 |
    |
 |
Iskola iránti vágyaim... Munkás életbe teljesen beágyazódtam, de mégis volt egy árnyékkép mellettem, aki néha odasúgta... iskola... mikor?... de nem hatott rám akkora fájdalommal mint a kezdetén, hiszen el se tudtam volna elképzelni, iskola nélkül az életemet, hát lehet és tudok élni tanítás nélkül is?… Hát igen, ahogyan a monda hagyománya szerint egy farkas is helyettesítheti a édesanyát, Romulus és Rémus esetében, így bizony a létfenntartáshoz mi segít be, nem lehet abban szelekciózni, ami megment az éhhaláltól, vagy kötéltől. Már 1952 tavaszán lehetett hallani, valamit engedett a Rákosi hatalomnak a fagyos, rideg és elutasító szemlélete, akadt egy két okos előrelátható koponya, aki rádöbbent annak az igazságnak a fundamentumára, mennyi szakembert, drága pénzen kitanult intellektuelt dobtak a szemétdombra, reksztettek ki a szellemi termelésből, egy embert nem lehet előállítani oly gyorsan mint egy csavart, ahhoz legalább húsz huszonöt év kell, mire egy szellemi észkombájn dolgozhat, és arathat, hát vissza-vissza kell hozni azokat a z értelmiségeket, akik becsülettel dolgoznának a szocializmus aktuális munka szakterületén, akik főleg ilyen áldozatok lettek, mint én, semmi más, mint egy-két személyi bosszú alaptalan rágalmazása... Szóval lehetett hallani valami eljövetelről, kapnak állást a volt apácák, a volt szerzetes papok, persze csak civilben és nagy ellenőrzés mellett...szükség van rájuk. Bennem is a kis vágyakozások szikrájának maradványa mindjobban párasodni, majd izzadni kezdett, vissza az iskolába, hiszen a suszter maradjon meg a kaptafánál, a tanító maradjon meg az iskolánál...jelszóval mindjobban vágyakoztam a volt iskolai életre, ami tán ez ideig csak pislákolt bennem, most óriási fénynyalábbá tüzesedett, tán sikerül, ismét elfoglalhatom az én házamat, az én váramat, valahol az iskolámat. Így is néztem a jövőbe, mint a szomjas föld a nyári esőt, úgy vágyakoztam vissza, vissza, ha lehet… Kóbor plébánossal folyatott harcok, viharok... Hogy az írás beteljesedjék... tovább folyt a „Kóbor plébánossal” való harcom, azaz az ő harca velem. /Mit is mondanak az 1950-es írásbeli dokumentumok, levélváltások?/ Amint már jeleztem, az üzemi élet mellett anyuval megosztva a kántorizálást, amit ő is nagyon szeretett, volt bizony, amikor nem tudtam a szertartáson megjelenni, és ilyenkor anyu muzsikált helyettem, az ölbői híveknek nagyon tetszett a kántorizálása, de igen ám mivel velem van a szerződés és nem anyuval, Kóbor pap azonnal megtalálta a rést, hogyan lehetne ismételten rajtam egyet rúgni, azaz ha lehetne a velem való párosítást megszüntetni. Amikor írom ezen visszaemlékezést, szegény pára már megjelent a nagy igazságosságnak a serpenyőjében és megméretett, de jaj ha könnyűnek találtatott, és én azt gondolom fajsúlyban, emberiességében a kevés fajsúlyúak táborát növelte odafenn is. Inkább jó lócsiszár lehetett volna belőle, mint Isten szolgája, mert a lovakat imádta. Nagyon érdekes mellékletet csatolok a tanulmányomhoz, amelyben a múltnak emlékei jönnek napvilágra, amikor még a mester fizette a harangozót, azaz kezdetben a mester volt a harangozó, a céhmester, a kántor, a tanító egyszemélyben, akit teljes egészében a pap szolgájának, ha kell rabszolgájának lehetett tekinteni. Hiszen mindjárt az első bekezdés utal arra nemes gesztusra, amikor szétvált e kettő nemes hivatás, a harangozó és a mesteri szolgálat, akkor nagy keggyel a kántori jövedelemből vonták le a függetlenített harangozónak a 352 kg rozst, amit tőlem teljese egészében búzában vonott le a kegyes isteni szolga teljes szimpátiából. Régi javadalmazási jegyzőkönyvek világosan igazolják mily függőségben volt a mester, a kántor a papi hatalomtól, és gigászi aránytalansággal lett a kántori javadalom megszabva a papi karc mellett, habár mindkettőnek egy a gyomra, sőt a mester nagycsaládos legtöbbször, míg a pap meg csak élettársi viszonyban élhetett a háztartásvezető nőjével, tisztelet a kivételnek. A 2. pontból világosan kitűnik mennyi is volt a kántori gabonai javadalmam, na ez arra volt jó, biztosította a család húskészletét, mert bizony két disznót lehetett ennyi gabonából jól felhizlalni. Tehát ez jó volt, de a kedves olvasóm ne higgye ám ez a gabona a tanítói fizetéstől független, nem, abból ezt levonták, ugyanis pénzben beszámították ennek az értékét és ennyivel kevesebb volt a borítékban elsején. Bizony ám... vigyázott az egyház édesdedjei arra, nehogy egy fő két fizetést kapjon, de egy rókáról tudtak két bőrt lehúzni, s ez számukra természetes volt. A karc körüli viták... Állandóan baj volt a papi karcnak a beszedésével, nem akartak fizetni a papnak, mondván van neki vagy ötven hold birtoka, misepénze stb... és még erre fel karcot is fizessünk... sőt robot is járt közben...így a papi karcnak a befizetése mindig ingatag volt, azaz ha karcot szedtek, ami összeg befolyt, abból kivette a pap a magának járó járandóságát, s ha nem maradt semmi a bevételből, akkor azt hangoztatta, nem tudja a kántort fizetni, mert a karcot a kántor részére nem fizették be, dehogyis... a nép az istenadata nép azzal a tudattal fizette be a családonként kivetett egyházközségi pénztárba a karcot, hogy elsősorban a kántornak biztosítsák a bevételét, nem pedig a papnak, mert ebből később ismét kitört párbaj. Gabona járandóságot a papnak is fizették, mert ez még az ősi vizitációi kanonikai alapokmányban volt lefektetve, visszanyúlva arra az időszakra, amikor a papnak tizedet kellett minden terményből fizetni…később a mester is maga fizette, amikor az iskolában lévő betűvetésre alkalmas mester találtak a faluban. Persze, ekkoriban a karcot, a gabonát, a papi eklézsián kellett leadni, esetleg a céhmester, sekrestyés jelenlétében, az összehordott mennyiségből mérette ki a pap a kántornak is a neki járó karcot. Igen ám, pl. nálam Szelestén, amikor erre sor került úgy a téli időszakban, az iskolában játszódott le ez a gabonahordás, de nálam már külön kellett a papnak és külön kellett a kántornak a gabona kupacához dönteni a kijáró részt, nem ömlesztve. Miért? Mert a gazdáknak nagy része odahaza vagy saccal vagy pohárral zsákba mérte azt a mennyiséget, 5-10 kg-t amennyi a listán szerepelt, na az iskolában is volt mérleg, és ha teszem fel 8 kg járt nekem, és tizet hozott, nem mérette vissza két kg-ot, megérdemli jelszóval a hombárba öntötte. Sok kicsi sokra megy jelszóval, így pár mázsával mindig több volt gabonakészletem, na megtörtént, hogy a pappal is páran kivételeztek és ekkor ebből a készletből ami így összejött, mérte ki szurtérosan a pap a kántor részét, magának hagyatva a sok adományt... Erre én pontot tettem, most gyűjtjük csak a kántori karcot, a papét meg amikor akarják... mindig jól jöttem ki, de papi zsák sokszor nem akart megtelni, legfeljebb félő hívek, félve a pokolnak a gyehena tüzétől, meghozatták páran nekem is a járandóságot, de nagyon foghíjasan. Harmadik pontjában volt egy kellemetlenség is. Van kántori föld, de ki trágyázza? Egyáltalán ki műveli meg?...azaz később, amikor államosították a kántori földeket is, a volt kántori földek után járó javadalmat nem rendezték... álltunk mint a szamár a hegytetőn, ez nem fájt Kóbornak, a jóllakott ember nem érez az éhessel... Mindenben csak gáncsoskodott, soha sem járt elő evangéliumi, irgalmas szamaritánus példájával, Káin csikorgató fogát merevítette felém, ahol lehetett, csak ártott. A papi hatalmának fitogtatásával voltunk állandóan harcba, ő igyekezett mindig az én mezsgyémből valamit elszántani, amiért hadakoznom kellett ellene. Az sohase fordult elő részemről, hogy én ártsak neki a vagyoni helyzetére nézve. Mennyi meddő harc, mennyi energia folyt le a szennycsatornán, amíg egy-egy nézet valamiképpen lerendeződött. A 4. pontban aztán végleg kitört a botrány, olaj a tűzre, ekrazit a híd alá, véglegesen felrobbantottam a papban a dühnek oroszlánját, farkas fogakkal védekezett az álláspontom ellen. Miről is volt szó?... Ezt az ellentétet a hivők is látták, sőt maguk biztattak rá- „hagyja a papot, magának családonként havonta fizetünk egy forintot, ezt biztosítjuk, nekünk kántor kell, a pap mehet, van neki megélhetése...” Erre nagy biztatásra kellet a családoknak az aláírása, igen megfizetik havonta az egy forintot, de csak külön nekem, független a papi stólától... Elkészítettem a csatolt feliratú nyilatkozatot és lelkes kántorbarátok már járták is a házakat névaláírásra.../itt csak egy ívet csatolok, de megvan az egész faluról/ Miért van a papnak is jó „radar, beszervezett titkos szolgálata” már vitték is neki a hírt, baj van... plébános úr, a Czeglédynek biztosítják a havi egy forint díjat... de mi lesz magával?--- stb.... Már arra nem emlékszem, tényleg sor került e erre a fizetésre, vagy mielőtt megszületett volna a felajánlás elvetélődött a sorsnak kanálisában. Nagy lelkesedéssel írták sorra alá a családok az íveket, nekünk kántor kell, a pap mehet...jelszóval. Volt is egy kellemetlen incidens ekkoriban, emlékezetem szerint valami októberi litániára mentem át Ölbőre, ekkor már lávaömlésben volt a köztünk lévő barátsága, templom előtt állit a pap meg a Simon bácsi, aki valaha nehéz kalapácsokat emelgetett, izmos karokkal volt ellátva. A pap elém áll a templom ajtajában, a következőket adja tudtomra... Nem kell kántorizálni… egyenlőre nem szól az orgona... amíg nem rendeződnek a dolgok....stb. Menjek haza, majd intézkedik... Simon bácsi ellöki a papot... Elképzelhető mennyire megrökönyödött az Isten szolgája, a templom ajtajából löki el egy hivő... a papot... Kóbor elfehéredett, majd sírva ment el az ajtóból, talán sohasem szólt ilyen szépen az orgona, mint most. Simon bácsi pedig gyönyörködött a muzsika szépségében. Valami tehetetlen gonoszság feketéllett ki a reverenda alól Kóborból, tán a tehetetlenségnek a dühe fűtötte, hiszen már ekkor államosították a papi birtokokat is, hatalmukban megnyirbálták, mindez 1950-ben zajlott le, amikor a papi hatalmat óriási földrengés döntötte, rázkódtatta meg. Féltve Kóbor a maga földi mazsoláskenyerét, csak az ő zsákja legyen tele, mondván a kántort nem akarják megfizetni és fordítva sült el a fegyvere... Mint a csapdába került ordas, a maga tehetetlenségében nem tud szabadulni, így nem tudott tőlem se szabadulni Kóbor, a saját csapdám erősebb és emberibb volt a falu előtt. Ölbő lakói meg különösen határozott karakterű településnek a leszármazottjai, akik ha valakit megszerettek, akkor vérüket is ontották érte, ha a szükség úgy kívánta volna. Engem nagyon megszerettek, hiszen igyekeztem a muzsikával, a szép egyházi énekekkel segíteni a sebek begyógyulásán, amit egy háború, egy-egy üldöztetés okozott a fájó emberiségen. A dalok ünnepélyessége, mondanivalója, az orgona zenéje valóságos ünnepi klubbá tette a hétköznapi munkába elfáradt lelkeket és testeket. Úgy voltak, mint az oroszok idejében, amikor bejöttek, egy darabig csak hallgatja a templomba betért orosz katona a pap kegyeletteljes sápítozását, de hiába hallgatta az orosz nem értette meg a pap prédikációját, egyszer csak megunta az orosz a pap csevegését és felkiált: duma doszt... davaj muzik... és a kántornak muzsikálni kellett. Na valahogyan így volt az ölbői nép is, muzsika kellett nekik, nagyon jó hallásúak voltak az ölbői hívek... Na visszatérve az egy forintos gyűjtésre... hát bizony csakhamar a püspök várában is eljutott a feljelentés, a felháborodva Kóbor mindent elkövetve, csak neki adjanak igazat, hiszen akkor mi lesz vele. Az egyik farkas nem eszi mag a másikat, jelszóval így is lett. Kovács Sándor püspök aláírásával csatolom a választ... amelyben sok mindenre kitér... mihez van jogom, mihez nincsen.... Kóbornak központi kérdése volt, alacsonyra kell srófolni a kántori javadalmakat, tán akkor megszabadul tőlem... erre hivatkozik a püspök leirata is... „hiszen Kóbor papfalónak tartott mindig”...igen megszokták a szervilizmusnak a gerinctelenségét és sokhelyütt meg is kapták a papok, mindig csak egy igazságot láttak maguk előtt, papi igazságot, és jaj volt annak, aki nem ezt vallotta, lásd az inkvizíciónak vértanúit... Ez a püspöki leirat se hatott meg, javában jártam az üzembe dolgozni, a kettő javadalmam biztosította a család napi kenyerét... Egyház is a lelkületre hivatkozik a püspök... ma /1980-ban/ hol van a papok többségében az egyházias lelkület? Pedig ők erre esküt tettek, hivatásukká tették... lelkipásztor?... pásztor az igaz... ahogyan a rábakovácsi kanász mondotta egykor Mikes püspöknek, mindketten pásztorok vagyunk, én disznópásztor, ön pedig lelkipásztor... pásztor ide pásztor oda, mindkettő pásztor... Kóbor még abból a generációból, talajból gyökeredzett ki, amikor még az államban az egyház teljes állami hatalommal volt felruházva, teljes beleszólás a gazdasági, /Dr. Vass József frank panamája/ politikai, több pap volt állami funkcióba hercegprímás az ország nádora, aki saját kezével teszi a koronát a megkoronáztató királynak a fejére, elismerve, hogy a király is Istentől kapja a hatalmát. Erről már úgyis írtam korábban még rábakovácsi élményeimről, Pintér kanonok idejéből... végre megfosztották a papságot egy nagy gondtól, a vagyontól, maradt a csupasz lélek gondozás, ebbe pedig nehéz beleszokni, nincsen tele az istálló, nem bőgnek a tehenek, a szolgák nem sürögnek az udvaron, az asztag nem magasodik aratás után, nem zúg majd egy hétig a cséplőgép a pap fundusán... mert hiszen ez is státusz szimbólum volt, kinél meddig tartott a masinálás.... Kovács püspök is már csak az emlékezetben él, testét a püspöki templomban helyezték el, sok hódolója volt életében... szép férfi volt, az asszonyok hódoltak férfiassága előtt ...az Ernő mondása szerint, aki bejárós a püspöki várba, Kovács püspök is nemzett utódot, jelenben orvos pesten a fia... szép szőke asszony a mamája, többször volt itt a püspökvárban, Ernő bácsi ismerte az anyát is meg a fiát is... Szent emberek a papok, mégis feláll a f. sz. k. mondja közmondás. Sok pap nemzett utódot, akik mint keresztfiúk szerepeltek a nyilvánosság előtt… Kovács püspökkel voltam Ölbőn bérmáláson, amikor én kántorizáltam. Nagyon megtiszteltek ekkor, nem mint Mikes, az ebédnél a püspök mellé kellett ülnöm. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, nagyon nagy érdeklődéssel hallgatta orosz hadifogságomnak az embertelenségét, nyomorát, nagy sajnálattal vette tudomásul a szenvedéseimnek zuhatagját. Nagyon kellemes és jó társalkodó ember volt, jó színész volt, belopta magát a hívek szívébe, meg tudta nyerni magának a gazdagabb lelkiszomjazókat. Pl. a Főző Karola, többször küldött a Szűz Anyának tízezer forintot, már Kovács püspök közvetítésével, hiszen neki van hozzá készüléke, és hatalma ahhoz, hogy ilyenféle adományok eljussanak a mennyországba szűzanya verthem kasszájába és ezzel az összegekkel, megrövidítsék esetleg a purgatórium tornácán várakozó lelkeknek mielőbbi megdicsőülését. Kovács püspök vagy levélben vagy személyesen ment a Karola nénihez megköszönni a nagy összegű ajándékot, amit már postázott a szűzanyának. Karola néni nekem is mondta: milyen szép levelet írt a püspök úr...mondom én ennek a kedves rokonnak...öt-tízezer forintért én még szebb levelet tudnék írni, de a püspök úr sohasem söpörte ki az üzenetét, vagy nem vitte el neki a gyógyszerét, ezt csinálják bárgyú rokonai... Utolsó emlékem Kovács püspökről... Egy utolsó emlékem van Kovács püspökről, halála előtt már lemondott a püspöki fungálásról, szívbajokkal küzdve...de itt élt a püspökvárba. Állandó orvosi felügyelet mellett, Dr. Domonkos volt az orvosa, az orvos nagyszerű muzsikus, bérmálásokra is elkísérte mindig a püspököt, esetleg ha szükség volt valami segélynyújtásra, akkor kéznél legyen az orvosi segítség. Amikor még két lábon járó lábadozó volt, egy alkalommal feltűnt nekem a mostani Alkotmány utcában sétáló két férfi, mindkettő szép dalai volt, de egyiken valami olaszos zöld libéria volt, lódenszerűség, de nem mindennapi utcai viseletre vallott. Erre fel jobban felfigyelek e két sétálgatóra, íme hiszen a Kovács püspök ez, kiáltok fel magamban, na ez is ritkaság számba menő jelenet volt, Kovács püspök sétál az utcán.... de most nem is ez az érdekes, hanem.. a mellette elsétálok közül hányan ismerik fel benne a nagyurat, a püspököt, az isten szolgáját?... és erre fel kísértem őket titokban. Bizony-bizony „kidőlt keresztfának nem köszönt már senki”... c. műdal teljesen ráillett, biz nem láttam én köszönő hivőt, elmentek mellette mint közönségesen, és hol maradt el a kézcsók, hiszen még Pintér pap se tudta elképzelni másképpen a falu öregét fiatalját kézcsók nélkül, hát akkor a püspök!!!! És bizony nem kellett neki a kalapját megemelni, ami nagy fekete karimájú déli szabású kalap volt. Egy kicsit szomorú látvány volt, magamat láttam benne egy kicsikét, hamar elfelejtik a jó színésznek a művésziességét, a jó kultúrmunkást, a kiváló klubvezetőt, a népszónokot... másfelé terelődött a kapcsolatoknak kialakító emberi közelség. Nagy pompával temették el, magam is ott voltam a temetésen, azóta is friss virágok, tisztelőinek sokasága hordja kriptája feletti vörös márvány emlékművére, ahol arany betűkkel van a neve beírva a holtak nagykönyvébe. Letűnt és elmúlt világ, megöregedett, mint a kőszegi öreg gesztenyefa, vagy a cenki hársfasor, vagy a balatonfüredi sétány öreg fái, újak jönnek, régiek felejtődnek, biológiai folyamat, új élet hajnalodik. Kóbor pappal való csatavillongásuk után, azt hangoztatta, nem marad elmegy, nyugdíjaztatja magát, stb. Ezt komolyan is elmondta nekem, én pedig nem sokáig halogattam az ügyet, addig kell ütni a vasat míg meleg. Elmondtam pár egyházközségi képviselő tagnak... mit szól hozzá? Nem hullatunk érte krokodilkönnyeket, akkor pedig mielőbb szedje fel a sátorfáját, elég volt a kupeckedéséből, hívjunk össze egyházk. képv. testületi gyűlést és határozatilag kérjük a püspököt, hogy saját kérelmére mentse fel a Kóbor papot, és helyette küldjön más plébánost. Így is lett, egyik estére összehivattam a tagokat, elmondtam a gyűlésnek a célját, Kóbor plébános önként, saját elhatározásából lemondott, ezt velem közölte, nem akar fungálni tovább... amikor a képviselőtestületi tagok meghallgatták az elmondottakat, egyhangúlag megszövegeztük a jegyzőkönyvet, amiben kértük a püspököt, mentse fel Kóbor plébánost, és helyette küldjön más papot. Aláírták egyetemesen és Pados és társa vállalkozott arra másnap reggel utaznak a püspökhöz és beterjesztik a egyh. községi kérelmet. Ez eddig rendben is van, mindenki azzal tért haza, reggel indul Pados Ferenc és társa Szhelyre, a püspökhöz és Kóbor pap pedig hamarosan útra kel a faluból. Igen ám... ismét működött a pap radarja, volt aki a sötétség leple alatt lopódzott be Kóbor várába, elmondotta az esti határozatot... s ki állítja meg hajnaltájban az országúton Pados Ferencet, mint a Kóbor pap. Hová mész Ferenc? -kérdezi a pap-? Szhelyre, viszem az egyhk. Határozatot. Erre Kóbor nagy méreggel elkéri a levelet... majd zsebre vágta, nem viszed, ez nem a Czeglédy dolga, majd én intézkedek... és bizony Kóbor maradt... maradt még sokáig itt plébános, tehát csalódott híveinek szeretetének nagyságában. Na persze ezért a megyéspüspök úr szintén megdorgált, honnan van ekkora bátorságom egy pappal szemben, ismét nem jámborsággal, katolikus buzgósággal viselkedtem egy szentéletű pappal szemben... Kóbornak jutott eszébe ez a merészség, magamtól nem tudtam volna kezdeményezni elmozdítását, ami nem is volt szándékomban. És mennyi? Mennyi ehhez hasonló szélmalomharcot kellett megvívnom, az lehetséges, ha egy alázatos, gerinctelen, megalázkodó pipogya ember lettem volna, aki attól fél, na most a pap elvágja az örök üdvösséghez vezető köldökzsinóromat és ebben én hittem volna is, vagy bevádol Isten előtt, és a poklok tornácában készíti elő az utamat. Ja csak ezt a dajkamesét már nem hittem, így nem győzött felettem az Isten belső titkos tanácsadójának a protekciója, csak az emberi igazságban kerestem az egymásmelletti életlehetőséget... nem kellett az összekötő kapocsnak lenni a föld és menny között... Az ötödik pont is nevetséges, mindenhol a temetői fű, stb. azt a kántor élvezhette, nem ő abból is magának csinált hasznot, ezért is kellett harcolnom.. A hatodik pont meg teljesen kiszipolyozó tartalmú, ő minden misért felveszi a pénzt, biztosítani akarja mindennapra a fizetett misét és hogy ne sokallják a hívek, hát kis misét fizetett, de én orgonáljak neki ingyért. Bolond vagyok az étterembe fizetni a cigánynak, ha úgyis kell neki muzsikálni, mert így van szerződve, azaz a vállalat így fizeti. Ha akarom, hogy húzza el a nótámat, akkor majd fizetek. Na a pap felvette a maga mise pénzét kis mise címén, de tőlem meg kívánta az orgonálást, bolond lett volna a hivő orgonás misét rendelni, amikor fizetség nélkül muzsikálom... Adj irgalmat, adj nyugalmat, minden megholt híveknek stb. Ezért ismét fellázadtam... Szelestéről elmenni minden reggel és vissza az maga vagy öt km. Szeles úton...persze ha megfizetik, azaz orgonás nagymisét rendelnek a hívek, akkor nekem is tán megéri ez reggeli kis levegőzés... A kizsákmányolásnak a legmagasabb csúcsán egyensúlyozott a papság, főleg ilyen Kóborok, akik a földi hatalmukban csak uralkodni és parancsolgatni tanultak meg, de erre voltak predesztinálva, hiszen örökölték, és mint örökséget vették át évszázadokkal elébb. Itt volt pl. a fogságom idejében lejátszódott kupeckedése. Mutassam ki mennyi földjövedelmem és karcom volt 1949-ben, mert ebből akarja kiegyenlíteni Horváth Lajost, aki akkoriban ott kántorizált, nálunk lakott a később megyei művelődésügyi osztály /1980-ban/ a gyakorló iskola igazgatója lett ...mert Horváth Lajos személyesen kérte a járandóságát … Levelezgetünk...levelezgetünk...érdemes elolvasni ezt a levelét is a papnak mennyi kiskaput, kibújót talál arra nézve, nehogy nekem legyen igazam... Ki is tudná már teljes hiteleséggel végig kinyomozni mindennek a múltját, csak egy a szomorú, képviselte Kóbor annak a osztályfeletti társadalomnak a nézőpontját, amikor mindenben csak magukat tolták előtérbe. Mennyire ráért a pap velem foglalkozni, hiszen már ekkor mentes volt a papi uradalomnak, csak hűlt helyét találhatta meg, tsz marhái voltak az istállójában... stb. Mellékelem a püspökhöz felterjesztett levelemet, amire írt is a püspök megtalálható a 108/ a oldalon. Ebben a levélben írom, hogy a plébános önként mondott le a fungálásról… A szóban forgó kancellár Dr. Szakos Gyuláról, sótonyi kisparaszt gyermekéről van szó, aki a jelenben Székesfehérvár s. püspök lett, korábban Sárvárott volt apátplébános… Szó van az egy forintnak a szedéséről is, majd hogyan akarja ellenem ingerelni a híveket. Hiába szeretné Kóbor a kántorizálásról való lemondásomat, nem adom át... mert... írom tovább a levélben... Megszüntette a kántorizálást a pap... s így írom tovább a levelemet a püspök felé... most amikor harminc év távlatából ismét elolvasom, mennyire nevetséges és mennyire aktuális dolgok vetődnek el pap-tanító viszonyáról, csak azért mert csak alárendeltségi és nem mellérendeltségi viszonyt ismert el a papság... Nagyon ellenszenvessé tette magát a pap, a hivők sokasága előtt. Ez a szerencsétlen kupec, ez a kuporgató földi képmása Istennek, aki valaha ezt a pályát választotta, de nem hivatást, hirdesse a káténak összes kinyilatkozatását, amikor az állam a jelen politikájának elsőrendű feladata rést ütni az egyház bástyáján, ekkor jutott a pap a legmerészebb, agyafúrt alantos embertelenségnek a legmegrázóbb cselszövéseihez, nem kell kántorizálni, ellenkezőleg mindent el kellett volna követni a kántornak anyagi felemelésére, hiszen a szerencsétlen most ébredt fel. „Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” A hívők nyíltan kifejezték azon óhajukat, „a pap mehet, de a kántor marad”, a kántor kereste neki is a kenyeret, a népnek kellett a muzsika, kellett a zene. Hiszen amikor pap nélkül tartottam a délutáni litániákat, teljes lelki megvigasztalással, kiengeszteléssel és emberi szeretetnek telitettségével tudtam a szívnek titkos kamráját megtölteni az ájtatossággal, az imákkal, az énekek magasztos dallamaival. Nem keresték a papot, magam is felemeltem a híveket az imáimnak láthatatlan léghajójával a földről a magasba, elszakítottam őket a gyarló, gyötrődő, izzadmányos, sáros földtekéről, felszálltunk a csillagos égbolt alá, ahol csak a boldogságnak a gyönyörnek a színpompája ragyogja be a létet, ahogyan a szivárvány átfogja az eget, annak csodálatos színeivel és sajnáljuk ha elhomályosul annak színgazdagsága, boldogságba vezető hídja, s ha már nem érzékelhető, fizikailag, de lelkiekben él továbbra is az angyalok hídjának ragyogó bolthajtása. Pap nélkül is könnyeket tudtam kicsalni a szenvedő, titkos, jobb sorsra érdemlő édesanyákból, legalább azon órában, azon percekben amíg harmatozott az imámnak földi szenvedést felejtető ájtatossága, legalább ezen idő alatt megbékélve élt önmagával, menyével, esetleg az urával. Nem érzett szenvedélyes gyűlöletet senkivel, tehát lelkiekben kielégülés, megbékélést kapott, ellenben ez a a fekete csuhából kikandikáló Isten szolgája átváltozott fekete lelkű Luciferré, aki meg az Isten is felelősségre vonta az elfusizott hat napai teremtményeinek selejtezése miatt, „fukar kezekkel mérsz Nagy Úr!” szólal meg egy ízben Lucifer az úrhoz... hát igen ebből a fekete köntösből fekete lélek kandikált ki, csak azt kereste csak arra törekedett, ha lehetséges tűnjek el a templomból is, mert veszélyeztetem a dúsan megterített asztalát, egy morzsányi se kerüljön az én asztalomra. Egyébként itt kell megjegyeznem, ahogyan a Pintér pap a maga száznegyven kath. holdja mellett nem tudott egy pohár tejet se adni, ha véletlenül egy este ott voltam hála... így Kóbortól se jutott sohasem egy falat se a papi csűrből, kamrából, igaz csak 50-60 holdja volt, amiben nehezen tudott gazdálkodni, amikor másnak öt hold is már elegendőt termett. Mennyit kínlódhatott, mennyit fogalmazott, hányszor forgolódott meg az ágyában éjszaka, vasárnapi nagy döntő kijelentéséig, nem lesz orgonálás, nem tudjuk a kántort fizetni... stb. Pofátlan, és arcátlan szembeköpésre készült fel, hogy nem szakadt le alatta a szószék ekkora gazsága alatt, amikor a népet szuggerálta aljasságának elfogadására, amikor el akarta hitetni, ezzel az ájtatos lelkes és őszinte igaz kurucokkal, kieszelt, kiagyalt Ludas Matyit felérő furfangjával, nem kell a kántor... nincs rá fedezet... nem érezte ez a földi gonoszság, ha valaha össze kellett volna tartani, most igen, ha valaha szükségem volt nekem is a napi léthez, amikor üzemi munkásként tengek az életben, most kell ennek az embernek is biztosítani egy kis morzsalékot, nem féltette a moslékot, nem az ő disznai eszik meg, másé is meghízik, pedig ez csak őtet illetné. | |
