 |
    |
 |
…és most hogyan tovább? 1950-ben… „A drágagyöngy is csak akkor lesz érték, ha a tenger mélyéből a felszínre kerül.” Mielőtt elkezdtem írni e sorokat, ami egyben a hatodik kötetemnek lesz a tartalma, kezembe vettem a legutóbbi kötetemet, fellapoztam annak utolsó oldalát, hol is maradt abba a események sorozata. Tragikus dátummal végződik a befejező oldalnak a mondanivalója, hiszen odáig fejlődtek a dolgok, hogy mint kivetett leprást teljesen kivontak a forgalomból, se állás, se lakás, semminemű élettér …és most hogyan tovább? 1950-ben… …és most hogyan tovább?... Ezzel a címmel kezdem meg a további életemnek kifürkészhetetlen sodródását, amikor mint leszállított, értékcsökkentésre juttatott árut dobálnak szégyen meg annak is, aki megismer. Ezek a történeti eseményeknek tragikus drámai felvonásai kezdődtek 1949. dec. 5-én, azaz ekkor fejeződött be egy nagy életdrámának bonyodalmi alakulása. Befejeződött?- kérdem most magamtól harminc év távlatából, amikor már az évtizedek történelmi pora észrevétlenül belepte annak könnyes perceit, óráit, napjait. Halványodott a sorscsapásnak szögecselt sarkpontjai, de igen is él még bennem e kornak minden fájdalmas megmozdulása, megvetése. Lehet-e a mai napokban és minden időkben nagyobb sorscsapás, ha valakit megfosztanak az állásától, három napot hagynak a lakásból való kiköltözésre, ellenkező esetben jön az erőszakos kilakoltatás, s ehhez kell viszonyítani azt a helyzetet, hogy családban élek, van feleségem és egy gyermekem. Távol áll tőlem, hogy most krokodilkönnyekre hassam az olvasómat, vagy mély részvéttel olvassa valaki e sorokat, sőt ellenkezőleg, semmi szándékom nincsen arra nézve, hogy szánalmat keltsek magam felé, annál is inkább, mert ezen évtizedben, az 1949-es időszakban nem egymagam álltam ilyen szakadéknak a szélén, élet és halál közt, sokan voltunk akik ennek a kornak a keserű, ostorcsapásait tűrni elviselni kellett, s főleg találni ebben az állapotban valami kivezető utat, amint haladva visszakaphatja az ember az élethez való jogát, ragaszkodását, élni akarását. Éppen talán azok számára igyekszem egy kicsikét visszalapozni a történteknek fekete fátyollal bevont élőket felravatalozó, szinte a felemelt pallosnak fejtiloló életkiontó helyzetbő1 is van még egy kiút, azaz marad egy szikrányi pislákoló életerő, amelyet csak táplálni kell, mint a lerobbant akkumulátort táplálni kell az árammal, hogy ismét feltöltődjék, üzemképessé váljék, tehát valahová be kell kapcsolni a testet, valami munkakört kell találni, amivel a letargikus, életet eldobó pillanatoknak vitus, ördögi táncát felváltja egy fennmaradásnak lehetősége, ami visszaadja az élethez való jogot, biztosítja életfennmaradást, de biztosítja a családnak is mindennapi betevő falatját. Nehéz, és főleg megalázó időszak volt ez az időszak, majd igaz az a közmondás: Feszült társadalmi hangulat „Ha valaki korpa közé keveredik, megeszik a disznók!” valahogyan ilyen volt a tükörkép, ilyen volt a durva keresztmetszet a lumpen világból hirtelen hatalomhoz került, élet és halál felett való legfőbb bírói pallosjoggal felruházva. És jaj volt azoknak, akik ki voltak szolgáltatva azoknak, akik a butaságukon és bosszúállásukon görcsöt kaptak, csak annyit tudtak, hogy most pedig mi jövünk, megmutatjuk, mit lehet csinálni mindazokon, akiket megcsípett a politikai dér. Na voltak kivételek, mint ahogyan mindig is akad és akadt is a történelemben, hiszen még maga Pilátus is, aki ugyancsak rendelkezett akkora hatalommal, hogy szabadlábra eressze a legigazibbat az „Urat” de engedett a feldühödött, vértszomjazó plebsznek. Féltve a saját hatalmát, de később amikor tudatára ébredt cselekedetének irgalmatlan brutalitására, megmosta kezét, innen is ered az a régi közmondás, utólag,- mossa a kezét, mint Pilátus- azaz úgy tesz mintha semmi köze nem lett volna a felfeszítésben, akasztásban. Na ezek a Pilátusok már javarészben visszatértek a földbe, amiből vétetett, de azért akadnak még a mai napon is többen, akik ügyeskedés, jellemtelenség, megalkuvásnak páncélköntösét vették fel az adott pillanatban és helyzetben, azóta is sok jó szolgálatot tett a képviselt eszméknek, kapott újabb megbízatást, feladatot, ami mentőcsónak átsegítette a naposabb oldalra és igyekszik felejteni, azaz felejtetni tetteinek embertelenségét, brutalitását. Erre nagyon sok példát tudok majd felhozni, jönnek is sorjában, ahogyan majd az eseményeknek hullámai csapdostak a fejem felett. Azt kell mondanom most utólag is nem csak az volt a börtön, ami tényleg egy objektum, egy épülettömb erre a célra szolgált, ahol minden rendelkezésre állott arra, hogy a börtön igazán betöltse a maga nevében is már benne rejlő érthetőségét. Mert egy szó, amit hallunk, hogy „börtön” nagyon sok minden asszociálódik ebben a pillanatban, az agyrekeszben, benne van a levegőnek a bűze, szigor, durvaság, cellának kiblije, éhség, kurta vas, sötétség stb... nem akarom ezt most részleteiben leírni, hiszen a megelőző kötetben eléggé leírtam a börtönlakók sorsát, de azt kell mondani, hogy ebben az időben ha nem is szószerint, a maga teljes valódiságában, de börtön volt az egész ország, már olyan értelemben, hogy senki se volt biztos abban, hogy a holnapot már szabadon érheti-e meg, az éjszaka folyamán egy névtelen rosszakaratú szomszédnak kárvallására nem jön-e a dzsip, kocsi és ki tudja hol áll meg vele. Valami rettegés, félelem, nyugtalanság, főleg bizalmatlanság uralkodott az emberekben, még a barát a barátjában se bízhatott meg, ki tudja, hátha besúgó! Nagyon sok embert bevontak spiclizésre, akik a faluban, utcákon, családokban éltek, de jelentettek mindent az illetékes „AVÓ” központba. Emberek sokaságának csak az volt a dolga, hogy figyeljen, sétáljon, este a mulatókba járjon, és adatokat gyűjtsön esetleg az elhangzottakról, vagy a költekezőkről... Erőszakkal gyomlálták ki az emberekből a felebaráti szeretetnek a legkisebb csiráját is, legjobb volt ha az ember még szomszédját is elkerülte, ki tudja... Nyomasztó volt az egész közéleti, társadalmi helyzet, örült az, aki még mentes volt mindennemű zaklatástól, habár kevés családnak jutott osztályrészül ez a mentesség. „Az ellenség személye, keze, módszere egyaránt láthatatlan, láthatatlan maga a vád is, ami ellen védekezni kell” nem tehetek utólag se mást, mint elmondom életem történetét, az ítélkezést bízom az utókorra. Csak tűrőképesség dolga, ki hogyan viseli el a rázúduló megpróbáltatások lavináját. Amikor az embert k igazságtalanul és vádtalanul kirekesztik a világból, inkább szeretnék a keresztfáját látni, mint jelenlétének örvendezni, mily lesújtó elbánásmód mindazok részéről, akik ennek a szekerén igyekeznek maguknak boldogabb földi kikötőbe kikötni. Hogy az utókor rehabilitál-e vagy se? Ez ismét több tényezőnek a szálából fonódhat össze, lehet, hogy igen, lehet hogy nem!... Hogy érezheti az magát, aki úgy érzi, hogy állandó ellenőrzés alatt van, figyelik mindenütt amerre megy, ahol van, lesik szavát, tettét, kivel találkozott, barátkozott, ebbe se beletörődni, se megszokni nem lehet. Amikor akadtak volt barátok, na ha egyáltalán barátnak lehet nevezni, talán csak ismerősök, akik inkább átmentek az út túlsó oldalára, csak ne kelljen felismerni, velem találkozni, esetleg szót váltani. Sajnáltam szegényeket, hogy miattam lett a káderlapjuk egy kicsit feketébb, vagy egy piros ponttal jegyezték be neve mellé, hogy kétes személyekkel beszélget… már mint én, aki ekkor nem volt jó káder. Szükség volt mindezeknek az előrebocsátására ahhoz, hogy életem, azaz életünk további folytatását megértse az olvasó, hiszen az előzmények hallatára csak a szemfedelet kellett volna már varrni, és mint élőt eltemetni. Na erről szó se lehetett, nem is volt olyan fekete az ördög, mint ahogyan azt szeretik feketére festeni, mert a legkritikusabb helyzetekben is akad mindig valami támpont, a hajótöröttnek egy csónakdarab, az eltévedtnek egy csillag, az erdőben bolyongónak egy remete, akinek a segítségével megtalálhatja az élete továbbvitelének a biztonságosabb lehetőségét. Na így voltunk mi ebben az időben, édes anyunak éltek a szülei Répceszentgyörgyön, akik szívesen fogadtak be bennünket, otthont adtak, ételt adtak, és még hozzá vigaszt is, habár részükre, s volt valami nagy felemelő érzés, hogy a lányuk férjének ilyen sors jutott osztályrészről, hiszen annak idején nem volt ez bekalkulálva életünk nagy könyvébe. | |
