ELŐSZÓ

Megírtam már öt kötetben emlékeimet, 1949. dec. 6-ig, testem, lelkem alakulását, forgatagát, úgy is mondhatnám, hogy fergetegét, napsugaras lepkeszárnyalásaimat, de jégverését is, ami együtt vegyül egy elültetett tölgyfamagból kikelő délceg fának élete folyamán. S bizony többször kellett meghajolnia az erős tölgyágaknak a csapkodó vad orkán előtt, hogy derékba ne törje annak ágait és erősödő törzsét.
Ha már megírtam életemnek hajnalát, tavaszát, napsugaras nyarát, sőt már delelését is, úgy érzem, meg kell írnom éltemnek délutánját, alkonyát is, tavaszi, nyári évadot követő lombhullató őszét is.
Legyen az én gondolatomnak a kötete egy kis búzaszem, magában véve semmit érő, ha egy magtári készlethez hasonlítom, de senki szigetére vetődött hajótöröttnek, akinek a zsebében maradt egyetlen búzaszem, ezt kell neki féltve elültetni, gondozni, hogy a későbbi években táplálékát, életének fenntartó éhségét csillapító mannává alakuljon. Több az aranynál, gyémántnál ez a kis búzaszem, mert benne van a testet táplá1ó elemek, amely biztosítja a mát és a holnapot.
Ezekkel a gondolatokkal játszadozva kezdem meg a ötödik kötetemnek a történeti históriáját, ami csak velem történt meg, csak az én hajómat csapdosta korbácsolta a sors kiszámíthatatlan vad lavinája, lávája. S talán csak annyi benne a nagy érték, hogy álltam a vihart, a csapások kegyetlen és igazságtalan, sőt ma már nevetségesnek látszó kíméletlenségét, sokszor éreztem erőm forrásának kiapadását, jutottam a balsors szakadékának omladozó szigetére, de azért nem estem a kétségbeeső Tajgetosz mélységébe.
Ha elestem is közben, de mindig talpra álltam „nem az esik el aki elesik, hanem az, aki nem tud felkelni...”