Nagyapáról még... a kis deres meg a kocsi...

Nagyapáról is had regéljek
Fellépésében és külsejében különbözött az átlag falusi emberektől, mert a külső megjelenésében volt valami tekintélyt tisztelő magatartás, az emberi szeretete, a mosolya bizalmat gerjesztett a közeledőben. Maga növésével aztán a maga kis pocakjával, mindig tiszteletet kölcsönzött kifelé, ehhez járult a kis lejbi, meg a fehér ing. Végtelenül jószívű, igazi paraszti melegedő szívű férj, édesapa volt és főleg, mint após is nagyon nagy szeretet vívott ki maga felé.
Az első találkozásunk nagyapával akkor volt, amikor Kozák Ferenc bácsi a sárvári iskolaigazgató, Sárvár kántora elvitt magával Kozákékhoz. Nagy vendégfogadásban volt részünk, hiszen tudták mi szándékkal érkezünk, meg kell néznem a lányt, meg kell nézni a jövendőbeli vőt, lányunk urát. Terül bőség asztalánál tellett el vendégfogadás, Feri bácsi már korábban ismerte nagyapáékat, így neki nem volt ott új semmi se. Ahogyan kocsival vittek be bennünket az állomásról, ugyancsak kocsival mentünk ki az állomásra, ami magában ekkor nagy jelentőségű eseménynek számított. Ami legérdekesebb volt az egészben, hogy mit gondoltak rólam, és én mit gondoltam, hogyan nyertük meg egymást a kölcsönösség mércéje ismeretlen volt, főleg a részemről, nekem minden tetszett, a szülők, a Böske, nagyon szép kis begyes lányka volt, alig húsz éves, a maga duzzadó élethevével, mondom ami a legérdekesebb volt, a botomat ott felejtettem Böskééknél, volt ekkor egy világjáró bot, jelvényekkel feldíszített gyökér botom és ezt valamiképpen elfelejtettem magammal vinni. A közmondás szerint, ha a háztűznézésnél valaki ottfelejti a botját a lányos háznál, annak oda vissza kell térni és ebből csak házasság lehet.
Ettő1 kezdve eljárogattam Böskéékhez, mindig nagy szeretettel fogadtak, Böske is mutatott vonzódást, habár ekkoriban még nem lehetett olyan hamar lángra lobbanni, hiszen több ifjú kerülgette a Kozák portát, lesték Böske kezét. A párharc megindult, Pek Józsi, Kucsera Pali, akinek jólmenő kocsmája volt /Pék Józsi pék volt... de voltak még mások is, akik sündörögtek a háztáj körül. Nagyapa is besegített a kiválasztásban, hiszen szerény voltam, semminemű kívánságom nem volt, nem kerestem se a földet, se a pénzt, hiszen minden a magáért beszélt, mint legény is nagyon tetszettem a családban, ekkoriban, mint zászlósi egyen ruhában is díszelegtem apáéknál, ami pedig nagyon jó külsőt adott az én külsőmnek. Végül is Sárvárott volt egy téli bál, amikor megjelent kakasok közt én nyertem el véglegesen Böske szimpátiáját, ehhez a családnak is a tetszése besegített, hiszen csak jó hírekkel szolgált mindenki mellettem. Így nemcsak a botért tértem vissza Szentgyörgyre, hanem magáért a Böskéért is. Nagyapa nagyon jó gazda volt, igen szép istállói állománnyal rendelkezett, volt ott kisborjútól, üszőig, ökörig, 1óig mindenféle jószág, a lovalnak külön istálló. A gazdaságot lovakkal művelték, akkoriban ez volt a gépesítésnek előfutárja. Mindig volt valami eladni való, így állandóan egyensúlyban volt a gazdasági pénzügyi mérleg.

A gazdálkodásnak minden ágából kivette a részét, dolgozott izzadásig.
Nagyon szerette a lányát, a lányán keresztül engem is. Legnagyobb boldogság akkor érte, amikor megszületett az első unokája az Endre. E szavakkal élt felém a hír hallatára: „Legalább most tudom, hogy miért dolgozom?!”
Nagyon szerette a gyerekeket, minden áldozatot meghozott értük, azaz érte. Hőn vágya volt, ha majd egyszer az unokámmal egy jót mulathatok, mert ilyenkor a sok se volt sok a számára, a hangulatnak forróságában benne volt minden áldozatvállalása. Sajnos nem érhette meg azt a boldogságot, hogy egyszer is mulathatott volna az unokájával, mert 1951-ben megkapta a keresztfát. Endre ekkor kilenc éves volt. Nagy vesztesség volt számunkra, amint már írtam korábban nagyon besegítette a halálának a koraiságát, hogy sokat üldözték, zaklatták, mint akkoriban divatos jelszóval ellátott „kulákot”. Üldözték, ha a kutyát nem kötötte meg, büntették, ha egy szalmát találtak a ház előtt, büntették, ha nem volt elegendő víz a szalmakazal mellett, üldöztek az állami kölcsönzés miatt, ami főleg besegítette a korai halálát. Mer amikor kényszerítették nagyapát a jegyzőirodában, hogy jegyezzen nagyobb összeget, ellenállt, majd megdádázták, tökön rugdalták, a korábban nevezett sárvári vagány, majd bevitték a sárvári börtönbe, ott télnek idején a hideg cella kövén a már úgyis meglévő prosztatája véglegesen kikészült, majd hamarosan ágybadölt, meg is operálták, de az operálással se sikerült az életet meghosszabbítani, fiatalon meghalt. Emléke bennünk él, amíg mi élünk ő is élni fog, a Répceszentgyörgyi temetőben pihen, minden földi fajdalomtól mentesen. 1887-ben született, hatvannégy éves korában, tehát fiatalon kellett jobblétre szenderülni.
Sokszor mondottam neki az 50-es időszak előtt, hiszen láttam az orosz honban, hogy mi lett a magántulajdonnal, amikor serényen dolgozgatott az istállóban, gyönyörködött az állatainak szép küllemében, mondom neki: Nagyapa ezek az állatok nem ám a magáé! Hát kié?- nézett rám olyan értehetetlenül, maga ezeket csak gondozza, azaz csak gondozhatja, mert később nem engedik meg a magángazdálkodást. Persze hogy nem értette meg ezt a materiális ideológiai szemléletet, hogy ami a magáé, az még se a magáé, hát hogyan ezt el is lehet kommunizálni? Mennyi munka, fáradtság, gond volt benne, ezekben az állatokban és egy szép napon megszabadítják tőle?...Ez lehetetlen, nem lehet igaz. Ami akkor még érthetetlenül hangzott, az később valósággá vált, de azt már nem érhette meg igaziban, a halál megváltotta a további földi embertelen zaklatásoktól, izgalmaktól.
Boldogabb embert nem lehetett találni nála, amikor még Szelestén kántorizáltam, tanítottam és úgy vasárnap délután, litániatájban a kis Cumi nova húzta a szép futó kocsit, nagyapa meg boldogan fogadta a feléje mosolygó szelestei embereknek a kalap emelgetéseit. Kozák úr jön a tanító úrhoz... hangzott el felhangon, ilyenkor megrakottam érkezett a kis kocsi, mindenféle konyhai kalóriás ételekkel. Mi is boldogan elbeszélgettünk, majd dolga végeztével, ahogy jött a Cumival, úgy el nyelte az út távolsága hazafelé, ahol mindent el kellett mesélni nagymamának, hát hogy vannak?...

Valamiképpen úgy esett ezekben az 50-es időszakokban, hogy senki se ismert, senki se tudott bizonyosat semmiről, különösen a tanulók, már gondolok azokra, akik igyekeztek az uborkafára felkapaszkodni, hatalmuk horizontját növelni, de ennek mi az ára, azért nem kellett nekik számot adni. Kihúzták a dugót a palackból és kiszabadult a gonoszságnak minden ördöge, akik arattak a tehetetlen minden joguktól megfosztott becsületesen é1ő munkások felett. Nekik mindenki ellenség lett, akiknek valamivel több volt az asztalukon, habár nekik is lehetett volna, de a dologtalanság, a lumpen élet aranyketrecében most így nagyobb és zsírosabb falatokhoz juthattak. Ma már nyíltan lehet hallani a rádióban, hogy az utóbbi évszázadok legnagyobb gyilkosa volt Sztálin, aki nem mentes több millióknak vérétől, azoknak szenvedéseitől, ennek a bibliáját olvasgatták ekkoriban a kis pöttömnyi tanulók, a pártnak legbutább, embergyűlölő, munkát kerülő kis hóhérok, akik elérkezettnek látták az időt arra nézve, megfizetünk most mindazoknak, akik becsületes munka árán jobb sorsot vívtak ki maguknak.

Pl. politikai káosz falun...

A falutól kezdve, a járáson át tele volt kétes múltú és életű idegenből idetelepült, ismeretlen politikai végrehajtó, akinek csak egy volt a fontos, emberáldozatokban mettől több sikert érjen el, az áldottal mettől több tiszteletben álló becsületesen dolgozó magyart elsőben csak lélekben vetkőztessék le, legyen egy idegroncs, majd testileg aztán már úgyis elvetülődik a napi zaklatásoknak áradatában. Lettek szenvedélyes sintérek, akik vetekedtek a falusi parasztoknak a begyűjtésében, zaklatásaiban, és ez volt a szomorú állapot, testvér-testvért eladott, fiú apát áldozott fel az ávó boncasztalán, nem volt itt jó barát, mindenki árulója és gyilkosa lett ebben a honban. Jajveszékelés és szenvedésnek töviseit szurkálták egymásba, hol titokban, hol nyíltan, de legtöbbször igyekeztek az ismeretlenségnek ködében láthatatlanná válni, de valamiképpen hasonlítani tudnám ahhoz a jelenethez az egész vad és kegyetlen évtizedet, amit láttam a vízen úszkáló, vagy a levegőben száguldozó kis járatokon.
Csodálkozva figyeltem, a víz partján áll egy ember, a kezében egy kis műszer a csónak elindul egy gombnyomásra, száguld hol jobbra, hol balra, a parton lévő ember akarata alá van teljesen helyezve a kis csónak, semmi sem történhetik másképpen, csak úgy és ahogyan a parton álló ember a komputeron át betáplálja a csónak irányát és sebességét. Ámulva figyeltem a technikának ezt a legújabb vívmányát, az ember szinte 1áthatatlana is teheti magát, és mégis követi a kis csónak a vezérlőnek az akaratát. Na itt van a kornak a legnagyobb és legrémítőbb komputera, valahol valaki a kezében tartotta a bonyolult politikai központnak az irányító skáláját, de ehhez kellettek a kis csónakok, külön-külön egyik se tud produkálni, kellenek a nagy központok vezérlőinek a kis csónakok politikai, karhatalmi elkötelezettek, akiket úgy irányítanak, ahogyan akarják, még gondolkodni se kell, csak kegyetlen végrehajtást a politikai pókhálónak közepén ülő és figyelő nagyhasú póknak. Áldozat kell, vér kell, hiszen a pók naponta a maga testsúlyának majd huszonötszörösét fogyassza el, az áldozatok vérének kiontása az ő életének folytatása. Nincs irgalom és kegyelem, ez az ő vesztét okozná.

Valamiképpen a történelem sohasem új, csak ismételteti önmagát, időben eltérő ugyan, de cselekményeiben nem mond újat. Ahogyan Haynaunak megsokallták a vérengzését és útilaput kötöttek a pályafutásának a lábai alá, megelégelte már a bécsi udvar is a kegyetlenkedést, de Haynau ez a nagyhasú pók menetközben minden szemrebbenés nélkül lövette agyon a magyarság ékességeit, akik azóta is fényes csillagként ragyognak a magyar éjszakában, a történelem égboltozatán.

Besúgó apparátus

Most is voltak, akik főként rendőrök, ávósok, akik megrémültek a cselekedeteiknek toronymagasságú véres fertőzöttségüktől, habár kezdetben szolgai, hűbéri hűséggel járták a falvakat, házakat, akik ki voltak szemelve a kimúlásra, azokat naponként kellett valamivel zaklatni. Nem is szólva a Jurcsek féle a beszolgáltatás ideje alatt mekkora razziák voltak a paraszti házak disznóóljai, valamint a baromfiudvaron, mit esznek a jószágok? Mennyi zsír van a bödönben? ...azt a világot éltük, hogy ha valaki vásárolt, ha tudott két-három kilónyi zsírt, vagy kenyeret és tetten érték, mint felhalmozóra rendőri eljárást, vagy bírósági ítéletet szabtak ki. Jaj volt annak a gazdának, akinek az udvarán búzaszemet találtak, ráfogták, hogy a tyúkokkal eteti fel a munkások kenyerét és ez így napról-napra... Most nem is ezt akarom fejtegetni, hiszen erre már kitértem, sőt vissza kell majd térnem, amikor magam kerültem ismét a vagányok markaiba.
Ugyanis ha valakinek már huszonöt hold földje volt, azt idegen szóból, oroszból átvett, „kulik” jelzővel bélyegezték meg, az a szó pedig már az oroszhonban megvívta a maga harcát, gyűlöletet, kínzásokat, megvetést táplált az üldözőkben, így nálunk is ezzel a szóval paprikázták fel az éhes gyomrokat, mert a kulákság… el kell tüntetni az élet porondjáról a kulákot, de még az ivadékát is. „Kutyából nem lesz szalonna!” hangzott Rákosi apánk szájából, akinek a kezében volt az irányító komputer, de már csak mint csak közvetítő hóhér volt a nagy központból. Ha kinyírjuk a kulákokat, akkor minden jóra változik, nem lesz nyomor, nem lesz rongyos ember, csak arra nem figyeltek fel ezek a léha, üres fejű, mosatlanszájú pribékek, hogy van egy biológiai életritmus, ha kiirtom teljesen az oroszlánok birodalmában lévő zebrákat, bárányokat, tehát a fűevőket, akkor velük kipusztítom a húsevőknek a táborát is, mert e kettő egymásra van utalva, egyiknek a kipusztulása magával viszi a másik kimúlását is anélkül, hogy bármi formában pusztítanám a húsevőket.
Az országnak legnagyobb és legeredményesebb termelői voltak a falu jó gazdái, akik olcsón és sokat termeltek ki a kis gazdaságukból. Józan és szorgalmas munka árán sok-sok lemondással jutottak el egy bizonyos nagyságú földterülethez, de állandóan elláttak a fogyasztók pudi piacát mezőgazdasági termelvényekkel. Ebben volt a nagy bukása mindazoknak, akik kegyetlenkedni igyekeztek a jó gazdák kiirtásában, velük együtt kiirtották az ország termelő erőit is. Sok-sok bukfenc, csőd láncsorozata váltakozott ezen években, de sokasodott a fejfa is a temetőkben. Az állandó feszültség, a félelem nagyon sok gazdának közelebb hozta a sir száját, sok évet elraboltak földi életéből, csak azért, mert hamis propagandával hirdették, a bajnak egyedüli alapbázisa a kulákság.

Az álnok zsarnokság félrevezetéséből eredt az a nemzeti csőd, ahogy a mesében szerepel az aranytyúk, ami mindennap egy aranytojást tojott...egy szép napon a kapzsi ember gondolt nagyot, miért kell nekem várni mindennapot egy-egy arany tojásért, ha mindennap tud tojni az aranytyúk egy aranytojást, akkor az egész tyúknak a belseje tele van aranytojással, és ha a tyúkot is levágom, akkor egyszerre hozzájutok a sok-sok aranytojáshoz, nem kell a napokat várni, míg egy-egy tojást tojik az aranytyúk. Igen ám, a csalódás akkor érte a kapzsi embert, amikor a tyúk belsejében egyetlen egy aranytojást se talált, de elvesztette mindennapra való aranyjutalékot is.
Valahogyan ehhez hasonló volt sokszor a politikai légkör, s ennek az aranytyúknak az elpusztításhoz nagyon sokan tapsoltak már előre, tévhitben jártak mások gondos munkájának a gyümölcsét akarták magukévá tenni, ki kell irtani a kulákokat, de még a magjukat is és ez a szellem uralkodott a közéletben, hivatalokban, iskola továbbtanulásban, a kategorizálások rangsorát állították fel és bizony a szégyen lajstrom végén kapott helyet a kulák megvetés, és jaj volt annak aki ebből a hálóból valahogyan kicsúszott, vagy kicsúsztatták.
Az aranytyúk torjához zárkózott fel a falu volt jegyzőségéből kialakult tanácsi apparátusnak minden tagja, a falu párttitkára, megbízottak, besúgók, spiclik, a karhatalom, nagyon sűrű volt az általuk megszőtt háló, bizony nehéz volt onnan kiszabadulni, annak akit egyszer valami oknál fogva abba belekényszerítettek. Egy falu roppant kicsi kis település ahhoz, hogy egymás gyomrába ne lássanak bele az emberek, szinte még azt is lehetett tudni, mi fő a konyhában?... annyira közel éltek egymáshoz az emberek. Minden mozdulatról teljes képet kapott a hírszerző apparátus, hiszen az utca, a kocsma, a barátom zsebei tele voltak felvevőgépekkel, már csak képletesen mondom és játszotta is le a híreket az eszetlen emberi száj, minden gátlás nélkül. Sőt ha jó hírszerző volt, még haszonra is tehetett szert, hiszen soknak ez adta a dusás napi élet szükségletét.
Na elég volt már ebből az aláfestésből, nem írok újat, nem én látom csak így, ezt látják a mai okos vezetők is, akik jobb szeretnek erről a korszakról inkább hallgatni, mint beszélni, tán azért is, mert még a mai nap is nagyon sokan vannak, akik kisebb rákosi hóhérok voltak, de jól úszkáltak mindig a zavarosban, megvívták a tisztulási folyamatot és csak ekkor jöttek elő rejtekhelyükről, és új lóra ültek, ezt is megnyergelik egy időre, amíg minden jóra nem változik. Persze ki az, aki ezt magáról büszkén hirdeti és pedig mindig hűséggel végrehajtotta a párt szavát, vigyázni kell...mert van ám Ezsau és Jákob történet is, nem tudni, hogy ki kit árul el egy tál lencséért. Jött is a tisztulási időszak, amikor az eszmei zűrzavar gomolyfelhői mögül kezdett egy tisztultabb, napsugarasabb időszak virradni a magyar népre, győzött az ész, annak bölcs vezetői, akik ugyancsak kemény kézzel de igazságos bölcselkedéssel ismét visszaszerezték poraiból az aranytyúkot... és türelmesen várják naponta annak áldását, tojását, de magát a tyúkot békében engedik élni.

Megszűntek az emberi titkos felvevők és a titkos leadók, akiknek a számát mint a tetteik szaporodását igyekeztek számban növelni és beépíteni a család, az utca, a munkahely, a szórakozóhely minden talpalatti helyre volt egy valaki, aki mindenről értesült és mindent leadott. Ez az állapot majd száznyolcvan fokot fordult.

Hogyan is tovább 1949. dec-től...

Hogyan is tovább?...
Az 1949.dec-től feleségem szüleinél laktunk Répceszentgyörgyön. Amint már írtam, a háznak befogadó képessége lehetőséget adott arra nézve, hogy elférjünk egy fedél alatt. Nem volt semmiben se hiányunk, már az anyagikat illeti, mert a jó szülők elláttak mindenféle földi jóval, így nem kellett éheznünk. Ekkor még a gazdaság zavartalanul termelte a szükséges javakat, habár az intrikáknak hullámai már csapdosták a házfalát.
A legnagyobb baj ott kezdődött, hogy én nem szerettem a mezőgazdasági munkát, pedig most kellett volna segítenem, könnyíteni a szülők munkájában, de hiába nem ment. Ezért bizony jó anyánk nem is könyvelte el ezen magatartásomat a hála könyvében. Sokszor elkérdezte a lányát, még most se kelt fel a Gyula? Ugyanis ok korai kelők voltak, de korán is feküdtek, én pedig szerettem reggel megnyújtani a fekvő helyzetemet.
Mégis úgy gondolom, folytatom a szülőkkel való történeti éltünket, majd aztán írom a magam problémáit.
A jó nagyapa, bizony hamarosan súlyos beteg lett, behozták Szombathelyre, azaz még a saját lábán jött be a korházba, de fennállott a régi közmondás, az operáció sikerült, csak a beteg nem bírta ki.
Betegen tért meg vissza hajlékába, de biz nem sokáig váratott magára a kaszás, nagy szenvedések megváltásával hagyta el ezt a földi éltet. Nagy csapás volt ránk nézve, hiszen most kellett volna legjobban az ő élete, munkássága, de az élet mécsesének az olaja, mint mindenkinek az életenergiája programozva van, csak azt nem tudja az ember, mint ahogyan Pannonhalmán olvastam a kolostor udvarán lévő napórára írt latin szövegben: Sok órák közül, vajon melyik lesz az utolsó? A répceszentgyörgyi temetőben piheni ki a földi fáradalmait, legyen neki könnyű a magyar föld, emléke él bennünk.!
Nagymama szívós, dolgos asszony, igyekezett folytatni a mindennapi munkálatokat, persze a gazdaság lecsökkent a minimumra, a földeket fel kellett ajánlani az állam részére, mert különben a nagy rárótt adóterhek és a leadási kőtelezettségekkel nem lehetett volna megbirkózni. Maradt pár hold földecske, valamelyes tehénállomány, a lovak elmentek, szóval puszta maradt a régi Kozák hajlék.
A gazdaságban a hűséges szolga a Sándor segédkezett, naponta zsörtölődtek nagyanyával, hiába kergette el, hiába mondott fel neki, nem hagyta el a régi asszonyát, gazdáját, a tésasszonyt... dolgozott becsülettel továbbra is. Maradt több szárnyas jószág is, ami a háztartást illeti, nagymama azt mind megteremtette, még nekünk is jutott belőle.

Nagymamát se hagyták ki a szekatúráknak különböző kiagyalt támadásaiból, de mint asszony és főleg előbb feltalálta magát a bármily helyzetben, jobban visszadobta a labdát, és néha sikerült is kivédeni magát.

Otthon pokollá vált az élet...

A falunak Márkus Aladár volt az egykori főjegyzője, nagyúr volt a maga korában, kevés munka, jólét, vadászat, majd autózás stb... többször mentünk egymáshoz névnapokra, jó háztartást vezetett a Márkusné, volt nekik egy fiuk, Tibor, mi lett vele nem tudom. Na amikor nyugdíjba ment a jegyző, el kellett hagyni a szolgálati lakást, hát hol talált volna jobb helyet, mint a volt kuláknál, Kozákéknál. Bizony ki is igényelte nagymamától megfelelő helységeket, korábban is sok borsot tört szegény nagyapa orra is alá, ez az ellentét most csak még feszítette a húrt, hamarosan meg is kezdődött a civakodás, nézeteltérések láncolata, de akkoriban a kulákasszonynak nem sok szava lehetett, soha se adtak neki igazat.
Parányi dolgok kellettek csak ahhoz, hogy ismét kitört a rossz szomszédi torok, átoknak mérges kígyó fullánkja, amely egymásra öltögetve igyekeztek egymást lehetetlené tenni. Szegény nagymama védte a sajátját, mondván egész életét elszórakozta, autózta, most meg kiigényli a dolgos munkás hajlékát. Szó-szóra hajbakaptak, bizony volt is tettlegesség is. Ilyenkor jött a távirat hozzánk, vagy a telefon, azonnal menjünk haza, tegyünk igazságot, mert pokol az élet, nem lehet egy fedél alatt élni ezzel a falu bikájával... és ilyenkor szegény anyu ment el legtöbbször, s ha mást nem, legalább megnyugtatta az édesanyját, nem lehet semmit se tenni, nem lehet a lakásból kitenni, csak őtet védi a törvény… tűrjön és ha lehet kerülje ki, na ezt könnyű mondani, de közös minden, az udvar, a kamra, a kút...hogyan lehet kikerülni egymást?...
Szegény nagymama néha az örültség határát súrolta már ... a nagy elkeseredettségében egy hirtelen eszméletlen állapotban beleugrott a kútba....de a nagy ijedtségen kívül súlyosabb baja nem lett, szerencsésen kimentették... Leírhatatlan poklot teremtett a Márkus szegény nagymamának, de mint asszony nem bírta fizikailag se a harcot vele szemben.
Hogy, hogy hogyan nem, valamiképpen úgy hírlett, hogy elmennek a fiuk után Bpestre, tény, hogy így is lett, a lakást elhagyták, na aztán nagyon vigyázott nagymama arra ne lépjen át a küszöbön senki se.

Nagymama hozzánk költözött...

Közben, nálunk meg úgy alakult a helyzet, építkezésre szántuk el magunkat, főleg az anyu, akkora hajlékot igyekeztünk építeni, ő is elférjen a beteg fiával a Pistivel lenn a szuterinban, na meg mi is elférjünk a két gyerekkel idefenn.
Amikor felvetettük nagymamának a kérdést, ha építkezünk, akkor el kell ám jönni, az ősi házat, a pajtát eladjuk és felszámoljuk a szentgyörgyi hajlékot. Ismétlem nagymama nagyon haladó gondolkodású asszony volt, egymagában nem tudott volna öregségére megbirkózni a gondokkal, legjobb lesz, ha nálunk találja meg az otthonát. Így szépen, amit lehetett pénzzé tettünk és felépítettük a jelenbeli házunkat.
A szombathelyi körülmények akkor még megengedték a disznó és baromfi

tartást, hiszen a mező közepébe építkeztünk, így a nagymama nagyon jól érezte magát az új helyen, volt disznója, majorsága, megvolt a napi szórakozása, a kertben is szeretett dolgozgatni, hiszen majd háromszáz négyszögölnyi volt a házhelyünk. Minden évben disznót öltünk, volt mit enni, tele volt a kamra finom füstölt húsokkal.
Ünnepnaponként eljárt a templomba a nagymama, talált is magának beszélgetőt, de azért mindig hiányzott a megszokott fészke, különösen az utolsó években, amikor már az érelmeszesedés folytán összekavarodott benne a jelen, a múlt, azaz főleg csak a múlt élt benne, a jelent nem ismerte, nem tudta felfogni.
Közben a beteg Pisti is elment az élők sorából, na ezzel a gyerekkel óriási türelmével, szeretetével bánt, de mégis jót tett vele az Istenke, hogy annyira szerette, hogy magához is szólította. /1961-ben/
Nagymama nagyon tevékenyen részt vett a háztartásvezetésében, takarított, főzött, nagyon jó segítség volt számunkra. A munka volt az éltető eleme, biz nem tűrte ha mellette nem tartunk lépést. Mindjárt kezdetben, amikor ide beköltöztünk, hamarosan meglátogatta anyut egy barátnője. Nagymama tevékenykedett ezen időközben, de egy idő után kezdett türelmetlenkedni, majd kiabált felfelé, Bözsi, Bözsi mikor jössz már?!!! Kimegyek, kérdem nagymamát, mit akar? Miért nem jön a Bözsi már dolgozni, meddig akar elbeszélgetni a jövevénnyel. Ekkor értettem meg édes nagymamával, itt nem úgy van mint R.szentgyörgyön, itt nem kell rohanni a munkával, városon beszélgetni szoktak az emberek... valamit nem értett meg szegényke, azért már jöhetne dolgozni, a vendég meg menjen haza. Igen kezdetben voltak még hasonló szemrevételezései, de azért később belátta, itt már nem az ő kezében van a gyeplő.
Évek teltével nagyon elfogta az érelmeszesedés, bizony ekkor már több baj volt vele. Fel kellett számolni a disznótartást, majd a baromfikat is el kellett pusztítani, megfeledkezett mikor etetett, rengeteg veréb táplálkozott a kiszórt búzából, hiába mondottam már mit akar nagymama, hiszen ma már ötször is etette a tyúkokat, én még ma nem etettem... és csak vitte a kis zsomborját, pi-pi és már repkedtek is körülötte a tyúkok, na meg a vadgalambok, verebek. Na azért ekkora pazarlást már nem engedhettünk meg luxus szórakozásul és lassan a pipik mind a fazékba kerültek.
Utolsó évében már többször kívánkozott vissza a régi otthonába, ugyanis elfeledte a jelenlegi állapotát, nem itt élt, itt csak vendégségben volt. Mikor visztek haza? -kérdezte többször... s akkor mentünk egy jó darabig és vissza, na vissza is értünk Szentgyörgyről... de elfáradtam, mondogatta és egy napig megpihent... majd kezdődött elölről. Mindig bolyongani akart, sokat kellett bezárni a szobába, de akkor meg kikiabált az ablakon, s aki nem tudta a helyzetet, az megvetett minket szegény öregasszony sanyargatásáért. Anyu sokat szenvedett, azaz fáradozott vele, utoljára már, mint egy gyermeket úgy kellett pelenkázni. Margit segített már az utolsó hetekben, mert anyu végleg kimerült a nagytestű édesanyja mozgatásában. Volt, amikor leesett az ágyról, de visszamenni már nem tudott, hogyan lehet

visszahelyezni ezt a nagy testet, mert nem soványodott le később se. Megromlott az étvágya is, inni se kívánt már az utóbbi időben, pedig valaha jó evő és ivó is volt nagymama.
Mindig volt neki finom süteményei, na meg likőrjei, amit szeretett időközben elszopogatni.
A kritikus idő azért nem tartott hosszadalmasan, 1969-ben visszaadta a lelkét az Úrnak, testét szintén a répceszentgyörgyi temető őrzi, együtt van a család, ide kívánkozott vissza.
Az ősi házban, Szandiéknál lett felravatalozva, ez volt a kívánsága, ide szállítottuk vissza már koporsóban, a búcsúztatása is történt meg. Álmodoznak ketten együtt nagypapával, azóta az emlékek vissza-visszatérnek, jóságuk, lelkük gazdasága sohasem fogyott ki irántunk való szeretetben, legyen áldott az emlékük örökre.
Talán röviden valahogyan így tudtam betűkben megörökíteni anyu szüleinek élettörténetét, munkásságukat, örömüket, szenvedéseiket, üldöztetésüket, majd megdicsőülésüket. Az tény, a faluban nagy tiszteletnek örvendtek, senki se távozott el éhesen vagy szomjasan nagyapáéktól, mindig volt valami éhséget, szomjúságot csillapító étel-ital, ami abban az időben bizony még nem lehetett találni az utcán eldobott kifliket, kenyereket, szalámi darabokat. Nagy volt a valuta értékük ezeknek a delikátesz éteknek, így bizony ha leesett a kenyér a földre azt előbb letisztítottuk a portól, majd megcsókoltuk és jóízűen megettük annak minden morzsáját. Ha kenyeret szegtünk előírás volt a szegetlen kenyérre előbb a késsel keresztet kellett vetni, „Jézus nevében” való üdvözléssel, azután szabadott megszegni majd belőle falatozni, de megszabott mennyiséget csak.
Ez a szeretet még most él a faluban a szülők iránti tisztelet, hiszen ha sírjukat meglátogatjuk, az ismerősök mindig nagy tisztelettel köszöntenek felénk.
Harcos, szívós földi munkában telt el életük nagy része, mindig jutott a munka mellett egy kis szórakozás is, de mégis szegény nagymama majd nyolcvan éves korában sajnálta és bánta tettét, még a Balatont se láthatta meg életében.
Ugyanis amikor már itt élt köztünk, többször utaztunk, hol erre, hol arra és hányszor sóvárgott az elveszett és soha vissza nem térő fiatal éveire, neki nem jutott soha arra ideje, tán pénze még igen, vegyen akkora fáradságot, megtekintse hazánk fővárosát.
Ez az időszak nem engedett meg ekkora kikapcsolást, mert ekkora gazdaságnak a mindennapi munkaláncolatából nem lehetett kilépni, minden napnak meg volt a maga köteles része, amit el kellett végezni.
Igen így múlik el a világ, tán az élet alkonyában ha visszatekintünk, akkor látjuk mit kellett volna tenni, mit mulasztottunk ki az élet ritmusából, de mivel már az élet víz csak éppen hogy mozgatja a kis motort, a lábak elgyengülnek, az vágyak elülnek, a vezértollak kihullnak, már nem lehet visszalopni ismét az ifjúságot, az izmok elernyednek, hamar fáradnak, megülünk fészkünkben, mint a kotlós a tojásokon, hagyjuk a gyermekeinknek ezt a szabadságot, amit mi nem tudtunk befogni az élet vitorlájába, fogjanak ők be jobb szeleket.

1979. dec. 28-án írom a sorokat, Szombathelyen.
S jaj a legyőzötteknek, mondja a közmondas, még kártyában se jó a vesztes oldalán állni, főleg vesztességre gibicelni, mettől nagyobb a vesztes sorsának az alakulása, ha uralkodó világnézet kerül alul és helyette egy teljesen ismeretlen brossuráknak a halmaza lép be a történelem színpadjára. Az én sorsom is belesodródott egy zuhatagnak hullámvölgyébe, aki csak tehette és volt rá oka, igyekezett rajtam bökni egyet, azaz úgy irányítani a hajóm irányát, nehogy nyugalmas partot találjon.
Ebben a nagy történelmi eszmei zűrzavarban, ebben a kesernyés és zavaros időszakban, amikor egy ismeretlen világnak szülési fájdalmak közepette megszületik a politikának a legnagyobb torzszülöttje, nem hasonlít az eddigi társadalmi csecsemőkhöz, mindenki tapsol, de mindenki fél. Na sokan vannak, akiknek nincs mit félniük, azaz nincs mit veszteniük, dédelgetik, becézgetik, szocializmus, kommunizmus keresztneveket dobálnak az új világszülöttje felé, de senki se érti a nyelvezetét. Maguk a bábák is a legbrutálisabb eszközökkel igyekeznek irányítani a tömegeket a megszületett jászolához, istálló szagtól terjengett az újnak a szaga, maguk a bábák a legbrutálisabb, embertelen kegyetlenséggel igyekeztették az újszülöttet elviselhetővé tenni, ahogy mondották, fordult a világ, a szemét került a felszínre, az értéket pedig igyekeznek megsemmisíteni. Majd a következő oldalakon még úgyis visszatérek azon eseményekre, amikor a falu legszennyesebb lumpenja lett a hatalomnak a diktátora.

Lakoma története Németheknél

Ezeket a napokat, tehát 1950. jan... és még pár hónapot talán a szülőknek védőszárnyai alatt vészeltük át, főleg ami a legnagyobb érték volt számunkra meleg hajlékot, a terített asztalt kaptunk napról-napra édes szülőktől. Talán csak így tudtuk igazán elviselni éltünknek a legnagyobb kritikusabb hajótörését, csak így tudtunk megmenekülni a kétségbeesésnek a hullámsírjától. Még ezen időszakban is voltak szórakozási hajlamunk, emlékszem ekkoriban volt Szelestén a kiskastélyban Némethéknél lakodalom, valamelyik lány ment férjhez, erős tél volt, nagy hó fedte be a tájat, anyuval nekünk mehetnékünk volt a lakodalomba, de hogyan?... Valamiképpen nagyapát rávettük arra, hogy a szánkóval el tudnánk menni, lányáról volt szó, ekkor pedig akadály nem lehet... nagymama az mondogatta maga szövegét: ilyen időben elmenni hazuról!... mit szólnak a faluban?... mert ez fontos volt, mit mond a nép, a milyen a közvélemény?....stb...mindezzel nem törődtünk, senkinek a véleménye nem érdekelt... segíteni senki se segít, akkor pedig a szájának bűzére se számítunk.
Nagyapa befogatott a szánkóba, szénával jó kitömette az alját, nagy pokrócokkal befödtük magunkat, és ami a legemlékezetesebb, ekkoriban sok pálinkát főzetett ki a nagyapa... majd tíz literes demizsont megtöltött finom szilvóriummal, mondván nálunk jó helye lesz, ha elfogyna tán az övé, akkor majd ebből visszakér.
Igazi télnek a ragyogásában Sándor beindította Cumit, vagy lovakat, tán kettőt is, irány Szeleste. Gyönyörű volt a táj, „hej most puszta ám

igazán a puszta” el lehetett mondani Petőfivel, mert bizony az útnak sehol nem volt nyoma... csak úgy toronyiránt vágtatott a lovakkal a Sándor. Annyira ismerős helyeken jártunk, messziről lehetett látni Felsőszeleste templomtornyát, így volt egy pontos iránymutató, merre is kell mennünk, hová kell elérni, prüszkölve vágtattak a lovak, ragyogóan éreztük magunkat a szánkóban, nem fáztunk, fiatalok voltunk, anyu huszonnyolc és harmincnyolc, hogyan lehetne fázni két melegedő szívnek.
Méterről-méterre rövidült az út, beértünk Felsőszelestére, na itt már a faluban ellapátolták a havat az útról, majd mind közelebb értünk a lakodalmas házhoz.
Nagy volt az öröm, amikor megérkeztünk Némethékhez, bőség kosarával fogadtak bennünket.
Itt kell most megjegyeznem, ami nagyon fontos lesz a későbbiekben.
Amikor a vandálok kilakoltattak az igazi tanítói lakásból, ebben a kiskastélyban, ahol egykor Plessing, vagy Pressing báró lakott, már pontosan a nevét nem is tudom hogyan írták be neki a születési anyakönyvébe, ekkor üresen állott, azaz csak félig megrakottan, azaz félig lakottan laktak ebben a kastélyban. Alul Szár Bözsi, felül Némethék és még valakik, itt üresedett meg kétszobás lakás, remek száraz szobákkal, fél emelettel, úgyhogy a bútorzatunknak egy jó része már itt telelt át, itt volt a csodálatos hangú nagy verseny zongoránk „Bechstein” zongora. Csak a bútorzatunk volt itt, egy nagy előszobán keresztül közlekedtek Némethék és mi.
Na hogy visszatérjek a pálinkára ide hoztak már ekkor, és betettem a szekrénybe, annak rendje, módja szerint.
Éjféltájban a Markó Jóskával valamiért bementünk a mi lakrészünkbe, mert hiszen a lakodalmas lakomáknak egy jó része itt volt raktározva, s amint bemegyünk a szobába, ejnye, de nagy pálinka szag van... mondja a Józsi, igen-igen, feleltem, hoztam magammal vagy tíz liter pálinkát, annak van ekkora szaga...jó-jó, mondja a Józsi, de hiszen itt meg folyik valami a padlózaton... odanézek, tény valami folyamoknak rajzai mutatkoznak az ősi padlózaton, hol kisebb, hol nagyobb erezettel. Ujjammal belenyúlok az egyik folyamágba, ízlelem, ez pedig meg pálinka... de hogyan került ide?...
Mindjárt gyanús volt a pálinka készletem, nyitom a szekrényajtaját, ott még nagyobb tavakban gyöngyözött a demizson tartalma... fogom a tartály fülét...egy kis reccsenés, majd elválik a demizsonnak az alja... és ami még ezideig nem folyt ki, most az is utat keresett magának...
Na igyál te öreg padló, úgyis régen láttál már ennyi pálinkát, egy cseppet se lehetett megmenteni, elfolyt minden cseppje, nagyon sajnáltam ezt a drága nedűt. Izében és értékében...sokáig magunkba zártuk a pálinkának a szomorú történetét, de amikor nagyapának tényleg elfogyott a hazai készlete, úgy szóvá tette, tudnátok adni valami kis pálinkát?...s ekkor kellett szomorúan beszámolni, ki hitte volna a fizikai törvénynek ezt a tragikus akcióját, hogy a tele

korsóban, azaz demizsonban lévő pálinka mint szesz a melegebb helységben kitágult, de csak tágult volna, mert az üveg nem engedett neki egy ideig, de a megnagyobbodott pálinkaerő minden irányban utat keresett magának a nagy erőlködésben kiszabta a demizson alját, és már folyhatott is a szekrénybe, onnan pedig az öreg padozatba. Sajnos ezt a fizikai törvényt örökre megjegyeztem, soha se öntsd tele az üveget, továbbá hidegről meleg helységbe se vidd be a szeszt. Okos ember mások kárán tanul, nekem a saját káromon kellett tanulnom. Persze magam voltam egy kicsit mohó, mert ha a tíz literes demizsonba csak kilenc liter pálinkát öntöttem volna, ekkor maradt volna a tágulásnak is helye... de mivel csurig akartam, hát csurig is elfolyt.