 |
    |
 |
Celi búcsújárásnak története Celi búcsú, találkozás Vajda Józseffel, a volt tizedessel... Föltétlen vannak és voltak igazi forradalmárok, munkásjobblétért bátorsággal kiálló, életüket nem féltő mártírok, mert ha ezt tagadnám, akkor a magyar történelmet gyaláznám meg. De azt is látom és tudom, mindazok a nagyjaink, akik nagy tetteikkel, akik agybeli kapacitásukkal, találmányaikkal, politikai nyílt sakkhúzásukkal adtak mattot, a jobblétet akadályozó hatalomnak, akiknek ércszobraik ékesítik a hazánk legszebb tereit, nem keresték az egérlyukat a határon, hogyan tudnának innen elmenekülni. Amit tettek, vállalták érte a szenvedésnek töviseit is, ha kellett golyót, ha úgy ítéltek, akkor az akasztófát, vagy a börtönöknek a különböző, testet és lelket ölő, fogságát. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Batsányi, aki Kufstein hírhedt börtönében szőhette továbbra a forradalmi vérének eszmei harcát, száműzték erőszakkal, nem hátrált meg tetteinek penitenciájától, amit majd kiszabnak rá a hatalmasok, ha már nem volt rá hatalmas ok… Magyar volt, szeretett volna lelki rablánc nélkül élni e hazában. Nem pedig, a Habsburg álbérlőjeként kucorogni ebben a nagy hazában… Martinovicsék és Kazinczyék… és sorolhatnám egy kötetnyire mindazon hős forradalmároknak a bátor kiállását, akik mertek és bátrak voltak, nem szúként elbújni a láthatatlanba, szembenézni kell az ellenféllel. Mekkora szintkülönbség ezeknek és a többinek a munkásvédelmi illegalitási harca, mint egy kávéházi, vagy egy söntés sarkába meghúzódó, felforrósított agyaknak borgőzös hőzöngése. Mint tavasszal a cserebogarak dömpingszámban jönnek elő a föld gyomrából, ahol majd négy évig várakoztak. Meglapulva, különböző átalakulásban és formában éltek a kultúrából, most hirtelen szárnyuk nőtt, és az est leple alatt félhonnyi rajokban úsznak az alkonynak homályában, dünnyögnek, kopognak, csattannak, követelik most a földön felüli létjogosultságukat, amit nem tudtak elpusztítani a föld alatt, most kárpótoltatják magukat a föld felett, kg levéltől megkopaszodott fák hirdetik pusztításuknak bitang falánkságát. Mindig eszembe jut az a kedves vicc, amikor az egér és az elefánt kettesben mennek a Lánchídon át… és ahogyan mennek, mendegélnek, az egér egyszer csak megszólal és így szól az elefánthoz: hogy dübörgünk. Igen, most jönnek elő az egerek, és hogy mit tettünk, mit dübörögtünk, amíg a húsosfazéknak határtalan nagy asztalához nem jutottunk és most a legjobb falatokat élvezhetjük, hiszen jogunk van hozzá... csak azt kérdem, ki volt az aki elment nyulászni, ki volt az aki meglőtte?, ki volt az aki megsütötte?, és most jön a csattanó, Ki az aki megette? Ahogy egymagában a cement, a maga por alakjában nem köt, nem tartja össze a vastraverzeket, pedig benne van a kohézió, de ahhoz, hogy a cement kössön, hogy hidat, felhőkarcolókat lehessen belőle építeni, még szükséges hozzá a víz, a szükséges a vasaknak a beágyazása. Tehát nem mondhatja el egymagában külön-külön se a víz, se a vas, se a cement, hogy dübörgök –együttes jelenlétnek a hatásából keletkezik a borzalmas nagy teherbíró képesség. Vannak egyesek, akik kisorsolják maguknak a telitalálatot, íme… ha ezt lehetne, akkor mindenkiből milliomos lenne... Vannak, akik az elért eredményeket személyes tetteinek eredményeiként könyvelik el a történelemnek a nagy könyvében, de úgy hiszem, ezek a lapok hamar elsárgulnak az utódoknak a szemléletében, rájönnek annak hamis és nem hiteles fitogtatásra, a sztatikai erőknek együtthatásában rejlik a nagy terheknek a fenntartása, egyik a másik nélkül romot szül, mint ahogyan pl. a kámoni iskola tornaterme és sok más objektumból hiányzott a megfelelő erőtani beépítés. Kevés cement, kevés vashuzaloknak a száma, méretekre nézve –és bizony földrengésszerűen kártyavárként omlott vissza le a földre… „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”... Ki hogyan és milyen eszközökkel építi fel az emberben a szép iránti való megismerést, megtiszteltetést, megbecsülést, vagy annak felértékelését, az idevezető út sokágú lehet és biz ez nem is könnyű. Főleg a háborús időszak alatt találkozott barbár szemléletű, emberi bőrbe megbujt szörnnyel, aki vandál módra rúgta, puskatussal ütötte-verte a csillárokat, vagy a felbecsülhetetlen porcelánokat, tetszett neki a csörömpölésnek titán zaja. Vagy a legszebb bútordarabokkal fűtötte be a kályhát és sorolhatnám ennek láncszerűségét, mert mondván: úri világnak vége, még porából se keljen vissza a múlt... Ha nem vihette el magával az ingóságokat, akkor kegyetlen állati felforgató ösztönét elégítette ki az értékek pusztításában. Ezeket az embereket nem nevelte senki se az esztétikumra, mert ha egyszer is ránevelték volna a szépnek a megszeretésére, bármely művészetnek közös szeretetére, függetlenül kinek vagy minek a tulajdonában van... ,melyik országnak a tulajdona..., nem veszett volna örökre pótolhatatlan művészi alkotásoknak milliós értékei. Visszatérve, a ma előbukkanó veteránok, akiknek a mellük gazdagon dúslik az érdemérmek legkülönbözőbb ragyogásától, és erre most nagyon büszkék is, sőt ebből tőkét igyekeznek kovácsolni, jogot és főleg nagyobb jogot mint általában egy-egy ember megérdemel... Tényleg ökölbe szorul a kezem, hát csak ti voltatok a néppel és csak ti eveztétek a nép csónakját a politikai nyomornak háborgó tengerén, csak ti voltatok őrtűz őrök, ti voltatok a hajnal a magyar sötét, gomolyfelhőkkel besötétült magyar égen? Ti akik időtöknek nagy részét valahol dúslakodva éltetek várva az alkalmat, mikor indulhattok vissza umbellás díszben, vissza a megtisztult magyar ég alá... Mert az a vasutas, akit Vitrai bemutatott egyszer, aki saját bőrének kilyuggatása mellett is vállalta a nagy kockázatot, megmentett jó pár mozdonyt, amikkel az első forgalmat a háborúnak csillapodtában el lehetett indítani, vagy aki megmentette a Csepel üzemeknek bevagonérzását, nem törődve a német gestappónak gyilkos golyóitól, igen ilyenek sokan voltak, és pont ezkrő1 nem szól igen a krónika. Szól azokról, akik valami semmit motiváló színparancsot dobált a vászonra és azt gondolja ebből lett a felszabadulásnak a sok hősi halottjai, akik vagy a fronton, vagy a munkahelyen, vagy a családi fészekben festette pirosra a magyar földet. Nem akarom letagadni a napot az égről, de nem is akarom hirdetni a holdnak az elsőbbrendűségét, hogy attól van a világosság, balgaság lenne ezt állítani, így vagyok azokkal akik ma a hold képbe bújva igyekeznek a napot kirekeszteni eredményeiknek a felmagasztalásában... ahogyan függ a holdnak a ragyogása a naptól, csak ennyit érhet egyik másik mai holdragyogásának magasztalásában egy-egy felbukkanó, mártír köntöst öltő egerecske... Miért is írtam ekkora bevezetést ennek a címnek? Remélem a megtisztult, a ködösítéstől mentes, az igaz magyarabb korszellem a pártoskodástól mentes igazságszolgáltatás el fog majd egykor jutni arra a magaslatra, amikor már a zagyvaságot megtisztultabb, tisztánlátóbb utókor foglalja majd el a maga posztját a közéletben, a közszellemben, a munkapadokon, a vastagon letapétázott szigetelt ajtók mögötti irodákban, szóval, amikor ők is egy kicsit szégyellni tudják magukat az elődeiknek vakságán, sötét szemléletén, akik bekötött szemmel mindenkit megfojtani igyekeztek, akik a kezeikbe kerültek. Amikor el tudják már választani, mint ahogyan elválik a tejes fazékban a tejföl az aludttejtől, a savótól, amikor nem a savót eszik tejfölként, mert el kell jönni egy öntisztulási folyamatnak. Amikor egy "besenyőt" nem a népnek tartják, amikor egy besenyőnek a rivalgása nem téveszti meg a közvéleményt, a tisztelt bíróságot, a közhivatalokat, amikor egy gaztettnek a bosszújában elszenvedett magyar mártírnak elégtételt szolgáltatnak téves korrupt szellemnek bírálatáért. Amikor egy besenyőben nem látják a dolgozó népet, amikor egy ilyen átoknak rágalma miatt nem kell elszenvedni a börtönt, a megaláztatást, kisemmizettséget. Amikor volt nagyjaink nem a Habrsburgokban látta a magyar eszmék diadalát csak a kálváriáját, és ha valakit ez a hatalmi fenevad vétkesnek, bűnösnek, hazaárulónak bélyegzett, mindenki tudta ennek igaztalanságát és nem csökkent a magyarság szemében az ilyen áldozatoknak részvételnek irgalmától, és őket igazolta a történelem. Nem ez a fenevad bécsi vérszívó pióca győzött, nem ezt tartotta meg szeretetében az utókor, hanem az áldozatoknak a szent vértanúságában elhaltaknak, szenvedetteknek a nevét foglalta a nemzet az imájába. Ehhez majd évszázadok kellettek, mire kiforrta magát ez a borzalmas zagyvalék, ami uralta a magyar lelkeket is és jaj volt annak aki ellenszegült a hatalmi téveszméiknek, habár sokan voltak akik ezt a koronázott bábut is imádták, de csak a tőle kicsikart javaknak a sokaságáért, hatalmi posztjukért amit nagy bájjal tudott a hű alattvalóinak osztogatni... Hány áldozat lett a magyar génből idegen hatalmaknak elburjánzása mellett, hány fejfa, akasztófa, sírdomb tudna ezekről regélni? Voltak és vannak, akik ügyes reklamérozással igyekeznek a maguk hajszálaikból erős vontató kötelet fonni, amivel szeretnék vontatni a történelemnek vizein a maguk érdemeikből font Noé bárkájukat, szúnyogként sasnak képzeltetni el magukat az utónemzedék felett, és ha azt mondom ez a nemzedék, akik a háború után születtek, most kerültek még csak a napvilágra, most kezdenek a vakságból látni. Mint ahogyan a kis macska is csak egy hét után kezdi nyitogatni szemeit ebbe a nagyvilágba, nem is tud még határt szabni a múltnak és a jelennek a parcelláin, háta megett van egy kis múlt, ami tele van tűzdelve hamis beállításokkal, téveszmékkel, bemagyarázzák a ti boldogságtok a besenyőknek a gázkamráiban újult meg mindazok akik szintén elpusztultak a ők vétkes, átkozott eszméknek voltak élharcosai. Kérdem, miért nincs hazája ennek a kóbor besenyő hadnak? Ott a hazája, ahol a mammon aranyára ráülhet, nem érdekli kinek és mennyinek a véráldozatából keletkezett ez a jólét, és csudálatos ez a mai ködösítés, ma minden megmaradt besenyő mártír, hős, áldozat az igazi magyar hősökkel szemben, akik maradnak a szégyentáblán az aranybetűs márványobeliszkük mellett... Rövidtávon belül úgy érzem, nem kapom meg a Vörös Csillag Érdemrendet, csak a csodálkozás tölt el minden esetben, amikor olvasom az újságot napjainkba is /1980/ nyugalomba vonult, érdemei elismeréséül stb-stb... és aggatják rá a nagyrendeket, miért, mert végezte a kötelességét? Vagy ügyesen tartotta magát a Fortuna szekerén, kellőképpen tudott nyalni? Vagy közömbös lenni a főnökeinek a hibái mellett, ismét ilyen gondolatoknak halmazába kerültem, de nem tudok szabadulni, fogva tart a nagy igazságtalanságnak mágnessége, hát nem minden vasat vonz a mágnes?, csak a kiváltságosakat? Aranyborjú imádat… Magamfajta földi halandók egész garmada, akik a munkának élharcosai, egy-egy falunak-vagy járásnak példamutató kezdeményezői voltak a munka területén, akiket néha-néha kiemeltek egy kis lapos borítékkal és semmi más... Ezek eltűntek a munkaasztalról, mint ahogyan eltűntek az őszi falevelek a fagyos őszi éjszakákban, senki se keresi már őket, senkinek se hiányoznak, senki sem ejt értük egy-egy hálás szempillantást, nem cikkeznek róla, nem ülnek búcsúi tort a végső napon, hát miért vagytok csak ti a kiváltságosok? A tőzsdén csak arany árfolyamát jegyzik, a többi fémet elvetik az értékeléstől, de itt látni az igazi nemesfémet, amit már rég szerettek volna eltüntetni értékmérőeszközként, de csak uralkodik a nemzetközi piacon, tehát nemes és nem hamis fémről van szó, nem futtatott galvanizált fém, ami csak fénylik, és nem minden arany, ami fénylik. Valaha a zsidók az összegyűjtött aranyaikból aranyborjút öntöttek és azt táncolgatták nagy hódolattal és imádattal körbe, amíg Mózes, a bölcs és nemes lelkű bölcs szaki össze nem törte az imádott aranyborjút. Mindazok az elvtársak nemesfémek akiket kidekorálnak különböző jelű, színű, alakú érdemérmekkel? Nem hamisak egy kicsit? Nem galvanizáltak? Ha próba alá venné a vegyész, a történelem, a valódiságuknak igazát, tényleg tömör nemes értéket rejtenének az utolsó sejtig? Vagy ekkor lepődne meg az ember, a szép arany csillogó nemesfémnek valutáris karátját hol zöld, hol barna, esetleg fekete színek bukkannának elő, ami színekkel a maguk divatjának hóbort éveibe, szintén uralták a hatalmi pódiumon a tömeget, szédítették, fenyegették a be nem hódolókat, és most piros lett a vegyvizsgálat eredménye, de mikor lett vörös? Lényegtelen, majd az utolsó tisztelgéskor fekete bársonyon sorakoznak koporsója mellett, életének főbb tevékenységének érdemérmei. Ha pedig nem voltak, akkor csinálni kell, mindig vannak és lesznek, akik ha kell, csinálnak aranyborjút maguknak, tánccal, dallal, ékes szólással rivaldoznak körülötte s szórják rá minden pirulás nélkül a földi nagyságának kiválóságának, igaz és a rendületlenül igaz munkás harcosának a szappanbuborék összes szivárvány színeinek nagy blöffjét. Ezt csinálják az aranyborjú fabrikálók, de az örök igazságot teremtő természeti törvény már nem így szortírozza a nagy hullát, egyenlőképpen bánik el vele, az enyészet nem látja a nagy húskombinátban a különbséget az egyszerűbb földi halandókkal szemben. Ízekre bontják a földnek baktériumai, most csak az kérdés, milyen magot sodor majd egykor a tetem fölé, és nem fogja a mag megválogatni kinek a humusza? Vagy ha majd egykor kidobja magából a kegyetlen bomba a csontokat, hogy elfér egy helyen szegény és gazdag, kiváltságos és eltiport, megalázott földi emberi testet hordozók, csontkollekciók, minden társadalmi hatalmak csinálnak maguknak aranyborjúkat, bábukat, amivel, azaz akikkel igyekeznek kitűnni a hétköznapnak tévelygő labirintusából, ködösíteni a tisztánlátást, a hatalmi láncreakciónak öröklését biztosítani a mindenkori kiváltságosaknak biztosítani a gondtalan fényűző életüket. Egyiket felmagasztalják, a másikat felakasztják... Aki egykor elolvassa, ezen gondolataimnak rőzse kuszáját, tán érthetetlenül kérdi, miért ez a keserű íz? Miért oly bús a hang? Miért oly panaszos a hangulatnak a menete? Erre nem is oly egyszerű a felelet, de az eddigi köteteimben már érezhető az a kettőség, amikor én is csak a kötelességemet végeztem, a másik meg még azt se, amikor a folyamatos munkáim, iskolai, népművelésnek különböző ágaiban többlet jelentkezett a másikkal szemben, de, és most jön a de... nem tudtam a nyelvemet oly simára nyálazni, képmutatóvá lenni, színeim nem változtak, ekkor maradtam le azoktól, akik ezzel a fegyverrel diadalmaskodtak a teljes sikerért. Az egyiket amiért magasztalják, a másikat ugyanazért akasztják. Hát tényleg okom volna ekkora utólagos panaszkodásra, kesernyélésre? Igen is, nem is, de mégis több az üröm, mint az öröm a hatalmasoknak hatalmas ok-nak a mondanivalójára. Amíg az egyiket díszlövéseknek a sorozatával teszik el a föld alá, érdemérmeknek pazar csillogtatásával, koszorúk, hivataloknak tüntetésszerű circum dedériumának zengése mellett vesznek búcsút a földi életét befejező, emlékeidet, munkásságodat, érdemeidet soha meg nem szűnő, szívünk szeretetének zárkájába zárva búcsúztatunk, addig a másik oldalon semmi lövöldözés, semmi díszlövés, semmi érdeméremnek fitogtatása, sőt tán örömnek a titkossága, hogy megszabadultunk tőle, ez talán az igazságtalan elbírálás. Most nagyon is eltértem a címtől, vagy talán nagyon is közel járok az igazsághoz, hiszen egész életem minden gondolata, tette, érzése a népünk felemelkedésének a fókuszában állt. Amiért oly sokat és szépet alkottam, ha nem is piros tagsággal, hanem csak a magyarságomnak érzetéből fakadó ügybuzgóságból, mert nem találok akkora pluszt egy érdemérem kitüntetettje és köztem való munkálkodás közt akkora különbséget, hogy az egyik feltétlen csak erre van predesztinálva, míg a másiknak csak az iga juthat érdemül. Ezen gondolatoknak dúsítása közepette vetettem fel ezeket a sorokat, s ha lesz majd egykor ismét egy tisztultabb közállapotbeli közerkölcs, amikor az agyak megtisztultabban látnak és érdemérmet nem személyekhez kötik, a munka lesz a virág amiből a gyümölcs fejlődhet. Akkor lesz tán a gondolatom sorozata a megértésnek az elbírálása, de addig, amíg személyi -barátság, vagy nyalás, vagy ellenszenv lesz a mértéktartó horizont, amikor egy-egy tagnak halál és élet hatalmi súllyal tudja a közállapotokat irányítani, addig nem lehet várni az igazi munkásoknak, de sok-sok névtelen munkásoknak a nagy gránitobeliszkjét felállítani, kiknek kenyere, gondja a köz, a közösségnek a felemelkedése. Tán az én, és hasonlóknak a munkássága nem érthet fel egy megyei nagyságnak reprezentációs kirakati politikájával? –Na, ezt a mércét kell nézni és mindjárt akkor ökölbe fog szorulni a dolgos kéz és keresi ki a vétkes? Ha most 1980. febr.3-án azt mondom és írhatom le nagy megelégedéssel, már megindult az öntisztulási folyamat, ahogy a zavaros bort egy azbesztzsákba öntik, majd azon keresztül átcsöpögtetik a moslékos küllemű bort, csodálatos meglepő eredményt láthatunk, elvált a bor a maga szennyezettségétől, visszamaradt az azbeszt zsákban, a borban lévő szennyeződöttségnek minden morzsaléka és a tartályba az igazán megtisztult, kifényesedett szép csillogó nedű gyülemlett fel. Ismétlem csak csöpögve lett látványos tükörragyogása, lassú volt az öntisztulás, de letisztult. Ha most a korunknak nagy azbeszt politikai zsákjára gondolok, amibe beleöntöttük a múltnak eszmei zűrzavaros, megbomlott agytekervényeknek sok vért, könnyet, bánatot termelő történelmi masszáját, a megtisztultabb, emberiesebb, emberszeretőbb nemzedéknek azbeszt világszemléletén átszűrve a múltnak szennyes intézményességét, törvényeit, határozatait, feltétlen megtisztultabb társadalmi politikai emberibb légkört tudnak és tudta már ez ideig is kialakítani. Habár még húz a szennyes múltnak még áporodottságát képviselő emberi hatalmukat féltő, a nemzet szemétkukájába való húskombinátok. Hol van már az-az idő, amelyik teljesen takarta a következő példázatot, gondolok ilyenkor azokra a pribékekre, akik vagy egy falut, vagy egy járást, vagy egy egész országot tartottak megfélemlítés alatt, következő példázattal tudnám. Pl. csak a volt Puklér Imrét jellemezi, aki a neve helyett két kereszt tellett ki belőle, de mégis úgy nézett ki, mint a juhnyájból magasan kiemelkedő, hetykén és büszkén járó-kelő "szamár" és felnéznek rá a birkák, pedig tudják, hogy mekkora "szamár"... Hasonló szittyák már a mai időkben fennmaradtak a haladó társadalomnak az azbesztzsákjában, tisztultabb agyak vették át a vezetést, az irányítást, habár még szükség lesz egy utószűrésre, mert egy porszem belekerült az ember szemébe. Az ilyen "szittyákat" már kivetette a történelem tisztultabb tava, ahogyan a kristályvizű tavak ha pár napig magukba zárják is a beléfulladt hullákat, de amikor már bűzössé válik annak földi vegyülete, akkor valósággal kidobja a bűzös testet, partra sodorja annak hullámverése, nem kívánatos a további tárolása. Mennyi hulla került már ki a nemzet tisztultabb tavaiból, a partra, a feledékenység örök enyészetébe, csak amit tettek, és ami fájdalmakat okoztak, ami meggyaláztatást szenvedtettek, azokat nem lehet oly könnyen feledni, nem lehet az agyból, az emlékekből kivetni, nehéz egy tetovált képsort ismét eltüntetni a bőrről, a testről, kíséri ez a képsor a tetováltat a síron túl is. Az idén értem el annak a lehetőségét, hogy "aranydiplomával" emlékeztessenek öt évtizeddel ezelőtt megszerzett néptanítói diplomámra, ismétlem lehetőséget, mert lehetséges ismét, hogy akiknek ezt kellene intézni, elsikkasztják, mert azok kezében van az adakozásnak a lehetősége ma, kiket egykor én már kioktattam "illik tudni, mi illik"... Éppen ebben az öt évtizedben van egy szomorúság is, nekem több lehetőségem volt a többletszerzésre, tapasztalatgyűjtésre, örömre és bánatra, okoskodásra, harcra, mint a mai két-három évtizedeseknek. Ez nem az én érdemem és nem a fiatalok hibája, hogy csak még ennyit éltek. A libák meggágogják a magasban szálló sólymokat, irigylik, hogy oly magasra tudtak felrepülni, ők meg csak a földön álldogálva szemlélhetik a térbeni különbséget, de gágognak, kiabálnak, habár erre a magaslatra sohasem érnek el, de szájukkal, gigászi hangoskodással igyekeznek feltűnni, kitűnni, de csak maradnak a sárgolyóbisnak a legalacsonyabb szintjén. Ma is sok még a libatermészetű emberi embrió, aki ugyan kapott magának egy íróasztalt, hivatalt, ezzel járó hatalmi intézkedési gágogást, nagyon sokan vissza is élnek ezzel az érdemtelen adománnyal, nagyobb tudású és tapasztalatú, sólyom magaslatában élő emberekre gágognak fel az odújukból. Mégis a címhez kell már térnem és elkezdenem a címben foglalt történetnek a valódiságát. Nem írom le ismét a kezdeti történeti jelenséget, megtalálható a harmadik kötetemnek 609. oldalán, amikor részletesen leírom miképpen menekítettem meg a volt Vajda tizedesemet a németeknek gyilkos golyójától, nem engedtem léket ütni a testén, hogy a lélek kitaláljon a gyilkos golyók által ütött kapun. Mindenkor kerestem a népemnek azt a Jákob létráját, a tudás a művelődés létráját, amin felvezethetem a magasabb, a tisztultabb erkölcsi, tudási magaslatba, legfeljebb csak az akkor adott eszközök segítségével, amik ekkor álltak csak a rendelkezésre. A harcok vitájában, a kóbor tébolydájának zaklatása mellett mit sem törődve /kb. 1951-körül volt, vagy 1950 körül?.../ ekkoriban még élt a turizmusnak a hagyományos "ibusznak" azon szokása, amihez nem kellett nagy propaganda, nem kellett vízum, sem útlevél, de még csak konvertábilis valuta sem, mégis egy nagyon szép, testet-lelket gyönyörködtető utazásban lehetett részt venni. Nem kellett más, csak apostolok lován elindulni, ének és imádságnak zsolozsmának hangjai mellett elemózsiás szatyorral, mert csak szatyorból és nem vendéglőknek étlapjáról étkeztünk túránk alatt. A munka menete, a napi dolgok közepette csak erről a turizmusról beszéltek, a kaszálást, kapálást, a kirándulásnak örömében végezték el, hiszen előre élvezték a nagy túrának minden élményt adó szépségét. Mai szemszögből és mai szemlélettel bíró embereknek, főleg alig megérő egy-két évtizedeseknek, amikor ma minden messze van, amikor csak autóval és repülővel érhető el, a gyaloglást szinte száműzték az életükből, messze van a tanulónak az iskola, messze van a barát. Valahogyan tériszonyt kapott a mai nemzedék a térbeni objektumok között, csak a kényelmet, csak a pihentebbet, de semmi estre a gyaloglást választják, ismerd meg hazád mozgalmát. A mai kornak, ennek az utolsó évtizedeknek szülöttei elfelejtettek gyalogolni, elfáradnak már rövid úton, nincs nekik állóképességük, sokszor lehet tapasztalni egy-egy iskolai rendezvényeknél, amikor az ünnepély alatt sorban dőlnek ki a drága kis porontyok, akik elfáradtak már a félórás állásban, ehhez még egy kis napocska is besegít és már fehérednek, düledeznek a drága üvegházi palánta csemeték. Valaha a gyaloglás az mindennapi megszokottsághoz tartozott, nem volt messze a messze, bírták a gyaloglást, a futást. Mit is adott ez klerikál ibusz-kopturiszt az Istent kereső a hitben szomjazó, szegénységben élő, boldogságért kesergő ájtatos híveknek. Ahogyan ma is nagyon sokan élnek az utazni vágyóknak befizetett ezrei után, ugyanígy a búcsúi nagy karneválokat megrendező klerikál is nagy hasznot húzott a búcsújárásokból. De ahogy messze országokat látogató turista, ha visszatért a fészkébe, mindenkor arányban, egyensúlyban érezte az adott összeg és a kapott élménynek az egyensúlyát, így az utazásnak gazdag élményének színpompája után sohasem érezte magát csa1ódottnak, megbántottnak, vagy esetleg becsapottnak. Évszázadokon át a papságban kialakult egy remek, bút, gondot felejtő turizmus megszervezése, ami főleg lelki gazdagságot igyekezett gyarapítani, de mivel nincsen üdvözülés szent adakozás, alamizsnaosztás nélkül, ki-ki a maga lelki érzetének a sugallatára megrakta az áldozati oltáron elhelyezett perselyeknek az űrtartalmát. Semmi kényszer, semmi vádaskodás ellenére önkéntes volt az utazás, önkéntes volt az adakozás is. Búcsúi útvonal... Mégis hogyan zajlott le az ölbői búcsújárás Celldömölkre? A búcsújárásnak megvoltak a maga objektumi központjai, ahová valami címen a zarándokok ezrei zarándokoltak a kegyhelyekre. Hogyan lett valami kegyhellyé? Annak külön-külön történeti, vallási múltja van, mi volt az a rendkívüli, földöntúli égi jelenet, csodatevés, pl. lordesi Szűz Máriának a megjelenése... , vagy itt, a közelben a vasvári szentkúti csodatételeknek a híre, meggyógyult abban a forrásban, amelyik a Vasvárott a szentkútnál csurdogál... vagy éppen a celi templom szűz Máriának a csodálatos megjelenése... ezeket az egyház felül is vizsgálta, majd búcsújáró hellyé kiáltotta ki ezeket a templomokat, forrásokat, sziklai kápolnákat... Ki nem szeretné már itt a földön biztosítani lelkének örök üdvösségét? Ennek az örök üdvösségnek a megszerzésének egyik útja pedig, a búcsújárás által szerzett kegyelmeknek a megszerzése, hát akkor nincs mit gondolkodni, gyerünk, járjunk búcsúra, legalább évenként egyszer. Az ölbői hívek Celldömölkre szoktak eljárni, búcsúra, mégpedig ha jól emlékszem szeptemberben Mária névnapkor. Mindig van a faluban egy-egy kolompoló szentéletű ember, aki nagyon is nyilvántartja a búcsúknak az időpontját, maga is megrögzött búcsújáró hívő, ahogyan a kolomp, szól az élenjáró tehénnek a nyakán a kolomp, hangot ad, tudtára adja a pásztornak merre legel a gulya... Így mindig akadtak kolompos jámbor hívők, akik már egy-egy hónappal előbb bevetik a köztudatba, menjünk el búcsúra Cellbe... Az elhintett mag széthull a falu híveinek a tudatában, vége van a mezei munkáknak a dandárja, jó volt a termés, vagy éppen rossz volt, mert ver az Isten a bűneinkért, jó volna megengesztelni a hatalmas Urat... ez a vágy mindjobban terebélyesedik, érlelődik, amíg csak odáig jutnak, na szólunk a kántor úrnak is, hajlandó volna e vezetni prosecciót Cellbe? –Ekkor írtak az Úrnak kb. 1950-51. évét.... Rákosi vandalizmusának fénykorát éltük. A szívből, a lelek mélyéből fakadó kérésnek nem szabad ellentmondani, örömmel vállaltam a kérést, csak meg kell szervezni, és akkor elmegyünk... Volt öröm a faluban, apraja nagyja nagy lelkesedéssel fogadta a hírt, megyünk Cellbe búcsúra, a kántor úr vezet bennünket. A mai halandó előtt /1980 / nem mond semmit ez a lelkes, örömtelitett turizmus, de azt még tudni kell, ekkoriban még nem tört be hatalmas árvízként a civilizációnak új termelvényei, rádió, Tv, magnó, villany... autó... sajtó..., "éhe a szónak, éhe a szépnek, éhe a kenyérnek"... nem voltak telítettek a hívők a sok-sok behatástól, ami ma már sokszor idegesítő is... Így egy-egy búcsúval tudták magukat lelki és testi feszültségbe hozni, ami egy-egy évig ki is tartott. Sok minden tekintetben tisztultabb, egészségesebb volt így ez a turizmus, mint ma a páncélkoporsóban ülve, rohanni kilométereken át és ásítva nézni a nagyvilágot. Na jó, hát akkor megyünk búcsúra, jelszó: megyünk. Mindent megbeszéltünk a maga részleteiben, mikor lesz az indulás, útvonal, pakkoknak a sorsa, lesz egy-két szekér, ami hozza hazai konyhának sültjeit... na aztán kell szólni a plebánosnak is... hiszen reggel misével kezdődik a gyülekezés... Maga a pap a jelenben Kóbor nem vállalkozik egy ilyen kirándulására, nem is igen propagálja ennek az útnak a végrehajtását, nem ellenzi, de nem is harcol érte, ebből neki semmi haszna nem származik. Elbeszélgettem felnőtt emberekkel, legényekkel, tudják mivel jár egy ilyen búcsújárás manapság? Bizony volt rá eset, hogy a prosecciókat leterelték az országútról, mert pont akkor, azon a nap kellett megrendezni valami autós versenyt és szabaddá kellett tenni az utat és ezt a rendőrök, ávósok szigorúan be is tartották. Hírek szerint a búcsúsok letérve az útról, a mezőkön át, árkon, bokron, vízen keresztül folytatták a léleknemesítő, imától és énektől hangos útjukat. S talán, egy autó ment el egy délelőtt, de a parancs, az parancs, az útnak szabadnak kell lenni. Ezt így megbeszélgettük az indulókkal is, mi lesz, ha éppen most is beleesünk ilyen autós programba és leterelnek bennünket az útról? Nem baj mondták, megyünk a mezőn át... de megyünk! Jó hát akkor megyünk...!, mondottam az embereknek. Nagyon boldogok voltak a hívek, nem hagytam őket magukra, mert örült volna ám a pap, ha lemondok erről az útról, hiszen akkor már eleve kisebb a lelkesedés, ha nincsen repertoár felelős, nincsen ima és ének felelős, na meg hogyan néz ki egy búcsús proseccio kántor nélkül, ez egy kicsit megszégyenítő a búcsúsok számára, hát még pap se, de még kántor se kíséri ezt az ájtatos sereget? Tűzdelik meg útközben, a falun áthaladok megszólalás közben. Vezér nélkül, pilóta nélkül utazni!... Lázas készülődés volt majd minden házban, hiszen tán minden házból valaki képviseltette magát a búcsújárásban, volt család, ahonnan jöttek a gyerekek, a szülők, tán csak az öregek maradtak odahaza, az állatok gondozása miatt... Mit is lehet ilyenkor csinálni? Mégis csak két napi útról van szó... Két napi teljes élelmezés, etetés-itatás, ehhez kellett sütni-főzni finom ízes falatokat, mert ha máskor nem is de ilyenkor nem lehet senki se fösvény a gyomrához, torkához. Bizony reggel megduzzadt, meghízott szatyrok, dagadtra rakva húzta a búcsúsnak a vállát... Nem is egy-két napi élelem volt a táskába, egy hétre valónak megfelelő mennyiséget pakoltak össze, hiszen az utas szeret bőven enni... Kora reggel az egész falu talpon, ünneplős ruhákkal, mosolygós szemű búcsúsokkal találkoztam, amikor Ölbőre értem, mentem a templomba, mert hat órakor van mise majd indulás. Boldogságtól fűtött arcok fogadtak végig a falun... Aztán szerencsés utat kívánunk tanítóúr!... Vigyázzanak magukra! –kaptam a sok-sok figyelmes utasítást, ne engedje ám be a férfiakat a kocsmába!... ne igyanak Cellben! Rendesen lefeküdjenek ám, mert akkor nem bírják hazafelé az utat... Jöttek a kéréseknek zápora... Jó-jó így lesz, bízzák csak rám... Úgyis tudjuk, megbízunk mi a kántor úrban, hiszen maga se ivós ember... Az ájtatos asszonyi népség, már kiosztotta a szerepeket, kik viszik az él zászlókat, a keresztet... stb... Majd megkezdődött a mise... Mise végén a pap is jó utat, kegyelmekben gazdagságot kívánt..., majd minden búcsús sorakozott a templom előtt. Elöl a két zászlóvivő, mint Petőfi atyja a vén zászlótartó, hiszen a zászló mindenkor az összetartozásnak a szimbóluma volt, mindenki tudta a zászló után hol kell sorakozni, ahol a zászló, ott csapat is... Általában a sorrend a következő volt. A zászlók és feszület után általában a fiatalság sorakozott föl kb. hatosával, majd következett a kántor, és két oldalt felsorakozva és hátrább is helyet foglaltak a férfiak, majd az asszonyok... Ünnepies színpompát mutatott ez a hadsereg, amikor mindenki már a helyén volt, magam is szóltam pár szót az útról, annak imáiról és énekeiről..., majd a szekerekre felrakták a csomagokat, a pap a ministránsokkal együtt élre állt... Kezdődött az itthon maradottaktól való búcsúzkodás, ölelés, aztán vigyázz ám magadra, hangozottak itt-ott az intelmek..., majd megszólaltak a harangoknak vidám melódiája, zúgott, bömbölt az ér, s szív... Indul Jézus csapata Cellbe. Szinte figyelmeztették a harangok a mennybelieket, ha netán nem tudnának róla, itt vagyunk, indulunk, nézzetek ránk útközben. Felhangzott az ismerős búcsú ének... Jertek Jézus hívei, Mária tisztelői, szűz Anyánk kegyképéhez, hol szívünk enyhet érez... Tele torokkal, buzgó szívvel énekelt mindenki, jó érzés és szép látvány, ilyen zarándok század pk.-nak lenni... Majd a falu végénél megálltunk egy kis időre ismét jött a búcsúzkodás... A pap is megáldotta a zarándokokat, magam is búcsút intettem az itthon maradottaknak..., majd ismét megindult a hadnép, de ekkor már imával folytattuk az utunkat... A harangoknak búgó hangja is mindjobban elenyészett, már csak mint szúnyog dongásaként lehet hallani. Lépteinkkel mértük az útnak kilométereit, jó közepes ütemben haladtunk. Sömjén felé. Útközben a mezőn dolgozók sokasága kalaplevétellel köszöntötte az ájtatos prosecciót. Amikor faluba értünk, ismét felhangzott a búcsús ének, hiszen ez így dukál, a dalnak a szépsége csalogatja ki az utcára a falu lakóit. Ki-ki, keresi az ismerősét, és nagy ovációval integetnek egymásnak, ha véletlenül ismerősre bukkannak... majd Sárvárra érve: Mária, Mária!, majd Téged megyünk köszönteni, hogy kegyelmet nyerhessünk..., hangzott és vízhangzott Sárvár utcái, tiszteletet és áhítatot parancsolt a zarándoki sereg, feltétlenül rendet kívántam útközben, főleg a falvakon keresztül, nem csürhe ez, Dózsa bomlott jobbágyserege, Istennek elkötelezett katonái vagyunk... A forgalom lehúzódott az út szélére, megtisztelve a zarándokoknak áhítatát, majd a várost elhagyva, kiértünk a határba, ekkor már majd megtettünk vagy tizenöt km-t, egy árnyas helyen megálltunk, ki-ki elvégezte a maga szükségleteit, és utána reggeliztünk bőven. Senki se volt fáradt, edzett nép volt ez, munkában nőtt fel és megpróbáltatásban. Kedélyes volt a beszélgetés kb. most tíz óra körül van, egyharmadát már megtettük az útnak... hátra van még kb. húsz km, ezt is legyalogoljuk naplemente előtt... Ismét helyreállt a hadnép, indulás tovább... Imának az áhítatába burkolózva, rózsafüzér morzsolgatásának fogyasztásával felejtettük az út fáradalmát. A nap is kegyes volt hozzánk, remek kiránduló időnk van, habár mindenki felkészült valami esős időre is..., ami bizony ilyenkor nem kellemes, ázottan érkezni a végállomásra, vizes ruhában tölteni el az éjszakát. Egy anekdota a következőképpen szól: a falusi nép előtt az esernyő majd ismeretlen fogalom volt hajdanán, és egy alkalommal megeredt az eső, ázott a zarándokok népe és ekkor, ami szokás volt a falusi asszonyoknál, hátulról megemelve a szoknyát a fejére borította, majd így talált védelmet a zápor ellen... Ez megszokott dolog volt a falusi asszonyok előtt. Igen ám, csakhogy az egyik menyecske a nagy záporban, sietve húzta magára a szoknyát, azaz a szoknyákat és íme a rajta levő szoknyatárát mind a fejére húzta, s bizony kellemetlen szituációt hagyott maga után ez a sietség. Megdöbbentve vette egyik másik ájtatos hívő, hogy a Mariska úgy húzta magára a szoknyakészletét, hogy bizony az egész feneke szabadon fityegett hátulról. Aki ezt a nagy záporban észrevette, elsőben csak kuncogott a nem éppen színpompás látványban..., majd a szomszédját is meglökte: nézd ez csúfság, a valogát mutogatja... Amikor a valaki a kántort is meglökte, nézze kántor úr, ez női személy az egész fenekét mutogatja, szóljon neki... A kántor úr nem jött zavarba, amikor szintén egy pillanatra megszemlélte a látványosságot, és a következőképpen záródott le az ügy: Így énekelte a következő énekstrófát: Ne szólj neki, így fogadta... Mindenkinek mutogatja... Mária segíts!... s ezzel elvette az élét a sexnek, eső után ismét leengedte a szoknyáját Mariska is és mintha semmi se történt volna ment a tömeg előre... Nem kell nagy dolgot ütni az ilyenféle epizódoknak, de belefér az egészbe és ez is felélénkíti a hangulatot. Az út maga kb. 35-40 Km, Ölbőtő1 Cellig, tehát ha kb. öt km-es sebességgel haladunk, akkor is hát nyolc óra sétálást kíván az út megtétele. Általában estefelé van már amikor megpillantottuk a nagytemplom tornyait..., és mi van az autóversennyel? –kérdeztük egymástól, ez ideig semmi se zavarta meg a turizmusunkat... Nagy boldogsággal szemléltük a nagytemplom panorámás tornyait, majd ismét rendeztük a sorokat, egy kis kilépéssel –majd félórai pihenés után beértünk a városba... Téged jöttünk köszönteni, szent fiadtól áldást kérni... Mária segíts!... Harsogott Cell utcái, meg is teltek a kapuk, ablakok a kíváncsiskodókkal, mi pedig még hangosabb énekekkel köszöntük meg a megtiszteltetést... Megtelt a szív örömmel, áhítattal, minden búcsús a legnagyobb lelki felajánlással lépkedett a város utcáin, ahogyan érkeztünk a kegytemplom közelébe. Szép jelenet volt a következő. A város elején, amikor pihentünk, kettő futárt előre küldtünk a plebániára, kértünk ünnepi fogadtatást, ami abból állott, hogy egy ünnepi ornátusba öltözött pap segédleteivel elibénk jött, majd a menetet szentelt vízzel meghintette, áldást adott, a menet élére állt és ebben a pillanatban gyönyörű érchangú harangok, búgó szavai köszöntöttek bennünket. Leírhatatlan nagy boldogság a zarándokok lelkében, nem érezte senki se az út fáradalmait, szinte szárnyakat kapott a fáradt test, a lélek öröme mentőövként karolt minden búcsús hónalja alá, és ment, ballagott az énekszárnyalása közben a prosecció. Ez egymagában felemelő látvány, főleg a nagy létszámú zarándokcsapatnak az erőt és tiszteletet kiváltó érzése, hiszen lehettünk vagy kettőszázan is... Kiss-Mária Cellbe / Celldömölkre/ értünk a templomba. Itt a templom falai közt szinte fortesszimóba ment át az ének, felzúgott az orgona, gyertyáktól fényben úszó oltárok előtt megálltunk, majd kegyszobornál meglengettük a zászlónkat. Énekek éneklése: Szentséges Szűz Mária, Téged jöttünk köszönteni, az énekek egymásutánjában hódoltunk meg a szent kép előtt. Az üdvözletünkre megfogadott pap, a sok éneklés után intonálta: Te deum... kezdetű hálaéneket, majd a templomot zsúfolásig megtöltött hívők folytatták a hálaéneket, majd a pap a szentséggel áldást osztott a gyülekezetre, és ezzel véget is ért a mai programnak zarándoki programja. Mi következett ezután. Az idő bizony már szürke hályoggal vonta be magát, itt van az este, mit is lehet csinálni. Tudomására adtam a híveknek: mindenki keressen magának szállást. Legtöbbnek, már volt évekkel ezelőttrő1 helye, a férfiakat kértem, az ivásban tartsanak mértéket, a fiatalabbak pedig úgyis tudták a maguk programját, hogyan és mivel töltsék el az éjszakának kellemes óráit. Habár ezt tudni kell, búcsút nyerni csak teljes kegyelmi állapotban lehet, tehát gyónás és áldozás elvégzésével, tehát megtisztult állapotban kell lenni, így tartózkodni kell a szextől is, ami még ekkor, nem volt annyira hétköznapi formára kitaposva mint manapság, de akadt erre is példa, hiszen jöttek ide jegyesek is, azaz olyan fiatal nemek, akik ezt az utat használták fel örömteljes megüdvözülésre. Nagyon sokan a templomban töltötték el az éjszakát, ima, ének és szundítással párosulva, edzett ez a mi fajunk, sokat kibír... Ma szombat este van –vasárnap délelőtt ünnepélyes szent mise... Itt találkozunk... és ezzel mindenkinek jó éjt kívántam, magam is eltűntem, de hogy hol voltam ezen az éjszakában, nem tudok rá visszaemlékezni... Ki-ki hol volt, mivel töltötte el az éjszakáját, erről nem szól a rege, de mindenki nagy tisztességgel jelen volt a megbeszélt időben, elvégezte a szt. gyónást és áldozást, a kegyelem állapotában telítette meg szomjas lelkét az isteni malaszttal. Ezeken a nagy ünnepi miséken a legjobb szónokok szólaltak meg a maguk ékes, bölcs okos, nagy tapasztalattal bíró papok, akik a szónoklattannak a birtokában bámulatosan tudta a szívek titkos pitvarát kinyitogatni, sőt értett a a könnyek zsilipének a megnyitására is, hiszen vegyes felajánlásokkal érkeztek ide a zarándoknak keveréke, ki hozta magával a családi konfliktusoknak ezer és ezer válfaját, a veszekedéseknek ördögi gigantikáját, a vő és menyek közti poklok poklát, a részeg férfinak a brutalitását, a gyermekek hálátlanságát. Mindenki cipelt magával ide a búcsúhelyre valamilyen kéréssel, fogadalommal, az ifjú lányka jövendőbelijének a megtartására, vagy fordítva, és minden szónoki adottsággal rendelkező, gondolatok, érzések gazdag tárházával rendelkező papnak könnyű volt a helyzete, mi kell a betegnek? Orvos és orvosság… Mi kell a szomjasnak? Friss szomjat oltó szűzi patak vize. Mi kell a családi perpatvar megszüntetésére? Türelem, megértés. Bizony a szónok elérte a szavainak gyógyírként ható hatását, mert az egyes bekezdéseknél, már hogy milyen területen mozgott a szónok balzsamos szava, asszerint kerültek elő a zsebkendők, ki-ki a maga területi érzelem világában itatta fel a szívnek, a léleknek nemes patakjából eredő könnyeket. Egy-egy jó sírás, egy-egy jó zokogás felér a legjobb orvosságnak a hatásával. A nagy fájdalmak esetén a beadott injekció hamarosan megváltja a beteget a szenvedéseknek fogatcsikorgató fájdalmától, de nem örökre, csak átmenetileg. Ahogyan megvan az injekciónak is az időbeni hatásfoka, valahogyan az ilyen lelki fröccsöknek is van időbeni és térbeni erőtere, fogva tartja a hallgatóságot, mint a mágnesnek is van erőtere, azon belül mozgatja a vasreszeléket, a vasdarabokat, játszik velük, különböző ügyességi trükköket lehet vele elérni. Na így van a jó szónok is, amikor az isteni igazságot igyekszik értelmi szinten példáztatni, majd rátér az érzelmi területre, itt aztán bőségesen van lehetőség a könnyek áradatának fokozására, majd az akaratnak, mint legfontosabb tényezőnek jut szerepe a szónoklásban, a betegnek nem elég az orvos, nem elég az orvosságoknak a garmadája, magának kell akarni a gyógyulást, a többi csak eszköz, ami besegít a teljes felépüléshez. Ezeknek a tartalmi egységeknek, ha birtokában van a szónok, és bírja is ennek az ecsetszínező lelkek megszépítésével, akkor a hatás nem marad el, elérte a célját, a zarándokok pedig, lelki kielégülésnek hatása mellett, boldogan könyvelik el, az időben és térben szerzett fáradalmaikat. Jucus érzete, a sóval megrakott bivaly esete… Az élvezeteknek sokféle fajtáját ismerjük, amit a mai ember igyekszik a teljes egészében magáévá tenni, lehet az a dohányzás, vagy ivászat, vagy kirándulás, vagy egyéb élvezeti szerek, a legnagyobb élvezeti terület maga a biológiai kielégítés, a sex, minden ilyen élvezetnek a folyamán valami nem mindennapi érzéssel telítődik az élvező, hogy mit érez és mit élvez? Emberenként, élvezeti cikkenként változó, s talán ami az egyiknél a gyönyöröknek szivárványos földi délibábot varázsol elő, ugyanez a másiknál taszítólag hat, de mindenki keresi a maga élvezeti ágazatnak, neki megfelelő okozati lehetőségét. Mit jelent egy erős cigarettázónak csak egy slukk is, ha több időre kellett távol lenni a nikotinnak hatása alól, vagy a hasis, és egyéb, vagy mekkora testi felüdülést hoz egy-egy kupica nedűje, vagy a föld véréből egy fröccs, vagy egy zongoristának mit jelent, ha esetleg a körülmények, börtön, hadifogság, úgy hozták a helyzetet, mit jelent, ha ismét akkordjaival megtölthette zenei éhségét... Mindenki valami kielégülést keres a földön valamiben, s amíg azt nem éri el, addig sem időt, sem fáradságot, sem pénzt nem sajnál, sőt ha kell, még rabol is, erőszakot követ el, amíg annak nem lesz birtokosa, részese. És ha megkapta már a kívánt élvezetet, megpihen, megnyugszik, elpilled, mint az éhes ember, ha már tele ehette magát. Sőt ha túlhajszolja magát és telhetetlen az élvezeteknek a hajszolásában gyomorrontást is kaphat –na. Vannak lelki szomjasok, lelki élvezet hajszolók, akik nemesebb és felemelőbb élvezeti lehetőségek után futnak, akik lelkük szomjúságát igyekeznek megitatni egy-egy szép predikácóval, körmönettel, misszióval, ez a lelki sex, szinte betölti a testnek minden ízét, sejtkamráját, nem aljasodik le az állatiasságba, megmarad teljes embernek maradni, valósággal kiélvezi lelkének minden érzelmi éhségét. Gyalogolt, énekelt, imádkozott, fénnyel telített templomban, imáival ostorozhatja az egek urát. Szeme megtelik a könnyek gyémánt ragyogásával, lerakhatta terheit a feléje mosolygó szűz anya lábaihoz, elbeszélgethetett vele hosszadalmasan, kihallgatáson fogadta, minden részleteiben meghallgatásra talált, kiönthette örömét, vágyakozását, fohászát, titkos vágyait, álmait senkinek se merte ez ideig elmondani a gyóntatószékben megkapta a feloldozást, az útmutatást a további életének a folytatására. Szinte megkapta a lélek reflektorát, aminek a segítségével megtalálja mindig az élet sötét labirintusában az igaz útra vezető életszemléletét, nem kell tapogatni, keresgélni a haragjában, gyűlöletében, bosszúállásában, igazi lelki felgyógyulást kapott ezer és ezer napi tévelygéseire, problémáira. Úgy járt, mint az a bivaly, ami már majd összerogyott a hátára rakott tehertől, izzadt, nyögött, több mázsa sót kellett neki cipelni a hátán, majd hosszú útjában, amint hajtotta a korbáccsal a vad gazdája, íme a bivaly felfedezett útjában egy nagy tavat, egyenesen neki a tónak. Hiába ütlegelte a hajcsár a tónak tartó bivalyt, nem fogott rajta az ostorcsapásoknak ütlegelése, meg akart szabadulni a nagy fáradtságtól, le akarta mosni az izzadmányait, az út porát... és biz csak nem bírta az ostorcsapásokkal sem eltéríteni a bivalyt a szándékától, bele a vízbe és annak is legmélyébe, ahová már nem tudta kísérni a hajcsár, a hajcsár meg kétségbe esve ordítozott, tönkre tettél te gazember, elvész a rakományom... stb. De mit sem törődve, a bivaly nagyon jól érezte magát a pataknak lágy vizében, meg is hempergett annak felüdítő vizében..., majd amikor mégis már megelégelte a testi gyönyört okozó fürdést, kezdett kikászálódni a tóból, és mit érzett a bivaly?... Nem érezte a terhet a hátán, nem volt nehéz a súly, csak a vizes zsákokról csepegett le a víz, nem értette meg a bivaly hová is lett a teher, hiszen a zsákok a hátán vannak, de most nem nehezek. Igen a só fürdés közben a tó vizébe került, a víz megmentette a bivalyt a tehertől, pedig nem ismerte a víznek oldó hatását, de hatott a bivaly terhére, megmentetett annak szenvedélyes, terhelő nyomásától, megkönnyebbülve folytatta a bivaly az útját, az igaz, a gazdája mérgelődött a vesztességén. A zarándokok szintén megfürdették lelküket a búcsú áldásos tiszta forrás hitbéli gyógyító termát vizében. Megszabadultak lelküket bilincsbe vert földi rabságától, hiszen nincs nagyobb boldogság a földön, mint a lelki felemelkedettség, boldogság, ez maradandóbb, ennek hiánya nagyobb fájdalom az anyagi hiánynál. Az anyag is ad átmenetileg boldogságot, de az múlandó, megeszi a rozsda, a betörök birtokába juthat, de egy megtisztult lélek munkaképesebb lesz, környezetét bearanyozza lelkének harmatjával, napsugár a fagyos éjszakában, ehhez pedig csak egy kell "a hit". Csak hit gyógyíthatja meg a földi gyötrelmekben, földi kínokban, leprás sebekben fetrengőket. Boldog mosoly terítettségében ért véget a szent mise, amikor is ismét áldással búcsúztatta el a pap a hazainduló, majd hétköznapba érő zarándokcsoportokat, hiszen több helyről is zarándokoltak ide a kegyhelyre. –Ezen időközben a lányok virágfüzérekkel díszítették fel a zászlókat, maguk is mirtuszkoszorúval díszítették fejüket, majd különböző szentképekkel ékesítették fel magukat. Mindenki igyekezett az otthon maradottaknak venni valami búcsúfiát, hiszen nincs nagyobb öröm, mint az adakozás, na mit hoztál a búcsúból, jönnek a várakozók kérdése. Bizony sokan ilyenkor költik a zsebpénzüket, nem sajnálják nehezen keresett garasaikat, ilyenkor semmi se sok, semmi se drága, ajándékozni meg kedves illendőség... Az idő telik, bizony csipkedni kell magunkat, mert még az esti szürkületben meg kell közelíteni falunk határát... Amikor mindenki már megvette a kívánt búcsúi ajándékokat, nagy volt az örömteli láz, ismét sorakoztunk, a zászlók elől, majd megérkezett a kísérő pap is a ministránsokkal együtt, majd megszólaltak az ősi dallamban megszólaló ugyanaz a hangszer, ugyanazon a nyelven szólal meg, mindig és mégis mindig mást lehet rajta érteni, más a mondanivalója. Most a harangok valósággal búcsúi ékes zengése mellett szólaltak meg és ércszívüknek édes zengése mellett felhangzott: Téged voltunk köszönteni..., búcsúi dal. Rendeződtek hamar a sorok és indultunk kifelé a kegyhelyre. Pár száz métert jött velünk a pap is, majd pár szót intonált hozzánk, jó utat kívánva búcsút vettünk a Celldömölktől... A falu végére érve ismét imába kezdtünk... Csodálatos, van lakodalmas menet, van farsangi karnevál, van szüreti felvonulás, van esküvői menet... és még ki tudja hányfajtájában megnyilvánuló menet, de az mind más és más. Annak mindegyiknek megvan a maga benső tartalmi értéke, hangulata, színe, íze, mondanivalója, nagy értékű egy ilyen menetnek a látványossága, egyben megegyezik a többi örömteli menettel, ebben is van nagy öröm, de ez az öröm hasonló az igazgyöngy és műgyöngy közti való valódiságával. Itt nagyobb értékű ércre tettek szert a kutatók, lelküknek gazdagítására találtak el nem múló örök emléket, amire mindig szívesen emlékeznek vissza, örök forrás a szomjazó lelküknek, ahová mindig visszatérhetnek, ha szomjúhozzák az igazságot, ha máshol nem találhatnak megvigasztalót fájdalmaiknak enyhítésére. Üzem és zavarmenetesen tettük meg ez ideig az utat, el is felejtettük az esetleges intrikálást, amikről még odahaza beszélgettünk, tán kacsa volt az egész..., de mégis valami történt... | |
