Ismét pódiumra léphettem – Söptére kerültem

Ebben az évben már nem volt olyan mérges a fullánkja gyűlöletnek, engedett a politikai makacsságából a közszellem, vagy tán akadt olyan központi nagy káder aki látva mennyi nagy észkombájn van elkallódva koholt vádaknak rágalmazásai folytán, mennyi érték esett ki a napi termelésből és mekkora valuta és idő kell, amire ismét kaphat az állam egy diplomás tanárt, gazdatisztet, vagy orvost. Erre felfigyelt valaki, aki tágította a kört, vegyük vissza azokat a mellőzötteket, akik valami oknál fogva kiestek a népgazdaságnak fenntartó pillérei közül, s talán emiatt egy kicsit vesztett is a nagy termelési mérlegnek a mutatója, hiszen ha nem hazaárulással volt vádolva és bebizonyítva eleste, akkor mi az a nagy bűn, amit nem lehet penitenciának elvégzése után a munka vágányára ültetni?
Bellovics László, akkoriban Sárvárott volt, mint művelődési káder, mégpedig kiemelt káder. Amikor az üzemnél egykor látott kormosan, vasporos maszkban, zsákkötényben, de nem csüggedten, nem ellankadva, valamiképpen megesett a szíve a szokatlan látványosságon, majd így szólt. Gyuszikám, van lehetőség ma arra, hogy ilyen hasonló sorsba jutott, kizárt pedagógusokat ismét az iskolába visszahelyezzünk, meg is fogom részleteiben nézni a közrendeletet, a közlönyt, s majd értesíteni foglak a lehetőségeknek a százalékáról.
Nagy örömben fogadtam ezt a hírt, hiszen titokban azért mindig vártam is azt a pillanatot, amikor elhagyhatom az üzemi légkört. Habár ismétlem, nagyon jól éreztem benne magam, de azért mégis csak albérlő voltam a munkakört illetőleg / ha vak meg is szokta a sötétséget, de ha mégis a csoda folytán vissza kapná a szemének teljes gyógyulását, nem hiszem, hogy becsukná a szemét, vagy ruhával bekötné a látási képességét, ha eddig megvolt a vakságában, nincsen szükség a további tátására se. Nem hiszem, volna-e ekkora negatívum egy ilyen változásban, persze magam is röpködtem a boldogságtól, de azért nagy óvatossággal eveztem a hajómat, mert amíg partra nem érek, addig veszélyben lehetek, elnyel a tenger áradata, sziklára sodorhat a fergeteg, valaki megfúrhat, vagy eltérít a jó útból, irányból. Akinek nem volt még ellensége, csak nyerje meg az ötöst, a főnyereményt, majd lesz akkor ellensége... A sikert kíséri az ellen hadnak a népessége... Tehát csak nagy fönntartással kezeltem az ügyet, habár mindjobban a kedvező szelek jó irányban hajtották a vitorlás hajómat. Tényleg lehet szó már arról, na, egy hónap múlva megszűnik a három műszakom, nem kell naponta huszonnégy Km-t kerekeznem, nem birkózik továbbra is velem az időjárásnak a szeszélyes csapásai. Megszabadulhatok a nigger, vasporos képemtől, nem géppel kell bánnom, lelkekkel, érző szívvel, emberpalántákkal, nem a gyom magvakat kell kiküszöbölnöm a nemes maghalmazából, a nemesebb embert kell kiművelnem. Nem vasporral kell dolgoznom, a tudásnak magnetikus erőterébe kell mindenkit bevonni, tele voltam ilyen gondolatoknak áradatával...

Érett-érett a gyümölcs, találkoztam Bellovics Lacival, az akkori sárvári járás, oktatási osztály főnökével, távoli rokon is, akivel beszélgettem a visszakerülés lehetőségéről, aki már korábban ezt az ügyet nagy szeretettel fel is karolta, boldogan újságolja nekem, Gyuszi bácsi, a nyárra minden bizonnyal visszakerül a pedagógusi állományba. Valahol majd taníthat.
Mint a gomoly viharfelhőkön hirtelen kisütött nap, boldogságának öröme lepte el a közérzetemet. Igazán? Taníthatok? Hát nincsen egészen elveszve a múltamnak szeretett pályája? –Igen visszakerülsz, már folyamatban van a személyed rehabilitálása, és akkor valahol ismét iskola lesz a munkahelyem...
Nagyon megköszöntem Bellovics Lacinak /a jelenben Ikervárott tanít a gyermekotthonban, Feleségével egyetemben, Sárikával. Igen kedves rokoni emlékek fűznek bennünket össze.
Ebbéli nagy örömömet bizony nem tudtam palástolni, csak kikívánkozott belőlem, mint az anyaméhből kikívánkozó magzat, ha elérte a maga kilenc hónapját, nem lehet visszatartani, ki kell lépni a puha, meleg, tápdús, védett anyaméhből, ki a napvilágra, egy új, egészen más, és más ingerhatásoknak az özönébe. Bizony nyüszít, sír, ordít, talán tiltakozik az újjal szemben, de mese nincsen, indulni kell. Na mi újság Gyuszi bácsi?, mert látták a beszélgetés közbeni örömömet az arcomról, hát tudok még örülni is valaminek?, ekkora megrázkódtatások után van életkedv, vágy, öröm, mosoly, nem veszett ki belőlem az emberi érzéseknek a legszebb motívumai, mosoly, remélni, küzdeni?... Hát igen, igen..., kezdem a fiúknak az én kedves munkás testvéreimnek, úgy néz ki a dolog, hogy hamarosan elvállunk egymástól, elhagyom ezt az üzemet, kapok egy másik üzemet, ahol gyermeki szemek mosolyognak vissza rám, embereket, emberpalántákat kapok, iskolát, ahol folytathatom azt a szép hivatást, amit a gazok elraboltak tőlem, visszakerülhetek ismét pedagógusnak..., folytatom a beszélgetést.
Csodálatos harmóniában szólaltak meg, úgyis oda való kedves Gyuszi bácsi, nem ám zsákolni, gépeket kezelni, ekkora szellemi tőkével, ide csak fizikai erő kell, nagyon örülünk a híreknek, de egyben sajnáljuk is.
A párbeszédnek a hírei hamarosan ellepték az üzem területét, ahogyan a híd megüli a terepet, úgy ülepedett le a hír minden dolgozónak a lelkére, mindenki örült a hírnek, és mintha megnőttem volna azok szemében is, akik azért csak munkást igyekeztek bennem látni, habár ez kevés volt, ez is az irodai személyzetből kerülhetett ki, de talán tévedek is, csak úgy hittem. Napról-napra nőtt bennem a visszakerülésnek a vágya, ahogyan epedve várja a napot az a turista is, aki már befizette az utazási költségét egy tengeri útra, sietteti a napok múlását, már szeretnék a tenger hullámaiban lubickolni. Magam is, mint a karikát hajtó gyerek, hajtottam a napokat, mielőbb elérkezzen a végleges indulásnak, a búcsúnak a napja.
Ebben az időben nagyon divatos volt a káderozás, véleménykutatás... Így kellett engem is a vállalatnak adni egy minősítési igazolványt, mely szerint, olvasható is a mellékletben, csak jót írtak rólam... Tehát a fizikai pályán is megálltam a helyemet, nem vesztettem el a fejemet..., kibírtam ezt is...

E hírrel, már az üzemen kívüliek is találkoztak, azok, akik tán egykor elkerültek, mert szégyen volt velem /1949-1952/ ebben az időben találkozni. Most új állarcot öltöttek magukra, a barátság, a kolléga maszkját vették fel, és nagy, nagy örömmel nyugtázták a híreket... Na végre visszakerülsz...!!! Ez tán nem is érdemes, gerinctelenek családjába tartoztak és tartoznak még ma is...
Nem a magam védelmére, de mégis azt kell mondanom, az állam csak jobban jár, ha magamfajtáit visszahelyezi a maga tudásának megfelelő munkahelyre, termeljen ott többet. Mindenkit vissza a maga szakmai területére! Jött az egészséges észnek a röpcédulái. Mégis csak többet tud termelni egy orvos a maga orvosi területén, vagy egy pedagógus az iskolában, mint a favágásban, vagy egy bányában... Oda is ember kell, mégpedig igazán egész ember, de azok menjenek oda, akik ezt a munkaterületet maguk igényelték ki, mert tán, ha a bányászt betennék az iskolába, ugyanaz a szituáció lépne elő, mint mikor egy pedagógust betesznek a kőfejtőbe. Mindenkit a maga képességének, tudásának megfelelő munkaterületre kell elhelyezni… Ez egészséges közgondolkozásra vall, és ez a törvény mindenkor érvényes minden időben és órában...
Eljött-eljött a várva várt nap... Búcsút vettem az üzemi vezetőktől, akik fájó sebeimre gyógyírt adtak, akik felemeltek elesettségemben, akik visszaadták az élethez való jogomat. Csak hálával tudok róluk megemlékezni, búcsút vettem a munkatársaktól, főleg azoktól, akikkel együtt kezdtem ezt a nehéz fizikai munkát, megöleltem valamennyit, igazi jó barátokká váltak, talán igazibbak voltak, mint az értelmiségi mezőnyben élők. Megbecsültük egymásban küszködő embert, a munkást, az erőt... Majd meleg kézfogások közepette, igazán könnyes szemmel ismét, de már ezek örömkönnyek voltak, amikor pedig érkeztem a fájdalomnak, a kitaszítottságnak a könnyei voltak, ettől kezdve elváltak útjaink, de csak fizikailag, mert lélekben most is együtt vagyok velük, hálás szeretettel állítok számukra emléket az "Emlékeimből" szóló sorozatban.
Azóta az üzem átköltözött Szombathelyre, itt is vannak régi munkatársak, főleg azok a kislányok maradtak meg, akik annak idején korengedéllyel dolgozgattak az üzem területén.
Amikor Sárváron átvezet az utam, főleg ha vonattal utazom, mindig szemembe ötlik a régi üzem, a maga piros tégláival, a kis ablak, ahol annyi és annyi árú talált kiutat, megelevenedik az üzem, ismét hallom a gépeknek csattogását, a mágnes kerekek monoton hangját..., de mindig a szeretet harmatával sugárzom vissza az emberibb sorsot adó munkahelyre. Azóta eltelt vagy 28 esztendő /1980-ban vagyunk/, de csodálatosan nem lett előttem rideg és hideg, az üzemi életnek napjai. Szeretettel hordozom végig a tekintetemet a zsákoktól megrakott udvaron, raktárakban, különböző váltó műszakokban, rideg és hideg éjszakákban, vagy a májusi hajnalnak bíbor hasadására. Nem hagyott keserű szájízt a háromévi ottlétem, a sajgó sebeim itt kaptak elsőben gyógyírt, itt lettem lábadozó, itt rakódott le bennem az életet hajtó erő, itt maradtam meg emberek közt embernek.
Harmonikus életet éltünk, Déri Jóskától kezdve /régi csendőr volt/, muzsikus Zoliig bezárólag mindenkivel. Jöjjön az új élet, indul az élet orsója, mit mesél továbbra???

1952. év eseményei

Az életnek nagyon sok örömteli és buktatói sarkpontjai vannak, amelyek váltakozva jelennek meg a napi életnek labirintusában, hol tavaszi napsütésben, hol jégverésben, hol orkánban, hol májusi hajnalnak gyönyörűségében.
Mit remélhet az a fiatal szűzike, akit a várva-várt lovagkirály karjaiban visz ölelve, csókolva, viszi a legszentebb érzelmi orgánumba, amikor nincsen már szemérem, nincsen gátlás, minden érzéki és érzelmi sejt, telített a vágytól a képzeletnek szivárványos ragyogásától. Mennyi álmatlan éjszaka, mennyi könny előzte meg ezeket a várva várt ünnepi perceket, nem ismeri ennek az aktusnak a testi gyönyörét, csak egy kicsikét érezte a testnek testesült szerelmi rezdülését, remegett annak a pillanatáért, amikor a vágyak, az álmok beteljesedhetnek, amikor test a testet betöltheti a legnagyobb érzékiség minden gyönyöre.
És jaj, ha valami ezt a vágyva várt pillanatot valami megzavarná, kettévágná, megsemmisítené, nem hozná meg az álmok tündérvilágát, nem volna teljes kielégülés, hiányozna belőle a várt harmonikus szent eggyé válás, amikor mindketten elszakadnak e földrő1 és átjutottak a gyönyörnek ünnepi mámorába.
Hogy miért írom ezekez a sorokat így, és miért távolodom el a fonal gombolyításától, amelynek feladata, most 1952. Nyarától ismét kézbe vettem a sorsom, a jövőmnek egykor elszakadt és megtalált fonalát. Megszakadt 1945-49-ben, majd három évig kellett gubancolni a nagy kuszát, amire megtaláltam elvesztett életem fonalának a kezdetét, azaz a befejezett végét. Kezdhetem ám ismét gombolyítani sorra napjaimnak, heteimnek, éveimnek dolgos és lüktető eseményekbe, gazdag és színes láncolatát..., csak azt nem tudom előre ismét..., mit rejteget a sors könyvének leragasztott oldalai, mert teljesen új előttem minden. Ismeretlen, habár jártam én már ezen a tájon, foglalkoztam emberekkel, intéztem sorsukat, örültem örömüknek, sírtam bajukban, nótákban forrtam ki dalaikban, de mégis-mégis, csak most egy elhagyatott élet sűrűjébe kerültem, ahol még nem jártak, nem vágtak csapát előttem, nincsen kibetonozott út, ami vezetne a jövőnek emberiesebb, megelégedettebb korszakába.
Aki nyulászni indul a vadászpuskájával, nem gondol arra, hogy a nyúl helyett valami fenevaddal kell majd megbirkóznia, golyóhiányában öklével kell nagyobb erőt rá gyakorolni a vicsorgató váratlanul fellépő éhes vadra, ki gondolná a meglepetésnek ekkora változatára, hiszen a nyulak birodalmában nem rejtőzködhet oroszlán. Pedig, ezzel a meglepetéssel sokszor kellett számolnom az életem a munkám további porondján, amikor a legjámborabb napoknak perceiben hol itt, hol ott, és legtöbbször láthatatlanban éreztem, na, itt már járt előttem valami földi, pokoli szörny, mert a nyomok arra mutatnak. A tények azt igazolják, járt itt, elvetette a maga konkolyát, lesállásba helyezi magát, figyeli a veszélyt nem sejtő jámbor lelket, na mikor ér bele a csapdába? Hányszor kellett magam a vészcsengőjét megszólaltatni, na, megint valami idegen kéz igyekezett rövidzárlatba hozni munkámnak vezetékeit, de ki volt ez a kéz?
A tények kényszeríttek ezeknek az előszóknak a leírására,

mert a vadász is csak akkor csodálkozik a nemes vadjának csodálatos formai és alkattani biológiai felépítésében, amikor előtte békésen, kinyújtózva pihen a pázsiton, vagy az erdőnek csalitos talaján, ekkor látja mekkora értéket terített le egy lövésre. Megfoghatja, megsimogathatja, csodálhatja áldozatának nemes részeit, az agyarak már nem kívánnak életet, nem sebeznek sebet az emberen, nem kell menekülni a fára a vad dühe elől, örökre elpihen, elvegyül a nagy mindenségben, párája vegyületté kemizálódik a léggel, ki tudja már, ki lélegezte ki már azt a levegőt, amit most mi szippantunk be ismét?
Rendezni kívántam az 1952-tő1 még megtalálható írásbeli dokumentumokat, amelyek vagy magasztalnak, vagy átkoznak, vagy szidnak, vagy halálra szánnak..., s ekkor ébredtem a sorsomnak nagyon is sokszínű és élű múlására. Mikor és mivel kellett megbirkóznom, kikkel kellet harcomat megvívnom, hol és honnan kaptam az orvlövéseket, egyszer már írtam: a háborúban a legborzalmasabb pillanatképek azok voltak, amikor hátulról kaptam a lövéseket, ez már aggasztó, és megrémítő, a hátamban van az ellenség, hogyan került oda, és hogyan jutok ismét szembe velük...? Megrázó jelenség volt a hátulról való orvtámadás, és mekkora harci és katonai erőfeszítést kívánt, mire az arcvonal ismét szembe találta egymást, de vérrel kellett ezért áldozni, szentelt lett ez a föld, a sok-sok ártatlan magyar honfivér vérétől.
„Embernek maradni embertelenek közt”... Mennyi lelki tőkét, energiát adott, emésztett meg az egyensúlynak további biztosítására... Ahogyan a hajóskapitány a nagy vihartól megtépázott hajóját igyekszik kimenteni az elsüllyedésnek végveszélyétől, mennyi energia szorul a köteleknek árbocoknak folytonos megfeszítésében, mennyi ideg és erő vész el amíg legyőzi az ember a természeti ellent, de az emberi gonoszságot, az emberi aljasságot, irigységet, főleg butaságot, sohasem lehet teljesen kivonni a társadalomnak létvilágából. Ahogyan ha eloltották is a tüzet az égő háznál, de „pernyét fújnak a szelek”... Ki tudja hová viszi a szél a szikrázó pernyét, hol okozhat még nagyobb tüzet. Így van az embernél is, ha az aljassága az emberi állati gonoszsága nem tudott rést ütni a támadójának testén vagy lelki alkatán, keresi a további sebezhető Achilles sarkát, csak talál majd ismét egy sebezhető helyet. Ahogy csak egy helyen kell megfúrni a gátnak az oldalát, majd a többit a víznyomása, és ereje elvégzi, csak egy kis nyílás kell a gát oldalán, de ehhez a kis lyukcsináláshoz gazember kell, elszánt, lélektelen, két lábon járó rútság kell, aki már előre örül, a víz által okozott rombolás okozta károknak a nagyságák, tán a haragosának is elviszi a portáját, ami úgyis a célja volt.
Magam sem hittem volna, mennyi és milyen minőségű iratcsomók kerülnek elő 1952-1970-ig a működésemnek idejéről. Amit most próbálgatok időrendbeli, kronológiai sorrendbe állítani, és ismét elmélkedni mindarról, amiért ezek a megmaradt iratok, újságcikkek, dekorációk, oklevelek, jutalmak hol magasztalnak, hol akasztanak... Érdekes gyűjtemény, mondhatja valaki, mindezek csak egyéni kérdések, egyéni problémák, egyéni sajgások..., egyéni siralmak. Az lehet, de az egyén háta mögött ott van egy hatalmas láthatatlan tabló, akiknek a sorsuk, bukásuk, sikerük, felmagasztalásuk, vagy akasztásuk az én egyéni sorsomat vagy pálmaágas, virágszirmos utakon, vagy tövisek sebezte sebekből véreznek

egy csepp tenger ugyanazon kémiai összetételű, mint a nagy óceán óriási halmazával, az egy cseppben benne van az egész tengernek vegyi összetétele, nem is kell kifogni a nagy óceánt, hogy elemezhessük, egy csepp elég, ahol ítélhetünk, amiből definiálhatunk a nagy összességre. Ha egyéninek is tűnik az itt elmondottaknak összessége, mégis a hátam mögött ott vannak azok, akik csak hallgatnak, akik csak emlegetnek... Félnek, vagy nem képesek ezeket megörökíteni, persze jobb, ha készen kapom meg a finom Marcipánt, mint hogy magam kotyvasszak a konyhában. Tán nem is lesz olyan kivitelű se színre, se ízre, mint a kész cukrászdai édesség. Nem kell ezen a szemüvegen nézni: egyéni... A múltnak regényíró örök nagyjai csak egy személyt állítottak be irodalmuknak igazságkereső malomkövei közé, nem kellett sok családot megírni a szegénységnek éreztetésére, elég volt a "Hét krajcár". Egy család, de a háta mögött ott volt a három milliós zsellér tábor, akik ugyanígy játszadoztak a nyomornak, éhségnek felejtetésére, csak egy Turi Danit kellett bemutatni az eltévedt paraszti sorsot elhagyott, saját osztályát megvetett parasztot, de sok Turi Dani volt... Ki tudná itt felsorolni a magyar irodalomnak örök értékű közkincsű tipizáló alakzatait, egyről tudunk és tudtunk következtetni az egész társadalmi keresztmetszetre. Mert nagyon tetszett az az anekdota, amit Móriczról mondottak el: