Egy zsidó miatt a büntetések láncolata…

Csak tessék egy kicsit idefigyelni, egy zsidó miatt nem egy büntetést, hanem büntetéseknek az egész láncolatát kellett elviselnem a családommal együtt, és ezt nem lehet elfelejteni soha...
Elsőben többször letartóztattak, rendőri kísérettel vittek az ÁVÓ-ra... Éjjel hajnalban jöttek értem, megaláztak, megszégyeníttek... Kínoztak, éheztettek, cellába zárattak... Leinternáltattak... Állásomból kirúgattak... Elvesztettem a pályámat, három évig munkás lettem. Családomat üldözték, lenézték... Kilakoltattak Szelestén, a tanítói lakásból... Bilincsbe vertek... Három éven át munkásként dolgoztam, három műszakban, Sárváron... Kedves olvasóm, ugye már érzi egy kicsit a jogos vastag betűs fogalmazásomat, és nem kímélem a betűket, még akkor sem ha lesznek, akik, csak páran persze, akiknek van miért leszámolni valójuk. Akik szeretnének ismét ezekért a sorokért elégtételt venni, de kell ezt nekem megírni, kell valakinek azt a kort is leírni, aki ártatlanul szenvedte el a fenti csapásokat, akik mindezek után visszanyerte az életnek annyi virulenciáját, hogy megírhassa annak a kornak a történelmét, amit ma nagyon sokan szeretnének elfelejteni, vagy felejtetni, vagy egyáltalán meg nem történtnek elkönyvelni.
Moldova György megírhatta a "Őrség panasza" c. könyvében a volt ÁVÓ-soknak nem megdicsőült embertelenségüket, amit elkövettek a békés, határ menti lakókkal szemben... Ez tény, és nem mese, nem szenvedély és főleg nem gyűlölet és bosszú, csupán megtörtént fájdalmaknak rózsafüzérbe való fűzése, amit ott a helyszínen szemenként hallott, bizonyíttatott. Bizony vannak lapok, sorok, amíg a teljes valóságnak minden fátyolozása nélkül öntötte sorokba, és a mai olvasónak lúdbőrös hideglelést okozhat, ha okoz, mert lehet, hogy el se hiszi... Hiszen a történelemnek több és nagyobb terrorjai is voltak –diktátorai, akik "nem" ezt a szót nem ismerték–kegyelmet és könyörületet kitörölték a szótárból, szigor és könyörtelenség fóliájába téve sütötték szép pirosra, a különböző embertelenségnek brutális eszközeivel.
Nem az első és nem az utolsó az ilyen brutalitás, csak valahogyan úgy vagyunk, mint tűz esetén a közönyös gazda... hol ég? hol van tűz? A falu végén... mondják neki...

Ja akkor még messze van...
Igen ám, perdült, fordult a szél, és bizony csak oda pörkölődött a közömbös gazda portája is, de ekkor már bizony nem volt közömbös. Jobb lett volna, ha nyomban ment volna tüzet oltani a faluvégre, így tán megakadályozhatta volna a tűz tovaterjedését.
Ne csak akkor ébredjünk fel, ha már a saját bőrünkön akarnak ütni, fájjon más gyötörtetése, főleg, ha az igazságtalan és jogtalan, embertelen. Ebben az országban nem csak a zsidók szenvedtek, de a szenvedésükért elsősorban saját maguk tehettek és tehetnek, amikor kakukk madár módra viselkedtek, ez a haza adott nekik táperőt, hajlékot, üzemet, gyárat, bankot, palotát, bérletet. Magyar munkás dolgozott az uradalmában, gyáraiban, bankjaiban. Uradalmi cseléddé aljasította le a magyar dolgozókat, magyar cselédlányok mosták ki piszkaikat, s utoljára nekünk nem akartak a fészekben helyet hagyni, saját maguknak akartak birodalmat alkotni. Úgy vagyok, mint a mikroszkópos kutató, aki a mikroszkópja alá tesz egy metszetet, akkor annak nem csupán a metszet szövettani képét látja maga előtt teljes igazában, mellette többet is meglát, sőt ujjat találhat, mint ahogyan Szentgyörgyi, Nobel díjas zsidó orvos a paprika mellett meglátta, annak "C" vitaminját is. Feltétlen, ezelőtt harminc évvel még nem láttam olyan élesen az akkori éveknek homokból épült várainak és abban lakó várurainak hatalmi erőszakát, mint most, mert már ezeket a rémisztő bűzt kilehelő gonosz, ördögi sátánok épített homokvárak eltűntek a történelem rövid hajnalán. Magát a legfőbb várurat is igyekeztek mielőbb elfelejteni, sőt az országból kitiltani (Rákosi Mátyásnak hívták ezt a hétfejű polipot), akit oly sokszor neveztek a magyar nemzet apjának, édesapjának, második honalapítónak, a dolgozók védőangyalának, akinek oly sokszor verték vörösre a talpnyalók a kezüket lábdübörgés kíséretében, akinek a képét megdicsőülve hordozták májusok elsején a megfélemlített ezrek soraiban. Ma erről az "apáról a gyermekek" megfeledkeztek már, mily mostoha lehetett ez az apa, vagy nem igazi gyermekei voltak, akik véresre verték a tenyerüket egy-egy mosolyáért, vagy intéséért. Hová lettek emezek a hálátlan gyerekek, utódok, akik oly zsírosra hízhattak mellette, akik máról holnapra szájukba vehették a meggazdagodásnak, a hirtelen megzsírosodásnak a nemzet köldökzsinórját. Mily szégyen, hogy ma nem akad egy igaz gyermeke se, aki legalább virágot vinne sírjára, mint apjára, akit annak idején oly nagynak, oly hatalmasnak, oly erősnek vélt a butus kis fiúcska... de tán azt se tudja ez a sok-sok volt tízezer gyermekecskék, hol van apjuk (Mátyás sírja)... Tán már rég elporhadt a fejfája, mert márványra nem tellett már a gyermekeknek, pedig hogy bújtatta szárnya alá, hogy keresték kegyét, mint a vércse elől menekülő kis csirke keres védelmet a kotlós anyja szárnyai alatt, igen szárnyakat kaptak sokan, akik e szárnyakkal sok-sok igaz magyart röptettek kivégző helyekre, börtönökbe.

Hogy megveti a közélet azt a gyermekhadat, akik elfelejtik az apjukat... Kérdem, hát milyen gyermekei voltak Rákosinak? Milyen apjuk volt ő, amikor pár év után, hogy kisiklott a politikai korcsolya fényes életpályáján, amikor zátonyra futott az Ávós korszaknak minden jajával, a zsidók uralmával, megkínzott magyarok ezreivel –hát még se volt olyan igazi apa, aki megérdemelne egy szót, egy szál virágot a névtelen nagyok közt, ha már a sírját nem lelhetik meg. Mindenszentekkor az a szokás, hogy egy-egy gyertyát gyújtanak meg a temetőnek azon helyén, esetleg egy régi kereszt alatt, vagy újabban egy központi helyen, amikor ha valakinek van valahol egy-egy halottja, és nem tud elmenni hozzá, íme meggyújt a lelki üdvözítésére egy szál fehér gyertyát, és magába: elmorzsol egy-egy imát...
Kérdem, ezekben a meggyújtott gyertyákban melyik lehet "Apánké", ki gyújt meg titokban egy szál fehér gyertyát, hogy lerója kegyeletét az igaz és nagy, halhatatlan hős előtt...
Ezt ma már senki se emlegeti, és mindenki megveti –legalább is azok, akik nem voltak Rákosi védelmi sáncába beépítve, mint begyűjtő, kivégző, mint bíró-végrehajtó. Különösen az új nemzedék még csak a nevét se említi, de "apánk" korosztálya is lehúzta az elfelejtés rolóját, senki se beszél róla, mint ország építőjéről, legfeljebb gyilkosáról, farkasáról.
Ennek a bűnös korszaknak, ennek a csodálatos véres napokat rendező apának voltam a hálójába, és a halászai aljas módon élvezhették az ártatlanok kínjait, vérhullásait, és csodálatos, a panaszok jaja soha se jutott el hozzá. Valahogyan úgy volt kiépítve a körülvevő pártemberek sündisznó állása, hogy a megkínzott megszégyenített, bezárt magyarok sírása, panasza, annak hanghulláma, decibelje lecsökkent a "az édes jó apánknak " testőrzőinek, vastagon tapétázott ajtajának matériáján.
Sok drága magyar vért kívánt "ez a drága jó apai uralom" és sok volt körülötte a vérszívó pióca, akik mettől több véres csütörtökkel igyekeztek apai mosolyt magukra vonni.
Nem ez a korszak volt az első a magyarság történelmében, de mivel a saját házam égett el, hát így szabadjon elmondanom, hogy is volt a háztűz, mi okozta annak tűzfészkét, mekkora kárt okozott a vörös kakas, hiszen minden csapásnál keresik az okot, a tettest. Hát szabadjon elmondanom a saját otthonomnak a felgyújtóinak a tetteit, akik oly sok-sok kibírhatatlan perceket szerzett számomra, családomra, amit megbocsátani lehetne, tán, de "elfelejteni sohase lehet"...
Nem lehet felejteni, mert ha ma több ezer év távlatából ki tudják már mutatni, hogy miben halt meg a Neander-völgyi ember, akkor hogyan lehetne elfelejteni azt a kegyetlenséget, ami belém és belénk ivódott, berágta magát, mint szú a fába,
mint korom a bőrbe, ezer évek multán is felordít a kihűlt szív, te átkozott gazember, de sokszor megríkattál, megkínoztattál, mert így volt és nem másképp.
Igen is sírtam, amikor a bíróság ismét bejött a tárgyalóterembe, hogy közölje velem a büntetésemnek jogosságát, a zsidók vádjait. Igenis felzokogtam.

Felsírtam és mertem sírni, mert amikor meghallottam a bíró szájából a vádpontokat és ezért kimondta a 8 hónapi börtönt, a dühtől és a távlatnak a teljes sötétkamrájába kerülve felsírtam, hát ez is lehetséges?... Ilyen ítélet is születhet?...