 |
    |
 |
Élmények gazdagsága… Kezdetben nagy volt az élvezeti hajsza, tetszett is a nomád ősi élet majd egy idő után lehalkult bennük a biológiai óra, lassabban, kevesebbet kezdtek beszélni, ugatós lett a hangjuk..., mozgásuk mackós lett, 11 órát aludtak. Majd kialakult a női uralom, a matriarchátus, a férfiakat jobban ingerelték a vadászatra, hamar megunták az orgiákat is és újra kialakult a féltékenység, meg a szégyenlős szemérem fajtája. Közben felfedezték az ősi pogánymódi vallási szertartásokat, áldozatokat mutattak be az isteneknek... Kitalálták, hogyan lehet mézet szerezni, sajtot gyártani, a környékbeli kecskék tejéből, és modern fazonú mokaszint a csapdába esett borjú bőréből... A kísérleti év után mégis visszavágytak a XX. századba, mert rájöttek annak a bölcsességére, könnyebb megvenni a sarki üzletben a finom ropogósra sült csirkét, mint nyílvesszővel rétisast elejteni. Kinek-kinek hiányzott valami az otthonból. Kinek a szagos fürdővíz, kinek a Beatles lemezeknek ütemes lármája... A leírt búcsújárással szintén vissza kell menni vagy pár száz esztendőt, hiszen Luther Márton, aki a reformátorok eminense volt, mint pap látta a búcsújárásnak elfajult vadhajtásait, nem lelki értékeknek gyűjtésére szól a búcsúhirdetés, nem a léleknek a tiszta hit forrásában való megfürdetéséről van szó, amikor megtisztul az emberi lélek a földi bűnöknek a salakjától. Nem erről van már szó, mert elfajult hitvány pénzcsábításra, szemfényvesztésre, hiszen még azt is lehetett hallani, nem riadtak meg egyesek attól, hogy könnyező Szűz Mária szobrot készítsenek. Ebbe a szoborba az ügyes szobrász beépített egy víztartályos edényként, ami összeköttetésben volt a szobornak a szemnyílásával, és ha a fizika működött, akkor pár csepp vízcsepp megjelent a szobornak a szemében, és lett a nagy csoda, a könnyező Szűz Mária. A szobor tulajdonosai rengeteg pénzt csaltak ki az imádkozó ezreknek a zsebéből, hiszen, maga a szent szobor is könnyezett a panaszának meghallgatása közben, na ez a kirívó eset, amit csalók és kufárok agyalták ki, ezen csodának hitt, könnyű pénzcsalási játékszert. A nagy reformátor is ezek ellen kelt ki, amikor meghirdette a 95 pontban a megújulásnak, reformációnak tanait. Szerepelt benne a búcsúknak pénzsóvárgó kicsalása. Ez volt az elfajultságnak, a szépnek és a jónak rossz hibridje, mert nem ezt kell látni a búcsújárásban, kell látni más eszköz hiányában a felemelő kultúráltságot, a maga századában. És felteszem a kérdést. Ha volna egy olyan műszer, amivel meglehetne, azaz meg lehetett volna mérni a korábbi száz evvel ezelőtt egy szép búcsúról hazatérőnek az összesített lelki és testi boldogságát a mai modern búcsújárókéval, akik vagy vonaton, vagy saját kocsijukkal, vagy busszal, tán repülővel tesznek meg több ezer Km-t- a nagyvilágban. Óriási különbség van a kettő között, melyik tartalmaz igazibb és felemelőbb szellemi és testi érzések halmazát, amiben igazi öröm van, akkor nagyon nagy csalódásban lenne részünk... Nem leértékelt árút akarok kapni egy mai nagy Ibuszi útról, sőt ellenkezőleg, hatványozottabb nagyobb élményt, gyönyört, élvezetet, látványosságnak kimeríthetetlen gazdagságát, mert csak ha a kilométerekben gondolkodom, egy celi út retúrban, hatvan km, akkor egy Spanyol, Jugó, Görög túra ennek sokszor majd háromszázszorosa, és kérdem, a szerzett élmények is ebben az arányban jelentkeznek? Na nem is lehet ezt így mérlegre bocsátani, mert akkor hamis volna az állításom, de azt állítom, amikor lóhátán tettem meg a gyönyörű, természeti kincsekben gazdag Erdélynek az útját, vagy az a kollégám, aki gyalogosan járta be ezt az országrészt, vagy Körösi Csoma bácsi szintén csak az apostolok lovára támaszkodhatott, a lehetőségek közül nagyobb élményt adott a lovaglással, vagy a gyaloglással megtett turizmus. Mi maradt meg a búcsúból? A volt búcsújárásoknak már ez a formája teljesen megszűnőben van, elmaradnak a prosecciók, a zászlóerdők alatt megtett körmenetek, legalább is a mi vidékünkön, mert amikor lengyelhonban jártunk /1976 táján/ ott még a régi hagyományos úrnapi körmenetben tudtunk gyönyörködni, felhasználva a mai haladó technikai csodákat, hangszórót, URH rádiót, a mai ember elhagyja a múltnak a fáradtságosabb, megerőltetőbb ismeretszerzésnek, szemléletgyűjtésnek ezt a formáját. Ha egy lépést sem tesz, csak ül a szobájába, akkor is az egész világot becsalhatja a technika találmányainak különféle szerkentyűjén keresztül. Amikor, mindezek hiányában robotolta le a nehéz aratási, kaszálási, cséplési, szántási műszakját a korábbi évtizedekben élő honatya, bizony csak egyedül ez a lehetőség volt csak az évenkénti egy-egy alkalommal megfürdetni szemléleti lehetőségét a nagyvilágban. Nem rabolta el a szabadidejét a Tv, a rádió, a mozi stb. Estjét nem zavarta meg az éter hullámaiban összekuszált hullám káosz. Munkája bevégeztével bezárta az összes ajtókat, lement a nap, jött a homály, a sötétség, tán egy kis nyolcas petrolos, vagy zsíros kanóc elkergette a sötétségnek egy kis hányadát, de nehezen lehetett ellátni a konyhának minden sarkába, nem is erőltették meg a szemüket valami sajtóval se, gondoltak a hajnali kelésre, mágnes erővel vonzódtak a pihenőt adó nyoszolyára, s mi lehetett volna érzésekben gazdagabb szórakozás? Két fáradt test összeölelkezve elnyújtózkodott a finom rozsszalmával kitömött szalmazsákon, majd a napi gyönyör után ellankadva az álombirodalmában élték át a szebb életüket, álmukban lehettek gazdagabbak, tán még jól is lakhattak, kár hogy a Bodri valakit erősen megugatott, mert tán akkor még be is fejezhették volna az álombéli lakodalmas ebédet, így csak a terítésig jutottak el... És ez ismétlődött napról napra, amíg csak nem jött el értük a Szt. Mihály lova-amin ismét kényelmesen elnyújtózva álmodhatta meg a boldogabb világnak hajnalpirkadását. Amikor már mi is elérkeztünk annak pitvarába, vagy tán csak az ajtajába, de még nem nyitottunk be egészen a földi boldogságnak kánonjába. A mai embert a pénz serkenti a világjárásra, és tán, a vásárlási láz, melyik országban mit érdemes vinni és mit érdemes onnan hozni, és ezzel véget is ért a turizmusa, mert ha visszatér ismét az otthonába, csak megvásárolt áruk garmadával dicsekszik, de a lelki és szellemi lépeknek sejtjei tátongnak az ürességtől. A modern búcsújárás, IBUSZ… Kevés IBUSZOS akad manapság, aki tervszerűen utazik, előzetesen annak az országnak a tájnak a történelmi, irodalmi, művészeti földrajzi adottságait tanulmányozná át, mielőtt oda eljutna. Ez nem is érdekli nagyon, de azt már tudja, hol lehet aranyat venni, vagy ezüstöt, ezüst rókát, kucsmát, vagy valami ruhaneműt, szőrmét, akik átestek ennek az üzleti turizmusán, pontosan leírják a jövendő városnak a képét, hol melyik üzletben kapható. Pl. mikor mi San Marinóban voltunk, igen mi is tudtuk már ennek a kis országnak a nevezetességét, lesz egy bolt, ahol magyarul beszélnek, sőt magyar pénzért lehet vásárolni, na még rája, ingyen kóstolgattatják a delikátesz itókákat, árulják a /csalfa-hamis/ magyar nagy címerrel ellátott üvegekben a királyok borát, a borok királyát a "Tokajit". Igen mi is éltünk ezzel a lehetőséggel. Olcsóbb, mint nálunk oda haza, persze hogy megéri... Vettük sorban a sok jó nedűt, de idehaza, amikor ittuk a külföldi reklámnak jól bevált "olcsó húsnak híg a leve" tartja a közmondás, hát bizony mégsem hazai aromákkal dúsított bor. Valami pancs, valami kemizálásnak ügyeskedő pincei kotyvaléka. Mindenesetre jó a hamisítás és főleg jó a reklámozás, mert ha egy magyar ide egykor is betér, vagy betért, ezt a nagy vendéglátást, ingyért lehet inni, idehaza felnagyítva újságolja széltében hosszában. Nagyon sokan vannak, akik szellemi, művészi, kulturális éhségüknek igyekeznek maradandó emléket gyűjteni, ismereteket szerezni, amikkel kiegészítik a már meglévő tudásukat, vagy alapot szereznek a további kutatásaikhoz. Ahány ember, annyiféle egy utazásnak a tartalmi és formai lebonyolítása. Mindenki valamit megemleget, van, aki örökké azt az estét emlegeti, amikor sikerült berúgni, vagy ha fiatalabb, milyen szép estét élt át egy külföldi bájjal, vagy akinek örök emlékül marad meg, egy-egy múzeumnak a felejthetetlen képcsarnoki látványa, vagy a tenger hullámainak enyhe simogatása. A mai embernek a valaha nagyon is felkapott turizmus, a búcsú nem mond semmit, sőt ellenszenvesen veszi. BÚCSÚ???, fúj, megint a templom, a papok???... Csak egy tetszik benne, ilyenkor minden ház asszonya ezen a napon remekel a konyhai tudásában, sírnak az apró jószágok, malackák, pirosra sütik a husikáját, a gazda pedig, ugyancsak gondoskodik ezeknek a jó falatoknak a leöblítésével, habár ma is láttam falun búcsúkor telt templomokat, mert nem lehet azért oly könnyen az emlékeket kitörölni az emberi szívekből. De, hogy a mai ember gyalogoljon vagy negyven kilométert lelkének üdvösségének a gyarapítására, erről szó sem lehet, összeegyeztethetetlen meggyőződésével, elvével, de idejével sem. Még jó, ha autóval, vagy busszal eléri magát, de gyalog egy lépést sem. Egyébként is státusz szimbólum ma már, főleg falun az autó, másképpen mérlegelik a szomszédok, a rokonok az érkező vendégeket, hogyan és főleg milyen márkájú autóval érkeztek meg a nagy, terített asztalhoz... Ez a felfogás él ma falun, ezt éli az utódoknak az unokái, más szellem, más szokás, más é1etfelfogás, más a hitvallás, de más az emberiességnek is a karátja, beszűkült a mai embernek, a szívpitvarának a kapui. Ridegebb, idegesebb, hajszolóbb, fut a pénze után jelszóval. Hol van már a régi porta, a funtus, a pajta, a csűr, a pelyvakutyó? Az asztag?, a szalmakazal, a pajta, az illatos szénával, a kis sárga kocsi a lipicaiakkal?- Hol van már a tavalyi hó? –kérdezheti valaki, de én kérdem, hol van az a barátság, ami jellemző volt a falun? Amikor az ember itt emberre talált, a maga nyugodt, kiegyensúlyozott alkatával. Na, nem is szellemeskedem sokáig ezen a téma mellett, hiszen már nagyon is kimerítettem a búcsúval va1ó történeti szépségét, amikor ezek a búcsúk ezek a turizmusok tartalmat, szellemi éhségre kultúrát adtak, ahogyan megédesíti a keserű kávét a cukor. Valahogyan a hétköznapok után talált a hívő egy kis édességet az életében, aminek nagyon tudott örülni, amihez nagyon is ragaszkodott. Amiben tartalmat talált az életének életében, pedig ha összehasonlítom a mai turiszt, egy olasz, vagy spanyol turizmusával a celi búcsút, nem tudom kinek volt nagyobb öröme, annak a kérges kezű, szikkadt arcú, izmos magyarnak, vagy a puhány, félzsírosan, magas vérnyomásban szenvedő, cukrosnak az öröme, aki acélkalitkában, bezártan, feszült idegzettel, tán útközben ezer apró bosszantással, csalódottsággal tért vissza otthonába. Valamikor a módosabb lelkek, akinek futotta a napi bevételük, lelkük üdvözlésére nagyobb búcsújáróhelyet is felkeresni, mint pl. Nagymáriacell Ausztriaban, hű-hű, ha ide ment egy zarándokvonat, mert csak zarándokokat vitt ekkor a gőzös... Papok kíséretében, ez már csodával határos élményt adott a földi jámbornak, egy ilyen búcsúi út egy életre szólt, élményeknek gyémántdiplomájával felérő lelki gazdagsággal tért haza, csodálattal vették körül a hozzátartozók, boldogok voltak, ha ruhája szegélyét megérinthették, a csodatevő Mária nagy templomából hozta a szebbnél szebb szentképeket, rózsafüzéreket, amik ekkoriban többet jelentettek egy-egy aranygyűrűnél, nyakláncnál. Csókolgatták a szentképet örömükben, vagy bánatukban morzsolgatták a Nagyceli Mária rózsafüzérét, ami esetleg valami déli növény magvakból volt kiesztergályozva, de nagy erőt, lelki örömet tudott okozni ez a kis ajándék, pedig pénzbeli érteke alig volt, de volt neki lelki Mekka-kőhöz hasonló kisugárzása, amely ha kellett erőt adott, vagy vigaszt nyújtott a hozzáfordulóknak, vagy imádkozóknak. A mai turista, ha véletlenül ma Rómában járt, elképzelhetetlennek találom, ha az itthon maradottaknak egy-egy szentképet prezentálna, na ugyancsak vágnának hozzá keserű, csalódott képet, pedig valaha ez volt a legnagyobb ajándék Rómából... Ma pedig, haj-jaj... Ha nem valami arany az ajándékozási tárgy, vagy "Lévis" farmer, vagy bőrkabát... bizony nem ugrándozták körül a vándort, a turistát, a zarándokot. Csak talán befejezésül még annyit, ma boldogabb a turista a modernebb búcsújárás után, mint valaha volt, amikor saját lábán tette meg az üdvözülés útját? Alig hiszem, sőt talán az elégedetlenségnek a magját ültette el bennem, mert a barátnője már ott is volt, meg arra is járt... Na aztán jön az újabb hajsza az egyenlősdiségért, akkor mi is megyünk, majd spórolunk stb. A régi búcsúk helyett adja ma a mai búcsújárást, nagyobb pénzért, nagyobb igénnyel, de nem biztos, hogy nagyobb kielégüléssel. De ha valamit elvesznek a hívőktől, akkor helyette legalább ugyanakkora értékű lelki, szellemi, testi szükséglettel, megfelelőt adjanak helyébe..., de nem merném ezt mondani, na sikerült is így.... Valamikor magunk gyerekek csináltuk a játékainkat, nem volt játékbolt, ha volt is, az csak a gazdagokat szolgálta ki, tavasszal a nedvét megeresztő fűzfa adta a jó sípot, majd később pikulát is formáltunk belőle, ugyanezt adta ősszel a töklevélnek a szára, a mai fagottszerű hangot csaltunk ki belőle. Majd mi faragtuk ki a tavaszi játékokat, a csigát, agyagból égettük ki a golyókat, a gazdagoknak bolti és üveggolyólyuk volt már. Majd mi csináltunk a szederfára a hajóhintát, járművet is fabrikáltunk két taligából, majd a labdákat formáltuk tehénszőrből, szép gerezdesen megkötöttük, valóságos népművészeti munka volt ennek a megkötése... A lányok maguk formálták ki hasábfából a babájukat, majd kenderkócból lett a haja, ruhácskát is a lányka varrta, még szép piros kötényre is futotta a rongyot tartó zsákból... Hegedűt fabrikáltunk ősszel kukoricaszárból, igaz csak nyikorgott, de azért hangot csak adott..., ki tudná felsorolni a népi hagyományoknak gazdag játékvilágát, amit mind-mind a gyerek kéz, apától apára szállt a technológiai tudása és adták tovább... Ma. Egy szoba csak drága pénzen vett játékokkal van tele, tán azt is mondhatom játékroncsokkal, mert meddig tart a mai bolti játék? Ha egyáltalán szórakoztatja a mai gyereket... A két világnézetben nőtt gyermekkornak melyik volt gazdagabb lelki örömökben? Ezt nem is akarom mérlegelni. Magából eredő a következtetés. A magamé. Magam csináltam, faragtam, nem pedig, bolti selejt valami... Na tán itt vonható párhuzamban a volt búcsúi turizmusnak, amikor a falusi ember saját erejét adta oda testi ás lelki gazdagodására, fáradtságot nem ismerve, ma pedig, csak a pénzét adja, dobja az IBUSZ pénztárába, melyik korosztály volt boldogabb, kielégítettebb lelkileg-testileg. | |
