|
|
|
|
Ismét otthon Szelestén 1943. tavaszán...
Szóval 1943-ban, márciusban már ismét az otthonomban, iskolámban, falumban, templomomban töltöttem az időmet.
Maga az iskola amiről már írtam a korhoz viszonyítva nagyon szép volt, emeletes épület, gróf Festetich György építette, valamikor. Kényelmes nagy tanterem, hosszú padokkal, vagy öten, hatan ültek egy padban –86 tanuló csiszolódott hat osztályban.
Nagy lendülettel álltam a tanításhoz, nagyon is szerettem tanítani, hiszen akkoriban az iskola és a szülői ház, na meg a hatóságok szoros együttléttel, egymást nagyon is segítették, ami a tanító munkáját megkönnyebbítették. Ha akkoriban néhanapján elcsattant egy pofon, vagy inkább egy kis seggreverés, biz abból nem lett fegyelmi, elbocsátás, hanem, ha a szülő megtudta fiának ezt a negatív oldalát, akkor odahaza még az apa ismét megduplázta, tehát nem volt kétségbeesés, –jé, megverték a gyermekemet... halál a tanítóra... Valamiképpen ez a fegyelmezési aktus, ekkoriban talán szükséges is volt, hiszen akkor is minden szülő jobbat, és okosabb utódot akart nevelni a gyermekéből, és ha kellett, biz ezt a módszert sem lehetett kihagyni a pedagógiából. Mondhatom, egymagam a hat osztályban nagyobb rend és fegyelem volt összességében, na meg aztán tanulmányi eredményben is, mint ma, amikor ugyanezt a munkát négyen-öten végzik. A mai pedagósus,aki megszokta a teljes osztott iskolát, na meg a szak barbarizmust, a számtanos nem ért a földrajzhoz vagy a biológiához vagy a kémiához, nekünk minden tantárgyban szaktudásra volt szükség, hiszen már ötödikben és hatodikban komoly számtan, fizika, kémia ismeretre volt szükség.
Az tény, ekkor a hat osztályt elvégzettek megtanulták a négy alapműveletet, az egyszeregyet?... na aztán azt kellett tudni ám igaziból, de volt is begyakorlás, amennyi belefért. Akkoriban egy hatodikas tudott köbmétereket számítani... Ma ekkora szakosítás és megosztás mellett csak ámulnak a gyerekek, na persze nem általánosítás akar lenni, de az nem eredmény, ha egy harminc tagú osztályban öt-hat halad, a többi pedig, csak hülyül... Ma valóban nem tudnak számolni a tanulók, sok mindent tanítanak, de nem tanulják meg, nincsen begyakorlásra idő, és sokat akarnak markolni. Ritka hálóból a halak is visszaesnek a vízbe és eltűnik a zsákmány.
Végtelenül jól éreztük magunkat anyuval Szelestén, neki is megvoltak a segítői, mindig volt vagy egy lánya, akkoriban cselédlánynak mondták, akik szívesen jöttek hozzánk dolgozni, részben a pénzbeli javadalmazásukért, részben nagyon sokat tanultak a háztartás körében. Anyu mellett nagyszerűen megtanultak főzni, takarítani, vendéget fogadni, ha kellett varrni, na meg kultúrálódhattak is, hiszen ekkor már volt rádiónk, napi sajtó járt hozzánk. Ezek a lányok itt pótolták a polgári iskolát, vagy tán a középiskolának a tudását. Erre sokszor vissza is tértek azok a lányok, akik nálunk töltöttek pár évet, milyen jó, hogy most, mint asszony tudja kamatoztatni a tudását, főzni, vasalni, teríteni... stb.
Nem kellett itt veszekedni a kartársakkal, Polgár Jenővel, hiszen egymagam voltam az igazgató, a beosztott, a tanító, az orvos, a pap, a tanácsadó, minden ügy jóformán rajtam keresztül intéződött el, kérvények halmaza, végrendeletek megírása... Na persze erre fel is kellett készülni, azaz ehhez kellett is érteni.
Valami sorrendet mégis csak kell szabnom az események megírásában, és most megpróbálom sorrendbe szedni mindazt, amit rövid ittlétem alatt tettem, azaz velem történt.
Az iskolai dolgokról talán megírtam már mindent, remek együttértésben és összhangban dolgozott az iskola és a szülői ház, na meg az egyházközségi képviselőtestület. Tán mégis kezdem az ifjúsági munkakörömön.
| |
|