 |
    |
 |
Történet a brjanszki erdőben Vas Népe 1992. július 20. Történet a brjanszki erdőben MOTTÓ: „Este jött a parancsolat violaszín pecsét alatt.” 1942. április 28-án a reggeli órákban indult az 5/ II. zászlóalj 6. százada a körmendi vasútállomásról. A századot Ávár József százados, Farkas Kálmán hadnagy, György József, Poór József zászlósok, Fülöp László karpaszományos szakaszvezető vezette. Megható búcsúzások után megindult a vonat Szovjetunió-Orel felé, bele a bizonytalanságba. Háború volt, de azt nem sejtettük, hogy hat nap múlva belerohanunk a halálba, a hosszú vonatszerelvény a poklok poklába, aknára fut. Leromlott falvak, városok mellett robogott vonatunk. Ha megállt egy-egy rövid időre valamelyik állomáson, gyerekek hada jelent meg a vonat mellett, kenyeret kérve. Aki kapott, elszaladt. Egy ötéves kislány állt már csak a vonat mellett, ő nem jutott kenyérhez. Kezébe adtam a magammal vitt sütemény-csomagot. Tiszta gyermeki szemei az örömtől felvillantak, és futott a többi után. Beért a vonat a brjanszki erdőrengetegbe. A sínek mellett jobbra is, balra is katonasírok maradtak el, kettesével, hatosával, nyolcasával. Csattogtak a vonatkerekek a csendes erdő rengetegében. Mar 2-3 napja rohant a vonat, még mindenütt erdő. Lassan leszállt az éj, Ávár százados úr kiadja az utasításokat a napos tisztnek, mivel ez az utolsó nap, amit vonaton töltünk, másnap, május 4-én kirakodás Orelben. A legénység is elpihent, a mozdony utáni tiszti kocsikban mi is lepihentünk. Ki tudja, mikor alhatunk újra vonatban, indulva hazafelé. A vonat csak rohant a sötétségben, a havas esőben, az idő már éjfélre járt. Ekkor irtózatos robbanás rázta meg a levegőt, álomból ébredve, nem tudtuk mi történt. Fénycsíkok húztak el a vonatfülke ablaka előtt, a mozdony megállt, majdnem keresztbe fordulva a sínen, az utána akasztott kocsik roncsait a hosszú szerelvény összetorlaszolta. A robbanás ereje földobott, és hasra visszavágódva ráestem tiszttársamra, Poór Jóskára, aki két-három lélegzett után meghalt. A ránk dőlő ajtó összenyomta a fejét. Rám a vonatkerék dőlt, a fülke ablaka, s elborítottak a vonat roncsai. Vonatunk aknára futott. Jajgatás, ordítás hallatszott, mindkét erdőszélről hatalmas puskatűz zúdult a roncsokra és az egész szerelvényre. Szörnyű fájdalmam volt, mozdulni nem tudtam, csak jajgattam két órán keresztül. Eltörött a lábam, a vállam, lábaimat összehasogatták az ablaküveg szilánkjai. Csak karórám maradt épen a kezemen, mutatva a rettenetes esemény idejét. Az órám még ma is jár, ha ránézek, felidéződik a borzalmas éjszaka emléke. Lassan elhalt a puskatűz, katonáink előjöttek a vagonokból, hozzáfogtak a mentéshez. A mellettem lévő fülkében György zászlós, Fülöp szakaszvezető halott, csontjaik darabokra törtek. Ávár századosnak medencecsontja, koponyacsontja tört, a kocsi folyosóján lévőknek karjuk, lábuk törött össze. A mentési munkák befejezése után kilenc halott, tizenhat sebesült feküdt a vonat mellett. A havas eső rendületlenül esett. A hordágyon fekve lassan elborított bennünket a hó. A halottaknak sírt ástak, sátorlapba csavarták őket, felharsant a búcsúztató kürtszó, és a hősöket közös sírba tették. Ők már nem térhetnek haza szeretteikhez, őrzi őket és álmaikat a ma már csendes brjanszki erdő. Minket, sebesülteket Brjanszkból jött sebesültszállító vonat vitt tovább az ismeretlen kórházakba. Elbúcsúztunk a századtól, ők mentek a cél, Orel felé, mi sebesültek a brjanszki kórházba, majd Radom, Varsó, Bécs, Budapest következett. Egy évig tartó korházi kezelés után szereltem le. Ötven év távlatából szeretnék e néhány sorral megemlékezni elhunyt bajtársaimról, visszaidézve a kellemes, vidám időket, melyeket Körmenden együtt töltöttünk. Ne felejtsük el azokat, akik önhibájukon kívül áldozatul estek az esztelen, pusztító háborúnak. Mi, akik hazatértünk, ha összetörve is, annyi fajdalom és szenvedés után, melyet leírni nem lehet, élnünk kellett, megőrizve emberi tartásunkat. Farkas Kálmán Szombathely, Paragvári u. 79/C. Brjansk kerületi székhely, Gyeszna folyó partján, 333 ezer lakossága van, hajóépítő iparral foglalkozó város. Rengeteg katona halt meg ebben az erdőben, a partizánok gyilkos embertelenségtől, robbantás, lövés... Borzalmas érzés, vagonban lenni, éjszaka van... és lövik a vagont, a lövedékek átütik a vagon oldalát. Földi poklok pokla... Ávár Józsefet is jól ismertem, igen kedves, kedélyes ember volt... nagyon sajnáltam a hírek hallatára. Kiérünk az erdőből... habár napokat megy benn a vonat... Megáll a vonat, egy nagy állomásra értünk... Kurszk... kiszállok a vagonból... Sétálgatok, érdeklődöm mikor indulunk, tovább?... A vagonban nincsen világítás, sötétség uralkodik... a leleményes katonáim... Vajda tizedes maradt a vagonban… Egyszer csak hallom, kiabálják... fhdgy úr!!… harsog a pályaudvar... felfigyelek... és sietek a hang irányába... A szerelvényemhez érek, és mit látok??? Vajda tizedest a vagon oldalához kötözik a németek... nyomban kérdem a németeket, hogy mi történt Wa geschen?... és ordítok, hogy engedjék el... kezemben a pisztolyom… De a németek mondják, hogy „statárium van...” szabotálás... ahogy mondottam, a vagonban sötét van a katonáim pedig szereztek az állomáson lámpát... ezzel a lopott lámpával világítottak, igen ám, de honnan lopták a katonák a lámpát?... A vasúti váltóból... a vasúton pedig a váltónak igen nagy szerepe van... egy rossz, téves váltóállás borzalmas tragédiával járhat... A sok-sok kiabálásomra, a betöltött pisztolyom hatására, végre elengedték Vajda tizedest... katonáim igen örültek a bátor kiállásomnak... Végállomásra értünk: Bevlgorod... itt kapom az eligazítást... csak kettő tizedest hagytak meg mellettem, a többit mint kísérőt visszavitték a csapatukhoz... Magam sem tudtam felfogni, hogy mekkora megpróbáltatásnak vagyok kitéve... Belgorodtól még majd 300 km-t kell gyalogolni a 7. hadosztályhoz... Ekkor mondottam a katonáknak. Naponta legalább 20-25 km-t kell gyalogolnunk, mert itt a falvak messze vannak egymástól, estére fedett helyre kell érnünk, mert ha nem, akkor vagy a partizánok, vagy a „TÉLTÁBORNOK” a hideg végez velünk... szóval ki kell lépnünk. Első pár nap ment is ez a maga rendjén, de aztán minden rend felbomlott. Közben felugráltak teherkocsikra és integettek nekem: Isten vele fhdgy úr!... Isten veletek... menjetek... a század megnyúlt kilométerekre... ha elől mentem akkor hátul nem jöttek, ha hátul mentem, akkor elől nem akartak menni, de mit tehetek, náluk van 25 élestöltény, puska... nekem csak egy pisztoly és két tizedes... Züllött külsőt mutatott a század. Ezt látták a csapatcsendőrök, akik mellettünk némán cirkáltak, és jelentették A hadosztály felé... Találkoztam útközben Arhangeleszkuban Kondor Karcsival, ott volt GH. főnök... Felkeresem, mint régi vasvari osztálytársamat, nagy öröm volt a találkozás... mondom neki, Karcsi igen éhes vagyok... adjál valamit... bevezetetett egy terembe, ott lógtak a sonkák, mint a karácsonyfán a szaloncukrok... szalonna, kolbász... bepakol nekem jól... közben már esteledett, fújt a szél, hordta a havat... kérdi a Karcsi, haza találok?... Hát természetes... kikísér az utcára... alig megyek száz métert... nem látok, nem tudok menni a szél a kristályos havat a szemembe fújta, ott megolvadt, de meg is fagyott, a szempillámat nem tudtam mozgatni... megfordulok, tapogatom a házakat, majd a Karcsi kapujához érek... kiabálok... Na mi van? Mondom, nem találok haza... na ugye mondtam... ez a TÉLTÁBORNOK... ő aztán hazakísért... Ha ilyen hózivatar valahol kint a hómezőn ér bennünket, nem vagyunk fedett, védett helyen, ez egyenlő a megfagyással... már csak az utolsó kenet hiányzik... Sohasem hittem volna, hogy ily kegyetlen, emberkínzó, bénító mindenre, gyalogosra, autóra, állatokra tud lenni az orosz tél… a Téltábornok. A téli hónapokban ne is próbáljon itt senki sem valami mozgást szervezni… főleg ha nincs meg hozzá a téli felszerelés, embernek: szőrcsizma, vattaruha, fagyálló olaj, víz... ezeknek a hiányában csak a halál győzedelmeskedik, azaz az orosz hadvezetésnek, puskalövés nélkül győzedelmeskedik az ellenség felett. VÉGÁLLOMÁS BELGOROD Megérkeztünk, ahogyan írtam, gyalogoltunk a menetvonalunkon, szerencse, hogy a szalmabábúkat nem lopták el a partizánok, mert ellenkező esetben csak tengernyi, hósivatagot látnánk, minden biztonság nélkül... Nem csoda, ha pár napi gyaloglás után a rend, a fegyelem az elbukott, hosszan kígyózott a század, züllött csapat képet mutatták... Többször elhangzott egy-egy teherautóról ami elhaladt mellettünk.... Isten vele fhdgy úr...!!! Hadd menjenek, Isten hírével... A csapatcsendőrök ezt a züllöttséget jelezték a hadosztályon... Egyik faluban, már közel a hadosztályhoz, kivel találkoztam?… Mészáros Jóskával, aki Pápán végzett a képzőben... Táplánszentkereszten volt kántortanító... fhdgy rangban, GH. főnök... Bánatosan jön felém, és mondja: igen sajnállak, mert a Zeteleki vezérkari százados tud a züllött csapatodról, és „hadbírósággal fenyeget”... Igen!!! Igen. Van telefon?... a hadosztályhoz... Van.... Felhívom a hadosztályt... Zeteleki szds. jelentkezik... Itt Czeglédy Gyula fhdgy... Jelentem ennek a jámborságnak… Szds. úr egy lépést sem megyek tovább, ha nem küld nekem kísérő csapatcsendőröreket... A szds. úr magas hangon válaszol... ismétlem... amit mondottam… Na mi lesz?... Vártam a fejleményeket. Jóska barátom izgult... hogyan beszéltem én egy vezérkari századossal... Pár óra múlva megjelenik kb. 4-5 csapatcsendőr... keresik a fegyencszázad pk-t, mondom, én vagyok... kísérőknek jöttek, mehetünk... Természetes ők is fegyenceztek... nekik is megmagyaráztam ezek katonák... és nem fegyencek... de nekik azt mondották... fegyenc század... Na jó-jó... Sorba állítjuk a honvédeket... többen hiányoznak... nem számít... induljunk... irány a 7. hadosztály pk-ság... Pár kilométerre volt a székhely. Kegyetlen a tél, fúj a szél, horda a havat.... pirosodik az orrunk, arcunk, fülünk majd lefagy... de csak menjünk... téli ruházat nincsen, ki tudta amikor elindultunk Kőszegről, hogy mi is vár rám és ránk... Megérkeztünk a hadosztály parancsnokságának épületéhez. Egy emeletes ház, itt székel a hadosztály. tisztjei... Egy darabig várok... hadd zárkózzanak fel a katonák, akik a meneteléstől majd kettő hétig gyalogoltunk... elfáradtak… nyúzottak lettek... így sokan már nem tudtak normális menetelésben lépkedni. Amikor már nem láttam szállingózó katonákat... sorba állítom őket... számolgatom, de hiába számolgattam... ez bizony nincsen meg 165... 45 hiányzik... Hát hiányzik, hiányzik... hová lettek?... itt látták, ott látták őket... nekem is integettek. Na jól van... meghúzom a nyakamon a sálamat... irány az emeletes ház… Felérek az emeletre... kopogtatok... tessék... amint belépek egy vk. szds. ismertem a parolinját... íróasztalnál ül, fel sem állt... rám néz, majd komor hangon felszólít: fhdgy a makkgombját gombolja be...!!... Na aztán nekem sem kellett több... Petőfi írta a Tiszáról, amikor mint árvízként jött a rónán át... Mint az őrült ki letépte a láncát, zúgva bőgve tört a rónán át... Felordítok: szds úr, magának az a fontos, hogy az én makkgombom be van e gombolva, vagy nincs... azt nem kérdezi, hogy ilyen kettő heti veszélyes gyaloglás után élek-e, vagy halok-e, ettem-e, ittam-e… ordítok... Erre az ordítozásra belép a szomszéd szobából egy piros csíkos pantallós tiszttábornok... és kérdi : mi van itt? Mi történt?... Amint meglátom, jelentkezem nála... jelentem neki, hogy már kettő hete gyalogolok mily veszélyek közt... Hallgatja, majd így szólt... Ki volt az a marha, aki téged azaz neked ezt a parancsot adta... fegyencek, 25 éles tölténnyel, téli viharok közepette, mondom: parancsot kaptam...én pedig, mint katona teljesítettem... Jó, mondja a tábornok úr... rendezzem a századot... és majd menjek fel egy meleg teára... Zeteleki vkszds. egy szót sem szólt... nem lesz itt hadbíróság... Az érdekes csak ezek után következett. Másnap átadtam a századot. Átadásnál szintén a csapatcsendőrök voltak akik átvették a századot, de állandóan „fegyenceztek...” hiába mondottam nekik, ezek nem fegyencek... Na jó, estefelé fenn vagyok a hadosztálynál, szól a telefon... Zeteleki szds. hallgatja: hogyan?... egy halott és öt sebesült... Amikor ezeket mondja belép a tábornok úr... hol volt ez a harc, hiszen nem jelentettek sehonnan sem támadást, felderítést... Ekkor mondja a Zeteleki, hogy a fegyencek és csapatcsendőrök közt volt a közelharc... Ekkor odalép hozzám a tábornok úr, és kérdi: mi vagy te civilben édes fiam... Mondom: Tanító... na ezért tudtad te épségben kihozni ezt századot, pedagógiai érzékkel bántál velük... és most jön felém: Megölelt... és megcsókolt Ez volt az a bizonyos tábori csók, amit a meghívó is jelzett... Részemről talán a legnagyobb megrázó volt amikor a századomtól búcsúztam. Elém áll a Dani… és azt kérdezi tőlem: Fhdgy úr, tudja maga miért él... hogy miért élek?... Na miért édes Danikám?... Dani így felelt: mert nem lőttük magát fejbe. Kérdem és miért nem lőttetek fejbe? Mert emberként bánt velünk… Megöleltem, kezet fogtunk... és kérdi a Dani. Fhdgy úr nem jön velünk?... Nem Danikám... Hányan jöttek haza egykor?... nem tudom. KÁR. Elindultak, majd a könnyeim kicsordultak... egy darabig néztem, néztem őket.... én pedig feltettem magamban azt a kérdést... Nem tudom mi mást tehettem volna, mint amit tettem. Tisztelt kedves Közönség... Köszönöm a megtisztelő figyelmüket, megjelenésüket! Megjegyzésül, nagyon szép közönségem lett, kb. voltak 130-140-en, még Söptéről is bejöttek Boldizsár Bözsiék... Hompasz Jóskáék, fia a Gyuszi... magas értelmiségi egyének, orvos professzorok /Dr. István Lajos... Dr. Széll Kálmán... Both Béla ezredes, mérnökök Főző Istvánék, Nagy János költő, szép megható versével könnyítette meg a hallgatóságot, Farkas Kálmán, aki a Brjanszki erdőnél szenvedett aknasérülést... unokám Péter, na meg a fiam Endre, feleségével Arankával, Kosztolaczy Tibor a sógor, Panni feleségével… és még nagyon sokan... Amióta működik a Hagyományőrző egyesület, ilyen nívós számú hallgatóságot sohasem tudott megszerezni... nekem ez végtelenül nagy öröm, 88. évemben még utoljára ezt megtudtam szervezni, hozzá maradandó beszédet összeállítani. Mindenünnen jönnek a gratulációk... élvezetes volt, elhallgattuk volna reggelig is mondotta az egyik hallgató... Ez volt a hattyúdalom... Borok István mondotta: Nagy merészség volt ebben a korban ekkora munkára, beszédre vállalkozni... Számomra ez nagy öröm. | |
