Találkozás Vajda Jánossal…

Amint Sitke felé halad hadnép, egy civil mellettünk elhalad biciklivel, majd erősen figyel, ismét visszajön, mindjobban a tekintetét rám szegezi, leszáll a bicikliről. Ezeket a mozdulatokat látták az imádkozó, testben és lélekben megizmosodott ölbői híveim, majd szólnak nekem is: ez magát figyeli ám, tanító úr, de ne féljen, mert darabokra szabdaljuk, ha valamit akar magával... Hangzott a féltő sereg aggodalmas szavai. Egy pár métert velem egyvonalban tologatja a biciklijét,ez ávós, mondja az egyik ölbői legény... Nem baj, majd megtudjuk, hogy mit akar... Az imát meg csak morzsolgatom... Közben letámassza a biciklijét a szemlélő fiatalember, majd egyenesen becélozva hozzám tart..., és ekképpen szólal meg: Ugye maga a Czeglédy fhdgy úr? Meghökkentve halhatom a kérdését. Jó ember, nem látja, hogy egy imádkozó lélekkel áll szemben? mondom neki... Erre ismét megszólal és kérdi, de ugye az volt..., kérdi tőlem nagy nyájassággal. Megáll a prosecció, hiszen a párbeszéd izgatta a hívőket is, mit akarhat egy idegen velem, s ha valami nem jót kíván tőlem, hát ugyancsak ide búcsú oda búcsú, de kék zöldre verik ezt a némbert...
Feszült figyelemmel szemlélik a magatartását, és főleg a mozdulatát, mert egy kicsit is mer engem tettleg is inzultálni, bizony előbb ér az úr országába, mint ahogyan azt ő elgondolta... A feszültség mind nagyobb grafikonba szökött..., és majd kérdi ismét a jövevény..., de ugye főhadnagy volt? –igen az voltam..., erre megmozdul a jövevény, még egy lépést tesz felém. Körülöttem álló markos legények, akiknek a nyársalás se volt nehéz, akik zsákokkal futkároztak, látva a mozdulatot, szinte ők is majd elfogató mozdulatot tettek a jövevény felé- és most jött a nagy meglepetés, a kardok visszakerültek a hüvelyükbe, a beszorított öklök kinyíltak, a felpezsdült vérek lehűltek..., mert a jövevény a nyakamba ugrik és csókolgat erősen... mire való ez a csókolódzás, magam sem értettem, sőt nem értették meg a búcsúsok, engem itt a mező közepén, ismeretlen csókolgatni kezd..., mi lehet ennek az oka? Magam sem tudtam hová tenni ezt a csókot, már hallottam Júdás csókról, ezt áruló csóknak szoktuk mondani. Hát csókkal árulod el az igazit, szólt az Úr Júdáshoz, hát miért kell engem csókolgatni?..., és ismét, amikor az csókokkal halmozott el, kérdi tőlem, nem ismerem meg? Nem, mondám neki. Én vagyok Vajda János, akit megmentett a németek golyójától, Lengyelben... Amikor a vagonhoz kötöttek ki a németek, hogy agyonlőnek... Ekkor nyílt meg agyam, mint ahogyan megnyílt az ég Mózesnek, ekkor nyílt meg az emlékezetemnek, az egének emlékezetén, igen már tudom... Tudom, és én is csókkal üdvözöltem a jövevényt... Tehát nem ávós... Jámbor lélek, nem kell helybenhagyni...
Pár szóváltás után könyörögve kér, itt lakik nem messze, menjek be az édesanyjához, aki állandóan imába foglalja a nevemet, hogy megmentettem egybéli fiát a gyilkos német golyótól... Azóta már, meg is látogattam Jánost, magnószalag is készült, Kemenessömjénben... A történteknek fináléja után folytattuk utunkat hazafelé.

Ahogyan a közmondás is tartja, hazafelé a ló is jobban siet, mintha rövidebb lenne az út, a zarándokok lába alatt gyorsabban fogytak a kilométerek. Mégis nagyobb szünetet iktattam be Sárvár előtt, amikor uzsonnázás alkalmával mindenki kiürítette a cekkert, a kosarát, elfogyott annak a hazai tartalma, így könnyebb annak hordozása, majd ismét imába kapaszkodtunk és már következett is Sárvár, na már csak jó két óra és már ki-ki visszatérhet szeretteihez.
Sárváron át hangos énekkel: Szentséges Szűz Mária!, könyörögj érettünk –Te szent színed előtt nyerj kegyelmet nekünk... Általában az énekeknek előéneklése után énekelte a tömeg. A kántor elénekelte az első mondatot, majd ismételve rázendített az öblös hangú, vegyes karú kórus. Szép volt egy ilyen éneksorozat, hiszen menetközben nem lehetett énekeskönyvet kézben tartani, azért kellett e1őénekelni a strófák részeit.
Ahogy elhagytuk Sárvár határát, közeledett Rábasömjén... Íme már megérkeztek az előfutárok kerékpáron, kinek-kinek a gyereke, kerékpáron, vagy gyalogosan. Nagy volt a viszontlátás öröme, hamarosan meg is kapta a kis jövevény a maga búcsúi ajándékát, nem volt nagy érték már pénzbelileg, de mégis nagy örömet érzett a megajándékozott... Mi is lehetett ilyenkor az ajándék? Egy-egy szentkép, szobrocska, vagy egy zacskó cukor, esetleg lovas katona, vagy baba, ekkor még öröm volt az ajándékozás, nem aranygyűrűt vártak a búcsúsoktól, mint a mai zarándoklásból /IBUSZ-ból/. Bizony nagy gondot okoz a külföldi zarándokoknak, mivel lepjék meg az itthon maradt, éhes és kíváncsi, főleg elégtelen, ajándékozót. Ma értékes, drága holmikkal lehet csak előrukkolni, holmi tükrös szíveknek, huszároknak, búgócsigáknak, alvó babáknak takarodót fújtak az új szemléletek. Sajnos, nincs is öröm ma semmi felett, nincs értéke az ajándéknak, telhetetlen lett a világ, fut, száguld, de pihenőt nem talál sehol és semmiben.
A község határában egész nagy tömeg várt már bennünket, mindenki kereste a maga hozzátartozóját, csók, ölelés, üdvözlések után beálltak a sorba és hangos énekükkel ők is dicsérték az Istent.
Futárok vitték a hírt a harangozóknak, a harangok ismét a maguk édesded hangjukon, érc szívüknek teljes szeretetével, szívdobogásukkal fogadták a búcsúsoknak raját, századját.
Gyertyafénytől csillogó, villanycsillárok ragyogása fogadta a hosszúútról visszatért búcsúsokat, én siettem fel a kórusba és már orgonának a fenséges szép harmóniájával kísértem az éneklőknek az énekét. Felemelő és hatásos lelki pillanatok voltak ezek a percek, amikor a szomjas lelkek teleivódtak a hit, a buzgóság, az áhítat, a búcsúban nyert kegyelmek friss üde harmatával. Pirosló arccal, tiszta szívvel, megszépült lélekkel tudták a Te deum: "Téged Isten dicsérünk, szíveinkbő1 hozzád térünk". Majd a pap intonálja teljes díszes ornátusban: Benedcamus Patrem et Filium cum sancto Spiritu /Alleluja/: Áldjuk az Atyát és a Fiút a Szentlélekkel /Alleluja/
Majd a feleltem rá: Laudámus et superexatemus eum in saecula Alleluja: Dicsérjük és fölmagasztaljuk őt örökké /Alleluja/, majd a pap folytatja: Domine exaudi orationem meam:

Uram hallgasd meg könyörgésünket! Et clamor meus ad to veniát. És a mi kiáltásunk jusson elédbe! Dominus vobiskum. Az Úr legyen veletek! Et cum spiritu tuo! És a Te lelkeddel...
Oremus.... per omnia saecula seculorum. Kérünk Uram, aki élsz és urakodol örökké. A men: Úgy legyen...
Majd áldást osztott a pap, s ezzel véget ért a zarándoklásnak ünnepélyes utolsó percei is. Ismét felzengett az orgona, majd a nagy tömeg igyekezett az ajtókon a szabadba jutni, persze a kísérőknek és családtagoknak kézfogásával. Majd elhalkult az orgona is, néptelen lett a templom, nyájas mosollyal köszönték meg nekem is a fáradalmazásomat, a szép kántorizálásomat. Elnéptelenedett az utca is, de most következett az ezer és ezer kérdés, na milyen volt? Szép idő volt? Nem zavarták meg a körmenetet az ávósok? –mit hoztál?– Elfáradtál? Sokan voltak?, és még ki tudja, mennyi kérdéssel rohamozták mag a búcsúsokat, akik a nagy örömben mindenről beszámoltak részletesen, nagy kedvet csináltak az itthon maradtaknak. Na jövőre én is elmegyek hangzott itt is ott is... Majd elcsendesedett a búcsús is, na meg a kérdezők is, édes álmot loptak a szemükre, tán ismét visszatért a búcsúi zarándoklás álmában az elfáradt vándornak, de ez már nem volt olyan szép, mint a valóságban, s kezdődött ismét a hétköznapoknak munkadandárja. De ha találkoztak a következő napokban egymással a búcsún résztvevők, csak ezt a témát tették a műsorukba, ugye szép volt? Ugye jó volt? Jövőre is elmegyünk, ha az Isten megengedi, hangzott mindenütt.
Magam is elvegyültem a nyájas körben, beszámoltam az eltelt két napról, nekem is nagy élmény volt ez a két nap, az igaz a fáradság biz csak lerakodott, mint a korom a háztetőre, úgy rakódott le a lábamra, de egy jó fürdő, na meg egy jó alvással ismét pihentem ébredtem, kezdhetjük ismét elölről.
Majd egy évre való élményt adott egy-egy ilyen turizmus, hiszen mégis csak bejárták a határt, más községek határát, látták a faluk életét, annak gazdasági jó, vagy rosszképét, találkoztak máshonnan jövő zarándokokkal, eszmecsere folyt ismeretlenek közt, a falusi ember hamar barátkozik. Találkozott más és más szemlélettel, tartalmi szépséggel telhetett meg, ami kitöltötte lelkének ürességét, nem kongott a szíve a lakatlanságtól, elhagyta a faluját, tehát nincs vége a világnak az ő kertje alatt, láncszemszerűen kapcsolódik egyik falu a másikhoz, egyik ország szomszédos a következővel... Bámulatos nagy értéke volt hajdanán, pár száz évvel ezelőtt ezeknek a búcsújárásoknak, amikor a falu népe valósággal el volt zárva a nagyvilágtól, se fogat, se rádió, se Tv, se telefon, se sajtó. Elhagyta valaha a maga kis búbos kemencés, szabad tűzhelyes zsuppos házikóját, tanyáját, láthatott nagyobb kultúrát, zsindelyes házakat, emeletes palotákat. Rengeteg inger hatására, amit útközben érzett, formálódott a tudata, szemlélete, alakult a munkához való viszonya, értelmi szintje szinte tágult, nincs vége a világnak az ő kertje alatt, van szebb és jobb élet a maga konyháján kívül, rengeteg élményt adott pár századdal ezelőtt a búcsújáróknak a búcsúsi szomjúság által szerezett sok-sok élmény. Ebben volt a papoknak egy kis besegítésük a világszemléletnek a kialakításában.

Ahogyan a háziállatoknak, minden mai nemes gabonának, kerti virágoknak volt vadon élő ősük, amiknek, jobban mondva, amiket az emberi kéz, az agy a civilizáció, evolúciós évtizedek, tán ezredévek türelme kitenyésztette a mai, a szolid és szelíd, színekben, pompákban, formában, természetben a mait, a házit, így lettek a vadkutyákból az örök hűség szimbóluma, házőrző, gazdáját féltékenyen szerető cimbora. Majd lett a vadrózsából a kertek királynéja a dámáknak illatosító rózsa, és ki tudná felsorolni minden hibridizációnak mai termékét, de nemcsak az állatok és növények életében volt egy láncszerű, fokozatokban nagy ugrás, így tört be a mindennapi életbe az ember mindennapi életébe az óriási változás, amit az utóbbi egy-két évtizednek emberi agytrösztjei megajándékozták a fáról lejött ma élő emberét.
A napokban olvastam az újságot, hogy valahol, nagy összeget felemésztő akciót indítottak be, azaz sok ezerből kiválasztottak feles arányban vagy harminc embert, férfi és nőt, akiknek az a feladatuk hagyják el a szupermodernül berendezett otthonukat, semminemű felszerelést, rádiót, gyufát, tűt stb., nem vihetnek magukkal. Sőt az utolsó percben ruhájuktól is megfosztják őket, majd lerakják a kijelölt ősi erdőnek a közepébe, s ettől a pillanattól kezdve úgy öltözetet, valamint a napi kalóriát, házukat, stb. maguknak kell megteremteni... A cél pedig az, hogy kb. majd egy fél év után filmet szeretnének készíteni az ősi ember életéről, mert egy félév elegendő a teljes vadsággá való kifejlődéshez. Ebben a csoportban különböző szakmájú emberek vannak, még pszichológus is akadt köztük... Teljes ellátottságra vannak utalva, a légkör mediterrán, tehát nincs tél, csak tavasz és nyár... A Népszava 1980. febr. 3. számában ezen a cím alatt jelent meg ez a világra szóló közlemény. "Egy történelmi kísérletről...", majd így folytatja a közlemény a sorokat... Egyenlőre, semmi másra nem kérjük az olvasót, mint hogy tagadjon le korából 2000 evet, és képzelje el magát, egy vaskorszakban élő faluközösségben, és nyílvesszővel /nem angol puskával!/ vaddisznóra vadászok. Két évezreddel járunk ezelőtt, még a római birodalom uralja a fél világot, Julius Caesar valahol Rómában éppen Cleopátrát tanítja a szerelem művészetére, kereszténységről szó sincs... Egy izgalmas kísérlet kezdődik meg ezzel a harminc mai, a civilizációnak bőségében felnőtt emberekkel. Ősemberré kell nekik változniuk. Átváltoztak őslényekké, élvezettel hagyták el a fürdőszobát, az autót, a Tv-t. Napistennek áldoztak, holdtölte szabályozta időszámításukat, ha melegük volt meztelenül jártak, sárból, nádból és fából épült kunyhóik közt.
Nem hippik ők, akik hátat fordítanak a civilizációnak. Filmen akarták megörökíteni, így éltek ősapáink, avagy az igazi vaskorszakot akarták visszacsalni. Nem színészek játsszák meg a történetet, hanem a mindennapi ember játssza el a az ősemberszerű történetet.
Még előkészítő tanfolyamot is kellett nekik végezni, itt tanulták meg a kovácsmesterséget, hogyan kell faekével szántani, hogyan kell elfogni a nagy vadakat. A kunyhóikban ők szövik a ruhájukat, a maguk készítette rokkán. Még szexológiát is tanultak: hogyan kell élni, azaz bánni az asszonyokkal a ősközösség kissé laza erkölcsi normái közt, mikor estenként nincs rádió, Tv, ami elvonná

a figyelmet a családalapításról. Nem engedtek vinni magukkal még karórát sem, sem szemüveget, csak egyet engedtek meg, a nők felpakolhatták magukat fogamzásgátló tablettákkal.