|
|
|
|
Hogyan zajlott le egy beszélgetés az internáló táborban?…
Hogy zajlik le a találka. Adva van egy tágas terem, amit kettéválaszt egy vastag drót háló ide kb. befér egyszerre vagy 100 beszélő és száz látogató, tehát majd kettőszáz a létszám...
Én nem látom a jövendőbeli látogatómat, hiszen elkülönítve gyűjtenek bennünket az udvar valamelyik szögletében... ugyancsak nem lát engem a látogató... mert az épület eltakarja a kilátást... egyáltalán, hogy van e látogatóm vagy se az majd a helyszínen dől el, amikor vagy felismerek valakiben hozzám tartozót.
Egy adott pillanatban ordítják: az "A"-tól "G"-ig jöjjenek az internáltak, akik futólépésben mennek a kijelölt épületbe, be a terembe, mindenki igyekszik hirtelen a drótos rács mellé állni, hogy mielőbb megtalálja a látogatónak arcát, óriási a zsivaj... hangorkán –a decibel kibírhatatlan... majd megnyílik a helység másik oldalán levő ajtók, betódulnak a látogatók, hirtelen a szoba homálya, majd a megnövekvő ordítozás, mert aki felfedte látogatóban a hozzátartozóját, aki vasvilla szemekkel nézeget körben, hol lesz a beszélgető partnere és éppen a rácsnak a végén bámészkodik –tehát ez baj– a helyet elhagyni nem érdemes, mert akkor messzebbre kerülök a rácstól és meddő a beszélgetés... ordítanak –édesapám ide!!!!!... édesanyám itt vagyok!!!!– sógorom és ordít szegény pára. Terjenget, már a három percből alig van valami mire egymásra találnak és ekkor pedig egy hangos zokogásba kezd látogató és a látogatott , szemüket dörzsölik, majd valamit ordítanak, küldjél levelet, küldjél csomagot, de ne küld benne tiltott élelmet... és már szól is az időt stoppoló rendőri síp és tereli ki a látogatókat, és főleg elsőben az internáltakat, még egy utolsó intés, könny ...könny ...majd eltűnik az internált az udvaron, visszatér a szobájába, és folytatja a sírást hiszen még nem apadtak ki a könnycsatornák ...hát ennyi volt a beszélgetés... és következett a másik csoport, akik ugyanígy beszélgették, azaz sírták ki magukat.
Hozzám is a bátyám jött, a maga hatalmas termetével hamar feltűnt nekem, aki igyekezett mosolyogni felém, mint aki vigyázott arra, hogy ne okozzon ingert a sírásra... amikor megláttam ordítom– Jani!!! Jani!!! Pancsi!!!! észre vett, találkoztunk a szeretet rácsa mögött, valamit ordibáltam neki ő is visszaordibált, ....szólt a síp, látogatás véget ért... Kérdem mire való ez az állapot? Miért kínozzák még ezzel is a hozzátartozókat, messziről felutazik, költekezik, pazarolja idejét, filléreit bízik egy találkában... s majd úgy végződik, mint ahogyan Petőfi leírta: "Láttam jó anyámat vagy csak annak koporsóját, annak is csak az egyik széle látszott ki, amikor jó atyámat tettük le melléje"...mert bizony a nagy emberi dzsungelben megtörtént, hogy már csak akkor vélték egymást felfedni, amikor a síp, jelezte a látogatás végét, egy két távoli integetés, sóhaj és vége... a látogatásnak. –Kinek jó ez?...
A leülepedő lelket csak ismét zavarossá tette a színlátás, a szabadulási láz csak emelkedett, de semmit nem ért tartalmilag, mert a nagy zűrzavarban, aki szemben állt a látogatóval még kölcsönösen azok sem értettek szót. Elmúlik a hadnép, morajuk elhalkul... újra kell várni a legközelebbi hónap vasárnapjáig…
| |
|