 |


|
 |
 |

Nemesmedvesen megszólal a kis harang…

Innen folytatom a magam emlékezéseimet…
1957. június 18. Debrecenben vagyok, megkaptam azt a végső dokumentumot, amiért vagy 12 ezer kilométer kellett mennem, de megkaptam.
„Szerethetett az ISTEN, de annyira nem szeretett, hogy magához is vegyen...” pedig majd néha-néha úgy nézett ki...
A részleteit már leírtam az előző kötetekben. És még élek... így ismétlésekbe nem akarok bocsátkozni.
Nem tudom oly ékesen és magasztosan leírni a hosszú turizmusból való, orosz hadifogság összes kínjait, kínzásait... amit át kellett élni, nem tudom a megérkezés boldogságnak a szent perceit úgy visszacsillogtatni szavakban, amint ahogyan akkor azon a napon átéltem, mert hiszen azt hinni, hogy megszűnt egy emberi agy által kitalált földi pokloknak kínzása, amikor az ember elveszti az emberi méltóságát, átvedlik állattá, de akik bánnak a foglyokkal azok is elvesztik az emberrel való bánásmódot, teljes kiszolgáltatottságban él a fogoly, hogy él-e, vagy döglik-e, mert a hadifogoly nem halhat meg, mert nem emberi körülmények között hal el, hanem elhull, mint az állat. Senki sincsen, aki egy korty vizet is tudna neki adni... ezek után, leírhatatlan az az öröm, amikor az ember visszanyeri földi javaknak, víznek, jó levegőnek, ember-ember által való megbecsülésnek a jó érzésébe jut, és ezt kezdetén oly nehéz elhinni, hiszen pár hónappal ezelőtt még a teljes bizonytalanságban, gyötrődésekben teltek el fogoly percek, napok...
|  |
|