|
|
|
|
Írásomban találom örömömet...
Nekem ez az írás a legnagyobb szórakozás, nem költséges, hiszen csak idő és idő kell hozzá…, na meg papír, indigó, gépszalag, de ezt szolgáltatják nekem a fiaim, anyu... Végtelenül élvezem most az elmúlt időszakban széthullott gondolatoknak, irományoknak sorrendbe való összefűzését, tisztultabb aggyal és még nagyobb tapasztalattal megvilágítani mindazt, ami tán örökre elveszett volna a sok lim-lom közt… Nagyon szeretek írni..., még akkor is, ha sokan lebecsülik annak tartalmi és stílusi értékrendjét, nekem ez szép, így jó. Magam főztem, magam sütöttem, magam is eszem meg. Ha majd egykor, valaki étvágyat kap rám, próbáljon belőle csipegetni, s ha talál benne neki is ízlő jó témát, megtalálja a sorokban a múltnak, egy tanítónak, egy magyarnak a sorsát, amikor „embernek kellett megmaradnom az embertelenségben”... Ha ezt, a sok gaz mellett megtalálja a nemest, a szépet, akkor nem írtam hiába, nem fűztem perceket, órákat, napokat a gondolatnak fonalára, maradjon az írásom a polcon, s ha majd valaki megéhezik az igazságra, akkor vegye a kezébe, lapozza, értékelje, ítélje meg annak minden mondatát, vágja a sarokba, vagy emelje fel a magasba. Nekem már akkor mindegy, de írtam és írom, amíg erőm bírja, amíg a vérkörforgás biztosítja ép elmémnek gondolati rajzását, amíg sínen tudok maradni, amíg gondolati egyensúlyomat tisztánlátásomat nem zavarja meg a biológiai bomlás, amikor megszűntem mérlegképes lenni jó és rossz közt, amikor szellemi iszap teszi zavarossá majd tisztán látásomat, amikor már roncsa leszek egykori testi és szellemi alkatomnak. Most kell még írnom, és írom is állandóan, mert gondolatomnak tárháza még nagyon sok beporosodott élettantitkot rejteget, életre kell őket kelteni, ahogyan életre kelt a halott „Hamupipőke” fel kell rázni a szunnyadó gondolatoknak koporsójában tetszhalottként élő alvót. Hát így ébresztgetem a múltnak, velem megtörtént sok-sok élményét, amit nem szeretnék a sírba örökre elfeledve magammal vinni, ha testemet el is temetik, de a szellemem, a lélek termelvénye, az írásom, maradjon meg az utókorra. Korhadó fejfám nem tudná mindezt már elmondani néma lesz és sivár, de ezek a könyvek legyenek lelkemnek egy-egy darabja.
Az orvos, az író, a tanító nem önmagáért dolgozik, mindegyik a jobbat, a szebbet akarja adni, míg magát fogyasztja, míg önmagából világosságot sugároz a sötétségbe, azalatt csak fogy énje, de mások látni fognak a fényénél, a sugaránál, és nem esnek a szakadékba. Nem szeretném, ha egykor azt találnák rólam mondani, mennyi nimbusszal öltöztettem fel magamat, nem ezt soha sem tettem, de mégse lehet egy menyasszonyt utcai ruhába öltöztetve elvinni a bálba, vagy az esküvői terembe. Szépnek kell lenni ezen alkalommal, csússzon mindenkinek a szeme rajta, kell önmagát csinosítani, kell kellemet varázsolni egyénisége köré, legyen varázsa tömeg előtt. Igen is fel kell öltözni kellőképpen, ha színpadra akarunk lépni. Ugyanígy voltam, mindig ünneplő lélekben jártam, legalább is igyekeztem. Csak az illat vonzza a méhéket virágról virágra, valami vonzót kellett magam köré varázsolni, hiszen akkor nem tudtam volna eredményeket, sikereket elérni. Nehéz tapsa bírni a nézőket, sokat kell játszani a színésznek is, amíg vele örülnek, vagy vele sírnak... Ehhez kell egy lelki plusz, erre kell törekedni, mit akarok, és mivel akarom elérni...
Mindegy a macska színe ,,lehet fekete, tarka, fehér, csak megfogja az egeret” tartja a közmondás... Ebben nagy igazság rejtőzik, mindig kellett valami nagy-nagy plusszal rendelkezni azoknak, akik magukkal tudták az évezredek sokán a tömegeket vinni, megnyerni valami célnak az elérésére, vagy annak megvalósítására, de ki kellett emelkedni a hétköznapiságból, nem a vas vonzza a mágnest, fordítva, így kellett nekünk mágnesnek lenni, egynek kellett vonzani a sok kicsi vasdarabkákat, és nem fordítva. De amíg valaki a vezetésnek eljut arra magaslatára, amíg elrendeződik benne a sok-sok tapasztalat, ismeret, amíg szellemi bankos lesz és kölcsönözni tud a köznek, hosszú ennek a szellemi és lelki gyűjtő munkának az útja, nem is adódik meg ez mindenkinek. Igen keveseknek emlegetik a történelem sárguló lapjain azoknak a neveit, akik eljutottak ennek az olimpikumnak a legmagasabb pódiumára. Voltak is, vannak nagyon sokan, akik szintén értek el eredményeket, ez magában is érték, így tán hosszú idő és tanulás kellett az énem beruházására, szellemi és erkölcsi tárházának a megtöltésére, amikor már kölcsönözhettem a tudást, a szépet szomjazóknak. Hogy aztán éppen ezen az úton ért a legtöbb tőrdöfés, piszkálódás.
A ludak is meggágogják a sólymokat... a magasban...
„nézd a ludakat a földön, meggágogják a sólymokat, sasokat, amik oly magasra szállva szelik a levegőszintet, de gágognak rájuk a buta libák, ők sohasem énnek el oly magasságot. Tán ezért is gágogják meg a magasba törőket, a sólymokat, a sasokat, de gágognak, kiabálnak, nyújtogatják a nyakukat a magasba, még sziszegnek is feléjük, lármáznak, rikoltoznak, de nem tudnak a földtől elszakadni, nincsen hozzá képességük, nincs hozzá alkati teremtésük, maradnak a föld közelében, de irigylik a sasokat, miért tudnak oly magasra szárnyalni...” Sok ilyen libával találkoztam a következő évtizedekben... Gágogtak, sziszegtek, miért emelkedem oly magasra, s ők miért csak a földön tudnak tipegni, gyűlölködni, rágalmazni, gáncsoskodni, névtelen leveleket szerkeszteni, ludak is maradtak és maradnak is, csak sipákolnak és sipákoltak, de ha lehetett, a vezértől,
a tollakat, ahol tudták tépkedték, mint ahogyan a verebek egymást szokták csiripelés közben megtépázni, tollukat tépni...
Most látom csak mennyit kellett a butasággal nekem harcolnom /Németh Imréné, a Bözsi néni a VB. elnökasszony/ akit a sors elnökké tette, hiszen ki lehetett volna alkalmasabb némber ilyen beosztásra, csak egy Bözsi néni, aki még a nevét is majdhogynem kereszttel nyugtázta... Mennyit kellet küzdenem a szürkeség rövidlátása mellett. „A butaság ellen hiába harcolunk” Vergebens Kamfpen, mondja a német közmondás... s ebbő1 a butaságból mennyi és mennyi kár származott, mint ahogyan a felduzzadt árnak, ha megfúrják a feltöltött partját, hogy rohan ki a megvadult, zavaros ár és rombol, tör, zúz, életet ont..., mit talál, mit ér el útközben
Miért írok ilyen borúsan és lehangolón? Ennek több oka van
Elsőben most, amikor összegyűjtöttem a megmaradt iratokat, levelezéseket az 1952, amíg pódiumon voltam, most döbbentem rá, mennyi gonosz sátánnak voltam én a próbababája, hányszor akartak elvarázsolni a munkaterepemről, hányszor vetették ki hálójukat elfogatásomra, elnémításomra. Most olvasgatom a sorokat, megdöbbentő a lejátszódott eseményeknek a sorozata, és feltétlen keresem az okát is, hiszen nem volna teljes a mondanivalómnak összessége, ha magam előtt se lehetnék őszinte, valamit kendőznöm kellene évtizedek multával. Az emberi képében megjelenő sátáni ravaszdiság hogyan jutott a munkám lerombolására, mert mindig akadt a bujtónak követője, aki a becsomagolt sátáni orvosságot, csomagot felvette, rögzítették az ekrazitnak a robbantási idejét, figyelő állásba jutottak, s amikor nem robbant a gonoszságuknak tri-kettője, borzalmas düh ködébe estek, ekkor igyekeztek valami úton módon bosszút állni rajtam, pl. a méhesemet felborították éjszaka szakadó esőben, vagy ellenagitációba fogtak terveim megvalósítása ellen. Mindig akadt a sátáni szuggesztiónak szeánszi páciense, aki aljas támadásokkal igyekezett engem bosszantani.
Hirdettem és hirdetem, fizikai munkás koromban több emberséget találtam a munkatársakban az üzemen belül és kívül, mint saját munkatársaim között, a szellemi, értelmiségnek színpadján.
Mindezeknek előrebocsátásával kezdem meg új élet hasadásának, ma már történeti krónikáját.
Hát szólaljon meg a krónikás, jöjjenek sorjában az események, ahogyan megjelentek időrendbeli sorrendben. Itt-ott esetleg tévedhetek az években, azaz a pontos dátumban, de ez nem teszi értéktelenné a munkálkodásomnak gazdag és sok-sok örömbéli élményemet, amit most, mint történeti eseményeket írásban is megörökítem a magam kedvtelésére, szórakoztatására.
JÖJJÖN A KRÓNIKÁS!!!
1952-től
Eskütételnek története...
1952. július 3-án a Vas megye Szombathelyi Járás Tanácsának VB. elnöke előtt, a következő esküszövegre kellett fogadalmat tenni. Nemcsak a ruhám volt ünnepi formában, testem és lelkem is pompázott az örömteli ünnepi aktustól, hiszen oly rég vártam ismét erre a pillanatra, amikor ismételten megkapom a magam megérdemelt munkakörét a népművelésben, tanításban.
Maga az eskü, a valaha Szél Kálmán utcában /Vörösmarty Sarokház/ zajlott le, kellő ünnepélyes keretekben. Az esküt kivevő, valami asszony volt, de nagyon kedves, és udvariassággal fogadott, aki meleg kézszorítással pecsételte le az eskütételnek hivatalosságát.
Eskütétel alatt képzeteimnek halmazában bolyongtam, hogyne lettem volna boldog?, hiszen már ilyen eskü volt ezelőtt huszonkettő évvel is, de ha nem lett volna eskü, akkor már lélekben eljegyeztem magamat a nép szolgálatara, annak kiművelésére, oktatására. Más a tartalmi szöveg? Tán hiányzik belőle: Isten engem úgy segéljen, mert hajdanán minden eskü ezzel a mondattal záródott, Isten maga a munkából fakadt tanítói szeretet, szeretek dolgozni, tanítani, művelődni és művelni abban a kis világban, amelynek a neve: falu, vagy község, vagy tán népiskola. Mi is lett volna a mi hivatásunk? Egész életünket a nép szolgálatába állítottuk, s talán szabad így is fogalmaznom, jobban, mint ma szolgálják /1980-ban/, akiknek a staféta botot átnyújtottuk, folytassák, amit mi megkezdtünk nagyobb dicsőséggel. Maga az eskü nem ad szárnyakat, maga az eskü nem tesz engem hivatásszeretővé. Az eskü, mint a hajnali köd felszáll, eltűnik a láthatárról, s ki tudja hol lesz belőle ismét pára? Az eskü egy külső forma, ami annyi, mint egy pecsét egy okmányon, egy esküvői, házassági papíron. Nem az eskü, maga a pecsét teszi jóvá vagy rosszá azt a házasságot, akár van, akár nincs emiatt vagy e nélkül nem alakul maga a házasság szentté, vagy pokollá, az eskü maga a lélekhivatás, akarom e a szép életet élni emberies formában, akarom-e kiegyensúlyozott házaséletet élni, mert ha belülről ez az érzés korróziót kap, rozsda marja annak tisztaságát, fényét. „Ha van is pecsét rajta, olyan, mint a holdnak karimája, nincsen abban semmi virtus, verje meg a Jézus Krisztus” Kell ez a formaiság, amikor egy pillanatra emlékeztetni kívánnak a következő munkafolyamatra, kell ennyi ünnepélyesség, ahogyan kell egy-egy integetés a búcsúzkodáshoz, de ez nem tette szebbé, vagy rokoniasabbá az együttlétet, forma, ami szép és szükséges, de nem egyedüli üdvözítő.
Kötelesség?! Mily zengzetes szép lelki virág, ha ugyan van, és ha nincs?
Ez a szó nálam valamivel több. Tápdúsabb talajba esett, családi, születési hozományként kaptam örökségbe ősi, paraszti vér dúsította ezt a fogalmat, néha túl burjánzott, túl nagy hajtásokat hajtott, s mindig ennek voltam is az áldozata, kevés örökség maradt meg Pató Pálékból, talán éppen ezzel a családdal nem voltam vérrokonságban, pedig egy kis beütés néha jól jött volna. Ahogy nem minden autó megy egyforma sebességgel, mert függ a felépítésének ezernyi függvényétől, hasztalan volna felróni hibájául a mercinek, miért előz meg az úton minden motortársat. Így hozták össze a konstruálók, az emberi agy erre képesítette, de ez ne legyen megbocsájthatatlan nagy bűne.
Mennyire bosszantja a kis trabicsek gazdáját, ha mellette elhúz egy nagy kocsi a maga fölényét, a maga jobban motorizáltságának az ereje folytán, de azért nem kell a mercit összetörni a mérgelődő trabicsek gazdájának. Tudomásul kell venni az erődifferenciáltságot, többre képes a másik de ebből ne legyen szakmai és baráti féltékenység.
Grász Lajos, aki a szombathelyi járás VB. Oktatási és Népművelési Csoport Vezetője /1952-ben/ eskü alatt mellettem állt, boldogan fogott velem kezet és nagy örömmel fogad a járási pedagógusok nagy csoportjába. Nagy szeretettel gondolok vissza Lajosra, mert igazi jó főnök volt, aki örült, hogy elveszett kis bárány visszatért a nyájhoz, besorolhat a nagy családba, a pedagógusoknak ezres táborába.
115-1-46-1952 sz. alatt el is készült egy okmány, ami a besorolásomat, szolgálati időm felett döntött. Végtelenül humánus és előrelátó volt Lajos, mert úgy fogalmazta meg ezt az iratot, függetlenül, hogy hol és mivel töltöttem el az elmúlt 22 évemet, beszámítatta és elismertette a feletteseivel, nem csinált belőle káoszt, nem gáncsoskodott, hát nem mint pedagógus dolgozott, stb. stb. Gyerünk, hány év telt el a kezdettől fogva? 22. És már írta is, és ami a legnagyobb tét, szentesítette is ezt a nemes gesztust, pecsétet üttetett rá, na most kellett a pecsét, mert csak így vált törvényesé a szerződés. Ez a papír mentett meg nyugdíjazáskor attól a téves, és akadékoskodástól, mivel nem egyfolytában voltam pedagógus 1952. akarták a nyugdíj éveket beszámítani, így elestem volna majd 22 évtől. Óriási jégverés ismét egy gazfickó miatt, besenyő bosszújának következményétől. Így, ez a papír adott jogosultságot a teljes nyugdíjnak a beszámítására /habár két évet így is elvontak az internálási éveknek a számlájára/.
Nagyon szép és előrelátóan fogalmazott Lajos, itt mondok neki utólag is nagy köszönetet, sajnos nem tudom ezt neki most ismét megköszönni, közben Budapestre távozott, helye ismeretlen... Baráti szeretettel gondolok és emlékezek meg most itt utólag is.
| |
|