Fegyenc század pk. (1942. nov. elmeséli a fegyencek élményeiket)

A civil ruháim mellett már ott ékeskedett a katonai ancugom is, így a kitűzött napon uniformisba öltöztem, kardot kötöttem, fekete csákót a fejemre, fehér kesztyűt a kezemre, és íme tegnap még iskolai tanító, ma pedig már katona-, laktanya, front... Ily hamar követik az események egymást.
Ekkor még megvolt a Méray Puch-motorom, de úgy emlékszem vonattal indultam Szombathelye, az 5/I. zlj-hoz, hogy meg tudjam hová is kell majd bevonulnom, mi lesz a beosztásom. A doni harcok már ekkor javában folytak, frontra? Belszolgálatra? Majd meglátjuk.
Süle Ferenc, akkor VMK. f. törm. parancsnok helyettes volt /ma dekorációs szakmában kitanult kirakatrendező, jelenben nyugdíjas, a főtéren lakik a Nagyáruház felett/. Amikor jelentkezem nála, nagyon kedves és finom úr volt, közli velem, Kőszegre vagyok kihelyezve „Fegyenc század”, parancsnoki beosztásban. Hát ez meg miféle szerzet? Kérdem, ilyenről még nem is hallottam, fegyenc? Ez a szó nem valami behízelgően csengett sem akkoriban, sem ma az ember fülében. Valami elvetemült gonosztevők szerzetének a gyülekezete? Vagy mi?
Feri elmondja, volt egy határozat, amely lehetővé teszi, azaz módot ad azoknak az elítélteknek, akik valami oknál fogva börtönt, vagy fegyházat, azaz büntetést kaptak, ha vállalják a katonai, majd kiképzés utána fronti szolgálatot, akkor, mint katona kiszabadulhat a börtönből, a büntetését elengedik. Ekkor ez Kormány határozat volt, mese nincs, jobb a katonai zubbony, a szabadérzet, mint a hosszában csíkos ruha. Bizony megnyíltak a fegyház ajtajai, és katonai ruhát öltött ez a nemzedék is. A jelenben Kőszegen vannak összegyűjtve, mondja a Feri. Én leszek a parancsnokuk, majd én viszem ki őket a frontra is, a Donhoz.
Jaj nekem, még csak ez hiányzott az életemből. A gondolatok millió szikrái cikáztak át az agyamon, mi lehet ennek a vége? Tor, temetés, hősi halál? Na, mindegy... jöjjön aminek jönni kell, katona vagyok, nincsen ellene apellálás, indulás mielőbb a tett színhelyére. Hazudnék, ha azt mondanám most harminchat év távlatából, hogy örvendeztem, vagy talán féltem volna, vagy talán tetszett is egy kicsikét, hiszen század parancsnoknak lenni ebben az időben szép tekintély és megtiszteltetés is egyben, nem is szólva a fizetésről...
Valami úton hamarosan Kőszegen voltam a tett színhelyén. A volt leventeotthonban volt a laktanya, ahol tanyáztak az én katonáim. „Mindenki tudta már, új tiszt jön, más lesz a parancsnok, s ami ilyenkor szokott lenni... Milyen emberi lesz vajon? Ment a totózás. Megkaptam Szombathelyen a nyílt parancsot, jelentkeztem az új alakulat akkori parancsnokánál, Agyagási… Főhadnagynál, akit más beosztásba vezényeltek.
Külsőleg nem a megszokott laktanyaképét adta ez az épület, hiszen eredetileg más volt a rendeltetése, semminemű laktanyaformája nem volt, csak annyit árulkodott el a jövevényeknek, katonák vannak ebben az épületbe. Utólag már volt tudomásom róla, az egész város tudatában volt ennek a katonai egységnek, hiszen gyakran vallták kárát a meglepetéseknek, főleg a helybeli rendőrségnek, detektíveknek.
Magam is tele voltam tapasztalatlansággal, hiszen ekkor voltan harminckettő éves, hátam mögött még a delelés is messze volt, nem tudtam egészében felfogni az adott helyzetet, hiszen itt olyan katonák vannak, akik civilben valóságos rémek voltak a békés polgárok számára, akik a földi bűnöknek a légkápráztatóbb tetteiben gyakorlott mesterek voltak. Talán azt kell mondanom, nagyon is pallérozott, csiszolt agyú magyarok ezek, akik nem az egyenes, a megszokott munkával keresik meg a kenyerüket, néha nem is vékonyan, tehát egészen új világba csöppentem bele. Magam sem voltam még ekkor börtönben, nem tudtam a cellák lakóinak a lelkivilágát, habár önkéntes koromban egyszer már egy éjszak élveztem a fogdának az egyhangúságát, zárka szagot, levertséget, kiközösítést. /A tánciskolában háttal álltam a százados úr ideálja előtt, amiért a százados úr nagyon kikelt magából és szóváltás után fogdát utalta ki számomra, de díszkíséret mellett kellett elfoglalnom. De mielőtt fogdalakóvá válhatna az ember, előzetes szertartáson megy keresztül, teljes lefegyverzés, a nadrágszíjat ki, a cipőfűzőt ki, majd jön a felszerelés: egy csajka és egy pokróc/
Amint körülnéztem az új állomáshelyemen, bizony szép szál bakákat láttam sürögni, forogni az épületben, udvaron.
Rám néztek, egy kicsikét bámultak, ez lesz az új parancsnok?- kérdezték egymástól.
Agyagási fhdgy. már várt, mert őtet is sürgette az új állomáshely. Bemutatkozás és parancsfelmutatása után némi érdeklődés még az itteni állapotokról, fegyelem, magatartás, altisztek, tisztetek... érdeklődésemre nem valami rózsás színben festette le az itteni állapotokat, fegyencek, ezzel megmondtam mindent, csak erős vasfegyelemmel lehet itt rendet tenni. Szóval fegyencek, gazemberek, hiába bújtatták őket katonai ruhába, csak kiütközik múltjuk, lelkitöréseik, amiktől nem tudnak szabadulni, és bizony ezek minderre képesek, hiszen emberölőtől kezdve nagyon vegyes büntetéssel vannak itt, azaz kaptak valaha több évi börtönt, fegyházat. Nagyon vigyázni kell rájuk, olyan a helyzet, mint az oroszlánszelídítő helyzete, egyik kézben a vaskorbács, tőr, mert ha békés pofát is vág, sohasem tudni mikor támad az idiótája. Majd úgyis megtudod, megtapasztalod.
Nem valami behízelgő információt kaptam, de majd meglátjuk, hogy mit is lehet itt csinálni. Összehivatta az altiszteket, volt pár őrmester, törzsőrm. továbbá tisztesek egész csoportja. Bemutatkoztam nekik, és kértem őket segítsenek a munkámban, tudom nagyon nehéz anyaggal kell megbirkóznunk, de ők is emberek, szóra, szeretetre vágynak, talán majd tudunk velük együtt élni, dolgozni.
Agyagási fhdgy.tól elbúcsúztunk, hírek szerint nagyon kemény, talán egy kicsit goromba is volt, mint parancsnok, nem találta meg velük a kapcsolatot, csak „fegyencet" látott a mundér alatt és így bizony a kaszárnyai hangulatban nem volt emberség a börtön után, majd börtönt kaptak a magyarok.
Elbeszélgettem a kiképzőkkel, akik szintén sok mindent elmondtak, nekik sem tetszik ez a század, sok köztük a gazember, bizony nem a soros katonai köteléknek megfelelő bánásmódban kell őket részesíteni. Más egy normális rendes sorkatonai század és más ez, a kettőt nem is lehet összehasonlítani egy nap. Jöjjön, aminek jönni kell!... sorakoztassák a századot az udvaron.
Hamarosan jelenti a tiszthelyettes, hogy a század együtt van az udvaron. Szép szál magyarok, kicsinyek, kövérek, soványak mind megtalálhatók köztük, feszes vigyázz kiáltás után kapom a jelentést: Főhadnagy alázatosan jelentem, hogy százhatvan fegyencsorakozáson együtt van. Köszönöm. Vigyázz! Pihenj! Adom ki a parancsot.
Na mielőtt pihentettem volna őket, amikor elhangzott a jobbra nézz, akkor elvonultam a sorok előtt, szép lassan, igyekeztem mindenkibe mélyen belelátni /ha ilyenkor lenne lelki röntgen/ mi mindent láthattam volna meg, velem szemben is minden katona erősen a szemembe nézett, kerestük egymásban az embert. Nagyon érdekes tekintetű, arcjellemű, közben nagyon jó kiállású, fizikailag jól felépített magyart láttam köztük, de még többet nem tudok.
Majd a pihen alatt valami magaslatra álltam, bemutatkoztam formálisan, nevem, rangom, beosztásom, parancsom stb., ahogyan ilyenkor illik, mert ez el is maradhatott volna.
Valamiképpen tetszett is ez a gesztus nekik, mert az arcok vonásai elárulták ennek a fogadtatását, ember jött közénk, és nem elsősorban főhadnagy, katona, parancsnok.
Majd folytattam: a mai naptól, órától kezdve Önök katonák!...katonaruhát öltöttek magukra, katonákat fogunk itt kiképezni, s mindenben egyenrangú szolgálati szabályzat szerint fogjuk önöket kezelni, tehát nincsen katona és katona között különbség, amíg betartja a katonai szabályzat pontjait, és meg ne halljam senkitől ezek után ezt a szót, hogy „fegyenc”, mintha valami, egy nagyot zuhant volna...

Embert látni a fegyencben is

Önök nem fegyencek, hanem katonák, hallották: tiszthelyettesek, tisztesek?
Igen valami dobbant, hiszen ezideig még az előző parancsnokuk is ezzel a jelszóval gyalázta őket, fegyenc, hát hogyne bántaná őket, vállalják a hadszíntér mészárszékét, vállalják az orosz télnek minden poklát, fegyverzetük, golyójuk van, akkor ők miért fegyencek.
Ha másik katona mellé áll, külsőleg nincsen semmi különbség, nincs az orrára írva a múltnak az ítéleti száma, nem hordozza a bírói végzésnek pecsétjét.
Magam is ezekkel a gondolatokkal foglalkoztam, amikorra megszólításból töröltem a fegyenc szót, honvéd és kész.
Egészen más volna, ha rabruhában járkáltak volna, csíkos uniformis a dekorációs öltözetük, de ezt levetették, szép keki bakaruhát kaptak teljes menetkész öltözetben, akkor miért kell büntetni a múltnak káros emlékével, amikor már talán ők is szeretnék elfelejteni.
A kiképző osztagnak is egy kicsit furcsán hangzott ez a parancsom, de csakhamar megértették az én felfogásomat, és bizony a mai naptól mi is teljes honvéd századnak letteink a kiképzői, többet nem hallottunk magalázó megszólítást, habár a város köztudatába, sőt a helyi rendőrség agyába is bevésődött ez a szó, hogy fegyenc, amiért bizony többször kikeltem magamból, ezek katonák és nem fegyencek. Ez katonai század, nem pedig fegyenc század, úgy hogy sokszor bocsánatkérően esdekeltek, és elnézésemet kérték a nyelvbotlásért.
Persze később egyik-másnál azért kiütközött a múltnak a szabadossága, de hiszen nem csoda, olyan miliőben élt, amiben ő volt a fejes, a „Jani".
Talán magam sem tudtam a jelen pillanatban a tettemnek a nagyságát, valami ösztön sugalmazta nekem ezt a parancsot, vagy talán valami pedagógia? Nem tudom, de tény hogy célba talált ez az emberséges kiállásom, amire csak nagyon későn kaptam választ, már akkor mikor a Donhoz értünk, majd rátérek....
Hihetetlennek tűnik, hogy egy adott helyzetben egy barátságos szónak ekkora hatása tud lenni egy emberre, mekkora jó, vagy rossz nyomot hagy a szívben, idő kell hozzá, amikor ez a mag, beérik és milyen jó ha barátság, szeretet, emberiség , és nem bosszúság plántálódik ki az elvetett szóból, és nem gyűlölet, bosszú, esetleg tettlegesség, ölés, vagy halál. Ilyen szorongatott helyzetben élőknek mindén szó egy örök nyomot nagy a lelkében, hiszen ők is emberek, csak néha bűnös berkekben jártak, s amit kaptak érte sokszor emberi kínokkal kellett nyugtázni.
Egy kívülálló szemlélőnek nem jelentett semmit sem ez a. laktanya, legfeljebb csak annyit, ha már hallott volna valamit, pedig hallott, mert Kőszegen fogalom, ezen katonáknak a jelenléte, mindenki félt tőlük, de a városba, vagy egyéb helyeken semmi külső jel nem árulta el előéletüknek mivoltát, nem hordtak valami jelvényt, nem kaptak más ruhát, mint a többi sok ezer akkori honvéd, így háborítatlanul, járkálhattak a város bármely peremén. Talán az örömlányok ismertek belőlük legtöbbet, hiszen a szoros barátság e kettő nem között, itt alakult ki igazán, mindkettő egymásra volt utalva. Nem is járhattak rosszul ezek a kedveskék, hiszen most is jutottak olyan helyzetbe az én katonáim, hogy busásan tudtak fizetni egy kis pásztoróráért. Na, majd később úgyis felgördül a függöny és kezdődik a játszma, a katonai színpadnak a legkülönbözőbb felvonásai.
Október körül, s talán annak vége felé fogynak a napok, közeledik november, amikor az időjárás is már szeszélyesebb, a nap sem tudja ledobatni a kabátot, zubbonyt, amiért is ahogyan változik az időjárás, úgy változik a város dolgozóinak a napi munkarendje.
Nincs külön fegyencőrség, azaz magukból alakult a teljes laktanyai őrség, kb. egy parancsnok, legtöbbször a kiképző részlegnek valamelyik tisztességes, hozzá beosztott nyolc fő, de ez a nyolc fő a századból állott ki. Teljes őrségi felszerelés, tehát puska kb. húsz élestöltény, stb. A laktanya bejáratánál volt a szolgálat, kettő óránkénti váltással, kettő állandóan szolgálatban, a többi pihenőben, de állandó riadó készültségi állapotban, tehát még éjjel sem szabadott a pihenőknek sem bakancsot, vagy ruhát levetni, mintahogyan az őrszolgálati könyvben az elő van írva. Persze mielőtt szolgálatba mennének, teljes kiborotválkozás, ragyogó öltözet, bogárfekete bakancs, fénylő puska, hiszen ezeket a felszereléseket legtöbbször magam is ellenőriztem, a mindenkori őrsparancsnoknak ez volt a dolga felvezetés előtt, de ellenőrizte a laktanya ügyeletes tiszt is.
Az őrségváltás magában is szép volt, hiszen fegyelmezett katonai parádéval történik, amikor közeledik az új őrség, már a szolgálatban levő őr hangosan kiálltja: Fegyverbe! Erre a szolgálatba levő őrség minden tagja pillanatok alatt teljes felszereléssel az őrhelyre sorakozik, az új őrség vele szemben feláll, majd vigyázz! -mindkettő részéről átadom, átveszem, hangos kiabálása, ismét egymásnak tisztelgés, a régi őrség elvonul, az új őrség helyébe lép, majd a parancsnok kioktatja a kötelességekre, felállítási hely, mozgási körlet stb., mikor használhatja a fegyvert, hogyan riadóztasson... több ilyen útbaigazítást ad még, majd fo1ytatódik minden az utasítás szellemébe. Az őrparancsnok állandóan figyeli az őrségben levőket, aki őrségben van annak senkivel szóba nem szabad elegyedni, ha valaki akar valamit, akkor hangosan kiáltja: Parancsnok kifelé, majd ő intézkedik a kérdező felé, fegyvert bármely magasabb katonai rangnak átadni nem lehet, mert történt már kezdő újoncokkal, jött egy tiszt, és ránéz az őrre, hát a te puskád milyen piszkos, add csak oda! ...szegény újonc, megfeledkezett az őrszabályzatról, látta a magas arany rangot s gondolkodás nélkül átnyújtotta a fegyverét, na persze aztán volt ideje kb. egy-két hétig a fogdában gondolkodni azon, hogy átadhatja-e az őrszolgálatban bárkinek a fegyverét.
Az őr három lépésnél közelebb nem engedhet magához senkit bárki legyen az, maga a tábornok, vagy bárki, rákiált: Pl. Állj mert lövök!... és ha nem áll meg az illető, hanem tovább közeledik az őr felé, ismét felszólítja: Állj, mert lövök! És ha harmadszor sem tesz eleget az őr felszólításának, akkor bizony már az őrnek az elütőbillentyűn, a kakason van az ujja, és már lőhet is, semmi károsodása nélkül.
Ilyen esetre volt több példa, heccelődő tisztek is akadtak, akik éjnek idején, különösen lőszerraktárnál tartott szolgálatban levő őrséget akarta megszemlélni, nem alszik e? Vagy éber-e? Kellőképpen az őrszem… a vizsgálódó tiszt mindenképpen igyekezett úgy rejtőzve megközelíteni az őrszemet, hogy magát észrevétlenné tegye, és ha az utolsó pillanatban mégis az őr felfigyelt valami neszre, vagy szokatlan zajra, a mozgás irányában figyelve kiáltott: Állj, mert lövök! Ezt háromszor megismételte, és ha a tiszt vagánykodni akart, nem vette komolyan az őr felszólítását, bizony életérbe került ez a könnyelműség, teljesen jogosan lőtte agyon a támadót az őr.
Legtöbbször valami összeköttetésben is van az őr, főleg ha távolabb kell szolgálatot tartani az őrségtől, akkor vagy telefon, vagy valami dróton álló csengő, vagy ha az őr úgy látja, nem bírna a támadókkal, hiszen többen is vannak, akkor riasztó lövésekkel riasztja az őrséget. Nagyon komolyan kell venni az őrszolgálatban levő kiskatonát, hiszen teljesen a kezében van az élet és a halál, főleg ha nem engedelmeskedik neki a közeledő, vagy a támadó.
Mindezekre előzőleg teljes kioktatásban részesül a kiskatona, e nélkül nem szabad őrségi szolgálatra beosztani, mert nem játszhat ő sem felelőtlenül a fegyverrel.
És csodálatos mekkora bátorságot ad egy embernek a fegyverhasználati joga, valamiképpen elveszti a félénkségét, megtáltosodik. Erre volt példa a magam életébe is, amikor önkéntes voltam a szobaparancsnok egy szakaszvezető volt, aki elmesélte nekünk, Körmend szomszédságában hogyan ölt meg egy embert a bajonettjával. Ugyanis ez a bajonett oldalfegyvernek számított már és kellő helyzetben kötelessége használni a katonának, ha a helyzet úgy kívánja.
Ahogyan elmesélte, éjszaka hazafelé menetközben, a sötétben valaki megtámadta, veszélyeztette az életét, és bizony nem volt rest léket nyitni a testén, hogy az lélekutat találjon a másvilágra.

Fegyenc laktanyai élet

A történet hallatára megborsódzott a hátam, embert ölni? De szolgálati szabályzat fegyverhasználati utasításában szerepel olyan pont, ha a megtámadott katona olyan veszélybe kerül, elmenekülni nem tud, de egy katona nem is futhat el, gyávaság volna, veszélyben van az élete, kötelessége a fegyverét, a jelen esetben bajonettjét használni. Később, amikor már rendes pisztolyunk volt, akkor pedig azt. A civilek ezt jól tudták, azért ha lehetett kerülték is a hasonló eseteket a katonával szemben.
Magam sem voltam valami bátor az éjnek leple alatt, de amikor az oldalfegyver már birtokomban volt, valamiképpen elveszett a félelem, megnőtt bátorságom, nem féltem többet.
Az őrszolgálatnak nagyon sok fajtája van, veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetek, pl. csak egyet a sok közül. Amikor egy államfőt valahová kísérnek, civilben hemzsegnek körülötte az élesre töltött pisztolyosoknak a raja. Állandóan a környezetét figyelik, hol látnak valami gyanús mozgást, pl. aktatáskában való nyulakozást, vagy nadrágzsebben tartott kéz....ezek az őrszemek, magyarul detektívek sohasem a kísért nagyságot figyelik, a közönséget szemlélik erősen, és ha valahol nem a természetes magatartást tanúsít valaki, szép csendben azonnal felszólítják, gallér felhajtásának felmutatása. Mellett, ott van a detektív jelvénye, tessék kísérni, vagy velem jönni...
Magam is voltam annak idején őrségben, kettő órai váltások voltak, nem kell csinálni semmit, csak állni, figyelni, nézni, s mégis borzalmas nagy fáradtság jelentkezik kettő óra elmúlásában.
Nagyon nehéz feladatban van az, aki őrséget áll.
Feltétlen, egy kis büszkeséggel párosult az én katonáimban az őrségi szolgálat, hiszen még pár hete kemény fegyházi őrség szigora alatt állottak, félelmetes fegyverek, pisztolyok csövei meredeztek eléjük, udvaron kíséretben, munkahelyen, szarvaslesen, s most maguk kezében van ez a tekintélyt diktáló félelmetes fa-, vasszerkezet, éles lövedékkel etetve...furcsa állapot, hiszen volt köztük, akik éppen a tiltott fegyverhasználat miatt került fegyházba. A fegyver egymagában veszélytelen tárgydarab, mindig attól függ annak borzalmas munkája, kinek a kezébe kerül, és mire használja. Amíg nem veszik kézbe, addig jámbor muzeális munkadarab, csak az ember teszi gyilkos tárggyá, csak az ember tud vele ölni embert. Magától még sohasem sült el fegyver, ha azt emberi kéz nem érintette.
Most maga lett önmagának a „smajszera, foglárja”, ez egy kicsit fura helyzetet is teremtett néha, de bízni kellett bennük nem élnek vissza a megadott szabadsággal, nem fordítják fegyverüket békés polgárokra, és az elengedett fegyházi éveiket nem akarják újból fegyházzal felcserélni.

Mackódöntés

Bámulatos nagy bizalmat kaptak az akkori kormányintézkedéssel, hiszen szabadélet, zárkai élet, különösen akkor még nagyon hiányoztak a börtönökből a szociális nevelésnek minden eszköze, csak jobb volt normális WC-re ülni, mint a cellában elhelyezett „kiblibe" kiürülni, vagy tíz embernek és várni reggelig annak illatát élvezni, vagy napsugaras hétköznapokat emberi módra tölteni, mint a sötét, nyirkos cellák félhomályában várni, mikor lesz már reggel... és még sorolhatnám tovább a párhuzamot.
Szóval az őrséget teljes egészében ők adták a laktanyájukban és úgy is nézett ki a helyzet minden megy a maga rendjén. De azért volt egy érzésem, hogy aki az oroszlán szájába teszi a fejét, azért soha sincs teljesen biztosítva, na most aztán már minden „oké".
Egymás közt ezek a külsőleg jámbor kinézésű honvédek nem voltak egymás előtt ismeretlenek, hiszen régi jó munkatársak voltak pár betörésnél, „mackódöntésnél" éjszakai lokálokban. Hiszen főleg pesti lakók voltak, akik általában egymásról tudták, vagy legalább is hallottak, vagy főleg együtt termelték el a mások munkájának a gyümölcsét. Így aztán erre nagyon kellett vigyázni, kik tartoznak a régi életből egy szakmába, kik voltak hajdan haverok, mert bizony aztán ezeknek az agytekervényük felért egy lángelmének az agyoxidációjával, békés polgár nem tudott olyan magas szinten gondolkodni, mint ezek a kipallérozott, békés társadalom vámszedői. Csodálatos összetartás, titoktartás, és főleg félrevezetés, eltérítés a normális útról, valahányan nagy mesterek voltak ebben a szakmában. Azért kellett az őrségben is vigyázni, néha vakok voltak ha a barátjuk este a városba engedély nélkül szökni akart, nem látott, nem hallott semmit.
Mindig egy bizonyos fenntartással kellett figyelni a perceiket, mert bámulatos gyorsasággal tudtak helyzetkomikumot teremteni, megtévesztő helyzetet alakítani, amikor alattomban kuncogja ki a vele szemben tapasztalatlan „okosat".
A nap ekkor is úgy kelt, mint máskor, a napi foglalkozás a napiterv szerint folyt, ébresztőtől-takarodóig.
Magam állandóan köztük éltem, nagyon érdekelt a múltbeli életeknek a keresztmetszete, hiszen a polgári életben veszélyes elemekként kezelte az ilyeneket a törvény is, na meg a békés állampolgár is.
Egy nagyon érdekes megfigyelésre tettem szert, amit később csak lélektanilag, azaz amikor jobban megismertem az elkövetett bűncselekményeiknek sorozatát, akkor értettem meg a következő szemléletemet.
Iskolai végzettségre, intelligenciára, szakképzettségre, családi állapotra, vagyoni és társadalmi helyzetükre nézve volt itt mindenfajta réteg, analfabétától egyetemi végzettségig, kis civil polgári állástól minisztériumi főbeosztásig, szegénytől, vagyonosig, tehát nagyon heterogén összetételű századom volt nekem.

Elbeszélgetés a katonákkal

Csak pár foglalkozást említek a sok közül. Volt köztük híres betörő, kassza”mackó" döntő, fúró, pénzhamisító, házasságszédítő, gyilkos, zsebmetsző, pilóta, kovács, géplakatos, miniszteri tisztviselő, és volt pl. vésnök is, aki " Berán vésnöknek volt a segédje. Ki volt Berán? Ha megnézzük a régi Horthy öt pengőset, akkor, ha egy kicsit oldalra fordítom az arcképét, Horthy vállapjának az alján, egy kis mélyedésben olvasható ez a név: Berán, ugyanis ez a művész 'készítette a pénzintézetnek ezt az öt pengős klisét. Hát ennek a segédje is volt, bámulatos kézügyességgel tudott réztáblára rajzolni, nekem is készített kettő réztáblát, a mai napig is meg vannak, mondván ezek még, valaha nagyon értékesek lesznek. Hogy értékes-e vagy sem, tényleg megvannak ezek a réztábla képek.
Naponta hol az egyikkel, hol a másikkal elbeszélgettem a tettéről, főleg családi helyzetéről stb. Na, amire ráakarok már térni, ismétlem nagyon jámbor, szófogadó külsőt mutattak nappal ezek a fiúk, csak egyet nem értettem meg, amikor közeledett az est, mint mikor a csendes méhkaptárt az ember megütögeti, a zajra borzai már haraggal tódulnak ki a méhek és keresik a háborgatásnak a tényét. Valamiképpen ezek a fiúk, amikor az est közeledett, főleg már teljes este, amikor már a természet nyugovóra készült, a munkából mindenki sietett haza, az én bakáimon valami nyugtalanság vett erőt, a csendes viseletű emberek mindjobban idegesebbek lettek, nyugtalankodtak, főleg nem tudtak megülni, csak menni és menni, mozogni, megváltozott a nyugalmi helyzetük, menni szerettek volna valahová, de ugye kimenő nagyon korlátozva volt. Mi ez a nyugtalanság, miért jelentkezik ez minden este napról-napra? Nekem is szokatlan látvány volt, magyarázatot adni még nem tudtam rá, de figyeltem őket az esti homályban, és még valamit sokkal élénkebbek lettek az esti homályban, mint napsütésben, valamiképpen virgoncabbaknak mutatkoztak, még a kedvünk is jobb volt. De mitől van ez a változás, miért éppen napestével kezdődik ez a nyugtalanság, hecc, hiszen nincsen időváltozás, barométer nem ingadozik ekkorát. Ma ráfogják az ember nyugtalanságára, ja megérzi az időváltozást, de hiszen ezek még nem öregek, átlagban nem többek mint harmincévesek, de borzalmas látnivaló volt, talán ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a z állatkertben láttam a párducot, órákon keresztül egyfolytában csak megy a vasketrecében, keresi a rést, hol találna ki a szabadba. Valami ilyesféle mozgásban volt a tábor, bizony takarodót nagyon nehezen lehetett mindig elrendelnem, nem akartak lefeküdni, menni és menni, de miért? Majd később tudtam meg ezt a hajlamot, hogyan is szerezték és miért volt rájuk nézve az est más hatással, mint a nappal.