 |
    |
 |
Gyászhír Fajdalommal tudatjuk, hogy a drága férj, édesapa, após, nagypapa, dédpapa CATOMIO GYULA életének 87. évében csendesen elhunyt. Temetése a vasvári temetőben október 7-én, kedden 14 órakor, a gyászmise a temetés napján reggel 8 órakor lesz. A gyászoló család. Vasvár, 1997. okt. 7. „Temetésre szól az ének, temetőbe kit kísérnek? Akárki már nem földi rab,- nálamnál százszor boldogabb. Itt viszik az ablak alatt, be sok ember sírva fakad. Miért nem visznek engemet ki, Legalább nem sírna senki !” Petőfink ezen gondolatai jutottak előtérbe agytekervényeimnek mozaikjaiban, ugyanis ismét egy rokonnal, egy kedves családtaggal lettünk kevesebben, s lett a föld gyomrának új lakója, a holtak birodalma létszámban növekedett. Mit is mond e kis hirdetmény? Kinek pecsételte le a Halál örökre az ajkát? Kinek a szívét nem dobogtatja meg a vérnek Óceánjai sem,… ki hagyott itt nagy űrt a földön, azaz szűkebb családi körben? Erről szeretnék én most emlékezni, egyben írásos emléket állítani, ki is volt az a Catomio Gyula? Kinek mit is jelentett lénye? Mi is volt az érdeme, vagy tán megszánója? Nem lesz teljes s talán nem is teljesen hiteles a megemlékezésem Gyuláról, hiszen a hegymászó sem biztos abban, hogy felér a pár ezres magas havas hegycsúcsra, de van benne lelkesítő akarat, hogy feljut-e a hegy csúcsára azt csak reméli, és teljes erővel, sikerrel akarja befejezni elhatározását, de lehetséges a kudarc is, de van egy régi közmondás: „úttörőnek bukni is érdem” hát én is igyekszem a múltat összezsugorítani, szűzi tisztasággal fellapozni a múltnak eltűnt emlékeit, egy csokorba szedni az elmúlt évtizedeknek eseményeit, mint ahogyan a mezőn-erdőn bolyongó igyekszik a sok-sok tarka-barka virágokból egy szép csokrot kötni, haza vinni, vázába tenni, a szín és illat pompájában a gyönyörrel betelni. Egy kicsit visszamegyek az elmúlt időszaknak az eltelt éveire, mert így érzem ekkor lesz igazán teljes és érthető mindaz amit Gyulával kapcsolatban megörökíteni akarok. Valaha Vasváron a 71-es vasúti őrházban laktunk, édesapám mint váltókezelő, raktáros teljesített huszonnégy órás szolgálatot, nem kis teljesítmény volt, és még mellette a háztáji kis gazdaságában is tevékenykedett, teheneket tartott, szántott, vetett, kaszált, disznókat hizlalt, tele az udvar baromfikkal, röfögtek a hízók az ólban, az udvar dísze volt az én nagy fehér pulykám... ami már kilókban is rekord volt... na meg a nyulak, azok teljesen betöltötték az én gyermekkori élményeimet, mindezekre vigyázott a Cigány nevű kutyám... Egyben nem tudtam eredményesen gazdálkodni, nem tudtam galambokat tenyészteni, valahogyan nem érezték jól magukat az adott környezetben miben én tartottam, így mindig másutt kerestek maguknak otthont... Szóval, szép kis háztáji otthonunk volt, nem volt hiány semmiben, természetesen az akkori történelmi időszakban... Nagyon gazdag gyermekorom volt, boldogan emlékszem vissza ezekre az időkre… Természetes, hogy nem szűkölködtünk semmiben, mindkét szülőnk a nagyon nagy szorgalma, munkához való helytállásra segített a szegénység és a nyomor elszigetelésében... 1920-at írunk... ekkoriban hárman voltunk testvérek... Ilus, János, és én magam... Néha-néha volt köztünk valami balkáni testvéri viszály... de hol nem volt... főleg a nővérem igyekezett engem csiszolgatni, hol a kezével, hot valami másféle formáló ütlögellel. Nem hiányzott a testvéri utánpótlás... állandóan kergettük a felénk tartó gólyákat.... mert a mese alapján, gólya hozza a gyereket, hiszen mi kis nebulók érdemben el is fogadtuk ezt a mese igazát, miért ne, hiszen a gólya nagyságához képest a kis gyerek nem jelentett akadályt... így bizony sokszor kergettük el a házunk körül repkedő gólyákat, abban az időben pedig nagyon sok gólya keringett az őrház felett... nem csoda, hiszen a Rába, majd Csörnöc folyócska, nagyon sokszor megbokrosodott, jókedvükben kiléptek a medrükből, visszatérve otthagyták a kiöntött tavaikat, mocsaraikat amikben a gólyáknak rengeteg sok békát neveltek fel... így a gólyák ezt a tájat végtelenül megrohamozták, s ezért féltünk mi abba az időben, hogy egy-egy gólya mama véletlenül leejt egy gyereket a házunk tetejére és a keményen át a gyerek bekúszik a szobába... Hiába volt minden stratégiai harcunk, mégis bekövetkezett a nagy családi esemény, csak-csak leejtettek egy gyereket az őrház tetejére, mégpedig valami „lánygyereket” fogalmam sem volt, hogy ekkora harci ellenállás közepette, hogy tudtak a gólyák győzedelmeskedni gyermeki fantáziákon át. E kislánynak Gizella nevet adtak, ő lett a Gizus… mint akkori gyermek még csak képzeletünkben sem élt, hogy másképpen is születhetik egy gyerek... csak a gólyák a tettesek, nem vettem észre, hogy édesanyám domborodott volna a hasa táján, ezt végtelenül tudták leplezni megfelelő ruházattal... de nem is tudtam elképzelni, hogy mehetett volna fel a gyerek az anyja hasába?... Hát szóval ennyire voltunk abban a az időben felvilágosultak, teljes vakságban, tudatlanságban éltünk a gyermekáldásnak a titkaiban, de kis is világosított volna fel ebben a nemiség, fogantatás szent titkai iránt... a szülők teljesen elzárkóztak ilyen felvilágosítás iránt... a papok pedig szintén ködbe ereszkedtek ebbéli események elől... a baráti körök pedig éppen olyan tudatlanságban éltek mint jómagam... Na szóval négyen lettünk testvérek... Gizus élt köztünk... nem emlékszem semminemű gyermekkori élményre... én tanultam, polgári iskolába jártam, majd 1925-ben indultam Pápára a tanítóképzőbe... így nagyon keveset tudtam a családi körről... A nagy tragédia édesanyám halálával jött, bevágott mint a ménkű a szép derűs égbolton... édesanyámmal eltemettük a szép családi életet is... Húgom, a Gizus ekkor volt 7-8 éves... könnyes, fájdalmas mostoha keserű élete volt a mostoha anyja mellett, éjt nappallá téve dolgoztatta. Ez a sors kísérte végig, míg a csak egyszer csak nagylánnyá cseperedett fel… és ahogyan szokott ez lenni, valaki felfigyelt e szép kis dolgos lánykára és íme a gondolat szerelmet robbantott ki... és na ki volt ez a délceg lovag, aki magának kinézte a kis húgomat... aki örömmel venné feleségül... kinek jobbján tán ő is szebbé tudná varázsolni az ő szomorú életét... Egy kicsit visszakanyarodom a szaporodáshoz, a nemi világ alapozásához. Senki sem mondotta, hogy Noé miért vitt a bárkájába mindenféle állatból kettőt. A kettőből az egyiknek női a másiknak férfi nemhez kellett tartozni. Nőstény és kan e kettő párosításából ered majd az utókor. Magam is tudtam és láttam, hogy kan nyulam felugrik a nőstény nyúlra, majd a kakas reggelenként felugrál a tojó tyúkokra, hányszor voltunk kegyetlenek mint gyerekek, amikor az utcán láttunk két kutyát egymáshoz ragadva, nem tudtak szétválni... egy kan és egy nőstény kutya... a galambok szintén egymásra ugrálva szeretkeztek a háztetőn... stb... senki sem magyarázta el ezeket a jelenségeket, hogy ez a tünet, ez a jelenet a szeretkezésnek a gyümölcsét oltják egymásba... így lesz a kis nyúl, a kiskutya... a kisborjú,... így lesz fias a tojás... szóval mi falusi gyerekek tele voltunk állati nászutasokkal, akik szemünk láttára egymásba oltották be a spermájukat… az ondót... hogy új nemzedékek jöhessenek a világra... de hogy hogyan lesz az új ember? Az újszülött?... ez akkoriban titok volt.... rejtély... az tény, hogy mint gyermek sohasem láttam egymásba egymásra boruló nőt és férfit... de tán még csókolódzó párokat sem... akkor hogyan tudhattam volna, hogyan is lesz az új ember? Miként fogantatik a nő, és még a mai napig sem tudom megmagyarázni magamnak, miért volt ez akkoriban akkora titok, miért volt ez akkoriban akkora bűn, erről beszélni, vagy egyáltalán felvilágosítani a gyermeket, azt imádkoztuk, a hatodik parancs azt mondja „Ne paráználkodjál!”, de mi hogy paráználkodj, teljes homály fedte ezt a mondatot, egy csodálatos volt és most mint kialudt vulkán, elfogadtam: jó-jó, a gyereket a gólya hozza, de miért nem hozta a nyulat, a csibét, a borjút... stb... hát az ember a legnemesebb állat, ez így van megírva a történelemben, és nagyon sokáig ebben a tudatban éltem és éltünk... Majd az élet ad rá feleletet, a múltnak ezen mesevilága, vagy tán a mostani meztelen, gátlástalan világ a jobbik, bezzeg a mai világ gyermekei egészen más felfogásban élik át ezt a volt mesevilágot. Na csak ennyire akartam visszatérni a gondolataimnak a sorozatára, mert hiszen nem is a tárgya a mostani írásomnak, visszatérek húgom Gizus múltjára és a sógornak az emlékezésére. Az tény, hogy édesanyánk halálával felborult a családi béke... apa mint fiatal ember, tele nemi vágyakkal, kellett neki akivel kielégül, levezeti benne a nemi duzzadó feszültségét. De mi akkoriban ezt hogyan tudtuk volna... ő azt mondotta: elment nekünk anyát keresni... amikor egyszer nem jött meg éjjel... csak kora hajnalban... ez volt tán 1927 ősz tájában... Ilus a nővérem na meg a Gizuska… bőgve ordítottuk nekünk nem kell mostoha... de hiába győzött férfiasság... apa megnősült... és ezzel a kis húgomnak megásta az igazi mostoha sorsát... nagyon kegyetlen és szívtelen napokat kellett húgomnak elviselni. Az édesanyai szív kihűlésével legtöbbször kihűl a családi melegség...szétesik a családi fészek, ahogyan kiesnek a kis madárkák is, ha valami durvaság folytán szétszedik a madárkák meleg otthonát, fészket... hát valahogyan erre a sorsra jutottunk mi is... főleg ennek legnagyobb szenvedő lánya az én húgom lett, akit a mostoha különböző kegyetlenségekkel nyomorított meg, kiölte belőle a mosolyt, a kacagást, dolgoztatta reggeltől estig. Magam részéről nagyon keveset tudok ezekről az időkről, mert ebben az időben Pápán tanultam, majd 1930-ban megválasztottak tanítónak Rábakovácsiban. Arról már írtam, hogy egy gombostűt sem juttatott számomra a mostoha, mint diák, a ház padlásán pokrócokba burkolódzva készültem az államvizsgára... akkoriba úgy mondották a tanítói képesítésre, vizsgára, nem engedett fűteni, hideg volt a lakás, a szobába nem engedett be... stb-stb... Ilyen körülmények közepette hogy hol és mikor, főleg hogyan találkozott Gizus és Gyula egymással... akik sorsközösségben éltek, hiszen Gyula is valami árva fele gyerek volt... igazán nem tudom a múltját... Csak arra emlékszem, hogy a Gyula a Lövinger rőfös kereskedőnél volt mint rőfös segéd... maga a Lövinger úr igen kedves zsidó ember volt, engem is igen szeretett ő adott hitelbe ágyneműnek való gyönyörű vásznakat... Gyula általában, mint árvaságra jutott ifjú, idejének fő részét valamelyik vendéglőben töltötte el, így Gyula is a Zöldfa-Zsilinszky fele vendéglőben élte szabad idejét... itt talált otthonra, evett-ivott, barátkozott... Hát szóval a két szív egybe borult... egyet dobogott, Te az enyém én a Tied leszek már, mikor is?… arra emlékszem, hogy Gyula esküvő előtti napon az éjszakát a vendéglő asztalán táncolva töltötte, mondották akik ezt látták, és figyelmeztették apát is, hogy lehet ilyen kocsmatöltelékhez adni a lányát... de igazi legénybúcsút tartott, mint ahogyan ez jogos is volt... Magára az esküvőre már nem is emlékszem... Gyula a sógor, hogy hol laktak azt sem tudom... az emlékezetemben már csak az él, amikor Gyulának rőfösüzlete lett a főtéren... végtelenül belé ült a kereskedésnek minden mozzanata, jól ment az üzlet... nagy volt a forgalom, tán az is besegített, hogy ebben az időben 1942 megszülte az emberiség gyászos korszakát... a zsidókat kezdték üldözni... így a nem zsidó kereskedők lettek a nyertesek. Gyula, akit Gyótyosnak kereszteltünk el, átivódott a kereskedőknek teljes zamatával, tudott mindig kedvükbe járni a vevőknek, el tudta adni az árut, nagy lett a vevőköre, így tudtak is már házat építeni Vasváron Ady E. utcában, berendezkedtek szépen... Jó volt bemenni az üzletben, és figyelni, hogy szolgálja ki a vevőket... csodálatosan tudott a kuncsaftoknak a nyelvén megszólalni... egy jelenetet kell, hogy elmeséljek. Nagyon sok szép nőies áruja volt, így vidékről sokan jöttek be hozzá vásárolni és ahogyan tudta fogadni a kuncsaftjait, hogyan tudta eladni a portékáját, azt jó volt nézni. Egy alkalommal amikor az üzletben voltam... húgom is ott volt... a Gyula kínálgatta a szép árút, mamának, lányának... és ahogyan tudta azt tetszetősebbé tenni, pl. a ruhát feldobta lány vállára, Gyula forgatta a tükör előtt, közben babrálgatta, igazgatta a ruhadarabot a lány nyakában, de úgy, hogy közben a mellét is igazgatta, és szó szerint a ruhával egyetemben emelgette a lány cicijét is... szóval emelgette, de ez ártatlanságot árult el, nem szexből... és amint így emelgette a lányka cicijét, Gizus a húgom is látta, de az üzlet az üzlet… ebből sohasem lett féltékenység nézeteltérés... ezt a jelenetet mindig visszaidézem, nagy üzleti érzékkel tudták kiszolgálni a vevőket, megtanulták a zsidó kereskedéstől, az üzlet nem ismer határokat... vonzóvá kell tenni az üzletet, tisztelni a vevőket, udvarias tiszteletet annak aki belépett az üzlet ajtaján. És el kell mondani, aki egyszer benyitotta Gyótyos üzletének ajtaját, bement az üzletbe, ha nem is volt vásárlási szándéka, de az üzletből nem tudott úgy kijönni, hogy valamit ne vett volna... Igazi kereskedés volt ebben az időben... 1940-es idők... tán. Szépen gyarapodtak Gyulaék... a gólya négyszer szállott le a kéményükre és hozta sorjában a szép gyerekeket, elsőben egy lánygyereket Gizikét, tanárnő lett, Mészáros Imre vette nőül... majd jött Jancsi, aki több pályán mozgott, főleg mint fogtechnikus lett közkedvelté. Vasváron lakik, tán ő a legkedvesebb rokon... majd jött András, úthálózatnál dolgozik... majd végül jött István, aki urológus orvos, jelenben. Most külön-külön nem írok róluk, majd tán később... hozzánk kedvesek és tisztelettudók, csak idejük nincsen a találkozásra, a barátkozásra, nagy kár, hogy eluralkodott a pénz utáni hajsza... Tán még annyit Gyócsosék is később üldözöttek lettek... megtépázta őket 45 utáni eszmei áradat, testi-lelki vagyoni sérültek lettek... de aztán ezt is kiheverték. Hogy mikor zárta be az üzletét már arra sem emlékszem... mint nyugdíjas dolgozgatott a szakmájában, itt Szombathelyen is segédkezett a főtéri nagyáruházban. Úgy a vevők, valamint munkatársai nagyon kedvelték, mindenkihez volt valami kedves szava, főleg a hölgyek nyelvén tudott behízelgően csevegni... Igen kedvelte a szakmáját. Később ez a munkaköre is megszűnt, és most jött nála a melankólia, azaz még úgy tudom a kis autójával járta a környék falvait, árult gyümölcsöt, pálinkát... fő, hogy kereskedhetett, ha nem is folydogált hozzá a pénz, de csordogált és számára nagyon idegnyugtató állapot volt. Amikor már a kora miatt is nem autózhatott, sem üzletbe nem mehetett, ekkor kezdődött nála valami melankolikus állapot, nem volt esténként bevétel számolása, úgy érezte nehéz a létfenntartás, nagyon szorosan markolta magához mindazt, ami számára pénzt jelenthetett. Megszokta a bevételezést, de nem bírta a kiadást írni... Nem ivott, valamiképpen tán magát is böjtöltette, hogy a pénz ne folyjon el... Egy időben megszakadt köztünk a testvéri kapcsolat, hogy mi okozta ezt a több évi elszigeteltséget köztünk,? Hát mi okozhatta volna? Apánk elhalása után nekem egy gombostűnyi örökség sem maradt, pedig apám és főleg a mostoha szorgos és zsugoriságból kifolyólag maradt mit aprítani a tejbe... nem akarom felsorakoztatni, hogy mit örököltek Gyuláék, de az tény volt mit örökölni való ház, erdő, szántó, ebből nekem a húgom a Gizus, főleg a Gyócses egy gatyára valót sem adtak, csak maga a ház amiben apám lakott az Oszkói utcában, az maga a maga idejében nagy érték volt, tudták is az örökségből a maguk számára, na meg a kis Gizi számára maradandó ingó és ingatlant vásárolni... Annyi tény, hogy apámat ők gondozták az utolsó éveiben, de apa nem volt pénz szűkében, nagyon takarékosan élt... tán volt készpénze is takarékbetétje is... nem tudom... de lehetett, ez a családi tragédia másokkal is megesik, apám halála után nem találkoztunk Gyuláékkal, csak még annyit emlékül... mikor megtudtam a teljes kisemmizést, apám holtan feküdt a vasvári halottasházban, ott meglátogattam elbeszélgettem vele, azaz csak én beszéltem ő némán hallgatott, halott volt, szemrehányásban részesítettem, apám még annyit sem hagytál rám, hogy kifizessem a vonatnak az árát… Na jó ez már elmúlt... ez a seb hosszú időn át gyógyultak, ekkoriban született Gizus fia, István... akit nem láthattunk, István orvos lett, és ekkor hogy hogyan és miképp, húgom meghívott fia István esküvőjére, amit itt tartottak meg Szombathelyen a Pityer vendéglőben... szóval majd huszonöt év telt el, a kisdedből orvos lett... Mikor?… Ekkor eloszlott minden káros múltnak fekélye, a testvér testvérre akadt, többször jártam húgomékhoz, ő is jött több alkalommal, a múltat feledtük, soha de soha nem jött elő ez a testvérietlen magatartás... a fájdalom elmúlt, de feledni nem tudom, miért lettem én kisemmizett fia apámnak?... Talán most kérdezhetné a kedves olvasó, miért kell feszegetni a múltnak ezt a cselekedetét? Elmúlt... én sem haltam még éhen… az örökösök pedig nem lettek oly boldoggá, de mindenestre besegített az örökség könnyebb életvitelhez, vehettek maguknak autót... ruházatot, esetleg házvételhez juthattak. Apám meghalt… évben, de sohasem volt beszéd téma köztünk, István orvos fiuk lakodalmán meg felköszöntő beszédben is részesítettem az új párt. Ahogyan a tavaszra jön a nyár, a nyárra az ősz... úgy rakódtak le egymásra az évgyűrűk testünkre... mindjobban vesztettük fényünket, ifjúságunk delejességét, már nem tudnánk a katonai díszlépést folyamatosan bemutatni, itt fáj, ott fáj... jelentkeznek az öregedésnek a tünetei... Gyula sógornál tán jobban mutatkozott az idő múlása, mint tán nálam... Gyula elfelejtett sétálni, még a templomot is csak a harangok bongásából észlelte, oda se ment el, azaz nagyon fárasztónak találta a távolságot, mindjobban csak otthon, egy kicsit az udvaron, de legfőképpen a konyhában magába roskadva ült és ült, na azért az újságot olvasgatta, de valahogyan az életkedve, az élethez való öröme sorvadásba esett. Nem sétált, csak ült és ült, érdeklődési köre mindjobban beszűkült, volt közben egy kis félelme, hogy még tud e élni? A létfenntartását nem látta megalapozottan. A sógor, a Gyula, a Gyócsos életvitele eltért az enyémtől, míg a magam pedagógus a szellemi kultúra átadásán fáradozott, addig Gyula az anyag, a pénz a kereskedem, a forgalom boszorkán konyhában ténykedett, és nem is kis sikerrel. Végtelenül bele tudott temetkezni az üzleti életnek a labirintusába, értette is a szakmáját, gyarapodott, jólétet tudott biztosítani a négy gyermekének. Ha néha-néha elmentem hozzájuk, akkor vissza mentünk a múltnak emlékeire, nagyon jól el tudtunk szórakozni a múltnak eseménydús történeteiben. Nem kívánok most nagyon részletesen boncolgatni Gyuláék elmúlt évtizedeit, csak kivonatosan igyekeztem írásbeli emléket állítani a rokoni kötelékhez. Szomorúan hallottuk az utóbbi időben, hogy Gyula /1997/ egyáltalán begubózik otthonába, néha-néha felkeresi Gerencsér Feri, akivel jóízűen tudnak humorogni a múlton. Hozzánk sem tudott eljönni, közben volt Szombathelyen a kórházban, egy kicsikét életkedvet kapott, ami aztán hamarosan el is fogyott. 1997. okt. 4-én megszólal a telefon, Vasvárról jelentkezik a húgom, sir a telefonban, Gyula nincs többé az élők közt, meghalt. Anyuval egyetemben mi is sírva nyugtáztuk ezt a szomorú hírt. Hogyan is érte a halál, hogy vitte el magával a nagy „Kaszás”? A megszokott napi életét élte, majd kérte Gizust, hogy szeretne megmosakodni, egy nagyobb mosakodást végezni... ami meg is történt... majd kérte a Gizust, hogy a hátát is törölje le... és ebben a pillanatban összeesik, a szív megállt, tengernyi vér sem tudja újra megdobogtatni a szívet... elköltözött a holtak szent birodalmába. Akármennyire megrendítő, fájdalmas a végbúcsú, de szép halála volt, szobatiszta maradt a végekig, nem lett teher az élők számára. 1997. okt. 7-én temettük el Vasváron. Édesanyám és apám fölé temették el, szép helyre került, koszorú és virágerdő fedte be a sírját. Könnyű legyen számodra a szent magyar föld, amely annyi vértől áztatott már, édes Gyulánk, nem temetni jöttünk ide, csak búcsúzni, ha a test földbe is jutott, de a lelked, arcod mosolya velünk él tovább, eljöttek gyermekeid, Gizus, Jancsi, András, István és azok feleségei, gyerekeik, a rokonságból is eljöttek pl. Bögötről eljött a Czeglédy Feri lánya és férje. Valamint Gerencsér Feri és felesége, sok-sok barát és ismerős, kedves Gyulánk Gyócsos aludjál szépen, legyen nyugalmad, sokat álmodjál. Ki fog utánad menni?... talán az egész, de igen ritkulnak a sorok, elment a nővérünk az Ila, mi sem vagyunk fiatalok magam 87-88 éve mellett bátyám a Jani 90 évével sántikál... de van egy közmondás, nem az öregek mennek el hanem a „sorosak” ki van soron... és az nagy titok, de már, itt van a sarkunknál, legyen a mi halálunk is oly szép, hogy senkinek ne legyünk terhére. Így röviden akartam egy rövid írásbeli megemlékezést felvázolni, úgy magamnak, valamint az utókornak, lehetséges, hogy senkit sem fog érdekelni, az idők sokasága szokta megérlelni a múltnak tárgyi és írásbeli értekeit. Czeglédy Gyula Szombathely, Balofh Gyula u. 15. 9700 Tel: 337-055 Főtisztelendő Pavlics István Esperesplébános Kanonok Úr! Jánosháza Kedves István! Amikor megláttam az újságban Ferenc tudósnak a képét, felkiáltottam hiszen ez „magyar” a Ferike akinek annak idején én a fejecskéjét meg-megsimogattam a szent családi otthonban, tudóssá nőtte ki magát nőtte ki magát, elsősorban a Pavlics nevet aranyozta be, de a kis országunkat is belopta a Nemzetek szívébe. Bennem is az öröm, a büszkeség késztetett arra, hogy írógépre üljek, és emlékezzek, emlékeztessek azokra a kis családi epizódokra, amelyekben érlelődött, ércesedett, karátozott Balozsameggyes, nemzetünk tudós fia. Nekem végtelenül nagy boldogságot szerzett a kép látomása, na meg a múltnak a felelevenítése, emlékezése, mert biz majd elfelejtem, hogy hamarosan a nyolcvannyolc évnek a megyéjére lépek, s ez az eltelt időszak megrakott sok-sok örömmel, bánattal, megalázással, hol magasztaltak, hol majd akasztottak, azért írtam egy rövid életrajzot búcsú záradékul, hogy némi bepillantást engedjek életemnek sorsfordulataira. Elnézését kérem a sok hibáért, gépelésért de már akadozik a tenni akarásom, zsibbadt ujjaim nem akarnak szolgálni, engedelmeskedni, hol többet, hol kevesebbet ütök le. Legutoljára Kőszegen láttam a temetőben, amikor Dr. Székely László bácsit temettük. Nem merek bizakodni abban, hogy egy alkalommal meglátogasson Szombathelyen, pedig ha jön autóval, majd a házunk előtt megy el. Röviden ahogy jön, Hunyadi útra tér, és az elején az 51., a szám előtt megáll, majd ott van a „Hajnal presszó” mellette van a mi családi házunk... a presszót mindenki ismeri a tájon. Bízva bízok, igaz a Komár Jóska nem keresett meg sohasem, pedig Temesvár előtt egy faluban, a jegyzőlakásban özönlött ránk az oroszgéppuska lövedék, biztos halálra voltunk itt ítélve. Jóska azt elfelejtette. Reménykedek... Búcsúzóul: sok-sok szeretettel üdv: vasdiplomás tanító doni, orosz, magyar harcterek harcosa, három éves szibériai orosz hadifogoly állásából, kántortanítói lakásából kirúgott pedagógus, három éven át zsákoló üzemi munkás Sárváron, szombathelyi börtön albérlője, majd tizenhét hónap Buda-Dél internáló tábor /itt voltam együtt majd 25 pappal Kistarcsa lakója... Itt éltem Bersztóczy pappal, aki később Esztergom főpapja lett. Mindezek után, sok-sok vezekléssel lettem ismét pedagógus, amíg el nem felejtem katonai rangon honvéd Százados. Ugye mennyi rangom volt, elnézést kérem e sok-sok irka, firkáért!!! | |
