|
|
|
|
Borzalmas a közlekedés-átkozott legyen a szerzője…
Amíg lehetett addig csak tiportam a biciklit, na ez se volt leányálom, főleg zivatar idején vagy egy nagy ellenszél esetén, amikor egy helyben megálltam a szélnek az ellenhatására, bizony ha műszak alatt nem verejtékeztem akkor most vért izzadtam ezekben az emberfeletti órákban. S ha eszembe jutott sorsomnak borzalmas mostohasága és tudtam gyűlölni, sőt tudtam volna gyilkolni, vérben taposni, akkor most volt erre pillanat amikor a gazember piszkos stricit, aki erre a sorsra juttatott, alaptalanul, könnyedén tudtam volna kettészakítani piszkos testét a még piszkosabb lelkétől. Sokszor megátkoztam hasonló körülmények közt, még az utódait is vastagon befalaztam átkaimnak betonjába, főleg rideg és esős, szeles iccakában, amikor este úgy féltizenegy órakor csak tolva tudtam didergő testtel vánszorogni az országúton, ekkor volt időm átkaimnak a megfogalmazására, a gyűlöletnek kígyómérgét kiönteni az átkozott gazemberre, aki most meleg párnák alatt szunyókál, élvezi a korrupt időknek előnyét és fölényét, amit kiverekedtek jogtalanul maguknak. Tudtommal Pestre fészkelte be magát... tehát él… vagy talán meleg szobában pezsgőzik a Dárius kincsei felett, amit összeharácsolt a magyarság könnyeiből, én pedig itt fagyos, viharos éjszakában tolom a biciklimet méterről méterre, hogy mielőbb én is meleg fészekbe juthassak, de addig mennyi verejtékembe, mennyi szenvedésben, mennyi gyötrelemben kell centiről centi re vonszolnom magamat, amíg elérem a szobán kilincsét.
Oh, csak egy pillanatra lelnélek meg te átkozott földi szenny, csak egy pillanatra tudnám a nyakad erét átharapni, mindegy hogyan, mindegy hogy döglenél meg előttem te földi szennyből összeeszkábált emberképébe bujtatott vérszopó vad ordas, nem nézném hogyan és miképp, csak egyet az ősi hit szerint csak elküldhetnélek előttem a másvilágra, s szolgálnál örökre, szolgálatomra lennél kárhoz-
te földi csúszó-mászó utálat, akire meg köni se tudnék, még a nyálamra vagy méltó! Hányszor se hányszor szórtam az átkokat azokban a szörnyű utazgatásokban amikor még a kutyát se volt szabad kidobni az udvarra, de nekem menni kellett, nem lehetett a gépeket magukra hagyni, helyt kell állni. Nem számit a hó, a szél, a vihar, mennydörgés, a zápor, volt egy nyári éjjelem, amikor az ég a tüzes nyilaitól, cikkázásaitól, még félelmetes dübörgő égzengésétől zúgott az ölbői határ, nem mindennapos látvány ez, valóságos égiháborút vívtak a kanyargós villámok egymás közt. Versenyeztek nagyságban és fényben, hol itt, hol ott csókolta meg tüzes csóvája valahol valamit, tán a szalmakazlat, vagy egy házat, vagy egy nyárfát, a szem nem bírta az óriási amper, volt nagyságát, s én baktattam a kerekemmel, lámpa se kellett, mert a diszkivilágitás több volt egy esti reflektoros kivilágításnál... a félelem mellett volt egy kis gyönyör is, hiszen erre pénz nem lehetne költeni, annyi áram fogyott el egy ilyen tűzijátékban, hogy a főváros egy hétig se fogyaszt el annyi áramot, mint amennyit most tán az én kedvemért elpazaroltak a természetnek törvényszabta felelősei.
A vonatközlekedés is kedvezőtlen volt tőlünk, főleg az esti műszakhoz, mert már nekem délután négykor el kellett menni, és csatlakozást várni Porpácon és így jutottam el Sárvárra. De mit csináljak én itt huszonkettő óráig? Hol töltsem el az időmet? Ha dorbézolok, akkor miért járok ide? Nincs kereset hozzá, ha nőhöz járok, akkor meg jellemtelenség lenne, mit is csinálhatok ebben az időben?... Így jutottunk arra gondolatra, kellene egy szobát bérelni valahol arra a hétre, amikor éjszakás leszek. Béreltünk is a vasúti utcában egy szobát, de fűtetlenül, csak annyira volt meleg, ahogyan felmelegedhetett a konyhától.
Bizony hideg volt az egész légkör, de jobbat és olcsóbbat nem tudtam kitalálni. Lefeküdtem a hideg szobába, a nagy dunyhát magamra húztam, álmot csaltam a szemeimre és fél tíz felé keltett a házi bácsi, indulni kell...
Igen indulni kell, gyorsan kapkodtam, csipkedtem magamat, az üzem öt percnyire volt.
Hidegből hidegre érkeztem, mert magában az üzemben csak irodában fűtöttek a többi helység mentes volt mindennemű fűtéstől. Bizony a cement falak szívták valósággal a szegény dolgozót, de bírni kellett ezt a mostohaságot. Még egy rezsó se volt a kezünkben, legalább valami meleg teával enyhítettük volna a télnek, a hidegnek a vicsorgatását. Na ilyenkor szoktam egy kicsikét lazítani, a leglassúbb járatra engedtem a gépet, majd magamra öltöttem vagy húsz zsákot, már üreset, fészket csináltam belőlük, és mint didergő állat behunyt szemmel, de éber figyelemmel próbáltam a sötétben a perceket órákra hajtani. Bizony egy-két órát is el-elszundikáltam, mert egy zsáknak a felöntése kitartott majd két óráig. Fűteni nem igen lehetett ezt a nagy hodályt, habár lehetett volna egy kályhát beszerelni a közelben, de talán tűzveszélyes lett volna a próbálkozás, így inkább fázzon a szegény cselovek, majd kibírja hidegnek a fagyos voltát.
A téli munka ezért is volt oly embertelen, jól felöltöztem, sok gúnyát vettem magamra, így lehetett csak valahogyan ellensúlyozni a télnek a didergését.
Habár az éjszakai műszakot általában szerettem, nem volt annyi ellenőrzés, nem volt mozgás a telepen, csendesebb volt a munkatempó. Most utólag gondolok egy rezsóra, vagy egy villanymelegítőre...
Az aknákat lerakták Koroncaiék...
Mostanában voltunk színházban, Karinthy Ferenc „Házszentelő” c. darabját mutatták a veszprémi színészek, a mai felső tízezernek, vezérigazgatóknak, „Túl jól élünk, ez a baj, vagy túl ostobán” mondja a darab egyik tragikus hőse... Utánozni akarják a volt főispánokat, kegyelmes urakat?... Figyeltem a nézőközönséget, itt is ültek mai tízezerből jó páran, bizony nem mertek tapsolni az igazságnál, amikor a darabban játszó párttitkár, orvos, népfrontos, na meg a kis gebines élik a maguk gyönyörűséges harácsoló, hivatali tekintélyükkel visszaélő, dőzsölő, renyhe életüket, nem riadnak vissza az erkölcstelen, illegális embertelenségtől sem, tunyaság, közöny, ostobaság, tévhitek, vad indulatok tobzódnak a szereplők, az emberi relációk megoldatlansága, megoldhatatlansága? Maga az író is keresi a kivezető utat ebből kavarodottságból, mikor találkozik az ember emberiességgel ,mikor lesz úrrá a hatalmon lévő mai felső tízezernek az esze, lelke szinkronban az elhivatottságában? Közéleti visszásságok, csalások, sikkasztások idővel, pénzzel, mások kiszolgáltatottságával, s kérdi az író, kinek jó ez? Annak a pár kiemelt kádernak, akik sokszor csak Tisza virágzási időt élnek? S jönnek helyettük még éhesebbek?
A nagy tobzódásban észre akarja téríteni a mai arisztokratákat „Ne felejtsétek el, hogy honnan indultatok el!... kik voltunk, legalább az akkori álmainkat ne mocskoljuk be. A széttört igazságot nem egy embernek kell összeragasztani, összerakni, hanem bennünk lévő vasfüggönyt kell felhúzni, a magán és közéletben szocialista emberhez méltóan, tisztességgel kell élni. Nem a szocializmusból, hanem a szocializmusért kell élni.”
Csak hallgatott a néma közönség, akinek nem inge ne vegye magára... figyelt erősen kidüllesztett szemekkel, tán egyes jeleneteknél, vagy kiszólásoknál szeretett volna láthatatlanná lenni, hiszen Karinthy tükröt tett elébe, íme ez vagy a hatalmidnak a szemétdombján, szégyelld magadat, csak a vadászpuska, a kacsalábon forgó nyaralónak a megépítésig kell a szocializmus neked, csak házi buliknak, majd piros lámpás hárem megteremtésére kapaszkodtál fel a nép bizalmába, hogy ebben tobzódjál, duhajkodjál. A dolgozó népnek bérén, amit ellopsz a havi keresetből?...
Keserű gúnnyal és egyben megvetően szemléli a darabban szerephez juttatott volt grófot, aki látja ennek káderrétegnek a tobzódását, majmolását, ők is szeretnének Eszterházy, Festetich lábnyomdokába lépni. Tobzódni, pazarolni, de aljasabb eszközökkel, olcsóbb erőbefektetéssel, nincs különbség köztük abban, azok is a nép izzadmányából dőzsöltek, mint ahogyan most a mai tízezernek jó pár tagja a manipulálásnak labirintusában igyekszik jelenet és jövőjét ha kell hatalmi, vagy agresszív úton valutává változtatni.
Nekem bámulatosan tetszett, talán a nagy csend azért is volt a nézőkben, szokatlanságnak az erejével hatott, mert ami szunnyad a dolgozóknak milliójában, de felszínre nem kerülhet, mert akkor találkozik a vasököllel, a vezérigazgatóknak sok-sok kis vezérigazgatójával, mondj igazat, betörik a fejed... és most íme közvetlen a színpadról élő eleven emberi, vér és húsokból pucér meztelenségben bemutatják a mai kornak /1980/ társadalmi fonákságát, boncasztalra kiterítve látni
a szocializmus testét operáló vezérek, főkáderek képében /orvosokat/, akik avatatlanul is érdemtelenül saját önző, maga hasznát, tőkéjét gyarapító, kéjelgését tartják legfőbb szempontnak, szakavatatlanul felőrlik a nemzet éléstárát, megfertőzik annak köztisztaságát, megvetést is gyűlöletet aratnak a munkájuk felett. Ezért csak hallgattak a nézők, tapsolni nem mertek, mert úgy érezték magukat mint a kányák, amikor a nagy hóban találnak valami finom ételmaradékot, vagy szalma köteget, félve kezdenének hozzá, perceken keresztül csak figyelik a csaléteknek a környezetét, minden gyanús, miért éppen itt van ez a polyvaköteg? Mi lehet alatta? Mert az állat is okos ám... gyerekkorunkban volt egy erős vascsapdánk, ezt a vascsapdát kivetettük valahol a hóba is a körületét polyvával, figyelemfelkeltésére behintettük, majd pár kukorica szemet is szórtunk, de ezt már közvetlen a csapda tetejére... az éhség nagy úr, aki éhes nem lop, csak elveszi... csak nézegeti a kánya a csalétket, amikor már semmi gyanúsat nem talált a csapda körül, csak közelebb, csak közelebb lépkedett, majd amikor észrevette a szép pirosló kukoricaszemeket, azt is megkívánta, majd kapkodni kezdet, de amint kapkodta, bizony a súlya alatt a kánya alatt elcsattant a kányavas is és fogoly lett a madárkából.
Itt is csak hallgatott a színpártoló tisztelt közönség, hiszen volt itt olyan is, akinek a szerepét megszemélyesítette a darab, városi és megyei funkcionáriusok, na habár a közmondás azt tartja, hogy a jelenlévők azok kivételek... mint ahogyan remélni is szeretném, de azért egy városi tanácstitkár, vagy egy jelen lévő vezérigazgató csak nem tapsolja meg a színdarabban szereplő hasonló beosztású kollégájának embertelen fonák gyarlóságait. Farkas nem eszi meg a farkast, szokták mondani, így bizony gyér taps, heptikás tetszésnyilvánítás volt az első részben, na persze ez volt az expozíció, majd amikor a tetőpontra hágott a gyilkosságnak az eltusolása, azaz hatalmi, baráti hamisságokkal, még az orvos is megvesztegethető volt. Ugye most már elhihető, hogy annak idején az a sok-sok magyar, akik csak úgy elhaltak a moloch kínzókamráiban, akadt orvos, akik ártatlan halotti bizonyítvánnyal igazolták magukat a hozzátartozok előtt. Mennyire csűrték-csavarták a gyilkosságnak az igazi voltát, hogy mentse magát a vezér a vád alól, míg aztán csak zsákutcába került a tagadás...
Nagyon nagy élvezettel és elmélyüléssel ültem a színházban, mert nekem van párhuzamos élményem az volt dzsentri életnek, ehhez hasonló szivárványszínekben mulatozó világról, de ezek született dzsentrik voltak, nem azzá lettek. Míg a mai dzsentrit megjátszó botorkáló, ingatag, lábadozó, kóborló lovagok valahol a földes szobának a közös konyhának, zsupptetős kúriáknak voltak a leszármazottjaik, akik most hirtelen jutottak a javaknak, hatalomnak a birtokában. Készen kapták az elődök vérrel áldoztak ezért a világért, a maiak nem sok erő, ész, befektetést kellett áldozniuk, hogy félistennek képzeljék magukat a nép oltárán.
Most kérdem, ha ma már van mert van író, költő, akik nem félnek ezeknek a nagy kádereknek a bosszújától, akik nem riadnak vissza attól, hogy hamis vádakkal a börtönben kapnak egy cellányi lakosztályt, akik merik a nemzet testén élősködő
ál alispánok és földesurakat utánozni kívánó, és nem kívánatos elemeket az irodalomban nyilvánosságra kiteregetni, kirakatba tenni. Kérdem, tán majd lesz író, aki majd egyszer majd meri a tollát belemeríteni annak a sok-sok mártírnak a vérkalamárisába, akik zömmel ártatlanul, hamis vádak özönében nem tudták tovább életüket folytatni ebben a bosszúálló világban, amikor kínzó kamarákban, börtönökben, internáló táborokban aszalódtak csonttá és bőrré, mert egy-egy „besenyő” személyes bosszújának a hálójába kerítette, és annak labirintusából sokszor csak a halál kapuján át volt szabadulás.
Ez a pár ezer „besenyő” ragadta magához a hatalom kancsukáját, s jaj volt annak, akit bevádoltak és a bábbíróság nem bíró volt, hiszen a laikus bírák mellette is nagyobbrészt „besenyők voltak”, halál reá, hogy mi a bűne nem számit, egy sémita vádolja, halálnak halálával kell bűnhődni.
Hiszem, van ennek már irodalma, van ennek volt vértanúi, hiszen tömve volt velük minden börtön, telitettek voltak az internáló táborok és ha most ezekről statisztikát csinálhatnék, bizony a haláltábor mentői, akik kéjelegve zárták le a kapukat, a börtön cellákat, a háttérben kilencven százalékban „besenyők” voltak. Mikor lesz majd bátor író? Amikor ezekről is készülhet egy realisztikus színpadi dráma, véres tragédia, amikor gyűrűbe fogták a kiszemelt áldozatot, és ehhez csak egy „besenyő” kellett, mert a többi sietett a hajtóvadászat soraiba belépni, kölcsönösen segítették egymást, te eljössz nekem tanúnak, én elmegyek neked tanúnak jelszóval... nem volt itt feszületre tevő, vagy bibliára tevő kéz alatti eskü, egy „besenyő” amit mondott az egyenlő volt a „Korán” igazságával, jaj volt annak, aki kétkedve fogadta a vádlónak szavát... Csak azt nem értem a nagy baráti országunkban miért lett szűk a cipő, miért kérvényeznek ezren és ezren /„besenyők”/ kivándorlási engedélyért az orosz belügyhöz. Mi az, ami nem tetszhetik ebben a tejben, vajban, úszó Kánaánban? Talán nem megbízhatók? Vagy fajilag nem tud diffúzionálni a haladással, vagy... de hogy ezrek és ezrek hagyják el az orosz hont, azt napjainkban halljuk a rádión keresztül.
Szintén elfelejtették ezek az átkozott „besenyők” tisztelet a kivételnek, mert akad, hogy honnan jöttek, és hogyan jöttek be ebbe az országba? Egy kis batyu a kezükben, majd évek folytán pedig kezükben volt az ország páncélszekrénye, a mag aranyával, ezen keresztül a hatalmával, zsaroltak, csaltak, duruzsoló macskadorombolás közben fosztották ki a magyarságot, falun és városom át üzleti, gyárpolitikai, államvezetési méltósági funkciókat ragadtak magukhoz, de egy se volt köztük kubikus, zsellér, gulyás, sertéspásztor, vagy aratómunkás.
Bámulatos ügyességgel építették ki a hatalomnak, a pénznek vándorlássához az élet köldökzsinórját, ezt mindnyájan tudjuk, akik ekkoriba éltünk és csak az a szomorú, honnan jöttek és hová kapaszkodtak fel, vértől áztatott magyar röghegyeken át, fel a magasba, hogy onnan taszigálhassák le mindazokat, akikből éltek, akiket kiuzsoráztak, akik bérletet adtak számukra, akik befogadták.
Műszakokról indulás haza...éjszakák borzalma
Egy zimankós éjszakában, amikor vége volt az esti műszaknak és indulnom kellett haza, de merre most? Sömjénnek? Vagy a szelestei vasút fe-
lé? A városon át, és a szelestei vasúti sorompónál rátérni a vasúti sínek mellé és így hazafelé a kietlen embertelen hideg, fagyos éjszakában... Sokszor kinéztem az üzem ajtaján, de bizony még csak az orromat se mertem kidugni, akik pedig felváltásra jöttek, féltettek, Gyuszi bácsi ne induljon el, életveszélyes az idő, meghűl, megfagyhat útközben és... Maradjon itt az irodában, meleg van... és majd meglátja, hogy mennyire enged a kegyetlen idő, kíméletlen éppen úgy, mint a „besenyő volt velem szemben”... Többször mérlegeltem az időt... nem javult semmit a vihar, felülni nem igen tudok a biciklire, legfeljebb csak a védett területen, azért úgy határoztam, a vasútnak megyek, egy darabig véd a város, majd az erdő... két óra alatt csak haza érek... határoztam magamban...
Amíg a város falai némi kis védelmet adtak a ruhát tépdelő vad orkánnak, addig csak haladtam pár-pár méter előre, minden izmom megfeszítésével... de bizony amikor elhagytam a sárvári síneket kikerültem a váti országútra, na aztán jött ám a vadkannak minden marcalkodása, tépett, szabott, dobált, nem kímélt semmit se csak lépésről-lépésre rövidítettem meg a hazafelé való utat. Sokszor megálltam, hátat fordítottam a természet vadságának, de az bőrömig, tán még azon keresztül is hasogatta a testemet, nagy forróságot éreztem majd verejtékeztem, s következett a fizika ismét, izzadság, párolgás, hőveszteség, fázni kezdtem, dideregtem, látni csak egy lépést láttam, hiszen csak sunyi módon lehetett a szememet kinyitani.... s most kérdem, volt időm megfőzni bennem a gyűlöletnek gyilkos átkát.
Besenyők, de megvertetek...
Ha most a kezembe kerülnél te átkozott gaz... ízekre szednélek szét ebben a fagyos éjszakában, ami átkot egy ember a szótárába össze tud gyűjteni, az mind kevés ahhoz, ahogyan én ezekben az éjszakákban megátkoztam ezt a gazembert, ezt a piszkot, aki ennyi szenvedést juttatott osztályrészül számomra...
Ugye egy színdarab ebből is ki tellene, csak még nincsen toll hozzá, nincsen bátor kéz, nincsen nyomda, aki ezeket betűkbe, párbeszédbe tudná foglalni.
Ezen előadás alatt se tapsolna a nézőknek nagy tömege, mert ökölbe szorítva tartanák a kezüket, vagy a csodálkozástól, meglepetéstől szólni se tudnának. Na meg ott ülnének ilyen gazoknak a fia besenyői, aki csak nem tapsolnának apjuk, nagyapjuk gaztetteik felett, de egyet tanulhatnának, ne játszák meg a kakukk madár szemtelen szerepét, hogy biztosítsák a maguk életüknek a folytatását, kiszórják a valódi fiókákat. Szegény anyamadárka, ha tudta volna előre, dehogy is etette volna ez a behemót nagy mostohakölykét, de engedte élni, fejlődni, de nem várta tőle azt a gazságot, hogy saját fiókáit hangyamartalékká teszi, mert neki már szűk volt a hely, és nem elég egy fióka mennyiségű eledel, kéri az öt-hat fiókának az eledelét, így el kell pusztítani mellőle az éhezőket, és él azoknak az elpusztításából, döghalálából. Ez kellett nektek ti kor rákfenéi, remélem tanultatok sorosotok tragikomédiájából, habár hamar elfelejti a jelen a múltat, és azt hiszi, ismétlődhet ismét a történelemnek vad retorziója.
Aki karddal támad, karddal fog elesni, mondja az írás. Ugye kedves olvasóm a szenvedéseimnek magazinjának hombárnyi szenvedésemnek elkeseredettségének már ismered a Káini gyűlöletnek, de csak ez az egy „besenyő” elleni vádját.
Legborzalmasabb erőpróbát a tél követelte tőlem, főleg a lehetetlen közlekedés, a vonatcsatlakozás rossz volt Porpácon át, akkoriban meg autóbusz még emberi formában se született meg a forgalom számára. Ehhez egy ellenszél, esős, havas, barátságtalan idő kellett, és már ökölbe is szorult a kezem, ekkora árat követelt tőlem ez a gazember, és vele az egész fekélyes rendszernek politikai áramlata, nem volt kímélet, a férgese csak hadd hulljon, mit számit egy halandó? Ha a reggeli műszakra kellett indulnom, akkor már hajnaltájban figyeltem az időt, esik? Fúj a szél? Honnan fúj? Segít? Ellenszél? Mindezeknek a figyelembevételével kellett indulnom legalább hajnali fél ötkor, hiszen útközben valami akadály is jöhet, láncszakadás, gumikilyukadás, és ekkor gyalogosan is be kell érni a műszak kezdetére. Mégis csak tizenkettő kilométer, akárhogyan is veszem, ha kedvező volt az időjárásról való megfigyelésem hajnaltájban, valami lelki öröm töltött el, nem jelentkezett valami lelki kínnak az előérzete, mert magában véve ekkori negyvenegy évemmel, hátam mögött a háború, hadifogság, börtön, internálótábor, állásveszteség ugyancsak szereztek valami idegleülepedést, mint ahogyan a vízkő lassan észrevétlenül rakódik a kazáncsövekre, úgy rakódtak ezeknek megpróbáltatásainak ideg vízkövei az egész énemre.
Elégtételvételére már nincs időm...
Leírhatatlan és szavakban nem lehet kifejezni, mekkora lelki és testi erőt kívánt tőlem ezen időszak, s valami valakit megátkozott a földön elképzelhető átkaival, nekem volt időm fogalmazni a szomorú éjszakában hazabanduklónak szálanként, és csokronként szórni erre a gazemberre, aki ilyenkor a meleg párnának kellemében fürdőzik. Csak egy pillanatra találkozhattam volna vele ebben az idegtépő állapotban vele, csak egy percre tudtam volna birtokolni énjét, nem bántam volna, ha örökre rács mögé jutok, legalább elégtételt szolgáltattam volna ennek az állati szörnynek, de sajnos csak az éter hullámain tudtam megközelíteni. Ezt a hullámot meg nem vette egyetlen készülék sem. De feltétlen meg-megjelenek átkozott rágalmazottnak az agytekervényeiben, és ilyenkor óvatoskodik, szimatol, nehogy elérje az ártatlanok elégtételt sóhajtozóknak a lesújtó ökle. Tán elég is ebből ennyi, úgy sem tudnám oly nyomatékkal leírni s mennyi szenvedést, nélkülözést, mellőzést, megalázást szerzett ez a gazember nekem, és ilyenek gazoknak, azaz ilyen gazok kezébe volt a vezetés gyeplője, csak nekik volt szavuk, ezeknek a vérszopó piócáknak, akik mindig a nemzet testén csak a páholyok kényelmét tudták kiverekedni maguknak gazdasági, politikai és főleg a tőke hatalmában. Remélem egyszer, akad író, aki majd meg meri írni e kornak torzszülöttjét, mit szültek ezek a vandálok a magyarságban, mennyi könnyet, vért, szenvedést követeltek a bábbíráskodásnak a jogasztalán. Akik csak az ő sugallatuk hatására küldték áldozataikat a vérpadra, kötélre, vagy golyóra, vagy rácsos szobára, mert éhes volt a Moloch-áldozatra vágyott, és jaj volt, aki nem szolgálta embertelen jogtiprásukat, akik nem vetették magukat alá a követelésüknek, akik józanésszel felkiáltottak: semmi vétket nem találok ebben az emberben... Ez nem lehetett, az ilyent állásától megszabadították, üldözték.
A történelemnek sok gyalázatos baklövése volt már, de ekkora gyalázata kevés akadt a magyar történelemnek.
Persze, amit most leírtam ez nem behízelgő azoknak a „besenyőknek”, akik a bosszú lándzsájával böködték halálra az áldozataikat és azt is tudom, hogy áldozatnak jajveszékelése még nagyobb ütésekre bírják a korbácsolót, szinte eksztázisba jut, habzik a szája az ütések alatt látott kínok felett. De ha a mai kornak gyermekei, akik még csak súrolják a harminc évtől lefelé való élethatárt, az szinte csak ámulva és bámulva hallja ezeket a történteket, nem hisz a sorok valódiságában, hihetetlennek véli, hogy ezek a békés külsőt álcázó jámbor némberek egykor kancsukájukkal tetoválták kék zöldre az áldozatukat. Persze ismétlem eltelt már vagy harmincöt esztendő a siralomhazának Szentmihály lovának áldozatai fölött, persze sohasem látták ezek a nyomorultak Szt. Mihály lovát, legfeljebb csak egy szállító valamit, egyszerűen nem hiszik el ennek az időszaknak azt a szomorúbb korszakát, amikor ezreket és ezreket vontak ki a mindennapi élet forgatagából és ők vigyáztak arra, nehogy hamarosan napvilágra kerüljön az ártatlanságban megvádolt, számukra: halál reá...
Nem vigaszképpen, de nálamnál sokkal nagyobb egzisztenciák kerültek a sittre, lettek a pribékek játszadozó egerük, hol ruhásan, hol ruha nélkül kéjelegtek az áldozatuknak ájulásán, amikor egy kanna hidegvíz leöblítéssel ismét visszapofozták beléjük az életet.
Azt is el kell itt mondanom, igen is voltak és vannak a besenyők közt érettebb, okosabb, előrelátóbbak, akik kivonták magukat ebből szégyen cirkuszi akrobatikus golgotából. Sőt fékezni igyekeztek elvadult indulatukban megrészegült hitsorsosukat, de mit törődik a vad, ha már a szájában van a véres áldozat, nem gondol akkor arra, tán éppen ez lesz a veszte, jut a vadásznak puskacsövére, vagy örömteli jóllakottságában egy elrejtett csapdába. Igen voltak ilyen tartózkodó emberi érzéstől túlfűtött, visszahúzódó besenyők is, akik ma is büszke fővel járnak kelnek fel és alá, nem kell félniük esetleg attól, hogy egykor megjön az idő, amikor törleszteni kívánja az áldozat a kapott szenvedéseknek karátjait.
Már úgy vagyok, mint Ady, én már öregember vagyok... de azért veletek ujjong véreim proletárok.... megfizetünk mind, mivel csak tartozánk... legalább itt és most rovom le követelésemet, tán nem is volna jó, ha ismét egy leszámolási, törlesztési időszak következne be a naptárban.
Nem volna hajóskapitány, aki vállalkozna, hogy a feldúlt lelki viharban tengődő és vergelődő, hánykódó vérhullámzásban meg tudná menteni az áldozati kosokat, aki vad dühhel és szenvedéllyel megfizetni, azaz csak törleszteni kívánna annak a múltbeli sebek begyógyítására, mert ha be is forr egy seb, a varrata ott marad örök mementó és nagy felkiáltójel, miért volt ez? Miért kellett mindezt elszenvedni, miért kellett a kegyetlen sors boncasztalára felfektetni, amikor semmi testrészem nem volt beteg, csak az örök emberi gyűlölet forralta úgy fel a bonctannak a képviseletét, hogy se hallott, se látott, mint a kőszirti sasnak mindegy hogy mi, csak áldozat legyen a szájában, csak a karmai közt érezhesse síró-rívó kis nyuszikának az éltető husikáját. Hát így voltam én is, és sok-sokezer magyar, voltak, akik túléltük, de sokan már örök hazában élik szellemi világukat.
Ami legfőképpen felborzolja szőrömet az a tehetetlen báb állapot, nincsen olyan karakter fent, aki ki merne állni és reformizálná az 1945-ös állapotoknak sebesültjeit, elitéltjeit, odakiáltaná…állt, elég volt, mennyit kell bűnhődni egy taknyos és rohadéknak a bosszúja miatt?...Ugyanis ha ma olvasom az újságban, megvertek egy rendőrt... felpofozták az ellenségeiket, vagy bicskával léket nyitott a testén, megdöbbentő enyhe ítélettel záródik a bírói ítélet, pl. mostanában volt egy szomorú eset, egy rendőrt agyonrugdalt egy nő, férfiak segítségével, hathónapi felfüggesztett büntetést kaptak... Uram Jézus, ha én csak ennek a morzsáját is csináltam volna... ma már egyenlő lennek az anyafölddel. És ami legborzalmasabb, hányszor és mennyit kellett nekem bűnhődni ennek kettő szar besenyőnek a piszkos vádjának gazsága felett, és volt magyar bíró, aki tudott paragrafust találni az aljas besenyőknek kéjelgő, igaztalan vádja felett.
Én elhiszem azt is, aki majd ezeket a sorokat olvassa, tán egy kicsit túlzottnak véli a tollamnak a hegyét, tán egy kicsit felnagyítottnak véli még most is a soraimnak a dörömbölését, de ha egy pillanatra megáll és gondolkodik, aki ismét ítélkezni akar felettem, akkor gondolja végig a golgotám állomásainak a vérrel teleitatott állomásaira, meghurcolás, többször, éjszaka jöttek értem... vádat koholtak ellenem, az ügyész ellentmondást talál a hazug zsidók kihallgatásánál... Kleint és Singer a két gazembernek sakálordítozása mellett... internálás, majd börtön, családtól való szétszakítás, nélkülözés... megvetés, állásvesztés, kilakoltatás, majd három éven át hármas műszakra járni, naponta huszonnégy km-t lebiciklizni viharban, esőben, ellenszélben, napsütésben... mentél már viharral szemben? Fagyos, jeges éjszakában toltad már egyszer is a vaksági sötétségben a biciklidet kedves olvasóm?... Nem tudom úgy színezni, nem tudok oly feketén írni, hogy csak egy kicsit is éreztessem a bíró, ha volt bűn és bűnhődésnek a nagyságát, és még tartana ma is, mert hiszen a nyugdíjamból elloptak pár évet, azaz annyival kevesebbet fejtett a nyugdíjosztály, mert az internálási időt nem számították be és még a mai napig se orvosolták ezt a gazságot.
Amikor elitéltek az az idő nem igazságszolgáltatás volt, az besenyőknek gazsági időszaka volt, amikor a maguk jelszavával éljek: keresztény koponyákkal fogjuk az Andrássy utat kikövezni, kirakni... ilyen jelszók hallatára mondtak ki ítéletet, megcsúfolták a magyar törvénytárat, Haynau, Bach korszaknak tükörképét állították maguk elé. Nem kellett vád, csak akadjon vádló a besenyők közt, az meg mindig akadt és akad ma is… ehhez maguk alkalmazták a haynaukat, nem volt védelem, csak ítéletvégrehajtás...
Ha ezen időknek a szenvedésit lehetne valami, de valami mértékegységben kifejezni, kg vagy liter, vagy méter... nem tudom hogy egyáltalán lehet e így mértékkel összehasonlítani a szenvedéseknek lelki és anyagi romlásnak óriási nagyságát, amikor ha egy kristályvázát összetörünk, mekkora érték ment el... de pótolható, de amikor egy emberi testet törnek össze, amikor egy érző lelket kínoznak, gyötörnek, csak a bosszú álláspontjára helyezve a vádlókat, csak az értheti meg, aki maga is valaha szenvedett, akit valaha álmából ávos spiclik verik fel...
Amikor karperecet kap az a kéz, ami oly sokat tett népének a felemelésére, amikor szégyen volt a velem való találkozás, mennyi megvetés, mennyi meggyalázás, csak így lehet felfogni és egy kicsikét érzékelni írásomnak ezen sötét sorait, persze lesz aki elítél, mert hiábavalóságnak tünteti fel e sorok sokaságát. Minek utólag ennyit fanyalogni, minek a begyógyult sebeket ismét felszabdalni? Minek a leülepedett kristálytiszta tavat beiszaposítani? Minek kell korommal a tiszta arcot elcsúfítani? Ha azt mondom ez fizikai törvény bennem, mint ahogyan télen a vízzel telt üveg a fagyban szétreped és nincs más ellen törvény, ennek végbe kell mennie, a vitorlákat magával ragadja a szélnek hajtó ereje és viszi-viszi előre, vagy fel a magasba... ez törvényszerűség, ha azt mondom most nekem már más lehetőségem nincsen, nem tudok elégtételt venni ezen két gazon, nem is kapok se erkölcsi se anyagi kárpótlást /mint ahogyan ők kapnak elégtételt a nyugati tőkés világtól/ hát legalább itt nyerjek és nyerjen elégtételt az elszenvedett percek, órák és évek, a fájdalom enyhítését sokszor részegséggel igyekszik enyhíteni a kárvallott. A szesz szigetén akar enyhülést kapni a vele történt bántalmakért, vagy duhajkodik, ha kell még öl is, a felszabadult, a rabláncon vezetett bika, amikor kirángatja magát a vezetők karjaiból, mily vadsággal száguld... egy Toldi tudott neki megálljt parancsolni bátorságával, hangos kiabálásával, de megfékezte a vadságában tomboló húskolosszust, azt szokták mondani, ha mérges vagy, ölj meg egy fekete tyúkot... ugyanis amíg ezeket a műveletek elvégzed addig a mérged is elszáll... nekem most nem mérgem van... hanem van egy gazságra épült embertelenségnek emlőjén pöffeszkedő kéjelgős kártétel és én erre a mai napig nem kaptam meg a gyógyírt, nem kaptam meg az elégtételt, semmit, velem szembeni tartozást nem szokta az ember elfelejteni, legfeljebb ha nem tudja az illetőn foganatosítani jogainak törvényszerűségét, hát akkor mint behajthatatlan adósságot arra az időre felfüggesztik, amikor ismét fizetőképes lesz az én adósom. Kérdem, mikor lesz az én két gazember adósom abban a fizetési helyzetben, hogy engem kárpótoljon, minden tekintetben?
A történelemben sok fajtájú elégtételt láttunk már, amikor ki így, ki úgy fizette meg a tartozását, vagy örökre beírta a múlhatatlanságnak követel oldalára...
Egyedül csak ez a lehetőségem van és nincs már más aduttom, amit bedobhatnék a kártyák közé, csak ez a végkielégítésnek a formája teszi lehetővé, némileg csökkenteni volt testi és lelki kínjaimat, ahogyan a hasoperáció akárhogyan is sikerül, de örökre még a sírba is viszi magával a seb forrását, az nem tűnik el, megmarad a testen a varratoknak a helye, a késnek finom metszete. Mindig, mint megmásíthatatlan bizonyítékul szolgál az elkövetett orvosi beavatkozásra.
Ezt a sebhelyet az idomulása se tünteti el úgy, hogy abban hazudni lehessen meg nem történte felett, az általuk okozott fájdalmaknak sebhelyei örökre megmaradnak bennem, ezt letagadni nem lehet, tények és bizonyítékok igazolnak engem és ha egyszer lesz magyar igazság, mert lesz, akkor meg már ki követelheti az én követeléseimet. Ki fogja már számon kérni sebhelyeimnek forradásának fájdalmait? Sohase voltam bosszúálló, nem kívántam másnak böjti napokat, de lehetséges, hogy megéheznék és akkor még marcangolni is tudnék.
Hát ennyire rossz volt üzemi munkásnak lenni?... Erről nincs szó, sőt voltak nagy előnyei is, ami felejthetetlen volt az egészben, velem véghezvitt előzményeknek testi és lelki összetöröttsége, felemésztése, hiszen ha mindent összevetek és egybeakarom csomagolni a megbántásaimnak lelki és anyagi halmazát, hát aztán igazán csodálatos, hogy a nagy megpróbáltatások mellett nem roskadtam idegileg a bolondok házába, vagy nem kellett még szemfedővel letakarni a meggyötört fényét kioltó szememet, mennyire kellett vigyázni mindig maradjon egy kis tartalék arra, ha még tovább kell gyötrődni az emberiség piszkában, mert mindig készen álltak a végleges fényemnek az eloltására és talán erre is pályáztak, ez lett volna nekik megnyugtatóbb, a halottak nem beszélnek...
Amikor az üzem életében már mint emberként kezeltek, az első perctől fogva nagy szeretettel öveztek körül, de ők maguk is érezték és tudták és ebből nem csináltak ellenem a munkástársaim ügyet, tudták, hogy a az Imperiál világhíres ló is megbukna az igavonásban, mert ő futó és nem húzó alkatura lett kiképezve. Hogyan lettem volna magam is zsákoló, amikor majd egy fél életet az agynak a termékeiből éltem, s ebben volt nagy és nagy a Nagy Dénes telepvezető, Filo a helyettese, de a többi zsákoló kisportolt munkásbarátaim. Nem szidtak gyengeségem mellett, mosolyogva vették tudomásul nem ebben a szakkörbe való vagyok, mint ahogyan egy irodalmár sem tudna kellőképpen egy fizikus nagysággal versenyre kelni és mégis becsülik egymást, mert mindegyik a maga szakmai területén nagy, alkot, és művel, engem is így tároltak el maguk között, amiért én mindig nagy hálával állítok ismét itt nagy tiszteletet a volt munkatársaimnak.
Hogyne, ekkor még kántorizáltam is, a vezető erről tudott és volt olyan eset, amikor el kellett kéretőznöm az üzemből, mert nekem temetni kell, mint kántornak. Ilyen esetben nagyot mosolygott, de nem kérkedett, mit képzelek én? Még ezt is reakciós, ideológus... nem -nem ez történt ha kértem a vezetőt, már sokszor érezte is a kérésemet... megint temetni kell... igen...és megoldotta a helyettesítésemet... Nem lett kisebb a tekintélye Nagy Dénesnek, de mint ember nagyot nőtt előttem. A többi munkatársak is tudtak ezen másodállásomról, hiszen itt dolgoztak ölbői munkatársak, akik tudták, na megint mennem kell, temetés lesz Ölbőn.
Megvett kis motorom elhagyott…
Maga az utazgatás, azaz a lehetetlen időben való közlekedés volt egyedül, ami végleg kikészített, amiért is gondoltam, veszek egy kis motort azzal görcsösítem vele a távolságot. Emlékezetem szerint a sótonyi káplánnak volt egy eladó kis motorja, azt vettem magamhoz kipróbálásra. Na erről tudtak is munkatársak, és nagyon vártak mikor robogok be a kismotorral, hiszen ekkor még a motor státusz szimbólum volt...
Az első nap ölbőn szeget kaptam, na mire valaki beragasztotta biz már rég megkezdődött a délután műszak, de várt a váltó barátom a gépek mennek... nagy csodálkozás közepette kellett elnézést kérnem mindenkitől, akihez a késés tartozott... mosolyogva elkönyvelték a defektet, megköszöntem a barátomnak a túlóráját, majd kifizetem, vagy visszaadom... eddig nem is volt baj...
Valahogyan a műszak után haza is vitt a motorkám, nagy öröm volt, habár a mai késést egy kicsit röstelltem, de mégis csak pihenten érkeztem a munkahelyre ez pedig sokat ért.
Másnap ismét nagy büszkeséggel indultam a műszakra, egy kicsit emelt is elesettségemnek a mélypontjából, hiszen már motoron megyek a munkahelyre... de ismét tragédiával végződött a motorozás... ismét Ölbő közelében valami műszaki hibából megállt a kis jószág és nem volt hajlandó tovább vinni... Ismét kések?... ez nem lesz jó... hamarosan kértem Ölbőn egy biciklit kölcsön, mint az őrült hajtani kezdtem, nem kellett fürdőt venni, így is csöpögött rólam a víz, nagyot néztek a szakik, mi van Guszti bácsi? Sajnos ismét hűtlen a kis motor hozzám... és ezzel beláttam nem megbízható a motor, a műszakról késni meg szabályos, ismét elővettem a saját biciklimet a kis motort pedig visszaadtam a gazdájának, csalja meg őtet, ne engem...
Anyagilag se volt olyan rossz munkahelyem, habár már nem tudom a kereset pénzbeli nagyságát, de nyugodt életet adott, nem zaklatott senki se, vége volt a műszaknak, mehettem bárhová, nem követelt tőlem a párt, a nőszövetség, a MDISZ, Défosz… s ki tudja hányféle szervezet, az mind csak hajtotta az embert, most a begyűjtés miatt, most az aratás miatt... ekkor a pedagógusok mélyen a béka kloákája alá kerültek tekintélyükben, mert lábtörlő volt a pedagógus a faluban, csak rajta keresztül akart mindenféle népi szerv érvényesülni. És jaj volt annak a pedagógusnak, ha pl. a kiküldött nőtanácsi káder nem kapta meg a tanítótól azt a nagy támogatást, amire ő felkészült már... ekkor ordított a párt központban, ez a reakciós, ez a népellenes magatartás... stb.
Persze mindig voltak szerencsések a pedagógusok közt, akik nagy élvezettel mindig kimaradhattak a szervező, építő, munkából, mondván úgyse érti, nem tudja csinálni és így megmaradhatott az ismeretlen hősök sorában...
Ekkoriban volt az a szokás, de később is még az 1950-60-as időkben is jutalmat azaz ki kaphat jutalmat a pedagógusok közül, azt az összes népszervezetek kiküldötteinek együttes véleménye döntötte el... a következőképpen. pl.. említtek egy falut, ott dolgozik pl. Cserjés Pista... aki nagyon agilis és derék káder...és ekkor leszavaztatják a meghívott döntőbizottságnak a tagjait, ki javasolja jutalomra ezt a derék embert?... Volt már aki mellette szólt... de... és most jön a de... a Nőtanácsnak a kiküldöttje elmarasztalja, mert legutóbbi nőtanácsi ülésén a tanító elvtárs nem tudott nagy hallgatóságot biztosítani.... Hát akkor adjunk neki?- kérdi az elnök. Nem érdemli meg, mondja a nő... hát akkor nem adunk neki... levették a napirendről. Jött egy másik pedagógus a színre...pl. Szalmás Péter... x faluból....
Kezdik a káderozást...na kinek van mellette vagy ellen valami észrevétele? A párttitkár mondja én nem ismerem... a Kisz hasonlóan nyilatkozik, majd Defosz kiküldött se ismeri, senki se ismeri, hát akkor adjunk neki jutalmat? Igen adjunk neki... hiszen nincs senkinek se ellen kifogása jelszóval...
Csak az hibáz, aki dolgozik és ki tudott volna annak idején annyi üres kongó, fejnek szimfóniázni, hogy lehetne zongorázni azon a zongorán, amikor egy húr sincs benne. Hogyan lehetett volna eleget tenni annak a sok papírtekercsnek, amit összehadartak, csak azért... legyen adminisztráció...
Hogy kit jutalmazzunk... c. históriát csak hagyományként írtam le, mert bizony kiszámíthatatlan volt a Fortuna, kit és kinek borítékoznak jutalmat. Nehéz volt szolgálni az új úrhatnámokat, akik hatalmuknak teljes súlyával nehezedtek a pedagógusokra, hiszen csak ezek húzták az igát, mint mindig, a falu tanítóiból regrutálódott mindenféle posztra, csodálatos mennyire bele tudott illeszkedni. Dehogy is illeszkedni, saját bőrét védeni, beágyazni magát a kornak védőbástyája mögé, mert bizony ha egy kicsit megkaparta ezeket a nagy és hirtelen nagyranőtt uborkafára felkapaszkodottakat, hány féle színben szerepeltek már az életük színpadán... ebben volt egy kis jellemtelenség is, na meg pillanatnyi hatalmi vágy, amit meg is kapott egyik másik, de gyökeret nem tudott ereszteni mélyen, a legkisebb vihar ismét elsöpörte a szereplők láthatárából.
Miért is hozakodok most elő ezekkel a problémákkal? Meg kell mondani, az éremnek is két azaz három oldala van... a jelenben mentes voltam mindennemű zaklatástól, egyedül a Koroncai, akkor sárvári járás párttitkára akart bosszút állni rajtam, mert nagyapapát szorongatta, még ütlegelte is nagyobb összegű kölcsönjegyzésre, s ekkor emlegette, majd gondom lesz a vejére is, aki nem sokáig lesz üzemi munkás! Ez a Koroncai a jelenben 1980-ban a munkásőrök megyei parancsnoka volt, itt ment Szombathelyen nyugdíjba, nagy-nagy kitüntetések dekorációjának misztikumában, ez akarata Nagy Dénest , az üzem vezetőjét azonnali kirúgásra rábírni... de Dénesnek több volt az emberi szeretete, mint Koroncainak hatalmi gyűlölete, s nem engedett a gaztett szenvedélynek, nyugodtam dolgozhattam az üzemben.
Ekkor a létszám már kb. ötven és hatvan között mozgott, de talán jobb volt, amikor csak negyven körül voltunk munkások, jobban összetartott a kis munkáshad, jobban értékeltük egymást.
Üzemi életből...Sárváron...
Mindjobban otthonná vált az üzem, leküzdöttem minden nehézségét, lelkiekben, testi-fizikai értelemben, hiszen a munkaköröm már egyensúlyban a testi erőmmel, mindjobban törzstagnak számítottam már egy-két év után.
Egyedül megmaradt az időjárásnak szeszélyessége, eső, vihar, hideg stb... ezek ellen nem tudtam teljesen védekezni, és ha szenvedtem, akkor egy-egy ítéletidőbeni hazavánszorgásom alatt megteltem epe gyűlölettel, ha kellett volna, még ölni is tudtam volna a nagy elkeseredettségemnek vulkánikus lávájának tüzében. A nyári időszakoknak a hullámzását azt még valahogyan kiegyensúlyoztam, de aztán voltak percek, órák amik az emberi türelemnek messze meghatványozták az erejét, mese nem volt ...főleg befelé, műszakkezdésre menni kellett, mert volt rá eset, hogy a műszak végén vártam az enyhülést, vagy esőben vagy a szél orkánjában, de ekkor türelmesebb voltam.
Közben kulturális, sajtó propagandista is lettem, bizony az üzem területén kezdtem az olvasómozgalmat kialakítani, ami igen jó eredménnyel zárult.
Napi sajtóolvasók lettek a munkás barátaim, nagy számban rendeltem meg a napi sajtót, ezen a téren az üzem élvonalba került.
Nekem se volt rossz anyagilag se, mert kaptam egy bizonyos százalékot és ez jó volt...
Mindjobban felfúrtam magamat a munkáshatalomnak hegy belsejébe, majd annak tetejére jutva, mellette még a kántori teendőket anyuval felváltva elláthattam, nem volt elkeserítő a helyzetünk. Az átallásnak kezdeti fokán már túl voltam. Nem zavart semmi külső se, pl. ha a városba kellett menni üzemidő alatt, ahogyan voltam úgy volt jó, zsák elém kötve mint kötény, vasporosan vetélkedtem a kéményseprűkkel, ha ilyenkor véletlenül összehozott a szerencse egy volt baráttal vagy ismerőssel nem zavartattam magamat ezen szokatlan külső eleganciámmal.
Többször kellett a Dénes kis motorját javításra eltolni, mindig örömmel toltam végig a városon, senki nem vette ki a kezemből, sőt nem is adott kárpótlást, de ha lehetett ilyenkor a derekamra tekertem egy remekbe szabott új zsákot, amiből remek szalmazsákot lehetett csinálni. Hiánycikk volt a szalmazsák... mi kellett hozzá? Négy egymázsás zsák, csak varrni kellett és már tömhető is volt, ami igen jó fekhelyet biztosított faluhelyen, mert még ekkor a rekamék, ágybetétek elérhetetlen árban kellették a magukat. Bizony sok szalmazsáknak hordtam meg az alapanyagát, ami akkoriban úgy emlékszem darabonként húsz forintért ment, jó mellékesként jött a háztartásba.
Valahogyan nem is számított különös szabálytalanságba, hiszen mindenki ezt csinálta amit lehetett. Azt szokták, mondani, ami nincs betonba öntve és nincs lecsavarozva, azt mind megmozgatható, gazdát cserélhető. Erre is csak későn jöttem rá, hiszen hosszú időnek kell eljönni, amíg a dolgozónak a látása megélésül ahhoz, mit és hogyan lehet valamiből pénzt csinálni. Nem nyíltan, de nem is bújva, ha érkezett az üzembe egy magvizsgáló felettes, mindig úgy kellett elrendezni elmenetelét, hogy legalább tíz, vagy húsz kg, aprómag fehér vászonzacskóban az autóba kerüljön, amiből gazdagon tudott valahol elszórakozni. Ezt a manipulációt többször láttam, de soha nem hiányzott senkinek ez a hiány, mint ahogyan nem hiányzott senkinek se az a pár zsák se, évente elment az üzemből kb. kettőszáz… mert hiszen ez volt a legkényelmesebb megoldás aprópénz szerzésnek. Egymás előtt nem is takargattuk ezen gyengébb hibáinkat, sőt biztattak engem is, csak egyet? Igen ez is elég egyszer. Ezrével voltak stószolva a zsákok, és ami a legfájóbb volt, százával rohadtak valahol a sarokban, áztak, amit aztán évvégén leírtak.
Egyszer elfogott a takarékossági láz, látva azt a sok aprómagot, ami elszóródik szerteszét, és azon keresztül rucsnizunk, járkálunk, szemétté válik ez a drága mag. Mondom a vezetőnek, engedje meg, hadd söpörjem mindig össze ezt a rengeteg aprómagot, naponta egy-két mázsára rúgott a pocsékolás, és ismét öntsük fel a garatra tisztításra, és ebből dotáljanak engem is, na meg az üzemnek ez megtakarított többlete, érdemes volna egy embernek csak söprögetni, így is gazdagon megtérülne a havi bére. Igen ám, erre nincsen státusz, nem lehet egy munkást ezen a címen tartani, inkább vesszen évente több ezer forintnyi érték. Mert nincs rá keret, nem lehet egy seprőt csak ezért tartani.
Később ráébredtem az üzem még ekkor se termel veszteségesen, csak nyereséggel zárja az évet, hisz ekkora magas áron exportált aprómagvak dollárjai minden ráfordított percet, forintot bőven megtéríti. Így bizony rengeteg mag ment a szemétdombra.
Vasár és ünnepnaponként nem volt üzemeltetés, nem kellett dolgozni, így a kántori teendőket zavartalanul tudtam folytatni, úgy Ölbőn, mint Szelestén. Talán így kiegészülve a munkáséletem a kántoriak mellett nem volt annyira kibírhatatlan, nem éreztem magamat annyira elesettnek, hiszen még akkoriban az orgonálás a népi vezetés, éltető erőt adott mindkettőnknek. Anyu is járt bizony hajnali misékre, reggel hat órára Ölbőre, fagyban, hóban, esőben, az adventi időben, de még csak egy villanymelegítő se akadt, gyertya lángjainak a melege adott egy kis felengedést a hideg templomi majd nulla fokig süllyedő hőmérsékletben. A hideg orgona billentyűkön játszani nagyon kellemetlen volt, habár a hajnalnak ez az ősi szép szokása meg mégis felemelte az ember szívét. Ezeken a hajnali miséken nem tolongott az ájtatos hivőknek a tömege, de mindig szép számmal burkolóztak, főleg asszonyok a nagykendőkbe, mert ekkor még a kabát is szokatlan volt, így tartották meg testük melegét, ének és imaszárnyán felemelkedve, keresték lelkük melegét.
Hol van már a tavalyi hó? Ki csinálja ezt már?...a mai évtizedek földi zarándokának hihetetlen mese, el se tudja képzelni ezt a munkatempót. /Ez még 1951- 2-re szól/...
| |
|