Disznóölésről...

Disznóölések voltak a télnek a legkiemelkedőbb ünnepnapjai, amikor 2-3q-ás disznókat perzselgették már kora hajnalban, mert az volt a szokás falu helyen, hogy az ölést már kora reggel, még pirkadás előtt kell megejteni, a perzselést pedig be kell fejezni mire kivirrad.
Nagy élmény volt ez a disznóölés mindenkor, hiszen ekkor senki se volt hiányban, ehetett-ihatott a maga kedvére.
Hogyan is volt egy disznóölés valaha, amit ma már a mai gyerekek nem ismernek.

A gondos disznóhizlalásnak is megvoltak a maga periódusai. Mindig nagy gond volt melyik disznó kerüljön be hízlalásra, melyik állat lesz a legjobb takarmányértékesítő? Mert bizony megesett, hogy felhízottan ott állt a disznó, enni nem akar, levágáshoz sovány, na meg még nincs is itt az ideje a disznóölésnek, nincs fagy, a hús elromlik, ekkor még nem voltak hűtőszekrények... hát szóval nagy szakértelem kellett ahhoz, hogy a gazdasszony belelásson időben a disznóba, és bizalmába fogadja, lássa benne előre a 2-3 q-s gyarapodást.
A hizlalásra szánt malacocskát már a tavasz kezdetén kinézik, együtt etetik a többiekkel és figyelik az állandó jó étvágyát, sőt ha egy kicsit erőszakos, a társait eltúrja a vályútól, hogy neki több jusson, akkor már minden jelt arra mutatott, hogy ez, vagy ezek kerülnek be a hizlalók rendjébe. Kb. majd egy mázsáig mind együtt vannak a közösben, de aztán kiveszik az áldozatot a többi közül és kezdik külön kosztra fogni. Kezdetben a lényeg az, hogy a bendőjét, annak űrtartalmát jól kitágítsák, ehhez szabják az étrendjét is, nyáron sok tököt, zöldet, krumplit, répát, ami növeli a bendőnek a befogadóképességét, arra az időszakra, amikor majd már zsírosodásra való kosztot kapja.

Ezen idő alatt nem hízik a disznó, inkább csak nő, szélesedik, csontosodik, nehogy csontlágyulást kapjon és ne bírják el a lábai a nehéz totyogó húskombinátot, nagy baj volna.
Nyáron egyébként se lehetne zsíros kosztra fogni, mert hamarosan kólikát kaphatna a disznó. Kezdetben még ezeket a példányokat ki is engedik a csordával, nagyokat futnak a mezőn, szóval erősítik az állatot, csak kb. aztán szeptembertől fogva megszüntetik a kijárást, és akkor kezdik már egy kicsit korpázni, darázni, hogy a zsírpárnák is növekedéshez jussanak. Jó krumplis, majd legutoljára kukoricás darás ízletes kását kapnak, amikor is napról-napra észrevehető a gömbölyödő állatkán a jóltápláltságot, amit a gazda nagy szeretettel nyugtáz, sokszor megsimogatja annak püspökfalatnyi részeit, hátát és szinte érzi ezeknek a finom husikáknak már ízcsiklandozó izét.
A korábban még fürge kis állat, mindjobban elhízik, lustább lesz, inkább fekszik, mint járkál és ez a jó, mert legalább nem futja le magát, megnő a tokája, a háta szinte hátaslónak is beillene, ha az ember ujjával megnyomja a derekát, szinte a zsírpárnáiban benne marad az ujja, finomul, szokták mondani, jó zsíros lesz. Főleg „mangalica” fajta disznókat hizlaltak ekkoriban, mert ez a fajta volt a legjobb hizlalásra, később felváltotta a keverék a „Jorksiri” több hús lett, mint zsír...
Ekkoriban a háztartásban ismeretlen volt az olaj, a vajjal való főzés, vagy a margarin, minden háznál zsírosbödönökbe, ott fehérlett a finom illatos disznózsír, amiből napra-napra főztek, sütöttek.
Mennyire aljas tud lenni az ember, simogatja, kapargatja a jószágot, de a szeretet az önző, mert tudja, hogy a húsából fog a télen élni, tehát a simogatásban benne van a gazda önfenntartásának minden aljas szándéka. Nem igazi szeretet vonzza a simogatásra, érdek, mégpedig eléggé aljas érdek, de az életben örök körforgás van, egymást pusztítják a biológiai lények, hogy fennmaradásukat biztosítsák, de vigyázni kell a biológiai egyensúlyra, mert ha ez megdől, akkor veszélybe juthat maga az ember, de vele az egész természet rendje, maga az élet.

Minden valamire való falusi háznál télre hízott egy-kettő-három disznó, függött a család 1étszámától, esetleg a három hízóból egyet pénzre váltottak be, a kettő hízónak a költségét igyekeztek a harmadiknak az árából csökkenteni.
A disznók különféle súlyokban kerülte a „bölle” disznóölő késének gyilkos keze alá. Száz kg-tól felfelé, kettő-három mázsa felé is felhíztak a hizlalók, főleg azok a kijáró, nagytestű és csontú anyadisznók, amik már szaporításra nem voltak alkalmasak, és ha ilyen nagy testű felépítésű disznót betettek hizlalásra, bizony közel volt a négy mázsához is. Tán a húsa nem volt olyan gyenge, mint a fiatalabb hízóknak, de bővelkedett húsban és zsírban. A jó hízónak le kellett adni ötven-nyolcvan literig zsírt, ekkor már jó zsíros volt a bőre alatt.
Általában karácsonyra öltek elsőben disznókat. Ez a nap kiemelkedőbb volt a többi hétköznapoknál, hiszen ezen nap valami jólétnek a bőségnek a csatornájának a csapját nyitották ki, mert a hízott meghozta a háznépének a jóllakottságát, a gyomor telitettségét. Nem is beszélve arról, hogy az egyház karácsony előtti böjtöt is előirt a dolgozók örök üdvösségük elnyerése céljából, a kiéhezett gyomor epedve várta a disznóölésnek a napját.
Külön munkamegosztással kezdődött az előkészület e nagy aktusra. Az asszonynépség ilyenkorra nagymamának mindig volt besegítő asszonya, akik már az e1őző napon előkészítették az ölésre szükséges edényeket, zsírsütő üstöt, amiben majd gyengéden rotyogni fog a kockákra vagdalt zsírszalonna darabocskák, majd a vérkeverő lábosok, a nagy teknő, amiben majd következik a sonkáknak a besózása, tovább a különféle fűszerek: hagyma, paprika, majoránna, amik szükségesek a disznóöléshez.
A gazda pedig előkészítette a perzseléshez szükséges rozsszalmát, zsuppot, a trágot, bakszekeret, majd a tűzpiszkáló rudakat, ha netán hóesés lett volna, akkor a következett a hólapátolás, ahol az ölés lezajlik...
Nálunk nagyapa volt az ölőmester, de neki is volt besegítő emberei, akik segítettek az ölésben, de általában minden faluban nyilvántartották azt a pár embert, akik különösen értettek a disznóölésnek minden csínjához, öléshez kolbász, préshurka, szalonna elkészítéséhez, na meg ügyesen trancsérozta fel az egész disznót. És erre az alkalomra meghívták az ölőt, persze ezt a szándékot már pár héttel előbb kellett közölni az ölőmesterrel, mert bizony ekkoriban egy napra többen is hívták, és ilyenkor kinek fogadja el a meghívását?
Szóval nálunk a mi családunkban édesapám látta el ezt a műtéti beavatkozást, itt meg a nagyapa.
Kora reggel, kb. hajnal négykor volt az ébresztő, hamarosan rendbe tették az istállót, majd nyílott is az utcaajtó, jöttek a megfogók, a segítők, de nagyapa, mint a ministráns már ott állotts pálinkás üveggel, poharakkal és már inni is kellett a nagy nap eseményére. Ez elengedhetetlen kötelező szertartás volt minden ölés előtt. Ettől az igazi szilvóriumtól, nagyapának szokott lenni évi ötven-100 liter pálinkája, felfrissültek a szemek, megpezsdült az erekben a vér, a hangulat higanyszála pár fokkal feljebb szökött, amikor mindenki kezébe vette a maga dolgához szükséges eszközöket, a böllér a hosszúnyelű kést, a vérkeverő asszony a lábost, amiben majd felfogja a kiömlő piros vért, három-négy férfisereg megindult csendben az áldozat felé, aminek már este nem adtak enni, nehogy a belei tele legyenek, persze szegény disznó észrevette a szokatlan korai látogatóknak a hadát. Volt olyan disznó, ami nem rendetlenkedett, az orra alá tett kiszsomborban lévő kukorica után megindult, ki az áldozat színhelyére, tehát saját lábán tette meg az utolsó métereket, hogy feláldozza magát az embertelenségnek emberiességére, létfenntartásra, és egy adott pillanatban, főleg olyan fekvésben, hogy a feje lapos helyre érjen, tehát ne dombra feküdjön fel, mert így akkor a vére nehezebben folyna ki. Két ember elkapta a hátsó lábát, erre már oldalára is fektették a húskombinátot, ebben a pillanatban pedig már ketten elől a fejet szorították le a földre és kö9vetkezett a végzetes szúrás, amit gyorsan és nagy biztonságban kellett az éles és hosszú disznóölésre külön erre tartogatott kést, be a szív közepébe. Borzalmas látványt, a disznó sir, ordít, kapálódzik, tiltakozik minden porcikája e hóhéri munka ellen, de nincsen pardon, valóságos kis szökőkútként ömlik a szép meleg, habos vér, telik az asszony kezében lévő lábas vérrel, állandóan keverni kell kihűlésig, mert ellenkező esetben megalvad, és nem lehet véres hurka készítéshez felhasználni. Ketten is közrejátszanak itt, egyik asszony amikor már elegendőt felfogott és keverte azonnal önti a másik keverő néninek a lábosába a vért és igyekszik felfogni a többi kiömlő vért. Legalább négy-öt liter vért felfognak a disznócskából, majd a fülsiketítő ordításnak szirénánál hangosabb visítás mindjobban halkul, csendesedik, majd csak hörgés jelzi már a kimúló életnek a jelét, az is mindinkább alábbhagy, majd végleg elcsendesedik a jószág, el lehet engedni, nem szalad el már szegény pára.
Ez egy csendesebb ölési traktus volt, de amikor egy vadabb természetű disznóval kellett megbirkózni, az bizony sokszor megtréfálta az ölőket, mert négy embert is cserben hagyta és futás ki a kertek felé. Az emberek, mint a csodaszarvasban leírtak alapján üldözni kezdték, kergették, kötelekkel felszerelve, lasszó gyanánt igyekeztek az állatot elfogni, na ilyenkor aztán az éber szomszédok, akik részben nevettek a cirkuszi mutatványon, hogyan lehetett négy embert kijátszani egy disznónak, vicc és hecc kedvéért szokták mondogatni az ölöknek, puskát aztán vigyen magával, mert lehetséges, hogy nem ölni kell, hanem 1őni... Persze mindenki beleizzadt ebben a reggeli ring futásba, mivel a disznó ólhoz szokott, ő se bírta az iramot, hamarosan elfeküdt és akkor ott a helyszínen végeztek el minden műveletet az ölők.
Ha előre számítani lehetett ilyen disznóviadalra, akkor már az ólban lévő disznónak igyekeztek kötélből hurkot kötni a hátsó lábára és két erős embernek kellett egyensúlyban tartani a szökést megpróbáló disznót, ez pedig nem volt könnyű izommunka.
Persze a gyermeksereg is ilyenkor korán ébred, mert mi is lehetne nagyobb esemény egy háznál, mint egy disznóölés. Legtöbbször a disznó farkát szoktam erősen húzni, mert máshol veszélyes volt a fogás, sokszor megtörtént, hogy az erős, vergődő és mindenképpen szabadulni akaró coca lábtörést okozó bajt csinált az ölőn, óriási erővel tudott rúgni, és bizony véres sebet hagyhatott azon, aki nem vigyázott ilyenkor.
Amikor elcsendesedett a disznó, tehát megszűnt e földi élete, következett a legszebb jelenet, Néró is kéjelgett a tűzben, jött a perzsülés. Ha csendes idő volt, akkor több helyen lehetett perzselni, de ha a szél nem kedvezően fújt, akkor a disznót ki a szérűs kertek alá kellett cipelni, mert a tűznek a szikrái esetleg a házkörül perzsel fel valamit, pajtát, hidast, vagy a házat. Ez egyben előírás is volt a faluban, de érezte minden gazda, hogy mikor kell különösen vigyázni.
A perzselés abból állott, hogy a disznót az egyik oldalara fektették, majd szalmával vastagon behintették, a szalmát meggyújtották. Reggeli virradatban szép látvány volt a tűznek bíborszíne, a lángok ezernyi szikrája, és azoknak tűzjátéka, nagyon szép látvány volt. Az égő szalma leperzselte a disznónak a sörtéjét, szőrét, majd a fehér bőr pirosas, rózsás szint kapott az égő szalmától, majd amikor elsőben leégett a köteg, akkor tompa késekkel kaparni kezdték a perzsülők a disznó bőrét, és látták azokat a foltokat, ahol még égetni kell a megmaradt sörtét. Mi gyerekek nagyon vártuk a meleg gyűrűket, ugyanis perzse1éskor a disznó lábán lévő külső csülök levált és ezeket a perzselők könnyedén lehúzzák és mi gyerekek a z ujjunk végére húztuk őket, és bizony meleg volt.
A perzselés tartott majd egy óráig mire teljesen eltüntették a szőrzetet, sokszor kellett meggyújtott csutakokkal a lábközöket jól kiégetni, hogy ott is szőrmentes bőrt kapjon a gazda.
Nagyon vigyázni kellett perzsüléskor, nehogy felrepedezzen a bürke, mert a zsíros részek hamar olvadtak és egyben cafrangos is lett a bürke a disznónak köpönyege és ezért nem kapott dicséretet a perzsülő.
Perzselés végeztével hozták az asszonyok a forró vizet, meg is kell fürdetni a hízót, és ekkor a forró víz lemosta a kormot, a piszkot a pirosodó bőrről, de állandóan kaparni kellett a disznó testét, hogy annak minden kis porcikája tiszta és gusztusos legyen. A perzselt bürkénél nincsen finomabb ízű valami, ugyanis hamarosan kaptunk bürkét és ezt megsózva már rághattuk is...
Hogy a dolog elé ne vágjak, amikor már teljesen letisztult a disznó teste, akkor jött a trág, arra szalmát terítettek, majd ráhömbölgették a holttestet, és bizony sokszor csak négy ember bírta el a nagy kövér jószágot és következett a további művelet.

Disznóbontás...

Bontás Két eset volt: vagy bontó asztalra fektették a disznót, és ez volt a gyakoribb, vagy bontó fára akasztották fel a két hátsó lábánál fogva. Persze ezeknek a műveleteknek a fináléjában mindig inni kellett, de már ilyenkor szerepelt a finom legek rumos tea...
A boncasztalon lévő disznó felett konzultáltak a bedolgozók, mennyi zsírja

lesz, mekkorák lesznek a sonkák? És hasonló beszédtéma töltötte ki az üres időt. Legnagyobb és legkíváncsibb aktus volt, amikor az ö1ő felvágta a disznó hasát, és előtte kitárult a disznónak a belője, minden aprólékával. Következett a szortérozás. Külön a májat, amit hamarosan kapta is a nagyanya, hiszen ebből hamarosan resztült májat kell reggelire készíteni, majd következett szív, tüdő kioperálása, ilyenkor lehetett látni a disznónak az egészségi állapotát. Még ehetett volna, nagyon jó minden porcikája, vagy azért nem evett már köves volt a tüdeje, epéje... rongyosodott a bélrész...
És már a beleket egy nagy edénybe dobta a nagyapa, és már vitte is béltisztító asszony az udvarnak hátsó részére, hogy ott megtisztítsa a bélsártól. A másik asszony pedig hordta a forró vizet a bélpuculáshoz, nem mondom, nem valami étvágygerjesztő művelet volt ez, nem is bírta mindenki ezt csinálni, nem is vállalkozott minden asszony ezen művelet elvégzésére...
Közben a disznót darabokra szedte nagyapa, külön a sonkák, mekkora legyen a sonka? Mennyi szalonna maradjon rajta? Ezt mind nagymama intézte, és most jött a legnagyobb és legszebb vágás, amikor a hátán végig húzta a nagypapa a kést és mennyire merült el a szalonnában a kés, hány ujjnyi vastag volt a szalonna, a gyakorlati szemek azonnal totóztak a zsír mennyiségére nézve...
Hamarosan csak darabokat lehetett látni a nagyteknőben, külön a kisütni való szalonnának, majd a télire való szalonna darabokat, amiken igyekeztek egy kis husika réteget is hagyni, és majd ezek mennek a füstülőre.
Közben ezen munkálatoknak elvégeztével a nap is kíváncsian kandikált a kisablakon befelé, hát itt meg miért is van ekkora sürgés-forgás? Csak nem lakodalomra vagy valami torra készül a háznépe?...
Erre az időre már a nagymama elkészítette a früstüköt, a finom reggelit, ami a jó finom májból készült, melléje még mást is, és ismét következett az ivás, ki ezt ki azt, amit kívánt.
Csakhamar hangosabb lett a háztája, hiszen a jókedv hőmérője a sok jó evés és ivás hatására magasabbra szökött. De jól van ez így, hiszen ezen a napon senki se maradjon éhes és szomjas, nagyapa meg ennek különösen örvendezett, hogy ekkora dolgos hadnép veszi körül, aki nagyon szereti az embertársait. A reggeli után aztán következtek a további munkálatok. Főleg a zsírszalonnának az aprítása, amikor kb. 2-3 köbcentis darabokra vagdalták a szalonnát, és rakták a zsírsütő üstbe, na most aztán itt kellett ismét nagyon vigyázni, ébernek lenni, mert kezdetben nehezen olvadt a zsír, de később hamarosan leéghetett, lesült és ekkor zsír is meg a finom töpörtyű elvesztette értékét, zamatát. Végtelenül finom szag árasztotta el a zsírsütőnek a környékét, és végtelenül szerettem a frissen kisült, jó illatú pirosas töpörtyűt. A tiszta vindelyek, amik zománcosak voltak, már ott sorakoztak az üst körül, és ahogyan sült ki a zsír, úgy merték is már a vindelyekbe a forró zsírt. Na aztán, jaj annak a sütőnek, aki nem vigyáz, mert a forró zsír, ha kezére kerülne, akkor nagyon fájdalmas sebet okozna.
Majd következik már az ebédfőzésnek a nagy szerepe.

A háznak minden zugát betölti a disznóölésnek és a vele járó különböző főzésnek, sütésnek összetett illatai, főleg dominál a disznótoros káposzta, ami elmaradhatatlan minden disznóölési ebédről. Ez aztán az igazi gyomrot kitöltő eledel, a káposztában a rengeteg husika, a dagadók, szegény magyar aztán arró1 panaszkodik, hogy életében gyomorbajos lesz. Rettenetesen telitett ez a káposzta, és ha az ember megeszik belőle egy tányérral, kellőképpen adagolva hússal, száraz és zsíros hússal vegyítve, gyomor legyen, amelyik ezt a töménységet megeméssze.
Mindenütt kacagás, hangos csevegés, hiszen a boros, vagy a pálinkás üveg állandóan körbejár, ki-ki abbó1 iszik amelyikhez kedve van. Munkamegosztásban folyik a napnak minden perce, már készül a kolbásznak, hurkának, préshurkának, magyarul disznósajtnak a töltelékjei, mindenki szorgoskodik a maga területén, mert bizony akkor van minden rendjén, ha ismét lebukik a nap a határ túlsó felén, arra teljes rend uralkodjék a háztájban. Felmosva az előteret, konyhát, a videlyekben fagyásra áll már a zsír, a füstölni valók sorakoznak a sózóban, vagyis már csak a vacsora van hátra.
Van aki még tud enni, sőt jókat inni, még egy kis tere-fere, megemlékezés a napnak szépségéről, annak gazdag tartalmáról, majd mindenki igyekszik hazafelé tartani, hamarosan lefekszik a szorgos napnak szorgoskodói, hiszen ma korán volt az ébresztő, a sok munkában elfáradt a dolgozó.
Van egy jónak mondható, de nem gazdaságos szokás faluhelyen, a disznóöléssel kapcsolatban, az a bizonyos kóstolónak nevezett disznóölési ajándékozás. Miből is állott ez annak idején? Talán még ma is járja még ez a szokás.
A disznóölési csomagnak mindenki örül, miből is áll a csomag tartalma. Elsőben kb. egy kiló finom husikából, majd erre körbefonva véres hurka, esetleg húsos kolbász, majd egy darab szalonna, és a közepébe a remek ízű töpörtyű. Ezt a tételt egy tányérra rakja a nagymama és valaki elviszi annak, aki azt kapja. Feltétlenül kap a szomszéd, a keresztszülők, esetleg a pap, és a kántor úr is, aztán a jó barátok közül egy-kettő, úgyhogy kell készíteni vagy hat-hét ilyen ajándék disznóságot, ami mennyiségre is meg súlyra is bizony nem közömbös mennyiség. Na persze ennek az ajándék disznóölő csomagnak van retúrja is, ugyanis mindazok, akik kapnak csomagot, amikor náluk van disznóölés, ugyancsak jön vissza hasonló összetételű disznóság. A baj ott van, hogy bizony voltak házak, ahol nem tudtak kellő ízzel és csinnel bánni a disznóságokkal, és ezt a csomagot bizony félre kellett tenni, főleg a véres hurkának a sikertelensége nem csábította az embert annak elfogyasztására. Így kárba veszett az ajándékozás, legfeljebb csak a húsdarabot lehetett felhasználni. Kevés helyen tudtak a jó ízekkel, a tisztasággal bánni, s így az ilyen helyről érkező disznóságok majd veszendőbe mennek. Na megtörtént olyan eset is, amikor egyszerre öltek azokon a helyeken is, ahová kellett volna csomagot küldeni, de előre megbeszélték a ház asszonyai, most ebből az ölésből nem küldök csomagot, majd a februári ölesből, akkorra már megint jó lesz a friss disznóság.

Most a sonkák, a szalonnának egy része belekerült a pácba, sós lébe, ahol pár hétig ízesedik, változik a húsnak a zamata, s amikor ezzel is készen vannak, akkor az udvar valamelyik sarkában már készen van a füstölő, ahová beakasszák a füstölni valókat és megindul a füstölés.
A füstölésnél arra kell vigyázni, hogy ha lehetséges keményfának a fűrészpora, vagy tuskója legyen, fenyő nem jó, attól ízes lesz, gyantaízű és csak füstölögjön, égni nem szabad a tűznek. Azért többször kell megnézni a füstölőt, mert előfordult, hogy a megszáradt tuskók lángra kaptak, és ha nem őrködött a gazda szeme, a hússal együtt elégett az egész füstölő.
A füstről esténként le kellett szedni a húsokat, mert az ördög nem alszik, hátha valakinek megfájdul rá a foga és reggelre csak az üres füstölő marad... többször esett ilyen csúfság szegény gazdán.
A füstölésből mikor elég, azt a gazda már látja a húsnak, a kolbásznak a színén, hogy mennyire impegnálta át a füstölni valókat. Legtovább a sonkadarabok maradnak a füstön, hiszen nagyságra is azok vezetnek.
Amikor pedig ezzel is készen vannak, akkor kerül a végleges helyre a disznóságnak ízes darabjai, vagy a padlásra, vagy a hóba, vagy a kamrába, már jó előre elkészített helyre, hogy lehetőleg a házi állatok, főleg a macskák ne érhessek el.
Aztán később ide jár ki a gazdasszony is, ha valami babot akar főzni, akkor levesz a rúdról egy szál kolbászt, belefőzi a főzelékbe, vagy a káposztába, na meg aztán ha hirtelen vendég érkezik a házhoz, nincs aggodalom, jön a finom sonkaszelet, főve, sütve, tojással, nyersen, ki-ki hogyan szereti. Így nem jön zavarba a ház népe, ha valaki váratlanul toppan be télnek napján, vagy kora tavasszal is.
Ez az éléstár sokáig biztosítja a napi munkában kifáradt dolgozó parasztoknak a mindennapi kalória utánpótlást, és tudtak is enni, na de dolgozni is, hiszen csak így volt lehetséges, hogy ezeket a nehéz füstölt húsokat minden gyomor bántalom nélkül fogyasztani tudták.
Na aztán itt ütött vissza ez a jólét, akkorra, amikor a dolgozó paraszt már nem dolgozott annyit és annyira nem fárasztotta ki magát, mint annak idején a magántulajdonban. Tehát kevesebb munkával is jobban megélt, de ugyanúgy fogyasztotta a nehéz húsokat, és ekkor jöttek a különböző gyomor, epe panaszok, már nem aratott, már nem szántott, már nem rakott asztagot, nem kaszálta kényelmesebb munka mellett a táplálékot is soványabbra kellett tenni, mert a test nem kívánta azt a korábbi utánpótlást.
És így is lett, na meg aztán a mai hentesboltok igyekeznek állandóan friss árukat adni, igaz borsos áron, tehát mindig frisset lehet enni, főleg azok, akik városban laknak vagy ott dolgoznak. Ma már vesztett a falusi disznóölésnek a mitoszábó1 valami, habár most napjainkban /1979. dec./ amikor az árak állandónak toronymagasságba szökkennek, azaz csak rendeződnek, ismét előtérbe jut a disznóölés, azoknál a szülőknél, akik falun laknak a gyerekek bejárnak a városba dolgozni, mert háztájiból még lehet szép disznót hizlalni.
Aki naponta kijár a háztól, annak reggel valamit be kell csomagolni és mi a legkönnyebb? Kolbászt, szalonnát, sonkát becsomagolni a táskába és kész az egész napi kosztolás. Ezt csak egy-két disznónak a teteme tudja biztosítani.
A téli időszaknak ez a mozzanat volt az egyik legizgalmasabb napja, de egyben a legjövedelmezőbb is. Mire egy disznóból 2-3 q-s lett, sok munkát igényelt, de falusi ember a saját órabérét sohasem szorozta be, hány órát dolgozott? És mi jár érte. Ez természetes volt, a szakmájával együtt járó tevékenységbő1 állott. Éppen napjainkban közvélemény és az a tapasztalat is azoknál a volt maszek parasztoknál, akik még rendelkeznek valami kis erővel, van két-három tehénke, disznók sírnak az ólban, az udvaron futkároznak a baromfiak, a mezőn megterem a krumpli stb.... és van két-három családtag, akik valamelyik üzemben dolgozgatnak és haza is járnak, ezek a parasztok most élik aranykorukat, nekik van a legtöbb jövedelmük, amiről valaha álmodni sem mertek volna, most földes szobákat felváltotta a parketta, fridzsider, Tv, rádió, új bútor, kanapék. Valóságos megújulási időszakban élnek és ez meg is látszik mindenben, mert egyedül most a falusi volt parasztok tudnak igazán a szocializmus lován vágtatni a meseországban.
Megszűntek a régi elvek, földvásárlás, most befelé élnek, de jobban és szebben, mint valaha. Amikor megindult 1960-ban a tömeges Tsz szervezés, bizony voltak falvak, a falvakban parasztok, akik fejszével és bottal várta a szervezőket, mondván mennyi harcba került a parasztságnak, mire megszerezte a függetlenségét, mennyit koplalt, hogy növelje vagyonának holdjait, most pedig egy aláírással lemondjon nemzedékeknek a vagyonáról.
Borzalmas harcába került abban az időben a tudatosítás, mert jöttek ám a hírek, csajka, kolhosz,,, és íme ma azért vernék agyon a szervezőket, hogy a földet vissza akarják juttatni a parasztságnak. Most nem akarom ennek az időszaknak az eseményeit leírni, mert később úgyis ennek külön oldalakat szánom, hogy hogyan alakult meg Söptén a Termelő Szövetkezet, a Tsz.
Szóval és tettel, túlhaladta a parasztság a régi életmódját, ma el lehet mondani úri élete lett, bővelkedik a földi javakban, de ismétlem csak ott, ahol maradt még valami fizikai erő a régi parasztban. és besegítenek a gyerekek az egyes munkálatokban.
Falu megindult a város felé, üzemekbe, gyárakba és bizony reggel van a szombathelyi állomáson a magyarok bejövetele, estefele pedig a magyarok kimenetele, mert rengeteg a bejáróknak a száma.
Na visszatérve nagyanyánkra, aki korában is megteremtette a háztáji jólétet, ugyanakkora birtokon gazdálkodó parasztok nem tudták felmutatni azt a szerzeményt, napi jó konyhát, mint amit nagymama felmutatott a szervező és okoskodó eszével. Nemhiába vakarcs volt a családban, mert heten voltak testvérek, nagymama volt az utolsó gyerek és bizony megtörtént dolog, amikor a nagyobbik nővére esküdött, a nagymama akkor volt még bölcsős, bizony a szülők eldugták a kamarába, ne lássák a vendégek a kis porontyot, hiszen ahol ekkora lány van már az majd szégyen volt a szü1őkre nézve, hogy most magzanak gyereket. Így a nagyanyában különös vér szorult, remekül használta a kisebbségénél fogva örökölt szellemi potenciális többletét és bizony nagyon szépen kamatoztatta a családi jólétnek a megteremtésében. Nem volt hangoskodó, de mindenről volt okos véleménye meglátása, nem sokat szomszédolt, inkább hozzá jöttek el beszélgetni asszonyok, akiknek azonnal tudott valami elfoglaltságot adni, mert beszélgetni csak úgy lehetett, ha közben valami konyhai, vagy babfejtési munkálatokat végeznek.
Nagyapát közben kellett biztatni, azaz irányítani, mert jobban megmaradt a konzervativizmusa mellett, azért lett új ház is, hiszen a régi tömésbő1 volt, mert nagyanya sürgette, kb. 1935-36-os esztendőkben.
Nagyszerű gazdaasszony volt, semmiben se volt szűkiben, mindenkor tudott adni másoknak is, persze jobban meggondolva, mint nagyapa, mert a jelenben talán a régi közmondás jobban helytálló, a tyúk összekaparja, a kakas pedig szétrúgja a halmot... talán most ide is kívánkozik nagyapának is pár értékes emlékezése, talán csak így tudok neki hálából örök emléket állítani.

Nagyapa, mintagazda

Termeténél fogva is nem az átlagnagyságú emberek közé va1ó volt, jó fejjel magasabb volt a többinél, ami szép, délceg, jókiállású parasztember külsőt kölcsönzött tekintélyének, mert az volt, hiszen a nadrág körületét mindig pár centivel a szabónak nagyobbra kellett méretezni, mert a kis pocakja, az igazi tekintélye állandóan növekedő tendenciát mutatott. De ez igen jó1 állt neki. Öltözékében általában úgy mint a többi falusi ember, de elengedhetetlen volt a fehér ing, hozzá az elengedhetetlen protokoll szerinti előírás szerint a mellény, aminek kis zsebébe szokta beiktatni az egyik kezének ujjait. Na aztán, hü barátjaként füstölgött a szájában a pipa, amivel inkább csak elszórakozott, de szükséges volt a napi időtöltésben. Ő maga is intenzíven bedolgozott a napi munkába/ a mellényt lejbinek hívta/ habár voltak cselédei, de a munka csak akkor ment igazábul, ha maga is jelen volt a kivitelezésben.

Sándor a hűséges cseléd...

Nagyon sokáig volt egy hűséges cselédje a Sándor, aki se írni, se olvasni nem tudott, nagyon szerette a Kozák urat, mert csak így szólította Sándor a gazdáját. Habár volt rá eset, hogy a Sándor megbokrosodott, vagy más gazda is csalogatóan hívogatta magához és bizony el is ment más gazdához. Kár volt érte, mert igénytelen, de mégis igényes volt sok mindenre, pl. az ételre, sok mácsikot szeretett, ne legyen forró az étel, amikor harangoztak délben akkorra már az ebéd, ott párologjon az asztalon... nem sokat szeretetett enni, de finomat.
Sajnálta is a nagyapa, mert szállása a Sándornak az istálló volt egész életében, szobát nem szerette, nem is tudott benne megaludni. Valamiképpen hozzánőtt az istállónak nem mindennapi megszokottságától, Sándor csak ott érezte jól magát. Volt neki egy fészere, priccsek, ahol jókat aludt, de közben, ha kellett éjszaka az elszabadult állatot visszakötötte a helyére, így megmentette az esetleges háborúságot a többi megkötött állatok között. Nem minden cseléd vállalkozott erre az istállói hotelra, de Sándor csak ehhez ragaszkodott, télen és nyáron, egész évben. Télen se fázott, mert a sok számos állat nagyon bemelegítette az istállót, sőt amint olvastam valahol, hogy az istállóban lakók nem kapnak tüdőbajt, mert a keletkező ammóniák megölik a tüdőbaj bacilusait.

Ez egy nagyszerű állapot volt, mert nagyapáék nyugodtan feküdhettek le, ha éjszaka véletlenül valamelyik tehén, vagy borjú kioldotta volna a kötelet a nyaka körül, vagy a fejéről, az bizony borzalmas nagy zűrzavart tudott kelteni a többi alvó állatok közt, főleg ha valamelyik tehén üzekedési periódusában szabadult el, akkor állandóan ugrálta a többi tehenet, és ebből sokszor lábtöréssel végződött a sexi próbálkozás.
Na aztán alig múlt el pár hét, ki állit be ismét a nagyapáékhoz? Visszajött a Sándor, sok-sok morgás közepette visszakönyörögte magát, mert amint mondta, ahol volt az egy piszkos hely, se főzni, se sülni nem tudnak, na meg aztán igazán ott cselédnek nézik, nálunk családtag volt, és ismét kiengesztelődött a nagyapa, visszafogadta a régi hűséges dolgozóját. Nem is akart aztán elmenni soha, mert a tésasszony kosztját máshol sehol se találja meg. Hűségesen szolgált nagyon sok ideig, nagyapa amikor meghalt 1951-ben, még továbbra is megmaradt a töredék kis gazdaságban nagymamával.
Nagyapa jó gazda volt, tudta irányítani a vetésforgót, a napi munkát, mindig akadt valami eladni való. Na amikor a vásárra hajtott valamiféle jószágot, ökröket, akkor szokás volt valamiféle áldomást, farkapénzt fizetni. A farkapénz azt jelentette, hogy pl. én is odahaza gondoztam a teheneket, és ha édesapám eladta azt a jószágot, amit vakargattam, etettem akkor a kapott pénzből nekem is juttatott valamit és ezt az összeget neveztük mi „farkapénznek” így a Sándor is kapott mindig ilyenkor pár fröccsre való farkapénzt.
Illett ilyenkor a jó komáknak áldomást is fizetni, lesték is nagyapát már a hegyfalusi vasúti vendéglőnél, hogy hozza e szabad köteleket, mert ez volt a jelkép, ha a gazda csak a köteleket hozza magával, akkor az állatok elmentek más gazdához. Ilyenkor volt a nagy öröm, a Kozák úr nem volt rest az asztalra pár liter bort hozatni, aminek elfogyasztása közben kitárgyalták ki járt jól az eladó e, vagy a vevő. Jó hangulat támadt ezen időszak alatt és bizony ilyenkor a Kozák úr, a maga nevére büszkélkedő gavallér ember nem nézte a mennyiséget se a költekezésben, se az ivásban, habár emlékezetem szerint sohase itta le magát, de a pénzét azt nem sajnálta a barátok hangulatának emelésére. Persze jó nagymama cipő sarka abban vásott el, hogy majd percenként kinézett az utcára, látta ám hogy már a többi vásárló idehaza van, de a Pista még nincsen, hol lehet? Nem volt nehéz kitalálni, hogy hegy levét isszák a hegyfalusi kocsmában, nagyszerű vendéglős volt ekkor a tulaj, Nagy István, aki nagyon értette a szakma nyelvét és szívesen tértek be a vendégek egy-egy eszmecserére. Ennek a kocsmárosnak volt egy fia, a Gabi, aki tudtommal pilóta tiszt volt, sokat kavargatták, kevergették háború után...
Persze azért mindennek van vége, így az áldomásivásnak is, és csak megindult hazafelé, hogy beszámoljon a ház főkönyvelőjének a napi eseményekről. A pénzt leolvasta, soha se hányta nagyanya a szemére hogy hibádzik belőle valamelyes, ez ilyenkor dukál, majd a bevételt a többi mellé fektette, legtöbbször a szalmazsák volt a vertheim szekrény, a rejtett hely.

Bámulatos jószívvel tudta adni azt, amit adott, szinte ragyogott a képe, ha megpakoltatta nagyanyával a mi cekkerünket is, „adtál nekik eleget” csirkét is, süteményt is? „Ne ám, hogy éhezzenek!” szokta mondani, na aztán amikor pedig ellátogatott hozzánk, Szelestére a Cumi lovával, akkor aztán felpakolt minden konyhai alapanyaggal, amit csak lehetett, és olyan boldog volt, ha látta rólunk is hogy boldogok vagyunk.