 |
    |
 |
Háború utáni ítélőszékek… Háború végével… Nem vagyok hivatott arra, hogy történeti konfliktusba keveredjem, hogy a háborúnak a ravatala felett gyászbeszédet tartsak, s ahogyan szokás ilyenkor, a végső búcsúban illik minden pozitívumot, vagy negatívumot elmondani, vagy ha nem is mondhatjuk el, legalább odagondoljuk... nincs szándékomban írásomban ezekről az időkről bölcselkedni, hiszen helyettem elvégezte a haditörténészek egész hada, hol reálisan, hol irreálisan beleszőtték a maguk képzeletbeli, vagy egyéni érdekeiknek megfelelő strófákat, hogy így szebb vagy legalább is így lett volna jobb ha így történik... tapsot csak akkor nyer a színész, ha megnyeri a nézőközönség rokonszenvét a nézőtéren, pedig nem mindig ugyanazok a nézők foglalnak helyet, legalább is évtizedekben változik a nézők padjain ülőknek a szemléletbeli, személyi kultuszokban kifejlett diktatúrája, így történhetett meg, amire kb. 1956-ig pirosra verték az akkori színészeknek, főszereplőknek a mondanivalójuk felett a kezüket, ma már mások a színészek és főleg teljesen kicserélődött a nézőknek a tábora, akik ma már nem tapsolnák meg azt, amire pár évtizeddel ezelőtt hahotázó vivátba, rekedtségig fejezték ki az egyetértésüket. Tán ekkor ezt kellett tenni, mert ha nem? Akkor... Az írásom nem terjed tovább a háztáji szemléletemből, tán még a szomszédba sem nézek át, talán csak azt mondhatom teljesen családi ügy, és ahhoz pedig minden családnak joga van, hogy házon belül a családi asztal mellett, a család maguk közt arról beszéljenek amiről akarnak, dicsérhetnek, vagy tán szidhatnak is valamit, vagy valakit, pletykálkodhatnak egymásról, egymásnak ahogyan egy családban szokott lenni... de nem tovább... tehát csak személyes élményeimnek a határáig szabom a sorok mondanivalóját, de azért szabadjon megmondanom, hogy ha már az enyémről van szó, akkor jogom legyen kinyilvánítanom a személyem részéről a nekem tetsző vagy nem tetsző történelmi konyhának a főztjéről, ahogy abba kell-e só, vagy tán egy kicsit tovább sütötték és égett lett a finom falatocska. Szóval ne dicsérjem azt, ami nem dicsérhető, de ne értékeljem a béka kloákája alá azt, amit pedig dicsérnem kell. Napjainkban is születnek már regények, filmek /pl. mit tudunk az 1945. okt. 15-ről... a verőfényes őszi napról, amikor Magyarország kiugorhatott volna a második világháborúból, s amikor ezt meg is kísérelte. Hogyan történt és hogyan történhetett volna?! Ebben a történelemben nem szerepelnek az áldozatok, csak a vádlottak... Kár, hogy ezt a filmet nem néztem meg, későn tudtam meg a játékidejét, hiszen saját fülemmel hallottam a rádió bemondását ennek a napnak eseményeiről... magam is élő tanúja voltam ezeknek a napoknak a zűrzavarairól. Mennyivel másképp nézem én ezt a filmet, mennyivel másképpen nézi és reagál egy második világháború utáni nemzedék. Szóval, az 1945-tel nem lehet mindent világosan lezárni, egyértelműen mindent beigazoltnak mondani, hiszen forróban vannak ezek a témák, és jó ha e kornak igazi arculatát igyekeznek boncasztalra tenni, s most nyugodtabban lehet vizsgálódni a történelmi berkekben. A velem történtekről, az egyéni sorsnak a jó és rossz oldalainak feltárása mellett azt kell mondanom, mindazt, amiről én szólottam, nem kellett meghúzni a halálharangját, nem kellett kongatni a meggyötört test feletti kimúlásomnak teteme felett, megúsztam a nehéz éveket, a terhek elviselésére mindig volt testi és lelki erőm annyi, hogy erre a földre való megmaradásomhoz elég volt. Nem kellett a halál, vagy bénák vágányára átváltanom éltem vonatját… nem is nyafogni kívánok utólag sem, de ahogyan az embrióból kialakuló kis csirke is addig kopogtatja a kemény tojáshéját, amíg azt fel nem repeszti, töri, és aztán kibújjon az újvilágra. Egy egészen más ingerek hatása alatt néz bele az új környezetbe, és ahogyan egy csirke se kívánkozott még vissza a tojásba, élt az új környezetében, fejlődött, gyarapodott, valamiképpen belőlem is ki kellett szabadulni a magam élményeinek, embrióinak a gondolatsorai és azokat igyekeztem sorra betűkbe önteni. Nem mi választjuk a kort, amelybe beleszületünk. Készen kapjuk, belecsöppenünk... A belecsöppenéskor levő kornak lettünk az újszülöttei, gyermekei, annak szellemében nőttünk, nevelkedtünk, tanultunk, törvényeit tiszteletben tartottuk és alkalmazkodtunk a mindenkori törvényes állami rendhez. Az életünk folyamán élhettük meg egy-egy kornak az eltorzulását, vagy eldeformálását, bukását, tragikus éveit, óráit és ugyancsak a emberré válás korában érhettük meg ugyancsak egy új kornak, nem kis gonddal, ha kellett keménységgel is az új világ megújhodását. Na, aztán ebben lehettek és voltak nem behízelgő egyéni túlkapások, amikről aztán hallgat a sir. Telítve voltunk ideológiai ellentmondásokkal, nézetekkel és van még a mai napig is ugyanazon elvi síkon futkározó önmagát kereső személyekben mérhetetlen személyi és anyagi áldozatokat kívánt és kíván a tisztultabb jelennek és jövőnek a kialakításához. Trónok dőltek össze, szilárdnak vélt eszmék kerültek le az új utakról, tömjénezettek kerültek le a felejtés sötétjébe, s váltak hitvány Nérókká a történelem kukájába. A viharok forgószele elsöpörte az évtizedek folytán hitt egyedüli üdvözítő politikai eszméket, amin milliók nőttek fel, milliókat butítottak. Nyugalmasabb korszakokban könnyű élni, az egyéni élet sínén zavartalanul halad a vonat, kisiklások csak egyéni kisiklásokból eredhetnek, egyébként követik a az állomások egymást... na ilyen egyéni hibák mindig voltak és lesznek. | |
