 |
    |
 |
A dolgozók mellém álltak Ölbőn... Magam is hallottam ezekez a kitöréseket, mert hiszen ez a nagy nyilvánosság előtt, vasárnapi napon volt, a nagymisén, amikor párszáz hivő gyülekezett össze az Isten házába, amint elhangzottak ezek a szavak, kemény szavak, ki hallgatja?...ebben a pillanatban száz és száz szem ragyogott felém... tele biztatással, arcuk fénylett a mosolytól... bátorítottak minden taglejtésükkel, ne féljen, hadd beszéljen ez a bolond pap…mindenki nagy szeretettel vett körül itt a kórusban...még csak véletlenül sem lehetett volna olyan arcot látni, aki egyetértett volna Kóbor ölöngélésével.... Dehogy, pont a fordítottját láttam, úgy ültem ott az orgona padján, mint egy visszatért, hadjárataiban győztes császár, éreztem a népnek a felém nyújtott jobbját, ha lett volna itt pálmaág, tán azzal integettek volna felém. És most eszembe jutott Veronika kendője... a szenvedő, vértől, könnytől áztatott Jézusnak odanyújtotta a kendőjét, hogy törölje le magáról a meggyalázóknak, igazságtalan ostorcsapásaitól kapott sebekből kiáramló vérnek, izzadmánynak a szenvedés cseppjeit. Vagy Simonnak a csodálatos emberi magatartását, amikor látta a nehéz keresztet hordozó Jézusnak rogyadozó, megbotló lábait, odament Jézushoz és átvette a durván összeácsolt hatalmas kálváriai keresztet, segítettek mindketten enyhíteni kegyetlenkedőknek okozott ostorcsapásainak a fájdalmaiban. Nem tetézni, nem bántalmazni, nem ütlegelni azt, akit már úgyis éppen elegen bántalmaztak, ütlegeltek, szóban, tettben, kisemmizettségben, akkor nyújtani a kendőt, akkor átvenni a terheket, amikor a legnagyobb szükség van rá.. Ezt Kóbornak kellene legjobban tudni, hiszen ő volt a teológus, ő tanulta meg ezt, oly állbuzgósággal, neki kellett volna most enyhíteni a földi megkínoztatásban lerongyolódott testi sebeimet. Ha Kóbortól nem is kaptam ekkora bibliai felebaráti segélynyújtást, de a hívek összessége sietett segedelmemre, nem engedték testi és lelki hajómat zátonyra futni Kóbor által felkavart zavaros viharban… Megéreztem a kórusban lévő hívek lelkének ismeretlen hullámhosszán megszólaló, ismeretlen rezgőszámú titkos kendőjüket, éreztem a szemük ragyogásából együttérzésüket velem szemben... s csóválták a fejüket a megkótyagosodott kóborizálási humorizálásán, hiszen már máskor tett ilyen önvédelmi kirohanást a pap, elmegyek és nem lesz papotok, de sohase ment el, maradt. Amikor ismét felzúgott ezen rágalmazások után az orgona, tán sohasem szólt ilyen szépen, valósággal a sípok is azért is a legszebben rezonáltak ujjaimnak játéka alatt, ők is élni akarnak, nem némaságra születtek, játszani, harmonizálni, nem pedig színes dobozként hallgatagon belemerengeni a templomi csendben. A legszebb Mária dal csendült fel... Lelkem lángodozva ég... aki ezideig nem énekelt most még az fortéban rezegtette meg hangszálait, tüntettek mellettem, tüntettek a szép zenéért, nem pedig a kóbor féle alattomos rágalomért. Ahogy vége lett a misének, a kórusban nem mozdult senki se ...miért nem mennek az emberek mint máskor? De ahogyan közéjük érek, szorongatják ám a kezemet, ne féljen ám, ez a bolond akármit is akar, mi fizetjük magát nem a Kóbor, amíg nekünk kenyerünk lesz, magának is lesz... ez volt 1951-ben...és így sok-sok hivő jött hozzám, még az utcán is szorongatták a kezemet. Kóbor meg amint osont ki a sekrestyéből... mint a forgásból kimart kutya úgy húzta reverendát át az utcán… senki se dicsérte meg a balgaságáért, de látva, hogy engem emberi raj vesz körül, mosolyukkal látnak el, bizony keserű lett az ebédje, ismét csatát vesztett velem szemben. Tövisek adományozása... Gárdonyi a maga korában, Ady Nagyváradon merte jobban belemártani tollát a kalamárisba, nem dicsérni, csak az egyes papoknak eltévelygésére, mennyire elestek a hivatásuktól, csak a maguk trónjának a bearanyozását tartják legfőbb érdeknek, akik pedig ebben gátolják, azok vettessenek a kárhozat tüzére. Persze mit érdekelte Gárdonyit is na meg Adyt is a kutyaugatás. Nehezen viselte el Kóbor ezt a csatvesztést, de azért mindig talált valahol egy tüskét, „piszkáld ki...” c. nóta hangján, csak piszkálgatott, ahol tudott. Erről szól 117/1950. dec. 17. levele is-hiszen valóságos levelezési dossziét kelleti nyitnunk, mert az igaz, hogy a templomban találkoztunk, de csak úgy, én a kórusban, ő pedig az oltárnál, ez a két hely meg nem volt alkalmas nézeteinknek kiegyensúlyozására. Későbbiekben is folytatódott a levelezéseknek az áradata, amit majd még kifejtek. Az utókor számára mégis ebből az időbeni távolságból tisztán szeretném ezt a kántori és papi harcot megörökíteni, mert feltétlen lesz majd az olvasóim közt olyan ájtatos hivő, aki esetleg megvet ezen soraimért, mire volt szükség ennyi puskaporra, ennyi puffancsra, petárdára, nem lehetett volna szivárványos élet kettőnk között? De igen, most is azt felel, de ehhez nem Kóbornak és nem nekem kellett volna találkoznia. Ha egy róka találkozik a farkassal, már eleve mindenki tudja ki lesz a győztes, melyik tér ki a másiknak az útjából és még csak meg se kísérli a róka a harcnak a kezdetét sem, pedig a mesében, ha nem is erőviszonyok, de a rókai furfang itt-ott legyőzi a nálánál erősebb farkast... Valahogyan a két személynek az összetételéből, azaz világnézetéből volt a kettős harc, s ha most egy-két mondattal ezt igyekszem megvilágítani, tán feloldom azoknak lelkivilágában velem érzett feszültséget, akik nem voltak volna hajlandók ennyi puskaport elpocsékolni energiájukból. Igaz, kevés volna egy kötet is arra, hogy ebbeni nézeteimet megírjam, mert már mások is hasonló nézetekkel megfőzték a maguk főzetét. Egy példával, öröm nézni egy szép pár lovat befogva a szekérbe, amikor egy szóra gyü... mindkettő ló egyforma erőkifejtéssel izmaiknak megfeszítésével feszesre húzzák a szügyhámszerszámot, és szekér a maga nagy terhével elindul az erő irányába. Egyenlő erőkifejtés mellett jut csak el a célpontba a szállítmány, s útközben egyik ló se tesz a másiknak szemrehányást, miért nem húzol?... én többet fektetek bele a vontatásba mint te... mert úgy érzik közös a cél, közös a munkavégzés és abrakolásnál egyformán jut mindkettőnek.... Ez gyönyörű látnivaló Az elképzelhetetlen és merő gondolat volna, ha csak egyik ló húzná a szekér terhét, a másik csak imitálni a munkát, munkavégzést, az ostort „azt a lovat kell ütni, amelyik húz” jelszóval még ostorcsapásokat is ki kellene neki bírni... és munka után ugyanabban az elbírálásban részesítené a gazda a lustát is meg a dolgos lovát is. Ez eddig érthető is, de hogyan kapcsolódik két embernek a viszonya a két lóhoz- valaha, amíg a papi birtokok tudták biztosítani a rangot, a méltóságot, a függetlenséget, a társadalmi megbecsülést addig az volt a helyzet, igen a faluban két féle ló volt, az egyik csak adminisztrálta, mímelte a dolgot, hiszen megélt jól a vagyonából, mindenki neki volt alárendelve, gondolok most itt legfőképpen a tanítóságra. Ez lófajta húzott csak, tanított, oktatott, a művelődésnek különböző fa válfajaiban és nagy eredménnyel, s főleg csak vallási pásztorőr keretein belül, sohase ellene, csak erősítette az egyház omladozó várát, sohasem igyekezett rést ütni annak omladozó falán... megbecsülést ezért soha se kaptunk viszonzásul, a papok felsőbbrendűségüknek beléjük nevelt ferdeségből kiáradóan a tanítóságot soha se tekintette egyenrangúnak, csak szolgának. Voltak kivételek: Szombath Székely László plébánosok, de ezek ritka mint fehér holló, megelőzték korukat, de általában már eleve a választáskor a megválasztandó tanítóban a jövendőbeli szolgáját látta a pap, s nem vélte fel benne a hűséges alattvalót, eleve kizárta a győzelemből. Tehát ebben az időben is már tudtam ennek az igazságtalanságnak a fekélyén, valahogyan ezen tenni kellene valamit, változtatni kellene a szemléleten, a papságot kellene felébreszteni hamis nézeteinek az álmaiból. Nézzenek reálisan bele az életbe, tekintsék egyenlő munkatársnak a tanítót is, aki tényleg igyekezett hűséggel szolgálni ezt a földi javakkal bearanyozott papi hatalmat, de ahogyan Petőfi hirdette: „ne csak a tövisét, adjatok a rózsából is néhány levelet...” rossz idézettel... „S miért vagytok ti kiváltságosok?... Mert a jog csupán tinálatok? Ide a rózsa néhány levelét, s vegyétek vissza a tövis felét”. Hát persze Petőfi nekik egy senki, kóbor, szerelmes hóbort volt... ezek a mondatok sohasem jutottak be a parochia várába. Most is vallom, teljes hittel építettem Jézus országát a hívek lelkének birodalmában, példámon keresztül, tiszta ifjúsági életemmel, de sohasem tudtam megérteni, miért kell ekkora vagyon egy papnak ahhoz, hogy elnyerje az örök boldogságot, bejusson a fénytől csillogó isteni mennyországába, ahol az angyalok karának megdicsőülésében élhetik le örök életüket. Miért kell ekkora földi vagyon a lelkük igaz boldogítására, föld, vagyon, pénz ez igen materiál szagú, hát a mennyországba is csak úgy lehet eljutni, mint most az Ibuszon át lehet csak hét-tízezer forint befizetésével tengerre utazni. A mennyország is egy ilyen nagy pénzen megváltott Ibuszi hivatal, akinek nincsen pénze, nem mehet az Ibusz irodába jegyet venni, marad itthon a magyar tájban, gyönyörködhet egyedül, maradhat csak a falujában, a kertek aljában, vagy a az ekeszarvánál... és csak neki kell ekkora vagyon mert pap... hát a lelki üdvösséget is pénzért lehet megváltani? Mert sokszor ezért is háborodtam...mondja az egyik gazdag hivő befizettem száz misére való pénzt, vagy hagytam a templom javára öt hold földet ezért tartozik a plébános évente egy misét mondani a lelkem üdvösségére... Egyes földi bírói tárgyalások után, főleg ha igazságtalannak vélte az ellenfél a döntést, nyíltan merte vállalni, mert a bírót lefizette... ezért nyerte meg a pört... Ha az Isten végtelenül igazságos, nem hiszem el és nem is akarom elhinni a papoknak azon vallomásait, adjatok, mert Istennek adtok... szolgáltassatok misét a maghaltért, lelkiüdvösségéért... ennyire nem lehet részrehajló elég legyen egy-egy adomány...vagy pénz, vagy ha egy gazdag, főúr építtetett egy templomot, és már ekkor minden bűne megbocsátatott neki, az úrnak jobbján fog megpihenni. Visszatérve a korábbi fejtegetéseimnek mondanivalójára, sohasem értettem meg miért kell a papságnak ekkora vagyonra szert tenni, miért kell egy falusi papnak vadászpuska, tele csür, tele kamra, tele istálló, tele magtár, mert csak így juthat el Isten örök színre való látásának a megadására. Hát, akinek nincsen adományozni való feleslege, csak az ájtatos imája, vagy csak egy kis ólja, lásd az irgalmas szamaritánust, aki bekötötte a sebeket és még egy dinárt adott a vendéglősnek, ápolja a beteget... nem sebekben fekvő, sebekből vérző, kék zöldre festett kirabolt útszélén fetrengő adott a gazdagnak a semmijéből, ellenkezőleg az irgalmas szamaritánus, akinek ismét csak kevés volt, de adott. Most melyik kerül az örök boldogságnak nirvánájába? Szóval, amikor ezek a dolgok történtek már a papságnak kevesebb gondja volt az aratásra, habár a földek még megmaradtak, de mégis már kitépték a hatalmi tollaikat, amivel igyekeztek egyenesen a mennyországba repülni. Most aztán igazán egyformán kellene nekünk húzni a faluban, egyformán jutni a napi porciónkhoz, csak nagy ritkán fordult elő, amikor a tengeren elszabadult veszélyek nagyságában sorsot kellett húzni a megmaradtak között, kit fognak megölni, mert csak a megölt vérének és húsának a zabálása tarthatja életben a többit, más enni és innivaló nincsen a hajón. Emberi borzalmaknak hajszál, és szőrzetnek megborzadása nélkül nem lehet ezt elfogadni, kegyetlen önfenntartásnak tengeri törvénye, és tudva, ha egy emberi barátjuknak nem lesz elég a vére és húsa a megmenekülésig, akkor sorsot húznak a következőre és így tovább. Marad végül csak egy a háborgó tengeren, ha aztán ő is nem lesz valamelyik cetnek utolsó vacsorája... Kóbor is valahogyan így képletesen akart kijátszani az életből, dobjuk ki a kántort, nincs biztosítva a papi javadalom, ne terheljük le a falut a kántori jövedelemmel is és íme a nép sorsot húzott a papnak megrökönyödésére, őtet sorsolták ki a kivetettségre, a cet gyomrába. Hátha hitt volna teljes lélekkel Kóbor abban, hogy igen is elég a fakérge is, a madarak tojása is, mint ahogyan elég volt a szentek sorában sokaknak, akik remete életet éltek a földön és ezekkel a szerény földi javakkal is elérték a megdicsőülteknek a fényes birodalmát. Nekik is énekelnek az angyali karok, hát akkor Kóbornak miért volt kevés az örök üdvösségnek elérésére meg most a nagy jövedelme. Miért akarta az én részemet is saját malmára hajtani, nem volt elég az élet vize a napi élet malmának kerekeinek a meghajtására?... Ahogyan a két pej szépen egymás mellett, egyenlő erővel húzta a terheket, így kellett volna Kóbornak is elviselni a megváltozott világnak a menetrendjét. Kálváriai klubszobának szerepe... Többen mesélték már nekem a szhelyi kálvária templomának szép és felemelő misei hangulatát. Erre én is felfigyeltem, egy alkalommal elmenetem a délutáni misére, ami tizenöt órakor kezdődött. A sok lépcsőnek megmászása után jól kifújtam magamat, majd benyitottam az ajtót. Kellemes meleg lengett körülöttem, tehát itt fűtenek, majd alig találni üres helyet úgy a padokban, valamint az állóhelyeken. A padok mellett székeken várják ájtatos arccal a mise kezdetét az idősebb hívek. Szépen dekorált templom, ahogyan annak idején szoktam nevezni egyházi klubház még ragyogtak a karácsonyi égők az oltár körül, majd friss virágok a vázában, mindenütt szőnyeg, tisztaság, kellem az egész templom. Igen, már ezelőtt negyven-ötven évvel ezelőtt hirdettem, jó volna a templomokat is ha fűtenék, hiszen nagy télben a hőmérő közel a nulla fokhoz vánszorog, s ezért lett a templom egy-egy nagy mise után cseppkőbarlang. A sok pára lecsapódott szerteszét, ilyenkor szokott beragadni pár orgonasíp is, nem hagyta abba az ordítozását, amíg csak ki nem húztam a helyéből. Ma már ez a legkisebb követelmény, ki üldögél át félórákat hideg klubban, barátságtalan szobában, helységben. A sekrestye csengőjének csilingelése betöltötte a kápolna minden zugát, jelezve, kezdődik a mise, majd felbúg a hangszerek királya, az orgona, bársonyos szép muzsika már egymagában lélektisztító hatással bír a hallgatóra, és most jön a nagy meglepetés, jönnek sorban a ministránsok hadserege. Egyforma szép fehér, hosszú ruhában, és ami a legmeglepőbb, vegyesen jöttek a kis apródok, négy fiú és négy lány... két oldalt helyezkedtek el az oltárnál, majd középen pompás egyházi szenek gazdagságában jött a miséző pap, aki nagy bájjal szemléli végig a templom rendjét, majd lát álló idős hivőt, azonnal intézkedik és már a ministránsok, hozzák is a székeket, felkínálják az állóknak. Remek és borzalmas nagy udvariasságról tanúskodik a fiatal klubvezető, már mint a pap, nagyon tetszett ez a gesztus, érezze mindenki jól magát aki belépett e szentélybe. Festői képet mutatott ez a kis csapat, maga az oltár is remekmű. A padokon énekeskönyvek sorakoznak, és már kezdődik is az éneklés, ma még karácsonyi dalok is mehetnek. Énekléskor maga a pap is lelkesen nótázgat, előtte a mikrofon, jól érvényesül a hangja a jó hallása... nem siet, ráér, elénekelnek két-három versszakot is, s csak azután celebrálja a maga szerepét. Az egész mise alatt mindig bemondja melyik éneket, és hány strófáját énekeljük el együtt… türelemmel, de tele szívvel, valóban megtelik a hívők szíve az énekek hatása alatt szeretettel, buzgósággal, megbánással, megbékéléssel, kiengesztelődéssel, ehhez feltétlen kell az orgona és a jó kántor, na meg egy ilyen lelkes pap... Magam is nagy élvezettel hallgattam végig a prédikációt is, tömör, hitből fakadó gondolatoknak szent füzérével fonta be a hivők szívét, akaratát és eszét. Ha nem templomban hangzott volna el ez a beszéd, bizony megérdemelte volna a színészi jutalmat, a nagy tapsot, egyébként mintha Márkus László színészt látnám, ugyanaz a póz, kiállás, hanghordozás, tehát jó színész is, nemcsak pap a pap... Kedves formája volt a pénzgyűjtésnek is, egy kis szép arcú leányzó, a maga hosszú reverendájában, jobb kezét szívére tette, majd a balkezébe fogott egy kis szalmából font zsombort, laposat, ezzel a kisjézusi bájjal indult pénzkereső útjára, mindenki felé mosollyal nyugtázta az adományt, amikor hozzám is elért, bizony papírpénzeknek váltakozó névértékű pénzeit is láttam már a kis zsombor alján egymás felett feküdni. Szépen adományoztak a hivők, akik igazán csak saját elhatározásuknak birtokában tették le obulusaikat az áldozati kis zsomborkába. Jó volt látni a lelki gazdagodás mellett ezt az anyagi áldozatot is, hiszen a tudatot messzemenően meghatározza a lét. Majd egy órás volt ez délutáni egyházi klubozás, de a jólszervezettségénél fogva az idő múlása nem volt fárasztó, minden percét az ének és ima szárnyain mindenki elszakadt egy kis időre a földtől, felszállott a megtisztulásnak a légkörében, és ekkor jutott eszembe Kóbornak az elesettsége, mennyire szegény lelkülettel tudta szolgálni a népet, csak a maga csűrének, kamrájának anyagi telitettségére állította be magát, s most bebizonyosodott, igen is a muzsika, az ének elhagyhatatlan a hívek toborzásában. Ha nem volna, ki kellene találni. Mennyi meddő harcot folytatott ellenem, néma ember szavát az anyja se érti, néma templom nem hat lelki magnetikus erővel, valami hiányzik a hívek összetartozásában. Ezt most csak úgy kitérően írtam le, azok után, mit kellett harcolni Ölbőn az abszolút rossz zenei hallású pappal. Kóbor féle levelezések… Hát szóval folyik a csendes fojtogatás, a hidegháború. 1951. jan. 31. Illetékegyenértekről levelezünk. Kántori javadalmazások... 1951. febr. 15.-válaszom vagy hat pontra, azaz hat pontban adtam hangot a jogállásom mellett. Mivel úgyis csatolom ezt a levelemet is most különösen nem részletezem, de ebből is látszik mennyire sarokba akart szorítani Kóbor, hol tudna megbénítani, csökkenteni a járandóságomat, pl. a kerti gyümölcsös... Igen, amikor el kellett hagynom a volt tanítói lakást, a gyümölcsöshöz már semmi jogom nem volt, de a pap ezt is fel akarta nekem számolni. Tán a hatodik pont fejezi ki legjobban, miért voltam mindig előnyben a pappal szemben. 1951. ápr. 10. -kemény válaszban adtam tudomására az isten szolgájának a helytelen magatartását velem szemben. Érdekes pontok, amiért is megtagadtam a jegy- zőkönyv aláírását, mint jegyző és mint érdekelt fél, ugyanis ravasz módon volt ez is kitalálva, nekem mint jegyzőnek nem engedte a gyűlésről a jegyzőkönyv megszerkesztését, féltve annak igazságát, mindig a pap a maga szája íze szerint szövegezte meg a jegyzőkönyvet felfelé. Ezt a jegyzőkönyvet is teljesen a maga oldaláról mutatta be, amit nem fogadhattam el. Hogy mi lett a jegyzőkönyvvel? Újat írt e vagy fel se terjesztette nem tudom, de mindenesetre hiányzott az én aláírásom. Szeleste, 1951. dec. 8-án íródott átiratom ismét arról tanúskodik mennyire gonosz és aljas szándékkal igyekezett a pap ellenem felvonultatni a jámbor hivőket, az iratomból kitűnik, milyen árról van szó, szabott, vagy forgalmi árról? Mert az kettő, mennyiért veszi be az állam és én mennyiért kaphatok szabadon... Na meg aztán az engedékenység a nyári hónapokban... ezeket csak azért tette, bebizonyítsa a munkám kevésségét, de a téli napokhoz ragaszkodik, mert az nekem is terhesebb, miért legyen hozzám irgalmas?... Szegény Kóbor halálod után kell ezt mondani, ha találkoztál a világ bírájával az úgyis kiszabta rád a neked kijáró érdemeidnek jutalmául amit megérdemeltél. Én nem ítélkezem feletted, csak annyit, nagyon aljas, embertelen módon akartál mindig megszabadulni tőlem.... 1950. jan. 14. Vas VM. Tankerületi Főigazgatóságtól kaptam, azaz a felségem kapta ezt a leiratot, mely szerint mint nyugdíjas, azaz mint özvegyet kezelték és most meg akarják állapítani a hozzátartozóknak az ellátási összegét. Ezzel le is zártam nagyjából az 1950-51-év csatáinak levélváltási harcát, amit most majd harminc év távlatából ismét elolvastam, meditálok felette, elképesztőnek találom ezt a sok szalmacséplést, mire volt ez jó? Csak csendes fojtogatásra és gyűlöletnek a táplálására. Ma már a mai kollégák előtt teljesen ismeretlen irodalmi téma ez tán ők most más irányban harcolnak, más Kóborokkal vívják meg a harcukat más és más címen, mert hiszen ma is maradtak farkasok, bárányok, hiénák, acsarkodók, nem veszett ki a magjuk 1980-ban se. Na fellapozom az 1952. évi mappát, mit is rejteget ez a sorozatos levél. Mindjárt jól kezdődik az év. Baj van köpecen... megingott az egyházközségi pénzügyi vonala, azaz dehogy ingott meg, csak a papnak járó járandóságot nem akarják a haladószellemű dolgozók megfizetni, csak a kántori részt, így a pap gondolt egy nagyot, ismét gyűlésezett és beadta a tagoknak a maga dumáját, felfüggesztik a kántorizálást addig, amíg nem folyik be a teljes járandóság, persze elsőben a papé... Írja 1952. jan. 12-én kelt levelében a pap, hogy jan. 10-én egyhangú határozat alapján az 1952. évre a kántori szolgálatot nem kívánják... majd ha helyrebillen a pénzügyi egyensúly, majd akkor jelzik annak lehetőségét. Na ez nekem ismét hideg zuhany, jó, látom már ezzel a szerencsétlen idiótával nem lehet bírni, minden csapdát kivetett ellenem, de én nem hagyom magamat, majd meglátom én is mit mondanak nekem az emberek, ha én beszélek velük. Jött a vasárnap, mindenki kíváncsi volt, na mi is fog most lenni, csendes lesz a templom, nem lesz kántor... mindenki lesett szeleste irányában, mikor bukkanok fel a láthatáron.... Így is lett...mire beharangoztak én is ott termettem már a kórusban, nagy öröm volt a hivők arcán, ne orgonáljak? Kérdem őket.- Dehogyis nem, mit akar ez a szerencsétlen csuhás? Orgonáljon majd mi megvédjük... Bizony csengetéskor felzúgott az orgona hangja, azt hiszem a papnak a vérnyomása ennek hallatára bizony csak felszökött. Szép énekekkel dicsőítettük az Istent... békével be is fejeztük a misét, most egyet tehetett volna Kóbor, amikor meghallotta az orgonaszót visszavonul a sekrestyébe és kihirdeti a templomban, addig nem misézik, míg el nem hagyom az orgonát, azaz ha nem orgonálok, akkor fog csak misézni. Ekkora botrányt már nem akart megérni, tudta már előre, hogy vesztesen kerülne ki az aljasságából, azért erre nem vállalkozott, pedig ha egyenes úton járt volna, ezt kellett volna neki cselekedni. Nem mert szembeszállni a hivők seregével, érezte az aljas, hamis jegyzőkönyv megszerkesztését. Így bizony nem adtam le az orgona kulcsát, orgonáltam én hitelben is, ha most nincs pénzük, majd lesz később, jelszóval. Nem volt elég a napi gyötrődő harcom a mindennapi kenyérért, most a papnak vagyok teljesen kiszolgáltatva, de nem sikerül neki semmiféle fogás sem ellenem, mert mindig sikerült kivédenem az orvtámadásait, mert éreztem a nép segítségét, akik szerettek és kiálltak mellettem. Anyagilag nem álltunk jól, de rosszul sem, hiszen annyit összehozott a két állás, na meg az otthoni segítség is, így megbirkóztunk a napi gondokkal. Most utólag ezen harcokat ismét átgondolom, mennyire ráért szegény pap arra, hogy ellenem állandóan fogalmazza a jelentéseket, na meg a püspökség felé felterjessze a panaszait, amikor egyszer ismét behivatott Suakos Gyula püspöki titkár, hosszasan elbeszélgettünk az itteni helyzetről, arra kért, tekintettel, hogy idős pap már, na meg egy kicsit kucséber is anyagias, ne legyek vele szemben ingerlékeny, nézzek el felette. Éppen hogy csak azt nem mondta „megbánod azt a napot, amikor megbántod a papot”...elbeszélgetés után folyt továbbra is a csendes fojtogatás, hiszen a püspökvárban se tekintették teljesen korrekt magatartású papnak, de ugye mivel pap, tán neki mindent szabad volt, mindenki alázza meg magát előtte, ne lássa meg gyarló emberi jellemtelenségét. Hát én ezt nem tudtam sohasem elnézni, mindig volt egy ütközési pont, ahol ellentétben állottunk egymással. Az én erőm a nép erejétől származott, ha tényleg sikerült volna ellenem heccelni a két falut, akkor nem lett volna maradásom, de mindig érezték a hívek, na megint bakot lőtt a plébános úr... nem bírt velem, azaz igazságomban mindig győztem felette és ezt nem tudta megemészteni, persze a papi hatalomnak teljében ezt nem tehettem volna meg, rég kirúgtak volna állásomból, de most lehetett már... | |
