Nagyanyánkról

Nagyanyánk, feleségem édesanyja
Falusi asszonyoknak mintaképe volt, akinek a háztáji és főleg konyhai, asszonyi munkaképessége, esztétikai, lelki gazdagsága páratlan volt a maga nemében. A faluban a többi asszonyok „tésasszony” megszólítással tituláltak, ez a megszólítás a falusi parasztasszonyok közül csak azokat illette, akik ilyen magasabb asszonyi főzési, sütési, rendtartási differenciával bírtak.

A „Tésasszony” címet joggal megérdemelte a többi falusi asszonyok mellett, mert sütésben, főzésben, házirendtartásban páratlan volt otthonában. Boldogok voltak azok az asszonyok, pl. a Vidáné, akinek az ura egykor cseléd is volt nagyapáéknál, ha bemehetett a konyhára és éppen jókor, mert nagyanya éppen valamit kevert, vagy valami süteményhez készítette elő a dolgokat, mákot tört, diót pucult, és ilyenkor hamarosan adott munkát a betévedt Vidánénak. Jöjjön Vidáné, keverje ezt a valamit, ami nagy zománcos, vagy rézüstben már összevegyült... Mit süt tésasszony? És ilyenkor nagy szorgalommal keverte a néni a süteményhez szükséges keveréket, s közben nagy figyelemmel nézte a szakácsművészetnek a csinjait-binjait, hiszen falun a sütemény ekkoriban ritka volt mint a fehér holló. Ha sütöttek is valahol valami édességet, abból bizony hiányzott finomság a tésztának cukrászdai tudása, technológiája, huppancsos, ragacsos masszává vált az egész készítmény.
Na, Kozák néni mindig remekelt, állandóan tartogatott valami meglepőt a konyhai kredencben, később már az unokák, Endre és Attila ha hazamentek, egyenesen a kredenc felé tartottak, mert tudták, hogy az sohase ürül ki, mindig rejteget valami finomságot. Tehát örütek azok az asszonyok, akik maguk is szerettek volna valami finomat sütni nagyobb ünnepek alkalmával, hiszen volt hozzá vaj, dió, mák, de bizony az övüké vagy lapos, vagy szappanos, vagy ragacsos lett mindig és ilyenkor szaktanácsot kértek a tésasszonytól, mitő1 lett az övüké olyan rossz, a tésasszonyé pedig olyan, mint a manna, könnyű és zamatos, ízletes. Hát persze a konyhai művészetet se lehet oly könnyen kitanulni, sok fortélya van annak, hogy a masszából, amit összehabarnak az ízletes és gusztusos legyen.
Csak itt jelzem, bizony sokszor a falusi lakodalmakban volt akkora torta mint egy zsombor. Benne volt talán három-négy tortának való anyag, de abból egy szeletet se lehetett elfogyasztani jó étvággyal, mert a sok jóságnak, vajnak, csokoládénak stb. való elvegyítése és magának az alapanyagnak a piskótasága egy csirizes gejjé vált. Amikor ezt tapasztaltam fiatal tanítóskodásomkor, hiszen minden lakodalomban jelen kellett lennem, az édességért pedig ekkoriban rajongtam, de szomorúan tapasztaltam a sok édesség mellett, bizony-bizony ennek se volt ám szakértelme, aki ezt sütötte, azért szerveztem már ekkoriban „főző-sütő” tanfolyamokat az asszonyok részére...
Általában nagyanya csak a konyhai vezetéssel volt lefoglalva, de beletartozott a munkakörébe a disznótartás, meg baromfiak ellátása. A többi külső munkálatokba nem igen avatkozott bele, na volt ugyan babszedés, az már az ő feladata volt. Nagyon disztingválódott falun, hogy mi lehet egy asszony és mi lehet egy férfi munka és a kettő sohase vegyülhetett volna össze, mert elképzelhetetlen volt, hogy pl. babot egy férfi szedje le a mezőn, vagy esetleg mákot szedje le. Ez asszonyi munka volt, a férfi számára lealacsonyító reszortnak számított ez a munkakör. Nem is volt ebbeli nézeteltérés sohase, mindenki tudta a maga munkaterületét, mit kinek kell elvégezni, vagy mikor kell a munkában közösen részt venni, pl. kukoricatöréskor.

Nagyanyánknak nem is igen volt szüksége arra, hogy a mezei munkálatokban részt vegyen, hiszen kezdetben kettő cseléd is volt nagyapának, a Sándor, a Vida bácsi és még volt átmenetileg más is, valami Jóska, vörösképű ember.
Így ők teljesen ellátták a külső munkálatokat, csak arra emlékszem, amikor gabonahordás volt és rakták a pajta végében az asztagot, akkor a Margitnak már a nagyanyámnak ki kellett menni a szérűs kertbe és megszemlélte az asztagnak helyzeti állapotát, egyenesen vagy ferdén rakták-e, mert nem volt nagyobb szégyen a faluban annál, ha valakinek az asztagja később, tehát még masinálás előtt összedőlt. Az asztagrakás az magában véve szintén egy szakma volt, művésznek kellett lenni, hogy mozaikokból, már a kévékből olyan kazlat rakjanak, ami szemre is szabályos mértani elemekkel bír.
Az alapja legtöbbnek téglalap volt, majd egy bizonyos magasság után kb. négy-öt méter után kezdték háromszögű hasábra formálni a betetötést, úgy hogy az esővíz valóban ne csurogjon bele az asztagba, hanem mint a ház tetején 1évő cserép megóvja a beszivárgást. Valóságos remekmű volt egy szép asztagnak a kiformálása, nem is mert mindenki a faluban erre vállalkozni, hogy asztagot rakjon. Általában egy ilyen asztagrakáshoz több emberre volt szükség, egy aki a szekérről dobálta le az asztagra, egy aki továbbította a formálóhoz, sőt ha nagyobb asztag lett, akkor még szükséges volt két-három emberre is, akik továbbították a kévéket a végleges asztagrakóhoz. Ő már csak a helyére tette a kévét és ilyenkor kellett a Margit, amikor már megfelelő magasságot elérték a rakodók, hogy megállapítsa művészi, mértani szemtartásával a munkáknak jó vagy rossz oldalát. Bizony szép nagy asztagok sorakoztak a szérűben, várták a cséplésre való napot, ami sokszor hetekbe került.
Ezek a munkálatok bizony erős fizikai muszklikat kívánt, mert egy kévének általában a súlya, rozskéve 10-20 kg, búzakéve 15 kg és így tovább. És egy asztagban volt kb. 100 kereszt, egy keresztben volt 20 kéve, ha most átlag 20 kg-al veszem a kévéket, akkor egy asztagba belefért 20000 kg, azaz 200 q. S amíg az asztag nem volt magasabb a rakodónál, azaz a mellette lévő szekérnél, tehát amíg lefelé kellett szórni addig csak könnyű munka volt, de amikor felfelé kellett dobálni a kévéket, mint a súlygolyókat, akkor bizony a karizmok olimpiai rekordot állítottak fel, és még ha nagy asztagot raktak kb. 10-15 m magasat, akkor még közbeiktattak egy létrát, a szekérről a létráshoz dobták a kévét, majd a létrán álló pedig továbbította az asztagon lévőkhöz. Na ehhez aztán nem volt sohasem nagy kedvem, habár magam is csináltam párszor, hogy egy szekeret megraktam, azaz a kévéket feldobáltam a szekérre, de biz ez nagy erőpróbára tett ki.
Ahogy mondtam korát meghazudtoló haladó szellemű volt nagyanya, hiszen már ekkoriban volt neki tejszeparáló gépe, amikor a tejszint és a szeperát kettéválasztotta a masina. A tejszínből lett a vaj, a szeparából lett a malackák eledele. Kézzel kellett ezt a centrifugális törvényen alapuló masina elválasztotta a zsiradékot a vizes részétől. A tejcsarnokos haragudott is érte, hiszen a nagymama valóságos kis tejszíngyártó és vajgyáros volt a korában.

Ez a szeparátor kis gépezet sokáig meg volt, igaz kézzel kellett hajtani, de szép 1átvány volt, amikor lehetett látni a centrifugának a fizikai hatását, hogy a masina egyik csövén vastagabban folyik a tejszínű folyadék, ez volt a savó részleg, míg a másikon vastagabb falysúlyúbb folyadék vékony fonálszál vastagságban folydogált a finom tejszín. Ebből a tejszínből inni egy pohárral nagyon tápláló és kiadós élelmezés volt, csak vigyázni kellett, mert esetleg okozott némi kis hasmenést is.
Ezt a tejszint aztán még egy kicsit érlelte a nagymama, majd jött kb. az öt literes űrtartalmú, fából készült, hengeres küllemű vajköpű, kb. fél óra se kellett a köpüléshez, a húzogatáshoz már a köpűben gomolyagokban ott sárgállott a hamisítatlan finom házi vaj.
Rendkívül pedáns és gondos asszony volt nagyanyánk, mindennek meg volt a pontos helye és használati hivatottsága. Nem lehetett bármelyik késsel kenyeret vágni, csak az arra kijelölt késsel, nem lehetett bármelyik pohárból inni, csak abból mit ő megjelölt, sokszor már idegesítő is volt ez a pedantéria, mert ha valamit akartam, akkor ne azt, hanem azt, ne abból, hanem a másikból, szóval nagy rendet teremtett a háztáj körül.
A három szobát állandóan tisztán, netten tartotta, néha ebbe besegített a Vidáné is, vagy más bejárós asszonya, mert nagyon szívesen jöttek el hozzá egy kis tereferére, mert logikájával felülmúlta a többi falusi asszonyt. Szívesen kértek tőle tanácsot sok tekintetben és igyekezett útbaigazítani a kérdezőket.
Majorságával mindig bővelkedett, nem is volt szűkiben sohasem a tojásban, nagy élvezettel szedegette össze estefelé, mielőtt nyugovóra tértek voltak a pipik, vagy a Sándor hozta be őket a kötényébe. Nini! Megint egy kötényre valót tojtak, darabszámra nem tudta megolvasni a Sándor, mert se írni, se olvasni nem tudott, csak mennyiséget érzékelt. Ilyenkor anyánk mindig tudta hová kell rakni a napi friss tojást, hogy eladásnál tudja a sorrendet, melyik zsombort kell megszabadítani a tehertől. Minket is minding bőven ellátott tojással, finom csirkékkel, nekünk se kellett venni sohasem a háztartásra, mert hazulról bőven kaptuk a segítséget. Amikor Rábakovácsiban laktunk, akkor a Méray Puch motorral szállítottuk az utánpótlást, később /1942 után/ amikor meg már Alsószelestén szolgáltam, akkor a Cumi a deres 1óval hozta a kis eszterházi kocsiján a konyhai szükségleteket nagyapa, és mily boldog volt, ha hozhatott.
A pénzügyi dolgokat csak nagyanya rendezte, mert nála a pénz megmaradt, sőt kamatozott, együtt maradt a sifonérban, de nagyapánál valamiképpen elfolyt sokszor a nagy gavallérságából.
Rendkívül jól tudott fejben számolni, ceruzát ritkán fogott, hogy a kilókat, az eladott ökrök súlyát beszorozza, fejből hamarébb megmondta, mint akinek ceruza volt a kezében. Bámulatos jó számoló, de egyben jó agykumputer is volt, amit betáplált az agyába, arra mindig pontosan vissza is emlékezett, nem tévedett sohasem.
Becsületességére jellemző a következő kis epizód. Goldschmid, sárvári borjú

Becsületességére ráfizetett...Kolmann borjúkereskedő

kereskedő zsidó, egy alkalommal borjúkat vett a nagyszülőktől. A vásárt maga a nagyapa rendezte le, mert sohasem értékelte le a ház urát, mindig tiszteletben tartotta a férfit, de ha már fizetni kellett, azaz a borjú árát kellett felvenni akkor már ő tartotta a markát, így is volt ez rendjén.
A zsidó kereskedő, amikor kifizette a borjuknak az árát, volt amikor csak átlagban fizettek, volt amikor a lemért kilók szerint fizették ki a borjúkat, mindig a helyzet diktálta az eladásnak a fomulázását.
Most is az történt, hogy amikor a zsidó kiszámította a kilók utáni árat, szépen elővette a nagy bőrerszényt, amiben sorakoztak egymás mellett a pénzek, mint a katonák a laktanyaudvarán, számolt és fizetett, majd búcsúzáskor a szokáshoz híven egymás markába csaptak, mint vevő és eladó és ezzel el is ment a Goldschmid úr. Nagymama a pénzzel hamarosan betér a konyhába, megindult a számítógép az agytekervényeiben, mennyi is jár? Ha ennyi kiló volt és kilója meg ennyi?... Akkor hogy is számolja... megdöbbenésére több a pénz, mint amennyi járt volna a zsidótól. Ebben a pillanatban felébredt nagyanyában a becsületnek a vészcsengő jelzése, nem szabad érdemtelenül mások tévedésébő1 eredő pénzt elfogadni, a különbözetet hirtelen a markába szorította és már rohant is vele ki az utcára, de sehol sincs a vevő, míg végre az ötödik házban megtalálja ám ismét a zsidót, aki szintén most alkuszik ismét egy kis borjúra.
Amikor meglátja a Goldschmid úr a nagymamát meglepődve kérdi, na mi van Kozák néni? Csak nem bánta meg az eladást? Az eladást nem bántam meg... de tévedni tetszett, rosszul adott vissza... A zsidó kikelt magából... én jól számoltam, igen-igen... de mégis rosszul számolt... mert többet adott vissza, mint ami járt volna és ezzel a nagymama oda akarja adni a többletet a zsidó kezébe, hogy igaz lelkiismeretének eleget téve, megnyugodjon és a háznál ne legyen illetéktelen pénz... A zsidó nézi a nagymama kezébe a pénzt, majd hirtelen vér tódul a Goldschmid úr fejébe, megragadja a nagymama kezében lévő pénzt és egy hirtelen kemény mozgással visszagyűri a bankókat nagymama kezébe és így szól a zsidó: Maga szerencsétlen, itt van, és vegyen rajta kötelet!…
Nagymama hirtelen nem is tudta felfogni a pillanatnyi helyzetnek a nagy drámai jelenetét, majd sompolyogva elhagyta az udvart... csak később fordította le a maga nyelvére a zsidó magatartását, és ilyen nagy marha hogyan tudok lenni, Dunába vittem vissza egy pohár vizet!!!!... hiszen ez a zsidó Sárvárnak milliomosa, hiányzik neki pár szaros bankó?... Még hogy én akasszam fel magamat, mert becsületes akartam lenni?... mormolta magában nagyanyó... na ha még egyszer valaha ilyesmi előfordulna, soha, de soha nem csinálná ismét ezt a lelki extázist. Hát szóval van, amikor még a becsületes embernek sincs tisztelete. /Csak zárójelben írom ide le a következőket. Vas Népében megjelent egy hirdetés, aki megtalálta lányom arany karkötőjét, vigye vissza: Kánya János Hunyadi út üveges lakásába... Mit tesz Isten, Kiss Gyuszi barátom, amikor olvasta ezt a szomorú hírt, már a zsebében volt a drága arany karkötő, és mint igaz honpolgár, nagy örömmel kereste fel a megadott címet... és nagy örömmel kérdi: Önök adtak fel hirdetést az elveszett karkötőre? Igen feleli az öreg Kánya úr... Tessék itt van, mutatja neki a Gyuszi barátom...
Az öreg Kányának még az arcizma se rándult meg, hogy örömét kifejezze, de még csak arra se méltatta a Gyuszi barátomat, hogy székkel megkínálja, nemhogy egy kupicáva1 csitította volna szomját, vagy hát valami találati díjat igyekezzen neki honorálni, semmi, de semmi és nagy meghökkenés közepette Gyuszi eltávozott a Kánya otthonból. De mégis aztán Gyuszi is nagy haragra gerjedt a becsületességének rideg fogadtatásáért, és megfogadta, na ha még egyszer az életben megtalálom Attila aranykoporsóját, azt is letagadom. Igen Kánya úr is milliomos lett, mi neki egy aranykarkötő, mint mikor én elvesztek egy forintot, sebaj, gombház, ha leszakad, van helyette sok más. Egyben a Kánya úrtól szemtelenség és borzalmas udvariatlanság volt, hogy csak ennyire becsülte meg a megtalálónak az igazságérzetet. Ezt a történetet nekem egyszer Kocsis Gyuszi mesé1te el, aki mint gimnazista tanár, később pedig a főiskolán tanított. Az aranykarkötőnek a megtalálása meg egészen véletlen volt, a büki állomáson a sínek mellett vette észre az arany ragyogását és így jutott a birtokába.
Amint már írtam nagymama haladó szellemű asszony volt, hiszen, hogy a jelenben háromszobás stb. házban laktak, azt neki köszönhető, hogy felszámolták a régi, ősi fészket és modernizálták, téglaépületet, zsindelyes tetőt, redőnyt az ablakokra redőny? Még ebben az időben falun ritka volt mint a fehér holló. A házat az 1930-as évek után építették hamarosan... bizony külsőleg is jómódot, csínt és ízlést mutatott a Kozákék háza. Talán a belső szobáknál hibádzott a kőművesnek az akkori szakértelme, mert a szigetelést rosszul csinálta meg, amiért is bizony vizes volt mindig a belső fal. Na meg egy kicsit hidegek voltak a szobák, főleg amíg nem fűtöttek, valósággal a hideg húzta az ember fejét, mindig sapkát kellett húznom a fejemre éjszakára ha otthon aludtunk. De ha a padlás tele volt gabonával, mert egyben magtárul is szolgált ez a padlás, akkor nem húzott annyira a szoba.
Festettek voltak a szobák, függönyök mindenütt, szóval gazdagságról tanúskodott minden a háztájékában.