 |
    |
 |
1952-t írunk… Az idő múlása... 1952-ben járunk... Bizony a harmadik évet tiprom biciklin naponta Szeleste és Sárvár között. Élem a magam munkás életét. Igen is van környezethez való alakulás, ahogyan a nyulak bundája a téli időszakban fehérebbé válik, a hóhoz hasonul színben... Magam is ezt a tőlem idegennek látszó munkás életet kezdtem magamévá tenni, megszokni, átvettem ennek a munkakörnek a szellemét, légkörét, szokásait, a munka fegyelmet, kialakult a legjobb barátság az üzem dolgozóival szemben, nagy tiszteletben tartottam valamennyit, sokszorosan adták vissza nekem a kölcsönzött szeretetet, csak titokban gondoltam néha mégis az iskolára, a gyerekekre, a pódiumra... Azt már tudtam, ha valaha is visszakerülök iskolai munkakörbe, akkor már nem orgonálhatok, a kántorizálást el kell temetni, ellenkezik az uralkodó politikai nézettel. Igen jól beágyaztam magam az üzemi életbe, a munkaköröm a gépekkel is nagyon jó volt, ha sikerült egy-egy aprómag mennyiséget gyommentesre levizsgáltatni, dicséretben is részesített Nagy Dénes az üzemvezető. Elég volt néha egy könnyelmű szórakozottság, a gépek felelőtlenül végezték a munkát, vagy nem volt elegendő vaspor, vagy nem volt eléggé nedves a mag, vagy esetleg az áramszünet következett be, s ekkor bizony a drága maggal egyetemben ment a gyommag is, amit a magvizsgálók hamarosan kimutattak. Na ilyenkor azt keresték kinek a műszakjában történt ez a felelőtlenség, s ha megtudták bizony-bizony nem dicsérték meg a sok ezres kiesésért. Szeretem az üzemi munkás életet is… Így is lett, be is bizonyítottam, majd három éven át... Ami már, ma már, nekem se olyan fájdalmas, mint egykor azokon a téli rideg, fagyos éjszakákon volt. Azt szokták mondani: idővel minden megszépül, még a fájdalmak sem olyan fájók, mint abban az időben, amikor azok zuhatagként sodorták a kétségbeesésnek honába. Mekkora sírás, könnyhullatás közepette keresi anyját az elbódult gyerek, és ha megtalálta az édest, szinte a bánatkönnyek örömkönnyekké olvadnak össze, s ki tudja elemezni, melyik könny az öröm, és melyik a bánaté? Visszatérve az én nagy magyaromra, aki megvetett, mert munkát mertem vállalni, mondotta ő, ebben a piszkos vörös strici világban, azóta őtet is elszólította az Úr magához, mert nagyon szerette, tán a fejfaját is kiverte a zöld moha, eltelt azóta egy-két évtized, gyerekei, akiket nagyon féltett, akiket védett, nehogy megízleljék a mai politikai világnak a főztjét, messze elkerüljék a konyháját. Mondván istentelenek, gazok, és mit hozott az eltelt esztendőknek a hullámjátéka, gyerekei ugyancsak kormányosokká váltak a háborgó tengeren, gyönyörűen megülték a mai rendszernek rugós lovát, sőt leszálltak a lóról, a nép autójával cseré1ték fel egykori közlekedési lehetőségüket. A jelenben, a Béla fia lett gazdája annak a földterületnek, amit a volt apja és gazdatársai könnyek hullatásával adtak be a közösbe, örökké megátkozták azt is aki ezekből egykor hasznot nyerhetnek, átkozott földnek átkozott legyenek a haszonélvezői is, és íme: Béla a jelenben nagy úr lett. Ezeken a földeken át, hiszen elnöke a mostani nagy téesznek…, öblös, sokszor nagy erőszakkal hirdeti a jelennek az igazibbját, nagy úri életet biztosított a volt parasztoknak sok-sok lemondással megszerzett holdaknak leadása. Ugyanígy páholyt váltott a többi gyereke is a szocializmus színházában, hiszen őket csak ez illeti meg, van állandó belépőjük, piros könyvük, ami előtt semmi se bűn, semmi se hiba, csak biztosíték a nagyobb javaknak a megszerzésére, mert őket csak ez illeti meg. Endre bácsi, ha van túlvilág, és ha te ezt most onnan szemléled, amikor fiad a te és sok gazdatársadnak a könnytől áztatott földjein kövérré hízta magát, amikor megfoghatta az isten lábát, hogyan vélekednél ma, ha ismét beszélhetnénk egymással, ez már talán nem is volna bűn a szemedben, mert te gyerekeidnek tejföl jutott, míg sokan csak a savót kapják a csűrből. Ugye, ugye mennyire változnak a nézetek, a szemléletek, más ha saját gyerekeidről kell vélekedni, más ha jogot érez a munkához. Ne hidd, nem vagyok irigy fidra, aki nagy mellel engem is kioktatott a tévelygésemről, amikor kérdőre vont, hát nem láttam én a háborúnak szomorú kimenetelét? Miért engedtem el testvérét a frontra 1945-ben..., hogyan tudtam ennyire szűklátókörű lenni? Nem láttam a vesztes oldalt? –Hasonló mondatokat röpített felém Béla, a hatalomnak jelenlegi nagy haszonélvezője, persze e kisfiúból azóta nagyfiú lett, okos lett, hiszen a vészek után mindenki tudja a maga helyét, így lett nagyon okos a Béla is, tudta hogyan lehet a ropogós sültet megenni, minden előzetes fáradozás nélkül. Egyen, hízzon, éljen, de mondottam neki, úgy végezd a dolgod, nehogy egykor a tévelygéseidért kérdőre vonjanak az okosabbak. Amíg lesz ok, lesznek okosok, s utólag könnyű okosnak lenni, bírálni is könnyebb, amikor megvan a hatalmas ok, hogy ő is a hatalmasok közt lehessen. Mind kedvezőbb szelek fújdogáltak, aminek erejét befogtam a további élet felé surranó vitorlásomnak, új vizek, új tájai felé. Visszatérve a kóborizmusnak csapkodó csápjai, polip karjai, ahol tudtak, mindenütt csak ártottak, de hiába volt akkora embertelensége, nem tudta megszűntetni a kántorizalásomat, a nép győzött a feketecsuhába öltözött frázisokon, sikertelen minden ellenirányuló propagandája, féltve a maga karcát, megvívtam vele szemben az utolsó percig a harcomat. Szebb is lehetett volna a köztünk lévő viszony, de ahogyan mondottam választás előtt, ha csak papi igazság lesz, ez pedig mindig sok csápú, akkor köztünk sok veszekedés zajlik le, ahogyan a Dunán megindul a tavasz fuvallatára a jégzajlás. Hol nagyobb, hol kisebb jégtáblákat hömpölyget a Duna sebes árja, hol egymás mellett úszva úsztatja a hátán a több tonnányi jégtömböket, hol kisebbeket, de győz a víznek az árja. Valahogyan Kóbort is görgette maga emberi jellemtelenségének a vizén a napi vitákat köztünk, de soha se győzött, mindig alul maradt, s ez végtelenül bántotta önérzetében, hiszen mindenkor fölé helyezte magát mint pap, a napi életnek a igazságai fölé. Ma nincs már igazság, csak pap igazság, ezt a nevelést kapta, ezt a szellemet tömjénezte évszázadon keresztül a feudálkapitalizmus, egymagukban is, összességükben is a javaknak lettek a szolgálói és nem a lelkeknek őrtüzei, ami elvezetett a hatalmuknak alkonyulatához, amit az idősebb generációjú papok sohasem tudtak megemészteni, főleg elfogadni Ismételten mondom, nagyon jól éreztem magamat az üzemi munkás életben, a dolgozó társaim nagyon megbecsültek, vitáztunk, kérdeztek, megérezték bennem a nagy tenni akarást, mint munkás is helyt tudok állni a társadalomban, sohasem érzi fajsúlybeli differenciáltságomat. Sőt a hatás törvényénél fogva adtam át sokat a magam szellemi többletéből, de soha se sértettem meg senkit, még azt se, aki csak addig jutott el a betűvetésnek a birodalmában, a nevét lekörmözte fizetés felvételkor... Megbecsültek az üzem vezetői is, nem kívántam semmi megkülönböztetést, csak embernek leltározzanak el itt az üzemben, ne gazembernek, főleg ne üldözöttként kihasználjanak. Nagy szeretettel emlékezem vissza valahányra. A jelenben, még van két kis lány, nana, ja akkor voltak kislányok, amikor még Sárvárott dolgoztam. A szőke Erzsike és a másik Erzsi, ha néha a jelenben telefonálok ki a helyi üzembe, keresem Németh Imre tanítványomat, ők szokták felvenni a telefont, s amikor rám ismernek, nagy-nagy tisztelettel emlékeznek vissza rám. Búcsú az üzemtől… 1952. szept. 1. Söpte… | |
