság, a következő időszakot fűszerezte egy gaz besenyőnek a bosszúállása, megismertem a rácsos kapu, rácsos ablak cella mindennapi életét, majd éltem napjaimat az internáló táborok /Buda dél, Kistarcsa vendégszeretetét. Majd következett a három éves munkás, dolgos életem, tele könnyel, keserűséggel, nélkülözéssel fűszerezett élet, a háborúnak minden vadhajtása körülfont, mint ahogyan a vadszőlő körbefonja a ház falát, ahogyan az egyik időben fejezte a maga testi és lelki fogyó kúráját. Ahogyan ki elfogyott az egyik nagy megpróbáltatásnak a napi tövises kínzó vérhullatása, még a be sem forrott sebeket ismét felszakadta a másik emberi gonoszságnak kegyetlen tompultságának újabb hús és ideg szaggató kéjelgése, gyötrődése, mennyi izgalom, mennyi rettegés, lelki megrezdülés, embertelenségből eredő embertelenséget kellett elviselni. Úgy jártam, mint az a görög bölcs, aki tudta már előre, hogy meg fogják mérgezni, méreggel fogják megitatni az utolsó órában, méreg lesz az életet felszívó itatósa, ami megszünteti a szívnek a ritmikus, ütemszerű lüktetését, előre tudva a méreg hatását, ami nem ad irgalmat a földi élethez, mit is tehetett volna ez a bölcs? Felkészítette magát már jó előre titokban az utolsó döfésre, titokban mindennap a várható méregből elfogyasztott egy parányi mennyiséget, a szervezetet felkészítette a végső adagnak a befogadására. A napi kevés adag ugyan nem okozott halált, de a fokozatos adagolással immunitást szerzett az elkövetkezendő nagyobb adagnak a felszívódására. Így is lett, amikor elérkezett a kivégzésnek a napja, amikor a méreggel megtöltött serleget ki kellett inni, csodák-csudája nem következett be a hóhérok halált várt kéjelgő kielégülése, a bölcs életben maradt...
Hasonló volt az én életem is, amikor a megpróbáltatásoknak sorozatának özönvize szakadt rám,, a test és lélek valahogyan mindig átvészelte a megpróbáltatásokból eredő szenvedést, életben maradtam, sőt talán acélosodtam, mire következett a másik és harmadik nagy megpróbáltatásnak a gyötrődő erőpróbája, győzött a testi és lelki erőm, nem következett be a gazoknak megásott sírnak, csapdájuknak hullafogásával.
Megszabadultam minden salaktól, minden szennytől, amit igyekeztek rám kenni, megacélosodott lelki és testi erőmnek teljes visszanyerésével indultam az új munkahelyre, fűtött a bensőmnek szellemi és testi energiámból eredő munkaképességem, vágyakoztam megszabadulni a sok-sok élményemnek a rakományától. Mint ahogyan igyekezett megszabadulni a nagy bombázó repcsi annak idején mielőbb célba dobálni a maga rakományát, feladatát elvégezni, habár itt kettős az ítélet, amíg a feladatát végzi a bombázó, és ha jól végzi a célzást, akkor dicséret illeti, ugyanakkor átok kíséri annak minden repeszhatásit, amivel életeket, kultúrát tett romhalmazzá.
De telített voltam a vágytól, iskola kell, tanterem, tanítani, mert van mit mondanom, van tapasztalati és mondanivalóm, amit tovább kell adnom, ez az én hivatásom, ez az én kenyerem, munkaasztalom, távlatom... Vágytól fűtötten vágytam vissza az iskolába, hogy hová?, hogy milyen lesz a tantermem, nem számít, majd szebbé

napsugarassá teszem az árnyékos helyet, majd kacajt lopok a könnyes szemekbe. Megtanulunk nevetni, játszva tanulni, a szegényeket gazdaggá tenni, ellenséget jó baráttá alakítani, s ki tudja, hogy még mennyi gondolat garmadát őrölte fel az agyamnak a garatja. Ily telített érzéssel, fűtött, meleg szívvel érkeztem meg aug. vége felé az évkezdő konferenciára.
Már nem is emlékszem annyira a maga részleteire, hogyan is zajlott le a bemutatkozó értekezlet, megkaptam a feladatomat, megkaptam az osztályomat, a tantermemet, ugyan még üresek a padok, de már lelki szemeimmel betöltöttem szőke, barna, kék és barna, fekete szemű magyarokkal, szinte hallottam a nevetésüket, kacajukat, már zsongott a lelkekben a tanteremnek a napi munkaritmusa.
A megszokott, a slampet, monoton tantermi belső elrendezésében már újat és feltűnőt kezdeményeztem, új ember, új szokás, új ízlés... Ne a megszokott sablonos tavalyi és korábbi tantermi berendezés fogadja ismét a tanulót, berendeztem új képekkel, virágokkal... Igyekeztem megszüntetni a műhely, iskolai műhely jelleget eltüntetni, legyen a légkör melegebb, meghittebb, otthon helyett otthon...
Pár napon át ezen munkálatokon fáradoztam, szép is lett a tanterem, ennek híre hamarosan elfutott a falu minden sarkáig, hiszen már jelentkeztek a kis BICE- BÓCÁK... a kíváncsiskodók, be-be néztek lopva a megszépült tanterembe, jó! Egészen más, mint tavaly és ezelőtt, hangzott az őszinte kritika, ezt hallván a Bozzayné, a kis vipera, a sárkány, aki mindent megmagyarázott, pedig ő is mindig nagyon szépre varázsolta tanterem légkörét..., mentegette magát... Amit még kezdetben nem értettem meg egészen, hiszen ha az ember találkozik egy kígyóval, az legfeljebb emlékeztet mérges viperára, de nem biztos hogy az... Valahogyan én is így voltam –tán csak nem "vipera"?...
Nekem sohasem volt sok, a sok, hiszen csak egyszer volt sok, a sok, amikor egy mázsás zsákot tettek az elfáradt testemnek a vállára, ez sok volt, összeestem alatta... Valamivel könnyebbet, kértem a velem dolgozó munkatársakat, de itt minden ilyen nehéz... Mit is tudna akkor csinálni?...
De ez csak fizikailag volt nehéz. Szellemi és iskolai életben elbírtam több mázsát is, amikor mások nem bírták, vagy nem értették, vagy nem volt hozzáállásuk a szellemi többletnek az elvégzésére, én játszva, mosolyogva, könnyedén jutottam el a célhoz, sohasem volt nehéz...
Amint már jeleztem valóban csak kettő tantermes volt az iskola..., így a harmadok tanerő a volt kántortanítói, megüresedett épületében kialakított tanteremben tanított, szükség tanteremnek jó volt, nem kellett két műszakban tanítani. Ez a lakás vizes volt, tatarozásra szorult, azért is költöztek át Bozzayék a volt intézői lakásba. Szükség tanteremnek jó volt, egyébként lehangoló képet mutatott, alacsony szobák, vizes falak, kicsi ablakok, tanyai silányságnak a szürkeségét kölcsönözte a tanulók és a tanító felé. De ismétlem, a legelhagyatottabb kunyhóban is több lehet az öröm, a kacaj, mint a legfényesebb palotákban, és ez így is volt, mert amit nem adott meg az anyagi lehetőség, azt pótoltuk ötlettel, humorral, felejtettem a sivárságot, arany marad az arany a sárkunyhóban is, nem veszti annak fényét, karátját, csak arany kell hozzá.