Kántorizálás... 1950-ben…

....1950...jan... és most hogyan tovább?....
A kántori állásomban megmaradtam Szelestén, így abban fungáltam továbbra is, sőt hamarosan meghalt Harmath József ölbői kántor, így oda is meghívtak kántorizálásra. Na mégis maradt valami kis reménymentő öv, egy kis szigetecske a nagy háborgó óceánban, ahová kiköthettem, ahol egy ideig dolgozhattam, némi kis kenyeret is adott a család asztalára.
KÁNTORIZÁLÁS
1950-ben…
Szóval, nem mindenkit fal fel a cápa, aki a tengerbe esik, valahogyan mi is így voltunk, bármennyire szorították a nyakam körül a hurkot, annyi levegőt azért mindig tudtam szívni, amennyi az élet további viteléhez elegendő volt. Magáról a kántorizálásról már korábban irogattam, nemcsak tanító voltam, hanem kántori oklevelet is nyertem a képzőben, így most ez a kis zenei képességem tartott fenn az elmerülésből. Ahogyan János vitéz talált a vak éjszakai erdei sötétségben egy lángoló fényrést, aminek irányában vetette magát, az igaz, hogy a zsiványok tanyájára bukkant, akik nagy ijedelmükben elhatározták János kivégzését, de az ész győzött vandál erő felett. Így lett nekem is a kántorizálás mentsváram, életvíz a haldoklónak, ha nem is csurgott belőle nagy jólét, de azért cseppent belőle életkedv.
Hamarosan felszámoltuk a répceszentgyörgyi ideiglenes lakásunkat, áttelepültünk Alsószelestére, a kiskastélyba. Békében és szeretetben éldegéltünk a ház lakóival egyetemben, főleg Némethékkel, akik nagyon vallásosak voltak, nagy tiszteletet adtak a kántori munkámnak. Józsi, a maga csodálatos szép bariton, majd basszus hangjával betöltötte a templom minden zugát, nagyon sokat segített a kánorizálásban. Mindig szerettem volna Józsit valami énekiskolába beíratni, vagy Szombathelyre valamelyik dalárdába beíratni, de mindig volt valami akadály, hol időben, hol munkában és így elkallódott a gyönyörű ősi tehetségnek szép baritonja. Bárhol, kocsmában, lakodalomban, vagy vendéglőben, ha énekelt a Józsi, nagy csodálattal hallgatták a szép, tiszta csengését a gigájának.
„Be kár, hogy...” nem sikerült a torkából pénzt csinálni, pedig adva volt minden képessége, mert hiszen humorban, jókedvben, mesélésben utolérhetetlen.
Tán egy külső hibája van, ha ez hiba, nem mer levetkőzni, mert mint a gorilla oly szőrös a teste, és ezt mindig eltakarta a nagy nyilvánosság előtt.

Tán most mindjárt melegében mesélem el Markó Józsinak, itt a kastélyban szerzett tapasztalatáról.

Csavarszerzésnek története...

Csavarszerzés
Józsi élénk fantáziájú gyermek volt, tán örökölte a sokoldalú, igazi ezermester felfogású apjától ezt a remekbeszabott észkomplexumot, mert az átlag gyermeknél mindig egy jó fejhosszal előbbre járt a többinél.
A falusi gyermeknek más a szórakozható gyermektere, mint a városinak, tán azt is mondhatnám gazdagabb lehetőségek is kínálgatják magukat a játékos kedvű gyerekeknek, főleg, ha abban a gyermekben van valami életre, furfangra, tenni akarásra való játékos jókedv.
Józsiból sohasem hiányzott a cselekvésre való tettrekészség, mindig akadt egy kés vagy egy ostor, vagy egy szőrlabda, amivel napokat lehetett kitölteni játékos kedvvel.
Sokat hallott a vadászatról, sőt ha volt körvadászat, szívesen vett részt benne, mint hajtógyerek, hiszen mi volt nagyobb örömnél, ha a bozótból sikerült menekülésre ösztönözni a megbúvó nyulacskát, vagy a tarka-barka színpompás ékes fácánkakast, valóságon afrikai őserdőnek rikoltozó, ordibáló pápuaiak szerepét játszották végig a körvadászat alkalmával. Tán még díjazni is lehetett volna azokat a hajtókat, akik több áldozatot tudtak a rejtekhelyről puskacső végéhez kergetni. Szelestén pedig nagy hajtóvadászat volt mindig, hiszen a Baich báróhoz érkezett török Jusuf herceg értékes valutában fizette ki a vadaszati szenvedélyét, nagy ünnep volt mindig a falunak, ha a herceg körvadászatot rendezett a szelestei határban. Kitüntetettnek érezhette az magát, akit meghívtak erre nagyszerű vadászati hadszíntérre, napi szórakozottságot jól megfizették, a hajtók aznapi keresetből bőségesen tudták éhségüket és szomjúságukat kielégíteni. Azt hiszem a korábbi kötetben már erről írtam is, így most nem is akarom a Jusuf herceg kalandos szelestei történetét részleteiben megismételni, de ha nem írtam volna meg, akkor úgyis visszatérek ezekre az eseményekre.
Szóval és tettel, Józsi rájött arra az ősi vadászati stílusra, nem kell puska, hiszen ekkor nem is kaphatott volna fegyverviselési igazolványt, tehát puskáról hiába ábrándozott, az ősembernek se volt lőporos puskája, de még csak nyila se, mégis tudott finom vadhúst enni. Ehhez nem kell más, csak egy jó fütykösbot, a bot végére egy nagyobb fajta csavar, sróf, ez a súly ad a dobásnak valami nagyobb fizikumot, erőt, célba kell venni a fekvő nyulat, jó dobás, sikeres célzás után pár bukfenc az eltalált nyúlnál, esetleg még egy kegyelmi döfés a tarkójára, ne sírjon, vagy szenvedjen és már érezték is Józsiék a finom nyúlpaprikásnak, vagy nyúlpörköltnek az izét.
Ha netán nem lehetett volna nappal hazaszállítani, mert hiszen a vadőr, vagy a járőr figyelmes lenne a meghízott nagyhasú gyerekekre, akkor elrejtették a nyuszikát valami pontos helyre, csalittal befedték, majd a szürkületben ismét találkoznak vele, és akkor kerül csak igazábul a nyúzókésnek bonctani asztalára. Igen ám, ahhoz hogy jó furkós, srófos botja legyen a Józsinak, hol vesznek

kb.3-4- cm-es lyukú csavart, hiszen ez nem is olyan könnyű szerzemény, de csavar nélkül a bot meg nem megy olyan nagy sebességgel és nincsen neki gyilkos tette. Nem kellett sokáig várakozni Józsinak és a barátjának Mészáros Jóskának, mert egyszer nagy unalmukból felderítő munkára mentek fel a kiskastélynak padlásterére, semmi célzatossággal, csak úgy, esetleg tán galambtojásra bukkannak, vagy ki tudja, mit rejteget a padlásnak a zuga.
Amint végigpásztázták a padlásnak minden zugát, mint az éjszakában lévő reflektor besugározza a terepet, Jóska hittelen ugrik nagyot, te Józsi gyere ide, mekkora sróf van itten!!! S már ezzel el is akarják venni a helyéről, de valami nem engedi... mi lehet az oka ennek? Amint jobban szemügyre veszik az akadályt, akkor látják ám a nehézség okát, hiszen ez nagy csavar lehetett vagy nyolc centis nagyságú, remek állású, csak valamihez hozzá van csavarozva, egy vasrúdhoz, amin menet van.
Nincs vész, szólt Józsi, majd hozok valami szerszámféleséget, és majd segítünk neki a vasrúdról való lejövetelhez. Józsi el is tűnt, hozott magával valami szerszámfélét, majd igyekeztek feszegetni a vasrúdhoz hozzározsdásodott srófot hajtogatni, ami bizony csak nem akart engedelmeskedi a gyenge karjuknak, de csak feszegették, erőltették, és csak sikerült a holtpontról kimozdítani az ősi csavart a helyéről.
Nagy örömpír lepett el bennünket, nem dolgoztunk hiába, mesélte Józsi, és menetről menetre hajtogatták lefelé a csavart. Amikor már csavargattuk kb. jó tizenöt centit felfelé, a kiálló rúd is egy kicsit lefelé csúszott, az is megmozdult, de sebaj a csavar mindjárt a kezünkbe lesz, csak még egy kis türelem, remek nyulászó srófos botunk lesz, mindennapra biztosítjuk a konyhai nyúlpecsenyét, vagy a fácánt... Csavargatjuk, srófolgatjuk a srófot, már csak pár menet van hátra, mindjárt a kezünkbe lesz a remek súlyú botvég. S csudák csudájára, amikor a csavar leesett a rúdról, ebben a pillanatban a rúd is eltűnt lefelé, a helyén egy nagy lyuk maradt, de egy óriási durranás hallatszott fel a padlásra, mi történt? Kézigránát robbant? Egy pillanatra lekukucskáltam a lyukon át a Plessing báró szobájába, amit ott láttam az egyenlő volt egy földrengésnek a katasztrófájával, e pillanatban nagyobb volt az ijjedelem, mint az öröm. Félelmünkben azonnal kerestük a szökésre való kivezető utat, majd egy bokorban elrejtőzve figyeltük az eseményeket. Napok multán az inasok elmesélése folytán tudtuk meg a szomorú cselekedetünket, és az okozott óriási kárt...hogy, hogyan eshetett le kb. majd másfél mázsás óriási rézcsillár? Hiszen nagy csavarral volt a tetőszerkezetre felerősítve. Hogyan jött le a csavar? ...megindult a nyomozás...csendőrség...cselédség...mindenki gyanús volt, akik a kastélyban egykor is megfordultak... mi állandó rettegésben éltünk… de megjátszottuk az ártatlant... még a gyanúsításnak a legkisebb nyomát se mutattuk, hiszen pénzbeli értékben is óriási összeg, na meg a művészi, muzeális értékéről nem is beszélve... elment nekünk a nyúlászkodástól a kedvünk... Többször tettek fel felénk kérdést, apám is anyám is... Józsi nem voltatok fenn a padláson, ugyanis anyám mosott a bárónak, ott teregetett többször ruhát... Nem-nem…

Ahogyan szokták mondani a baleseteknél, robbanásoknál, a kár nagy, de személyi sérülés nem történt... Itt se kellett volna sokáig várni, mert bizony éppen ebédhez volt már terítve a nagy ebédlő asztal, tele drága porcelánokkal, kristálypoharakkal, csak éppen még a társalkodóban csevegtek a bárói sarjadékok, így mi pár perccel előbb követtük el srófszerzésnek a lehetőségét. Ha nem vagyunk ügyesek és nem sikerül előbb megszerezni a srófot, akkor éppen az úri hadnak a legnagyobb ebédelési időszakában ejtjük le a súlyos csillárt. A többit már úgyis ki lehet találni, mivel járhatott volna a mi ügyetlenségünk, ha pár percet még késünk a sróf megszerzésében.
Hogy mi lett a sróffal azt csak a fáma tudja megmondani, de hogy mi sohase mentünk ezzel a sróffal vadászni, az szent igaz.

Mi történt 1950-ben, hogyan lett Jolánka a feleségem?...

És mi történt kb. 1950. év elején?
A kántorizálás mégis csak adott némi kötődést a néphez, a faluhoz és ha most azt mondom nagyon is megbecsült a falunak nagy többsége, akkor egy kicsit se nagyítom fel a dolgot, mert nem kellett nekem bizonyítani semmit se, a múltban kifejtett munkálkodásomnak gyökere mélyen belemarkolt a falu szívébe, mindenütt ott volt a kezem munkájának érdembeni nagysága, amit az utódok se tudtak ledönteni, nem tudták kisebbíteni a jelenlétükkel. Ezekben az időkben itt tanítottak többen is pl. Nagy Károly volt az igazgató, a jelenben Szombathelyen van a Petőfi ált iskolában, az esti dolgozók iskolájának a h. igazgatója, hamarosan nyugdíjba megy. Figyelembe kell venni a falu vezetőségének is karátját, keresztmetszetét, az atyaisten, a párt titkár Puklér Imre, aki többet volt részeg, mint józan. Gyűlölettől átitatott lumpen proli volt, aki a jelenben kihasználta a helyzetnek minden lehetőségét. Ő volt a faluban az alfa és az omega, csak rajta keresztül lehetett még levegőt is beszívni, mert csak az ő javaslatára, vagy aláírásával lehetett mindennemű munkát vállalni. Nekem is volt vele bajom, pedig sohasem bántam vele lekezelően korábban, de valahogyan feltört benne a gyűlöletnek minden sava, aki a múltban nem volt lumpen. Most is állandóan részeg volt, hiszen mindenki igyekezett vele jóban lenni, kereste a kegyét, ha tehette a szegény áldozat fizetett neki szüntelen a kocsmában, ez volt a megközelíthető pontja, Achilles sarka. Csakhogy én se a múltban, se a jelenben nem nyitogattam a kocsma ajtaját, így nem tudtam nagyságát féldecikkel, fröccsökkel öntözni, bizony-bizony ezt rosszallólag is vette, gőgösnek, büszkének tartott, hogy íme most se italozok le velük a kocsmában. Hát nem! Mert nem ez az én módszerem.
Ha néha napján az utcán összetalálkoztunk, nagy tisztelettel köszöntöttem a párt személyes képviseletének üstökös csillagát, aki sunyi, gyűlölő ábrázatával volt kegyes üdvözlésemet fogai közt visszamormolni valamit, tán egy két odavetett mondat is elszállt, s vége a párbeszédnek.
Hogyan lett a Jolánka a feleségem?.../ ideiglenesen/
Csak a párttitkárnak az aláírása, vagy odavetett két keresztjele volt csak hiteltérdemlő javaslat arra, hogy valaki munkát vállalhasson. Ha ez a kegyes papír

őszentségének aláírása nélkül volt, továbbá egyéb szerveknek az ajánlata, DEFOSZ stb. akkor a közvetítő hivatal minden kisablakot becsukott a munkakereső előtt, hivatkozva az elmondottakra.
Úgy alakult a helyzet, hogy jó volna valami munkát is vállalni, mert egymagában a kántori csak száraz kenyeret ad, néha napján meg kellene hozzá egy kis krumpli töpörtyűvel, vagy vajjal... na meg azért is ekkor még a kántorizálás óriási tövis volt a párt szemében, s ha lehetett elnémították a kántorokat, vagy lehetőséget szereztek arra nézve, hogy ne szólaljon meg a templom orgonája.
Hát így történt bizony, hogy én is jelentkeztem a munkaelosztó, vagy minek is nevezték abban az időben? Munkásfelvevő irodában itt Szombathelyen. De mielőtt ide eljöttem volna, nem volt kegyes a Puklér Imre nekem igazolást adni, nem méltatott arra, hogy munkát vállalhassak, mondotta dögöljek meg... kulák a feleségemnek az apja...
Hiába mentem én a munkaközvetítő hivatalba, azok bizony engem egyszerűen elküldtek, nem vagyok méltó arra, hogy szóba álljanak velem, hiszen semmi okmányom nincs a helyi szervektől, főleg a párt helybeli notabilisától, aki engem ebben az ügyben pártfogólak továbbítson. Minden hiába volt ...mindenkor elutasított a munkaközvetítő hivatalos apparátusa, őket is szigorúan ellenőrizték, nehogy egy kulák ivadék beférkőzhessen a dolgozók soraiba.
Amint ismét kidobtak a hivatalból, találkozom a Jolánkával, aki annak idején a Főző Karola virágüzletében mint cselédlány, azaz az üzletben mint kiszolgáló ténykedett, főleg munkás jogokkal született ebbe a világba...volt szava, hiszen kinek lehetne ma hangja, ha nem a kisemmizetteknek, mondja ő. Amikor elmondom Jolánkának a siralmas helyzetemet, ő már korábbról ismert, hiszen az üzletben többször megfordultam, elvörösödött a szomorú hír hallatára… megfogta a kezemet „Jöjjön Gyuszi, most én leszek a maga „felesége”, majd kiverem én mint volt munkás a huppot!!!”
Így is lett. Megjelentünk a munkaelosztó hivatalban...de mindjárt nagy szóval és eréllyel...miért nem akarják kiközvetíteni az én uramat?...én mint cselédlány, mint kizsákmányolt, nem érdemlek meg annyit, hogy az uram dolgozhasson?... stb. stb...A határozott fellépése Jolánkának megtette a hatást, hát ki magának a Czeglédy, jövendőbeli uram, élettársam...stb.
Szó nélkül kiadták a hites levelet, hogy munkát vállalhatok...azóta is ha találkozunk Jolánkával csak így hívom: néhai feleségem....
Nem régen hallotta tőlem a nagy fia is, aki csak nézett, hogy lehetek én az anyjának a volt ura?... és el kellett neki is mesélni a múltnak a szomorú tragikumát. Jolánkának nagyszerű virágüzeme van a jelenben a Gyöngyös sétányon, gazdag nővé tette a szakszerű virágkereskedése.
Itt köszönöm meg neki utólag is, mert az emberség ott kezdődik, ha valaki bajban van és segíteni kell rajta. Ő pedig segített!

Falu további keresztmetszete /1950-ben/

Horváth Lajos, aki most a gyakorló iskola igazgatója, korábban megyei oszt. vezető volt, ő is itt kántorizálgatott, amíg nem voltam idehaza. Van is valami papír Kóbor plébánostól, aki felszólít valami fizetésre, Horváth Lajossal szemben. Talán már nem is szívesen emlékszik vissza a Lajos erre az időszakra, hiszen ez a kántori állás nem jelenthet piros pontot, esetleg csak fekete pontot. De ezek a szivárványszínekben játszadozó állandóan formálódó, azaz helyezkedő némberek mindig igyekeztek egy utolsó politika roncshajójából egy mentőövet maguknak biztosítani, hogy ezzel a mentőövvel át tudjanak evezni a következő politikai évadnak a hajójára és feltétlen úgy, hogy mielőbb a kormánykerékhez közel, sőt ha lehet csak kormányosnak, hajóskapitányi zsarzsit megszerezni. A Lajkó, mert csak így hívtuk, mindenkor kedves mosollyal üdvözöl, ha néha nagyritkán összevet a találkozásnak pillanata, de úgy vélem azért nem szívesen töltene el velem egy órát, hiszen én mint hajótörött nem hozhatok számára tápsót, amiből biztonságosabb életet tudna magának magalapozni.
Talán még azért lesz rá alkalom, megmutatom a régi követelését velem szemben, amire aspirált, mint kántor, csak azt nem tudom megkapta-e, vagy sem.

Németh Istvánról...

Szelestén érlelődött, növekedett a híres újlaki csemete, paraszt sarjadék: Németh István is, aki a jelenben helybeli tanári főiskolán docenskedik, mondhatnám, gőgösködik, hiszen felfuvalkodott alaptermészeténél fogva bizony nem tud lenézni a földre, azaz nagy kegynek tartja, ha szóba elegyedik velem. Borzalmas, mondhatnám tán buta paraszti modort tanúsítanak s mégis eljutott oda ahol áll, de mondhatnám talán azt is sajnálom a főiskolát, hogy ilyen lélektelen, felfuvalkodott békák kuruttyolnak a tanszéken és ők igyekeznek formálni az új tanári kart. Mondhatom meg is látszik az új tanári jelölteken ez a trehány, illemkódex ismerete nélkül kikelt új nemzedékek. Persze, ha jól megvakargatjuk ezeket a bábukat, bizony többszínű réteg hámlik le róluk, legutoljára a vöröskönyv lett a legnagyobb erődjük a maguk képzettségüknek a felemelésére, ez lett az ütőkártyájuk, s egyben létrájuk, mert sajnos ez a kis piros könyv lett a belépőjegy oda is, ahová sohase juthattak volna be a maguk szellemi, erkölcsi csődjükkel. Ez a kis piros könyv minden múlt hibáját, mint a keresztségben minden bűntől feloldozza az újszülöttet, így a megváltott piroskönyvvel betakarták a saját gügyeségüket, sőt tévelygésüket is. Nem állítom, hogy közbe nem tanulgattak, nem végeztek politikai esti tagozaton különböző bibliotikumokat, de a saját hallgatójuk is, akik a kezük alatt izzadnak naponta vért, mert vagy beszélni, vagy előadni vagy, szakmai rátermettségük hiányában nem tudja betölteni a követelményeket.
De mivel, a főiskola kezdetén örült, ha talált, vak tyúk is talált szemet, így a főiskola is összegyűjtött több szellemi vakságban pöffeszkedő nagyképű tanerőt, akik maguk is alig hiszik el, hogy erre az emelvényre méltók.

Talán egy kicsit vastagabban fogalmaztam meg a múltnak és a jelennek a szinkronját, de mégis csak bosszantó helyzetek alakultak ki a világégés után, vagyunk és voltunk páran akiket teljesen porrá zúzott, anyagiakban és erkölcsiekben megbénítottak a hatalmasok, amikor nem is volt rá hatalmas ok. De a maguk nagyságának a felemeléséhez kellett mindig valakit eltiporni, így magukról a reflektort csak másra irányították, úgy jártunk, mint aki az éjjeli sötétségben erős fénykévébe fogja be a vadat, a vad elvakul a nagy fényben, nem is látja ki az, akinek a kezében a fénysugarak feléje irányulnak. Így lettem magam is áldozat a sok-sok reflektorozónak, mert tették a bitangok, hogy magukat mindig a felszínen tartsák, sőt elsőnek biztosítsák magukat a hatalmasok, a vezetők közt.
Hogy visszatérjek Németh István /jelenben docens a tanári főiskolán/ ahogy már írtam, ismertem az újlaki családi körülményeit, volt egy Terus nevű testvére is, aki szívesen váltott volna velem gyűrűt... ennek a Pistának volt egy lánya, aki a Derkovics iskolában járt, nálam volt beosztva napköziben. Krisztustalan, vad, duhaj volt lány létére, de a tanulásban okos volt, tornában meg nagyon is jó, éppen ezért is egy kicsit elkapatott volt, ha kellett vadsággal és durvasággal is önmagát helyezte előtérbe, nem bírta el a mellőzést, dacolt a barátnőjével, tanárokkal, főleg tanító nénikkel... roppant fegyelmezetlen kislány volt, akit nagyon nehezen lehetett rendre szoktatni, odahaza feltett kristályüvegként kezelte a familia, és bizony az én erélyes fellépésem, te se vagy különb a többinél, hiába docens az apád... sokszor még sztrájkolt is, engedetlenségével a fellegekig húzta a szegény tanító néninek az idegeit és ez a kis lény ezen örvendett.
Na, amikor /harmadikas volt/ én lettem a napközös vezető, bizony ha kellett nagy eréllyel, s ha kellett hangos figyelmeztetéssel kellett az osztályt helyre tenni, tán egy kicsit szokatlan is volt a mai elkényeztetett édesdedeknek, de valami eszközt kellett használnom, mert bizony a pedagógiának a teljes csődje jelentkezett már ezeknél a kicsiknél is.
Egy alkalommal az apja kérte tőlem számon, miért ordítok én az iskolában?... s ekkor kellett neki megmagyaráznom, a te lányod az, aki teljesen kiborítja az osztály rendjét... stb...na aztán lett ennek folytatása, mert az édes párja, aki szintén büdösnek találta a mindennapi tanítást, de volt piros könyve, amikor alkalom nyílott rá, hát bizony a Pista felesége lett a napközis otthon felügyelőnője... Nálam is hospitált.. .kifogásolni valója volt egy zsákra való, eltiltotta a síp használatot is, mert ez csak idegesíti a gyermekeket...stb...
Ez a csitri fehérnép, alig bujt ki a tojásból ez mesél nekem csinnadratta bum-bum módjáról, a pedagógiáról, amikor saját lánya a legundorítóbb magatartással öli napról napra a nevelőket... azóta soha se ismerem meg, nem is köszöntöttem, hiszen kétszer lehetnék az apja...az igaz, hogy azóta nem is alkalmaztak sohase napközisnek. Hát szóval, vannak még hibák, sajnos ilyen tojáshéjú fehérnépek magyarázzák nekem meg a pedagógiát, mert ő a felügyelő, a tanítás nem ízlett neki, de a hivatal az teszik neki. Azóta is, ha látom ezt a kis gonoszt, mint ismeretlent a nihil homályába küldöm.

Egyébként is befejezésképpen a napközit is egy szükséges rossznak tartom, „olyan mint egy gyermekmegőrző” mert ha van bicikli megőrző, hát íme ez se más mivel a szerencsétlen szülő kora reggeltől estig valahol könyököl, szórakozik valamelyik munkahelyen, na van olyan is, aki tán dolgozik, gyermekét valahová el kell helyezni, nem kötheti a hátára mint az afrikai törzsek asszonyai... így a napközi szükséges, de a szülői házat nem pótolja. Na majd erről tán később értekezem még.

Tanácselnök panasza...

Visszatérve a korábbi fejezetemhez a falu társadalmi adottságara nézve biz nagyon bélpoklos volt, /1950-ben/ kik is voltak ekkor a falu vezetői? Az iskolai tanítókon kívül volt a tanácselnök Tóth István bácsi, aki cselédemberként éldegélt, de mivel volt némi kis kibeszédje, hát megetették kisebb fajta atyaistennek a faluba, ő lett a tanácselnök. Felülről kapott is hatalmat, azaz besegítettek neki a hatalomgyakorlásában, hiszen mindent készen kapott, csak végre kellett hajtani a központi utasításokat, sőt mindig hagytak neki egy tágabb végrehajtási lehetőséget és az már emberségéből nyert durvább vagy emberiesebb végrehajtást. Mert bizony volt olyan intézkedés is, amikor a tanácselnök személyesen, konokul, a betűnek a legszigorúbb végrehajtásával, semmit se engedett a járási sugallóknak. Pl. amikor egy falunak ki volt adva, hogy hány mázsa gabonát kell beszolgáltatni, kegyetlenül lesöpörte maga a tanácselnök a gazda padlását, nem törődve azzal, hogy holnap miből lesz a kenyere. Kegyetlen volt a leirat tartalma, de még kegyetlenebb volt az a tanácsi szerv, aki ezt szó szerint igyekezett végrehajtani, csak azért, mert nem kímélve főleg a kulákok padlását, ismét egy jó pontot írtak a neve mellé, de ugyanakkor ezer átkot szórtak feléje a volt falubéliei.
Na Tóth Pista bácsival nem volt nekem semmi különösebb bajom, mint régi falubéli igyekezett köszönteni és üdvözölni, de azért mintha láthatatlanban ott lebegtette pávatollait, hiszen ha már az egész falu süvegeli, miért ne süvegeljem meg én is, de tőlem ezt sohasem várta meg, mindig a legnagyobb előzékenységgel, mosolyogva váltottunk pár szót.
Mégis egy alkalommal csak kibökte: Ej tanító úr, maga nem közénk való...
Na ebben a kijelentésében volt némi igazság is, hiszen az ekkori kollegák hivatalból is tisztelték benne a tanácselnöki rangot, na meg a Pista bácsinak is nőtt egy kicsit a hája, hogy a tanítókkal pertuságban élhet, főleg nagyokat ihat, mert ekkoriban is itt kezdődött a barátság, de addig is tartott, amíg a bor hatása megvolt, mert aztán ezzel vége is lett mindennemű emberi kapcsolatnak. Ugyanis nagyon bántotta a tanácselnökét, miért nem tartok én is velük az ivászatban, kocsmázásokban, mert ők ezt úgy vélték, én lenézem, nem tartom őtet érdemesnek arra, hogy poharazzak velük. Ez nem az én asztalom, sohasem gyakoroltam ezen baráti szerzést, nem a megivott bor hatására alakítom ki a barátságnak a kapcsolatát. Pista bácsi mint elnök, erre szeretett volna rábírni, én kártyázzak, igyak velük. Sajnos sohase tudtam erre az útra rálépni, valahogyan ezt barátságot nem ismertem. Nagy Karcsi ekkor volt itt igazgató, jó volt neki, hiszen Pista bácsi

val együtt működni nem volt nehéz, egyre kellett vigyázni, mindig az ő akaratuk érvényesüljön, de úgy legyen, ahogyan én akarom.
Maguk a kartársak is kerültek, mert a pillanatnyi száműzöttségem nem volt jó pont számukra, habár tudták és érezték a közhangulatból, a falu közvéleményéből az elmúlt dolgos éveimnek megbecsülését, magam se kerestem velük való találkozást, így bizony nem is igen találkoztam egyik kollégával sem ezen időszak alatt. Tudomásul vettem a jelenlegi helyzetet, mint száműzött királyfi messziről lestem az iskolát és annak táját. Nehéz volt megszokni a kivetettségemnek az állapotát, de pillanatnyilag nem lehetett a helyzeten változtatni. Húsz év elteltével felmondott a terror, a gyűlölet, az esztelenségnek a hatalma, a zsidó, de ismétlem egy zsidónak a brutalitása és annak bosszúja, és ekkor elég volt egy a sok közül, aki életnek-halálnak ura lett a védtelenek felett, mert ő lett az üldözött, ő volt csak az áldozat, éhes lett, vérszagra kellett a hiénának gyülekezni.
Ki értette meg ezt akkor, és ki érti meg ezt legfőképpen ma? Hihetetlennek tűnik fel mindenki szemében és szinte meg nem történtnek vélik elkönyvelni a mai /1980/ élői, hogy volt egy időszak, amikor csak két azaz háromféle ember élhetett ezen a földön: az egyik most van a börtönben, internáló táborokban, a másik ezután kerül oda, a harmadik nagy csoport meg már benne volt. Azt szokták mondani, mindenkinek van ott egy-egy téglája... viccesen hangzik, de való állapot volt.

László Istvánékról...

/E sorokat már 1980. jan. 2-án írom/
A faluban mindenkihez volt szavam, mindenkinek az ügye érdekelt, de különösebben szoros barátságban csak egy-két családdal éltünk, akikhez néha bekopogtattunk és viszont. Na ezek közül való volt:
László István, volt állomásfőnök
A hangulatnak, a humornak, kedélynek, na meg a jó viccnek, de ha kellett a szép asszonyoknak hódolója és kedvelője volt Pista barátunk. Fess szép ember volt ekkoriban, talán csak a délceg kiállása, férfiassága volt tőke számára, amivel meghódította hitvesét, Olgicát, Konkoly családnak, a híres csillagvizsgálónak leszármazottját. Olgica a tájnak, a lányok táborának igazi szépsége, ártatlansága volt, aki tán nem is ismerte kezdetben a nemek közti vonzalmat, hiszen ekkoriban még ez egy különös előudvarlást kívánt ahhoz, hogy a nőben felébredjen a szexnek különös indulata. Nem volt könnyű a harc, a férfias párbaj, amivel sikerült Pistának Olgica szívéről, azaz szívébe belopni magát, sok időbe került, amikor csak egy kézcsókig sikerült iránta a figyelmet felhívni. A többi meg Isten tudja mennyi csók, ölelés, mámoros májusi orgonahullás kellett ahhoz, mire szerelmük édes érzelmi pólusaiból kipattant életüknek legszebb virága, a Pisti és majd a Bandi a két féltett deli ifjú, akik örökölték mindkét szülőnek sok-sok nemes lelki gazdagságukat.
Pista ekkor még aktív vasutas volt, amikor /1942-ben/ Szelestére kerültünk. Sokára volt mód ahhoz, hogy ismeretsége eredjünk, habár ha utaztunk, már köszönő viszonyban voltunk, a barátságnak még csak foszlányai sem voltak, csak úgy jó volt elbeszélgetni főnökékkel.

A többszöri utazgatás közepette, úgy alakult a barátságnak az útja, vizit ide, vizit oda és látogatni kezdtük egymást.
Olgica nagysága ekkor még delelőben volt, aki nagy pedantériával vezette a háztájat, ebbe besegített Pista édesanyja, megkímélte konyhai és takarítási munkálatoktól, így bizony könnyű volt a ház asszonyának nagy rendet teremteni. Pista, az igazi vasutas, szerelmese foglalkozásának, még abból a korból való, akik hivatásként szolgálták a vasutat, éltek-haltak érte. A lakásuk magában a vasúti háztömbben volt, az ablakuk a pályaudvarra nézett, így ha nem volt szolgálatban, akkor is a szeme és a füle a falakon keresztül is hallotta a szolgálatnak a menetrendi pontosságát.

A vén bohém szövege...

A barátság folytán mindjobban kialakult az egymáshoz való kötődés, jó volt együtt lenni, tervezgetni, főleg a két asszonynak volt mindig vagy konyhai, vagy divat témája, és ami fő a jó hangulatot néha nóta is követte. Mindkettőjüknek nagyon jó hallásuk és hangjuk volt, Pistának még színpadi rátermettsége is, remek alakításban tudott szerepelni „A vén bohém” pukét számtalanszor elénekeltettük, amivel mindig nagy sikert aratott a hallgatóságban. Egyszer, színpadra is sikerült kiállítanom...de az a lámpaláz akkora erőt vette rajta, hogy nem bírt színpadi kulisszák mellől ellépni, a közönség már várta... de csak nem tudott görcsös helyzetéből egyet lépni, erre én meglöktem, tessékeltem és íme már a közönségnek szemük reflektorfényében állott, egy kis derű, majd hajigazítás, igazi éjféltájról vén bohém, felgyűrt gallér, egy kis kopottság, félig mámoros közérzet és már kezdte is a nótáját. „Gallérom s mandzsettám rongyos, mindig kócos a frizurám… úgy tudom, hegedűvel kísértem a dallamot... Pista, mindjobban belelendült a szerepébe, már nem volt színpadi félelme... óriási tapssal jutalmazta a közönség a szereplését, igazi vígszínházi produkciónak is megfelelt volna... szereplés közben pedig szegény édes párja... az édes urának a bohémságában, izgalmában úgy izzadt, mintha szaunában lenne...
Később szerepelt színdarabban is apa és fia is, a Falu rosszában.... Szombathelyen is bemutatták a színművet /édes anyu tanítatta be, mert ekkor én szabadságomban korlátozva voltam, legjobb helyezést értek el a színjátszók csoportjában/. Azóta is mindig visszatérő téma... de hol van már a tavalyi hó, hiszen ezek az idők kb. 1945 után mindjárt 1946-ban ...Édesanyú is boldog volt a siker élményének hatása alatt. A színdarabot Szombathelyen a domonkos templom melletti postás kultúrházban mutatták be, ami még a mai napig is megvan, előtte áll a Szt. Márton szobra, elhagyatottan.
Ekkor szerepelt Pistáéknak a fiúk a Pisti, és Asbóth Bözsi, valóságos színi tehetség volt a Bözsi... teljes áléléssel volt a szerepében, őstehetség volt és a színdarabból fakadó szimpátiából keletkezett pattanó szikrája gyújtotta fel Pisti és Bözsi szunnyadó szerelmi vonzalomnak édes dallamát, a színdarab folytatódik még ma is, de már az élet színpadán, házassággal végződött a két színésznek a játéka, és játszanak még a mai napig is Budapesten. Ebből a szerelemből fakadt szívük bimbójából a legszebb virág: Attila fiuk, aki ma /1980-ban/ szintén, mint családapa vette át a staféta botot, az emberi fajnak fennmaradásának biztosítására.

Háborús hadifogságom, internálásom ideje alatt mindenkor igazi emberiességgel, baráti segítséggel voltak anyu iránt, igazi támaszt adtak a napi vészes megpróbáltatásom idejében, ami nagy érték még ma is tőlük.
Kedélyes hangulatuk mindig eloszlatta a mi gomolyfelhőnket is, reméltették, hogy a felhők eloszlanak, és majd kisüt a mindent éltető napsugár.
Sok-sok hangulatos névnapot töltöttünk együtt, mert még akkoriban a névnapok a maguk igazi baráti és barátsági hangulatában teltek el, az asszonyok remekeltek a konyhai művészetükkel és a borokkal, volt ott még ekkor étvágynóta, dal, s ha kellett még táncra is perdültek a vendégek. Hiszen nem ismerték még a csúzt, a reumát, a visszeret, a testük megkívánta ezt a nemes sportot, de még csak az idő múlása se zavarta a korukat, mert bizony sokszor a hajnali kakas ébresztőnek kukorékolása vetett véget a kedves összejövetelnek.
Hol van már a tavalyi hó /ma a Pista 86 éves, de csupa derű ha visszaidézzük a múltnak, soha el nem felejtő ifjú emlékét/ amikor e sorokat írom 1980. évnek januárjában vagyok /Olgica is mindjobban kuporodik össze, de a temperamentumos szorgalma, háztáji rendje, igazi anyai szeretete, s baráti vonzalma nem veszített semmit se az idők elmúltával. Mindig nagy öröm velük együtt eltölteni pár órát, amikor mint délibáb visszaröppennek a múltnak egy-egy epizódja, s csak azon csodálkozunk ma, minderre hogyan voltunk annak idején képesek, idővel, energiával telitettek, mert bizony a nyárból ősz lett, ékeit, délcegségünk megkopott, legfeljebb annyit, be kár, ha még egyszer újra kezdhetnénk...
Pista mindig közkedvelt volt a társaságban, édesdeden tudtak ártatlanul hangulatosan cívelődni Olgicával, de soha se haragból, de élcelődés mindig jól jött ki.
Egy alkalommal Pista, mint ahogyan annak idején kellett egy állomásfőnöknek, vasalt sötét nadrág, feszes főnöki zubbony, hozzá sapka, na meg az elmaradhatatlan fehér kesztyű, ez volt a protokolli előírás egy-egy vonat fogadtatására. Ilyenkor mi is lehetnék legnagyobb szórakozás, mint az érkező vonatról, kik szállnak ki, kik utaznak és hová? ...na meg esetleg egy-egy ismerős arc mikor kandikál ki a vonat ablakából, és ilyenkor pá-pá integetés és a vonat sietve tovább robog.
De megtörtént ám, az is, hogy egy alkalommal a Pistának integetett egy földi tünde is, igen ám Olgica is általában napi szórakozásnak programjában, mint ma TV-ben lévő műsorszámokat figyeli az ember, Olgica is végig nézegette a vonat ablakában kibámuló érdeklődő, esetleg ismerős utasokat. Egy váratlan pillanatban valaki, egy csinos hölgyike keze integetésre mozgatja kis kacsóját... Olgica felkapja a fejét, hogy esetleg viszonozza annak mozdulatait, de az integetőnek a tekintete nem az Olgica felé sugárzódott, hanem a Pista felé... hü!!! hü !!! Mi ez? !!! Olgicát hirtelen ellepte a női pír, hát így állunk?... s ami leglényegesebb, amint Pistára vetette a tekintetét, és ez volt a tetőpont, Pista a testének fedezetével szintén „pá-pá”-t integetett a vonatban távolodó bűbájnak... Na aztán ezért volt is házi kihallgatás... Ki is volt az a személy, akinek integettél, de titokban... ha egyszer integetsz miért kell ezt olyan

titokzatosan, rejtve végezni, ha valaki valakinek integet, integessen nyíltan stb... persze Pista érezte a függöny mögül kikandikáló Olgicát, hát nem e lehet a szimpátiát nyíltan viszonozni... Persze, ma már csak ez is história, jót nevetünk rajta...nem kell már senkinek se integetni, se visszaintegetni, de melléknek kedves múlt marad az emlékezetben.
Pista az internálóban is felkeresett, mindenben segítettek anyunak, így a barátság mai napig is megmaradt.
Néha -néha ha lemegyünk hozzájuk, mindig felüdülés mindkettőnk szamara... Pistát korán nyugdíjazták, azaz rosszkor, mert bizony borzalmas kevés kis nyugdíjból kellett nekik a mindennapit megszerezni, sokat dolgozgattak a kertben, disznót és baromfikat tartottak, ez biztosította a konyhai szükségletet. Még ma is /1980-ban/ disznót vágtak, már nem maguk hizlalták, készen vették mondván valósággal éheznek, nincs mit enniük, muszáj egy disznót vágni...
Falun nincs rá mód a hentesáruknak a beszerzésére, itt bizony házilag kell nekik gondoskodni a mindennapiról. Nagyszerű háziasszony az Olgica, még ma is, remek ízletes hurkákat tud csinálni, töpörtyűt, disznósajtot, amiből minket is megkínált.
Két fia: Pisti és Bandi. Majd Bandi felesége a Gabi is hazajöttek a vágásra és az ő erejükkel végezték el ezt a nagy-nagy munkát, ami ilyenkor szokott lenni. A két fiuk is nagy szeretettel halmoznak el bennünket, ha netán eltévedünk hozzájuk B.pesten, főleg Bandi, aki emberi erőn felül vállal munkálatokat, majd maga épített fel egy házat, az összes belső beszerelési munkálatokat ő végezte el, és ami nagyon érdekes és jó, hogy ebben a házban van egy kb. 10 x 8-as társalgó, itt zajlik le a napi rádió, TV- vendégeskedés, majd vannak kisebb szobák, majd hálószobák és vége. Nagyszerűnek találom ezt a gondolatot, kezdetben furcsállottam, de az idő szava őtet igazolja, mennyire előrelátó volt az otthoni élet folytatásában.
„Van mi csodálatos” ebben a Bandiban. Amikor érettségi után felkerült Bpestre, minden pénzét a csinra, a divatra, az eleganciára költötte, mintha skatulyából húzták volna ki, oly meglepő új divatruhákban érkezett haza, élvezte a körülállóknak a csodálkozását, ezen keresztül adta tudtul mindenkinek, jól megy a sorsom, gondtalanul élek.
Egy-egy szelestei látogatása mindig felemelő volt, mert hozta magával a fővárosnak ruhakollekciójának legújabb újdonságait. Mintha mindig egy tükröt tartogatott volna maga elött, állandóan tipp-topp megjelenés, jaj egy gyűrődés, vagy tán egy macskaszőr a világért se lehetett rajta, sokszor menekülni kellett a ház macskájának, mert ha véletlenül a cica hozzáért, akkor Bandi felordított ezt a dögöt miért nem pusztítják el háztól, mennyi szőr tapad hozzá...stb.
Csak a munkakörébe eső dolgok érdekelték, megcsodálta édesapja kerti szép termékeit, sőt egy kicsit korholta is őket a sok kerti munka miatt, „neki elég lesz egy cserép föld is” szokta emlegetni, mert az anyaföldet kapálgatni, vele barátkozni, ez ősemberi, paraszti nívón élőknek osztályrésze csak.

Közben teltek az évek, a élet homokóráján nagyon sok homokrészecske folydogált keresztül, Pisti megnősült... szerinte nem a legjobb választást csinálta... majd évek teltével uram Jézus... a Bözsi nővére férkőzött Bandi nyomába, nem volt nehéz, hiszen Bandi kényúr volt, szerette ha kiszolgálják, karban tartják. Magdi ezt a gyengéjét felismerte, nőiességéből eredően igyekezett napról-napra Bandit tenyerén hordozni, majd éveken át gondozta Magdi a Bandikát. Már mindenki látta bennük a jövendő házasságnak új jövevényeit, látszólag meg is értették egymást, csak hiányzott a gyűrűváltásnak szent akcentusa. Magdinak volt egy külső szépséghibája a sok erénye mellett, egy kicsit sántított az egyik lábára, na ez némileg csökkentő értékkel bírt a női ideál mellett.
Hosszú évek teltével se lett házasság ebből az ismeretségből, persze Pisti felesége a Bözsi is igen szerette volna ha nővére Bandi kezére juthatna. Ők is elkövettek minden testvéri segítséget ahhoz, hogy házasság legyen ebből a sok együttlétből.
De mit tesz a sors, Bandi mindinkább kezdte a vitorla köteleit elvagdalni, nem vette igénybe Magdi nőiességét, nem kívánta továbbra a vele való törődést, már minden vonzalmat eleresztett a füle mellett, ami feltétlen nagy zavarokat keltett Magdi szívének berkeiben, sőt, amikor Bandi valami új kis földi tündét szedett magához és ezt már nyíltan is merte bemutatni. Szelestére is lehozta, bemutatta a szüleinek, csak ekkor érték el a féltékenységnek pusztító orkánjának hullámai Bandi portáját. Magdi mindent elkövetett, hogy visszairányítsa Bandi hajóját az ő szigetére, kikötőjébe, de már ez nagy ívben másfelé vitorlázott az élet tengerén. Bözsi, a Pisti felesége szintén rossz néven vette Bandinak ezt a szögfordulását, pálfordulását, lehetett hallani a készülő bosszúnak minden lehetőségének a formájára, Magdi leönti savval a Bandit, de még a jövendőbelijét is... stb... de Banditól semmit, de semmit se lehetett kiszedni, vagy valami nyilatkozatra bírni, csak mosolygott, ha mégis egy kérdéssel igyekezett közeledni az erősen bezárt lelkivárához, „igy van” ... s nincs tovább, ezzel mindenféle további tárgyalási lehetőséget befagyasztott Bandi.
Na ebből az ismeretségből se lett házasság, tán nagy volt az életkülönbség ebbeli ismeretségből született ara közt, túl fiatal volt a leányzó, s Bandinak erre is kellett gondolni, ho-hó!, ide később is kell a férfiasság... és akkor... nem biztos, hogy a „Ginzeng” gyökér, ami akkoriban még nem is szerepelt a nemi hatás fokozására. Bandi bírta volna e levélhullás idejére.
Nem kellett váratni sokára, egyszer csak új reménycsillag tűnt fel Bandi női táborában a „Gabi”, aki mindenben nagy fejhosszal vezet az összes eddigi leányzók mellett, csinosság, dolgos kezek, stb. mind együtt akkumulálódott Gabiban.... s lett is belőle házasság, s a volt felborzolt kedélyek lassan mind kisebb hullámokban, majd teljesen elcsendesedve elnémultak.
Csak... a Gabi szeretett volna gyereket, de Bandi hallani se akar ebben a korban gyerekről, mondván, hatvan éves leszek mikor a gyerekem még iskolás

lesz, öregségére nem akar gyereket, Gabinak meg csak ez lenne a földi boldogsága egyedül, csak egy gyereket, életfolytatóját látná benne. Gyerek a mai napig se lett, ez aztán esetleg vitatható pont lehet, kinek a készülékében van a hiba? Mert csak annyit, ha a Magdi, ha más úton nem, akkor legalább megtermékenyülés boldog állapotába hozza magát Bandi együttlétéből, de itt se mutatkozott ilyen férjfogási lehetőség se... tán a genetikának örök rejtelmében rejlik a Bandi álláspontja, nem tudjuk...
Na jó, ha gyerek nem lesz, akkor lesz macska és kutya, valamiknek kell, hogy szeresse, valakinek kell hogy ragaszkodjon hozzá. Így van most a háznál öt macska és kettő kutya... és most jön a nagy fordulat, ki szereti legjobban a macskákat és a kutyákat? A Bandi, és kinek van a jelenben nagy szőlője, ki túrja a földet? Azaz már géppel szánt és kapáltat, kinek van háza? Na kinek? Annak a kényes nett fiúnak, aki valaha csak kinevette azokat, akik ilyen formában igyekeztek uralkodni a természeten...
Rengeteg energiával építette fel Bandi a házát, majd saját kezével rakta össze annak minden izét, maga hegesztette össze a kerítést, valóságos gépegységgel dolgozik, esztergál, vés... fusizik jó pénzért...
Majd kétévenként eljutunk hozzá, csak csodálni lehet emberi erőt meghaladó munkája felett, külön borpincéje van ...több éves borok hektóliterenként érlelődnek, valóságos fajborokat hoz létre, mindig nagy evészet és ivászat van, nagy hangulat igen aranyos vendégfogadás, ilyenkor remekel Gabika is, aki a legfinomabb ízekkel veti meg a bornak az ágyat...
Szőlőjük Biatorbágyon van, a jelenben /1979-ben/ egy vasból, de saját maga hegesztette össze, nyaralót csinált, amiben még az autó is elfér.
Ha most kérdezi tőle az ember: Bandi ez több mint egy cserép föld ... csak mosolyog felette, az idő telte sokmindenben változtatja a fiatalosságból eredő vakságot, nézetet, s boldog, ha üzemi napi munka után a műhelyében, Gabi besegítésével gyártja a megrendelt valamit valakinek...este késő éjszakai órákig. Nem lehet lebeszélni most arról, minek és kinek kell ennyit dolgoznotok, nincs gyereketek... a röhögő örökösök fognak benneteket szidni.... nem számit, de ez élteti, tartalmat ad mindennapi életében. Ám akkor csak csinálja, legyen hozzá hosszú és egészséges nyugdíjas évek sorozata, tudja majd élvezni fiatalabb éveinek dolgos kezüknek a gyümölcsét. Bandi most tán /52 éves/ tehát még nyugdíjas évei messze vannak még, csak legyen öröme is majd egyszer alkotó munkájuknak élvezésére is. Mindig nagy öröm velük lenni, végtelen nagy szeretetet tudnak felénk sugározni, minden földi jóval etetni és itatni, ha hozzájuk eljutunk. Nagyon szeretjük mi is őket, egyébként Attinak a Bandi a bérmakeresztapja... de ezt valamiképpen Atti nem gyakorolja, de nagy tisztelője a keresztapjának.

Olgicát kirabolták...

A múltnak egy fájdalmas emlékét kell itt még megörökíteni. Bandi valaha Bonyhádon járt gimnáziumba, ott is érettségizett. Kb. ez lehetett 1950 körül... A szülőknek mindenkor nagy ünnep volt az a nap, amikor fiuk érettségi előtti ballagásra indulnak. Természetesen ki volt erre legjobban büszke, mint az édesanyja, az Olga.

Nagy-nagy előkészületek után, új ruhák, ékszerek, cipők és egyéb kellékek mind az utazóbőröndbe kerültek, utazik az édesanya Bonyhádra, fia Bandi érettségi ballagására. Egyszerű ruhában öltözve utazott a kitűzött napon, de szíve tele volt öröm mámorával, lelkesedéssel, nem mindennapi esemény egy érettségi ballagás. Bonyhádra megy, ősi családi fészek városába, rokonság, ismerősök, barátok, mind itt vannak, nagyon csinosnak kell lenni a mamának, hiszen élete legnagyobb ékessége, ékszere indul a hosszú útra, ballagásra.
Nagy-nagy előkészület után, amikor már minden a bőröndben volt, Pista felsegítette a vonatra, irány Bonyhád... és már látta is fiának ragyogó mosolyát, szép zsinóros, magyaros ruhában büszkén lépkedő felserdült kisfiát... valahogyan jobban befészkelte magát az anyai szívben, mint Pisti, nagyobb helyet kapott a szeretetnek a központjában, tán mivel ő volt a kisebbik, és ez így szokott lenni már a családban.
Csak a teste volt a vonaton, Olgica az édesanyja már lélekben ott állott a remekbe szabott ruhában a ballagók közt, majd a legszebb smukkok ragyogásában ékeskedett a többi öröm szülők mellett.... Észre se vette az idő múlását, a vonat kerekei is ütemszerűen csattogták, Bandi érik... Bandi érik… s már Pesten is volt a Keleti pályaudvaron, ahol át kellett szállni a Bonyhádi vonatra. A nagy bőrönd cipelése nem volt könnyű... de egy édesanyának ezt is ki kell bírni, hiszen benne vannak a legszebb ruhakollekciók, ékszerek... Bandi ballag...csak ez járt az eszében....
El is helyezkedett a vonatnak egyik fülkéjében, majd csak maga volt egyedül... távolabb ült egy úri ember, aki éppen az újságba temetkezett bele… Amikor minden csomag a helyén volt... biztonság kedvéért mégis csak meg kellene kérdezni a kalauzt, ez a vonat megy Bonyhád felé?…és ezzel már indult is kifelé, hogy a kalauztól megkapja a megnyugtató választ.... igen-igen...ez megy -válaszolta nagy nyugalommal a kalauz. Na hala Isten, minden rendben van, csak már indulna a vonat és ezzel indul az édesanya vissza fülkéjébe... és egy szempillantást vet a csomag felé... azaz csak vetne...mert a bőrönd nincs a helyén, semmi de semmije sincs meg... de az a jámborképű úri ember se ül már a fülkében.
Ebben a pillanatban átforrósodott aggyal kirohan a vonat elé, többen azt hitték hogy ez az asszony megőrült...és kiabált Olgica. ellopták a bőröndömet, segítség, rendőr, rendőr... Te jézus Mária, mi lesz most velem, tönkrementem, óriási a vesztességem, mindenem elveszett, ruha, ékszer, pénz…és már futott is rendőr felé sírva, ordibálja a rendőrnek, hogy mi is történt, állják el a kijárót, mert még itt kell lenni a tolvajnak... de a rendőr nyugtatta, asszonyom jöjjön utánam, be az őrsre, ott majd megbeszéljük...
A rendőr bácsi kérdezte: mi a neve?- honnan jött?...Olgica csak egyre hajtogatta ez most nem fontos, állják el a kijáratokat és a tolvajt még el lehet fogni... de a rendőr váltig csak hajtogatja, előbb a nacionálét kell felvenni... addig nem lehet az üggyel foglalkozni, de a tolvaj meg ezen időközben megszökik… kékült-zöldült szegény édesanyja, s ekkor már csak elveszett holmijának a fajdalma tette oly siránkozóvá, hirtelen elfelejtette fiának ünneplését

csak az elvesztett bőröndjének a drága tartalma, amit soha se már ismét megvenni... az járt az eszében...
Végre megtörtént az átkos bürokráciának időveszteglő kérdés halmaza, hát mit csináljunk, kérdezte a rendőrség... Hát már mit lehet csinálni, rég egérutat nyert a tolvaj...
Ekkor lett detektív a ballagó édesanyából. Valami súgta neki... menj ki a teleki térre, ott van a tolvajoknak a bazárja, ott adják el a lopott holmit...és mint a vak sietett is a börze piacra... Tényleg rengeteg a kínálat ebből is abból is, van itt minden... s amint nézelődik hirtelen egy nő karján laffog a ballagási ünneplő ruhája.... majd felsikított... de türtőztette magát, azonnal rendőrt hívott majd megmutatta a nőt, karján a ballagási ünneplő ruhája...A rendőr azonnal lefogta igazolásra az idegent, aki a megszokott nyugalommal felelgetett a rendőrnek kérdéseire, majd kérdezte Olgát, hogyan tudja bizonyítani, hogy az övé ez a ruha?... s ekkor elmondotta annak varratási csínját-bínját és tényleg egyezett Olga bemondásával... s a ruhát a rendőr azonnal elkobozta a nőszemélytől ... de hol vannak a többi holmik…?…ékszerek... Így került meg pár darab ruha és a mai napig se találtak rá a többi érétkes családi holmikra.
Szegény édesanya könnyes szemmel szállt fel ismét a bonyhádi vonatra, de már ekkor bőrönd nélkül, nem volt mit féltenie, gondolatai most az elrabolt holmik feletti keseredésben tellett el, még a vonat se zakatolta Bandi érik.... Bandi érik... pedig mily örömmel érkezett fel Bpestig… A ballagás is vegyes érzelmeket okozott, nem lehetett tudni most fiának a ballagási örömében csillog a szeme, vagy az elvesztett holmik feletti fájdalma csalja ki a gyémánt ragyogású könnyeket a szemében....
Igen... ahogyan elmondja Olga, amikor beült a nagy kupéba… a férfit jól látta, hogy a távolban olvas, ...mit se törődött vele... hát olvas, legalább van valaki ebben a nagy kupéban, nem lesz egyedül... valószínű ez a bitang már követte az Olgicát a vasúton át, látva hogy ez vidéki, nem is kis pakkal utazik... feltehető, hogy a bőröndben értékes holmik lehetnek... hiszen Olga külseje árulkodott arról, hogy nem mindennapi jelenség... követte a vidéki nagyságát... majd hirtelen felugrott a tolvaj is a szakasz másik ajtaján, mire Olgica elhelyezkedett a tolvaj már mímelte az utas képét, és figyelte azt a pillanatot, mikor juthat a birtokába a szép bőröndnek. Amikor Olga kilépett a fülkéből, hogy a kalauzzal szót váltson, ez a röpke perc elég volt a tolvajnak a zsákmányának megszerzésére és a másik oldalon a vonatnak leszállt és el is tűnt a nép özönében… A mai értékben is több ezer forintnyi vesztességet jelentett ez a pillanatnyi kilépés a szakaszból.
Persze a tolvaj okozta sebek már rég behegedtek, de soha nem felejti el Olga ezt a csapást, a nagy fájdalmat, amit pont örömének legnagyobb fázisában okozott ez vandál pesti pribék. Ha beszélgetünk róla, még ma is nagy-nagy keserűséggel emlékszik vissza ezekre a percekre. A ballagás megtörtént,... a kisfiúból nagyfiú lett, a fiatal mamából pedig már dédnagymama lett, mert Pisti fiának is lett már fia.

Meg kell örökíteni Pistit is, hiszen anyuval egy idősek, aki mindig szintén nagy tisztelőnk közé tartozik. A felesége Asbóth Bözsi, a maga korában nagyon szép lány volt, de hozta magával az Asbóth féle kis büszkeséget, ami mindig jól is állott neki. A színdarabjaimban mint főszereplő a legjobb alakításban élte át és mutatta be szerepét, mindig mondtam, őstehetség, színi iskolába kellett volna beíratni. Kedves mosolya, engedelmessége, eszessége mellett jó volt vele színdarabot tanulni.
Ők kényelmesebben, azaz okosabban élnek, mint Bandi, nem törik magukat földi vagyonszerzésében, csak lakásuk van... a jó keresetüket felélik, fiúkat Attilát imádják, orvos szeretett volna lenni a fiú, de harmadszori nekifutás után se került be az egyetemre... most külkereskedelmin, mint nyelvész dolgozik, jól keres. Megnősült... főleg apja, de édesanyja siratták az egyetlen fiukat... valósággal tenyerükön hordozták... nem tudtak megbékülni a természetnek és bibliának azon mondása felett: a férfi elhagyja apját, anyját és feleséget vesz magának és ebből a frigyből születik meg az utód, akiben tovább élnek a szülők, nagyszülők…
Velük is mindig kellemes a találkozás, habár soha sincs akkora felmelegedés, mint Bandiéknál, talán a Bözsiben van egy bizonyos rátartiság... nem tudja úgy adni magát... ő se kisebb, kevesebb a másiknál... egyébként most is nagyon csinos a Bözsi és ezt ő maga is tudja, tán ez a baj...
Pisti 1920-ban született, a Bözsi tan valamivel fiatalabb, csinos pár volt egykor.

Muth családról

A barátság eljutott Muthékig is, akiket Pistáékon át ismertünk meg. Muth János a Baicsh bárónak volt első inasa, aki életét a báró mellett töltötte be, a báró nagyon szerette a Jánost, vele vitte külföldi utjaira, főleg Svájcba, amikor a báró tüdejével alpesi levegőre volt utalva.
János felesége a Gizus, szintén kedves asszonyka volt, aki igyekezett lépést tartani az akkori intelligenciának mércéjével, habár mindig érezte, hogy valami kis űr van mögötte, de áthidalta mindig annak fájóbb részeit.
Bárótól kaptak egy telket Szeleste és Ölbő határában a vasút felé, odaépítettek Jánosék szép családi házat, majd egy kateszteri hold nagyságú telket kerítettek be, tele gyümölcsfákkal, főleg sok-sok diófával....valóságos kis oázis volt a mező közepén a Muth kúria...
Még ekkor a valláskülönbség nagy választófal volt az emberek közt, Gizus evangélikus vallású volt, ami egyedüli üdvözítő egyháznak volt predestinálva... amiért sokszor volt ártatlan vita köztünk....
Jánost a báró hozta magával Szerbiából, mert a báró szerb királyi családnak sarja volt, Gizus pedig szintén a bárónak volt szobalánya. Itt ismerkedtek össze, ebből lett a házasság, de gyerek sohasem született itt se.
Egy alkalommal a báró kastélyba becsönget egy nőszemély... a Gizus nyit neki ajtót, és a jövevény bemutatkozik : Muth Jánosné vagyok.... Gizus elfehéredik. Én is Muth Jánosné vagyok....de ez lehetetlen, hiszen én vagyok a törvényes felesége Muth Jánosnak, már Szerbiában megesküdtünk.... na aztán lett ebből nagy cirkusz

Persze nem maradt titok a titok, hiszen a kastélyból is kiszivárgott minden.... a báró volt annyira gavallér, hogy a szerb asszonyt végkielégítéssel hazaküldte és maradt a Gizus a felesége, persze erről ők mindig hallgattak, csak a fáma tarja nyilván ezt a bigámiát.... A fáma szerint a báró nagyon szerette Jánost, már fiatal korában magához vette és mint férfi a férfivel nagyon jó kapcsolatban éltek egymással.
Jánossal nagyon kellemesen el lehetett beszélgetni, hiszen a báró mellett mint főinas nagyon megszerezte az általános műveltséget, sokat utazgatott a báróval, sok-sok élményről tudott beszámolni, ha beszélgetésre adódott a sora.
Valami borlerakatuk is volt Sárvárott Gizuséknak, mert mintha egy alkalommal jártam volna náluk... jó módot mutatott a háztájuk, amiért is megengedhették maguknak, hogy cselédlányt is tarthattak. Így szolgált náluk sok-sok panaszkodás mellett az Irén, aki később csak Muth Irénként szerepelt a köztudatban. Sokat kellett neki dolgoznia, a Gizus bizony állandóan sarkalta a munkára. Irén nagyon sokat panaszkodott akkoriban a sok munka miatt... de ma már nevetve mondja el a nagyságának sok-sok kibírhatatlan bónáját.
S mi lett az Irénből?...A Gizusnak a faluban élt a bátyja, a jó gazda hírében élt, bizony ide is be kellett segíteni az Irénnek. Volt kettő süldő legény a Gyula és a testvére. Irén katolikus volt és szegény lány, csak az van neki, amit Gizusék biztosítanak neki...Gyula többször repkedett lányok után...nem sikerült rátalálni az igazira, sőt később az a hír járta, Gyula feleségül veszi az Irént, ha a gyerekeket evangélikus vallásba engedi át... Tóth Sándor volt az apa, jó gazda volt és bölcselkedő paraszt ember a maga idejében...özvegyi sorsba jutott, három férfi mellé kellene egy asszony, valószínű az Irént megkörnyékezte már a Gyula is, és a hatalmas kínai választófal ledőlt, Irén lett a Gyula felesége... így megmaradt a. Muth vagyon egyben, Irént nem kellett kifizetni... házasság lett a büszke Tóth Gyula és a szegény cse1édlányból...
Gizus megemésztette a régi büszkeségét és győzött a józanész, na azt nem mondom esetleg Gyula is belekóstolt a tiltott fának a gyümölcsébe, és ami fő ilyen jó dolgos és szerény lányt nem kaptak sehol sem. Dolgozik Gizuséknak, fut Tóthékhoz etetni a disznókat, marhákat, s talán ez a sok találka szülte meg Gyula és Irén frigyét, de tán még öccse se vetette meg a női nemet, a Lajos... na ezt aztán csak a pletyka szülte ezt az irigységet.
Lajos is agglegény maradt, mert az igaz hitüknél nem talált olyan lányt, aki szépségben, vagyonban kiérdemelte volna a házasságot. A sok válogatás mellett Lajos is megvénült, hiszen tán már van majd ötven éves.
Visszatérve Gyulára és Irénre, két stramm gyerekük született... az egyik a fiú, aki szintén Gyuszi nevet vette fel, orvos lesz hamarosan, majd a lányuk is az orvosi egyetemen kötött ki. Íme cselédlánynak két orvos gyermeke lesz, Irén apja valaha szintén uradalmi cseléd volt.
Gyula hátat fordított a Tsz-nek-a jelenben portás a vasútnál… várja nyugdíjas éveket.

Muthék nagy tiszteletnek örvendtek a faluban, hiszen magatartásuk sohasem volt ellenszenves. Magunk is többször találkoztunk, habár pl. Márkus jegyző nem tartotta megengedhetőnek, hogy barátsága elegyedjen velük, mert egy alkalommal Lászlóéknál futottunk össze valahányan, Muthék is ott voltak, hát majdnem elment a Márkus jegyző, mert neki ez barátság ekkoriban nem volt jó pont.
Baich báró, amikor véglegesen kiszorult a kastély területéről, még a parkját is el kellett neki hagynia, az akkoriban Diósi volt a megyei főispán, amikor meglátta a zöld lódenban sétáló bárót, majd kérdezte a szelestei dolgozókat és mondották neki, a méltóságos úr... erre a szóra Diósi felkapta a vizet, mi még most is van méltóságos úr?.../kb.1948-ban volt ez/ azonnal ment az akkori tanácshoz és negyvennyolc óra alatt el kellett neki hagynia Szeleste területét.
Hová lehetne menni ily hirtelen, ekkor jött a gondolat és Muthék voltak olyan bátrak, hogy magukhoz fogadták, ott kapott a báró egy szobát, saját bútorával berendezve és még sok-sok holmit vitt oda, arany és ezüst dolgokat, amit részben eladogatott. A londoni követség vett meg belőlük többet, majd a nagy haszonhúzó dr. Gábriel Lajos, mint jogtanácsosa fölözte le a bárói javakat, de maguknak Muthéknak is jutott még belőle valami, hiszen ekkoriban Gizusék se nyugdíj, se állás és mégis éltek szépen, tehát kellett a bárónak őket jól finanszérozni.
Hát bizony, ha rágondolok, hogy a nagykastélyban kb. tíz szoba, de tán több is a saját kényelmét szolgálta, most pedig egy szobába kellett meghúzódnia, az is kegyelemből, bizony-bizony nem valami kellemes közérzetet váltott ki belőle. Mégis oly megnyugodtnak látszott a báró, sohasem fakadt ki, kiegyensúlyozottan élte le napjait, a történelemnek temetési gyászát zokszó nélkül élte át. Jobban átkozódott a z inasa Horváth Feri, aki még ide is kijött a bárót gondozni, s kapott fizetés helyében valami értéket.
Ma is van még bárói érték Muthéknál, nagy értékű bútorok, festmények… s ki tudja, mit tudtak maguknak még elrejteni a zűrzavaros időben. De jól tették, mert amit nem vettek el ők, elvették a érdemtelenül más keselyűk, harácsolók.
Több évig élt Jánoséknál a báró, főztek neki és takarítottak utána, persze megint az Irén vette ki jobban a részét ebből a munkálatokból.
Szeretett a báró elbeszélgetni, esténként elkártyázni, egy ilyen alkalommal, amikor késő órákig elkártyázgattak, tán elérkezettnek vélte az élet lezárását, betelt a keserűség pohara, nem bírta tán a megalázottságot, hiszen azért nem volt mindegy Janiéknak sem, hogy a volt gazdája most ott húzódik meg egy lyukban, és zavarja a családnak a békés nyugalmát. Tán éreztették is vele közben, főleg akkor ha már a teljes lemellesztés fokára jutott a báró, tény az, hogy a jól elszórakozott estnek utolsó órait élte le, mint aki jól végezte a dolgát, elköszöntött illendően jó éjszakát szép álmokat... és ő a legkomolyabban vette ezt a szót, hogy jóéjszakát, mert örökre behunyta a szemét s lett neki örök jó éjszakája.
Ezt már csak utólag hallottam, volt egy adag méreg mindenkor nála, úgy kapta a barátjától, dr. Pethő főorvos adta neki arra az alkalomra, netán ha meghurcolni, kínozni akarják, akkor vessen véget az életének, ne engedje magát kiszolgáltatni alantosoknak.

Általában mindenkit nagyon tiszteltünk a faluban, eljárni házakhoz tere-ferélni nem volt szokásunk. Rozmann Józsefékhez szoktunk elmenni, akik nagyon szép családi életet éltek. Rozmann néni az Ágota, hajdanában szintén a bárói kastélyban szolgált, az ott szerzett tapasztalatait igen szépen kamatoztatta, finom és kedves modorán keresztül.
Lenke a lányuk, a jelenben Londonban van, ott ment férjhez. Édesanyja temetésén láttam őtet utoljára. A Józsi, a Dódi itt van Szombathelyen, a gázgyárban, mérnöki munkakörben dolgozik. Egy fiuk korábban meghalt, az özvegy maradt a családi fészekben.
Más családokhoz nem is igen jártunk, de mindenkihez volt egy-egy szavunk, szívesen elbeszélgettek velünk a falu dolgozói.