 |
    |
 |
Czeglédy Ilona halála 1997. január 30. CSÜTÖRTÖK VAS NÉPE Mély fájdalommal tudatjuk, hogy FŐZŐ JÓZSEFNÉ szül. Czeglédy Ilona életének 91. évében csendesen elhunyt. Örök nyugalomra kívánsága szerint szűk családi körben helyezünk el. Gyászoló családja. (231122) Főző Józsefné, szül.: Czeglédy Ilona, anyja: Gerencsér Gizella, apja: Czeglédy János Nővérem halálára: MEMÓRIA... Tudjuk és várjuk a végzetnek, utolsó szívverésének dobbanását, mert aki megszületik, annak halálcsiráját már be is ültették a testébe, lehet az gyönyörű, rút, elragadó, okos, bölcs, talentum, a vég a vég ugyanaz, nincs különbség szegény és gazdag, király és koldus közt, egykor mindenki elköltözik, elhagyja e a siralomvölgyet, „isa por és hamu vokmuk” írja az első írott magyar halotti beszéd... hát szóval van, volt, nincs... Igen, 1997. jan. első hetében megszólal a telefon... itt Erzsi, ott Gizus /húgom/ és bemondja a nagy hírt, a végzet bekövetkezett a „SZIKRA” az Ilus a nővérünk meghalt Acsádon volt az öregek hazában. Hogyan fogadtuk a hírt? Valamiképpen nem roskadtunk össze a hír hallatára, mert Ilus már a kilencvenegyet nyomta, de nem is ez volt a baj, hiszen vannak ennél idősebbek is, csak az volt a baj, hogy gondolkodásban, emlékezőképességben nagyon leromlott, azaz elvesztette az emberi méltóságát, nem tudott normális emberként élni, nem ismerte fel a látogatókat sem... teher lett mindenki számára, és akkor kérdezi az ember, kell még élni ilyen lelki és testi leromboltságban. Jó ha élő holtként próbálja a napjait eltölteni? Akárhogyan is tudja és várja is az ember az utolsó szívdobbanást... mégis amikor ez bekövetkezik elszorul az ember szíve, elnémul az ember ajka, bepárásodik a szemünk, egy testvér a négyből elindult a holtak birodalmába, hogy felkutassa a nagy titkot a végtelenség titokzatosság világába. Mire is emlékszem vissza ilyenkor? Amióta emlékezetemben visszatudok lapozgatni, felkutatni a szürke állományban elalvó volt gyermekkori élményeket, most felrázom magamat egy kicsikét és próbálok visszaemlékezni a régiekre, az elmúlt évtizedekre, gyermekkorra, csintalanságra, testvéri életünkre, emlékezetemben kikötök Vasváron a Zsidóföldi utca végében, ott ahol a postaút elkanyarodik Újlak felé, majd az egyik pedig rohan lefelé a lappa, a „Papmalom” felé... az útkereszteződésben van egy vasúti sorompó, és mögötte áll egy vasúti ikerház „Bakterház” 71-es őrház... Ikerház, az egyikben laktak Jakabék, akik nappal kezelték a sorompót, ha jött a vonat vagy elment, továbbá naponta bejárta a vasúti vonalat, nem hiányzik-e valahol egy-egy sróf, vagy nem lazultak-e meg a sínek. Kettő szoba, konyha, előszoba és pince szolgálta a lakhelyüket, hozzátartozott egy szép gyümölcsöskert, konyhakert, majd ez nem volt nagy, továbbá az udvaron található volt egy istálló, padlással, az istálló elhasznált /slipter fából készült/ ezeken a talpfákon futott a vonat... ezekhez volt lecsavarozva a vasúti sin... Nem is a szomszédokat akarom megörökíteni, de úgy vélem a teljeség érdekében szükséges a szomszédokról is valami ismeretet adni, tán így jobban érthetőbb a memoárom. Békesség és szeretet uralkodott a szomszédokkal, négy gyerekük volt, István /Pista/ Feri, Annus és a Manci. Főleg a Pista volt velem egykorú, így a gyermeki barátság vele forrott össze jóban és rosszban, bizony voltak csínytevések amikre ha most visszagondolok mi sem voltunk jobbak a „Deákné vásznánál” csak mi már ezt elfeledjük, de azért mint a hamuban a parázs is lángra lobban az, ha oxigént fujtatunk rá, tehát él a tűz, csak nem lángolva, szunnyadva izzik a hamu alatt. A szomszéd a Jakab Vendel bácsi, centiméterben közel volt a kettő méterhez, aki híven szolgálta a családfői tisztet, gondoskodott a mindennapi szükségleteknek a megszerzésében. Tartottak tehenet, disznót, tyúkokat... tán még nyulakat is és galambokat, amik ebben az időben jellegzetes volt a falusi háztartásokban. Csendben és békességben teltek éveink, napjaink, a családdal jó szomszédi viszonyban éltünk, van még egy fő, akiről szintén meg kell emlékezni a Viki néniről. Ez a nőszemély mankók segítségével járt kelt, de jó lélek volt, szerettük, a házi teendőkben segített, úgy tudom hogy a Jakab néninek volt valami hozzátartozója, jó lélek volt... majd írok is róla egy anekdotát, az tény, hogy mankójának segítségével eljárt a szomszédokba, látogatókba, nagyon jól tudott közlekedni. De most már térjek vissza az eredeti mondanivalómhoz, hát kezdjem el rólunk való anekdotát, emlékezést, hiszen ezt tettem az agy fókuszába, hadd emlékezzem a régiekről, amik ma már csak emlék, vagy tán az sem, de nekem éltemnek talán legmaradandóbb életszakasza, történelmi monográfiája, ami tán csak bennem él, senki másban. Szóval a 71-es számú őrház Vasvár-Nagykanizsa vasútvonalában fészkelt, mint elrejtett madárfészek, ott tündökölt egymagában, szomszéd házaktól távolabb, több irányban bámult. Egyrészt látvány nyújtott az újlaki irányba vezető postaútra, annak forgalmára.. .lehetett látni az öt házat, Morositsékat, Pista onnan járt be iskolába, gazdag család volt, cséplőgépük, na meg lakatos szakmájuk volt, nagyon tehetséges fiuk voltak a Morosits fiuk, Károly, Ernő, Ilus a lányuk... valamelyiknek a fia szobrászművész lett, szobra látható Termálfürdőnél, a kórház udvarán... Bükön a fürdő... na aztán a mezőre járókelők, tehén szekerek, ökrös fogatok, na volt egy-két lovas fogat is mind erre vette az irányt, hiszen a mezőség a nagy termőrész itt kezdődött az korháznál... és tartott messze ki a határba. A fogatokat ismerve, csak teheneket, vagy az ökröket láttam, már tudtam ki a gazda,... hol van földje, mit terem,.. anyagi, helyi ismerettel rendelkeztem, tudtam ki hozza majd a lucernát, vagy a bíborost majd hazafelé erről a szekérről kell a nyulaim részére biztosítani a takarmányt… érdekes, gazdag élménydús világ volt ez a gyermekkori életnek bolyongása. Ahogyan kileptünk a kiskapun az utcára, északi irányba futott az út Papmalom felé... kb. 3-400 méterre volt ez a nagyszerű fürdőlehetőség... Öreg malom nagy vízikerekének nyikorgása adta a térzenét... és duruzsolt a malom szebbnél-szebb nótákat, ami darálta a kukoricát, árpát a disznók részére. Az öreg molnárnak volt egy kivénhedt lova és egy rozoga szekere, azon gyűjtötte össze a darálni valót és ha készen volt a vámkivétele után helybe szállította a tápanyagot... Nagyon megbecsülték a molnárt, gazdag ember hírében is állt, lányát valami Hegyi nevezetű vaskereskedő vette feleségül... jól ismertem őket... Jó kilátás volt az állomás felé, az őrház kis ablakából lehetett látni az állomást, majd minden vonatot, ami ott forgalmazott Nagykanizsa és Sopron közt, ez a vonal volt hajdanán a „Déli” vasút... Kadnár nevezetű úr volt a vezérigazgatója, jól emlékszem rá, amikor jött az állomásszemlére. Nyári időben forgalmas volt ez a kis hely, mindenki beköszöntött hozzánk ha az udvaron voltunk... és fordítva mi meg kiköszöntünk, és ha jó vizet akartak inni, akkor a mi kutunk nagyon reklámozta magát, mert ilyen jó víz sehol sem volt. Igaz volt tán 25 méter mélyen... De hogy a kislakásunkra térjek... megpróbálom leírni annak küllemét, belsejét. Kettő szoba adott pihenést egy nagy szoba, nagy ablakkal, ami rábámult a Zsidóföldi hegyekre, na meg aztán szemmel tartotta a Mitli féle téglagyárnak a füstölgő kéményét... Ez a nagyszoba volt az úriszoba, kettő ágy szolgált alvásul, de csak ünnepségek, vagy vendégségek alkalmával... nagyon tetszett az ágytakaró, gyönyörű bordó színben pompázó, virágos mintákkal telitett takaró volt, többször benéztem a szobába és egy-egy pillanatra gyönyörködtem a szépségükön, és habár betettem az ajtót, ne hogy meglássa édesanyám hogy kukucskálok, kíváncsiskodok valami után... Ezekben az ágyakban én tán sohasem feküdtem, mert a gyerekek számára máshol volt a fekhely... Volt ennek a szobának egy végtelenül nagy értékű, remek színezetű bútordarabja a „Zöld dívány” ilyen bútordarabok csak a nagy úri házak tudták csak méltóan befogadni, ilyen kis munkásotthon nem tudta kellőképpen biztosítani a neki kijáró szobát... úgy is tekintettem rá, mint valami méltóságos úrra, aki betoppant egy putriba a nagy kastély után, és most keresi magát, hol is vagyok, mit is tudjak itt kezdeni ilyen szegényes környezetben?... Tiszteletet parancsolt az a dívány, nem is kopott meg az üléshelye, mert ráülni vagy netán uram Isten r feküdni szentségtörés lett volna, hogy a baktergyerek fáradt teste nem pihenhet meg egy ilyen tündöklő fekhelyen... de ez abban az időben nem volt szokatlan, nem is elégedetlenkedtünk, így volt megírva a nagykönyvben amit mi elfogadtunk, íratlan törvény biktatva. A nagy szoba mellett azaz abból nyílott egy kisebb szobára az ajtó, ez a szoba volt a család otthona, bútorzata állott egy ágyból, szalmazsákkal bélelve, ha jól emlékszem itt aludt édesanyám és apám... De hol aludt az Ilus? És a Gizus? A nagyszobában?... nem tudom, már nem emlékszem rá, valószínű ők aludhattak az úri szobában... mert volt egy igen praktikus bútordarab annak idején az úgynevezett „Supi” egy a bútordarab ágyként szolgált, deszkából volt összetákolva... valami kevés vékony szalmazsák alul, majd takarók, vánkos, de ezek csak oly vékonyak voltak, hogy kerekeken mozgó Supit meglökve begurult az ágy alá... és ott teljesen elrejtőzve, álcázva nem is lehetett meglátni. Ebben a supiban aludtunk mi gyerekek éveken át... nagyszerű fekhely, a gyerek nem esik le az ágyról, nem kell félteni, majd a szülők szeme állandóan rajtunk, netán ha a takaró elcsúszott felettünk felettem fekvő édesanya azonnal betakarta édes magzatát. Nagyszerű térnyerés volt az bútordarab, olcsó és kényelmes. Ebben a szobában fogyasztottuk el a mindennapi kenyerünket, hangos imádság után... ennek a kis szobának az ablaka nézett ki a vasútra, innen láttuk a vonatok rohanását... forgalmát, nem kellett óra, hiszen a vonatok járásából pontosan tudtuk az időt, még nem lehet annyi óra, mert nem ment el személy, vagy nem jött meg a személyvonat... következtetve mindig az idő múlására... A kis szobából nyílt az ajtó a konyhára, majd a konyhából valami deszkából ácsolt verandára, szélfogóul és a téli hótól védő helyiség volt, mert északi fekvésű volt ez a bejárat és bizony a téli zord, igazi teleknek hófuvallata méteres torlaszokat emelt itt ott... Ettől óvott meg bennünket az a deszka előtér... A háznak kettős udvara volt, egy színben a bejárattal a másik udvarra lépcsők vezettek le... és itt volt igazán a gazdaság. Központi helyet foglalta el az istálló, édesapám mindig tartott teheneket, hiszen falusi ember, paraszti családnak a sarja, volt is tehenünk állandóan édesanyám fejte őket, fejéskor már tartottam a poharat és jót ittam a meleg hamisítatlan tejből... majd annyi tejünk volt, hogy tej, tejfel, aludttej, túró bőven kielégítette az éhezőket, úgy tudom még jártak hozzánk vevők is, akik örömmel vitték el a tejhasznot... Na a teheneket én is szerettem, de mégis néha-néha a pokolra kívántam őket... mert az őrzésük, legeltetésük az én időmet rabolták el, kora tavasztól késő őszig, és nem volt sem hétköznap, sem ünnep, a teheneket kellett hajtanom a legelőre... Még a nagy búcsú napján is kellett őriznem teheneket, Nagyboldogasszony búcsúján, mert apám mondván a szülesség, széna kell télire. Azért megoldottam mint gyerek ezt az atyai szigort, úgy hogy a tehenek is jóllaktak, meg én is elmehettem a búcsúba, ringlispílt hajtani, márcot inni... De hogyan is volt ez? Búcsú előtt pár héttel hagytunk azaz kijelöltünk Pistával egy legelőrészt, ahová heteken át nem engedtük legelni a teheneket és itt a fű gondtalanul növekedhetett, zöldellett s mire jött a búcsú hajnala a tehenek jó nagyokat tudtak kanyarítani a zöld legelőn. Kb. reggel 7-8 órára a tehenek horpasza kidomborodott, lehetett látni, hogy a nagybendő kitelet, büszkén hajtottuk haza a Bárányt, a Barit, és kis üszőt... már a Zsidóföldi út végéről kiabáltam hangosan.... vizet!!! Vizet! Azaz a kút melletti csöbört, itatót merjék meg vízzel, jönnek a tehenek. Nagyot ittak az „Áncslik” tápdús füvére, bekötöttem az istállóba a jószágokat, apám ellenőrizte a tényállást, édesanyám meg nyomban hozta a fejőzsétert, dőlt a tej tőgyből, habzott is amint telt a zséter. Még egy kicsikét időzök az udvar, a kert, a méhes és még majd másról, ami széppé tette az őrházat. Maga az istálló, ahogyan írtam már vasúti talpfákból készült kb. 40-50 cm-es árkot ástak fundamentumnak, és ebbe az árokba állították állva a talpfákat, nagy hevederekkel kötötték össze őket és biz ez nagyszerű falazatot képezett az istállónak, ajtó és ablakhelyet is biztosítottak rajta, majd kívülről és belülről agyagos, pelyvás, marha trágyával kevert malterral tapasztották be, a falazatot, így minden nyílás eltűnt, hézag és huzatmentessé vált a hajlék. Belülről volt a jászol, majd a szénafészer, ami egy nyílással volt összekötve a padlással, a padlásról csak le kellett szórni a szénát, egyenesen bele fészerbe, nem kellett a szabadba menni szénárét, ugyanis az istállónak volt padlása, tele szénával, annak az illata altatólak hatott rám. Tavasztól őszig ez volt az én gyerekszobám, a macskák pedig az albérlőim. Nagyon kedvesen gondolok vissza ezekre az emlékekre. Érdekes: „A lélek magának képet képekre sző, az élet tükrében, mert a múlt egy tükör, melybe belenézve előttünk áll minden, s önmagunkat látjuk meg benne is végre!” ...sokáig állok a magam tükre előtt, filmszerűen jönnek elő a gyermekkori eseményeinek képei, s mindjobban elkápráztatom magam a gyermekkori események halmazában és ilyenkor elfelejtem, hogy /1997. jan. írnak/ 87 naptárt kellett kicserélnem és egy-egy új esztendőt mint kis gyermeket üdvözölnöm. Ez az időszaka volt 1920-tól... vagy még talán előbbi idők is... amikor még minden mező, berek az enyém volt... s e nagy szabadságban vidámságban mező, erdő, Zsidóföldi utca házainak kertjei, nekem teremtek ízletes körtét, almát, nekem teremt a virágzó mák tejes mákot, amitől jól tudtam aludni, felém integetett a tejes kukorica címere, megértem már a sütésre, mennyi vidámság, játék, csigázás, biciklizés, apacsozás... nem akkor még számítógép, óh mily könnyed és szép volt ez a gyermekkor, s azóta hogy mily sok idő elrepült, a játékos gyermekből most öreg, vénülő ember lett, amiből énnekem sok-sok szomorú, fájdalmas keserű óra és fájdalom is kijutott. Az a sok-sok szép esemény amelyben éltem, bennük látom énem, bennük égek, nem tudom felejteni őket, ha máskor nem néha-néha álmomban velük együtt élek. Életünk adója, sója, édesanyánk volt, aki anyai szívének minden melegét a családi fészek ápolására, gyermekeinek a boldogulására pazarolta. Édesanyám nagycsaládban nőtt fel Porpácon, paraszti, falusi környezetben. Tudtommal heten voltak Testvérek: Károly, János, folytatták a földmíves munkát Porpácon... Ferenc /Feri bácsi/ polgári iskolát végzett, ő a vasútnál helyezkedett el... vasúti elöljárói rangot ért el, állomás főnök is volt Oszkón... jött az Imre, aki szintén vasutas lett, elkerült a Balaton mellé Kilibe, és állítólag amikor vitte haza a fizetését a Sióba dobták, meggyilkolták... Majd következett József, aki mindig kikívánkozott az ősi foglalkozásból… szép és fess ember volt, többször jött Vasvárra édesanyámhoz, én mint katonára emlékezem, szakaszvezető volt, korán meghalt, az ifjúi szerelem megásta a sírját, fiatalon halt el. Majd jött édesanyám Gizella, és leánytestvére Etel, mindig nagy szeretettel jött Etel néni Vasvárra, az őrházba... édesanyámmal együtt nagyon jó kézimunkások voltak, sok-sok asztalterítőt horgoltak, kötöttek, emlékszem Etel néni akkoriban /1920-tól/ még működött Sárváron a selyemgyár, a gyárban nagyon sok színes selyem fonalat kapott, ebből készítették a kalocsai mintás terítőket. Itt említem meg, mert később hátha kimarad ez a epizód, az első világháború után történt, amikor vége lett a háborúnak nagyon sok kóbor katona, nincstelen ember kóborolt az országban, akik bizony sokszor erőszakhoz is fordultak, hogy létüket, élelmüket beszerezzék. Egy alkalommal az Etel néni az est sötétségében a konyháról felkiált, artikulált hangon... „Jaj itt van egy katona!... futunk ki a konyhára, megvilágítjuk a sötét konyhát,... de bizony katonát nem találtunk, ellenben a polcon ott fény égett a réz kávédaráló és az valamiképpen csillogott, és azt érzékeltette mintha egy katonának a sapkájának a rézgombjai csillognának... Amikor ez tisztázódott, Etel néni, na meg mi is nagyot nevettünk, az ajtókat jól bezártuk, nehogy tényleg zöld utat adjunk a kóborló éjszakai jövevényeknek. Négyen lettünk Testvérek: Ilus, Jani, Gyula és megkésve a Gizus, aki 1920-ban született... Ilus, édesanyám mellett szorgoskodott, úgy a takarításban, valamint a főzésben, főleg a sütésben nagyon beavatta, sokszor már egymaga is próbálgatott süteményeket sütögetni, de ami a legfőbb engemet sem hagytak ki mert nekem kellett kinyalni a csokoládés lábost, vagy előzőleg nekem kellett a fizikális munkát, a keverést elvégezni és keverés közben ízlelgettem a finom masszát és közben figyeltem a recept összeállítását, így lett belőlem amatőr cukrász. Nővérem is anyám mellett nagyszerű sütő-főző gyakorlatra tett szert, egy nagyon érdekes történet jut eszembe, amikor is a következő esemény történt. Őszre járt az idő, beérett a gesztenye és ki nem szereti a gesztenyepürét tejszínes habbal. Az egyik nap, arra lettem figyelmes, hogy nővérem és anyám tisztogatja a gesztenyét, majd a tejszint habbá verik, mondom magamban tán vendég jön és annak a fogadására készül ez a nagyszerű gesztenyepüré, hát rendben is van, nálunk gyakori a sütemények készítése... most ez van a soron... Azt is láttam, hogy elkészült egy tálra való, és kész... igen ám csak ami nagyon meglepett, hogy vártam azt a pillanatot amikorra majd magam is fogyasztója lehetek belőle... de bizony telt az idő, nem jött püré... szagolgatok a konyhán, szagolgatok a szobában stb., minden zugot végigszaglásztam, de bizony a föld nyelte volna el a pürét, nincsen sehol... egy kicsit bántott is ez a bánásmód, mert hiszen nem szoktak engem kihagyni a süteményezés evéséből, hát most miért nem kaphattam én pürét. Csak nem tudtam belenyugodni a végzetbe, továbbra is nyugtalan maradtam, hát hová is rejtették el előlem ezt a finomságot?... Ezen gondolatoknak sokaságában kisétálgatok a kertbe, szép nagy kertünk volt, tele gyümölcsfákkal, szőlőlugasokkal, na meg apámnak ott volt a méhese, kasokkal felszerelve. Bemegyek a méhesbe, állok és nezegelődök... egy váratlan pillanatban megemelem az egyik méhkast, amiben nem voltak méhék... üres volt, és Uram Isten!!! Mit látok? Ott pihen és fehérlik a tejszín, itt van a püré... erre fel megindultak a nyálmirigyek a számban, és hogyan és mivel merítettem egy nagy darabot a tálból... ettem, faltam a pürét... Csoda történt... ki gondolta volna, hogy a nővérem itt találta volna biztonságban a pürét és én pedig mint Brummogó medve rátalálok a jó falatra... Egyszer aztán kiment az Ilus is a kertbe, hogy behozza a pürét, akkor latja ám hogy valaki vámot szedett utána, ki lehetet ez? Nem más, csak a Gyulus volt a tettes. Ez történt kb. 1921-22 tájban, de elevenen él bennem még most ez a csínytevésem... Szidás, vagy verés volt az ára, arra már nem emlékszem... de annyit tudok, hogy nagyon jó volt... Nővérem nagyon szép lány volt, örökölte anyámnak a szép vonásait, nagyon jó tanuló volt, a helybeli leánypolgári iskolába járt, domonkos kedves nővérek tanították, nevelték értékes lánnyá. Az apácák nevelése példás volt, a humán mellett nagyon sok gyakorlati munkára is tanították a növedékeket. Ma ez teljesen ismeretlen a mai pedagógiában. Mint nagyszerű énekes, szoprán hanggal több énekkarban is énekelt, így az apácazárdában lévő kápolna énekkarában is tündökölt. Gyönyörű női kórus volt ott, többször mentem el magam is a kis kápolnába, hogy halljam ezt a mennyei angyali kórust. Ezek a történelmi múltnak epizódjainak olvasása közben valakiben felmerül az a kérdés, hát mire való ezeket leírni, írásba foglalni, hiszen ki is kíváncsi e kis epizódokra, amik életemben leperegtek... Hát igen ezt is lehet kérdezni, de mégis úgy gondolom, emlékezet nélkül, semmik vagyunk, az emlékezeteknek az összessége alakítja ki a személyiséget bennünk, az emlékezet az a lélektannak az alapfundamentuma, amire felépült egy élet, egy-egy emberi élet, majd egy társadalom, egy nemzet, akiknek a leirt emlékezetekből el tudunk következtetni társadalmi életük folyamatára. A személyiség az ember mint kora társadalmáról meghatározott sajátos egyén. Így a személyiség nagyon összetett lélektani mozaikoknak a freskója, ami csak a sajátja és különbözik minden másiktól, ez a másság, nem olyan vagyok mint vagy te, ahogyan az erdőben egymást súrolják a fáknak a sokasága, mindegyik fa, de mindegyik más a másiktól. Szóval én valahogyan erre vagyok beállítva, hogy leírjam a múltamnak emlékezetét, és ebből, azaz ezekből az emlékezetekből rakódik össze vagy jó, vagy rossz úgy az egyénre, vagy az egész társadalomra. Olyan jó emlékezni, még azokra az eseményekre is, amik azoknak a lezajlása alatt akár testi, vagy lelki fájdalmat, szomorúságot, örömet, lelkendezést, reményt, vagy teljes bukást rejtegetett, talán olyan, mint a szülésnek a percei, nyög, sir, jajgat, izzad, verejtékezik azokban a pillanatokban amikor jelentkezik a kis jövevény a napvilágra való jövetelével, elég volt a meleg hasban a sötétségben kilenc hónapig meggörbedve tekeregni, nagyobb szabadságot, fényt, több levegőre vágyódva akar belépni a földi életbe, és abban a pillanatban amikor a kis jövevény már teljes testével megszabadult az anyai méh fogságából, kettős állapot áll elő, az édesanya felmosolyog és örömmel nyugtázza a kis jövevényt, fajdalmai megszűntek, a test visszanyeri eredeti állapotát, megtisztul minden szülési feleslegtől, de ugyanakkor felsír a kis a újszülött, hiszen valami teljesen új világba érkezett, tán fázik, tán sok a fény… hűvös van... vagy ki tudja miért bőgeti el magát... de hamarosan átáll az újvilágnak minden ingerére... visszabújni nem lehet az anyai fészekbe, méhbe... tehát el kell fogadnia az új világnak minden ingerlékenységét, és mielőbb otthon kell magát érezni ebben az új világban. Ugye milyen érdekes, együtt van mint az ikertestvér, a fájdalom és az öröm, boldogság, és ez a fájdalom nem az a fájdalom mint egy testrésznek a fájdalma, ez a fájdalom magában hordozza láthatatlanul az anyai boldogságnak a csiráját... golgota nélkül nincsen feltámadás, nincsen alleluja... Na talán azok számára, akik az írásaimat nem értékelik, nem veszik semmibe, talán a fölösleges időpazarlásnak vélik, időpocséklás, értéktelen betűk halmaza, lehet így is ítélkezni, de mégis azt mondom habár nem képviselem soraim döngető történelmi eseményeket, de ez az enyém, az én sorsom, az én múltam, az én emberségem vagy embertelenségemnek emlékezetei, amiben én éltem, s ami eltelt felettem, ez csak nekem volt szép, vagy szórakoztató, vagy csak én örültem felettük, vagy keseregtem, ezek Nézd tavasszal a madárvilágot, elébb szeretkeznek, csiripelnek, majd kezdik szedegetni a környezetükben lévő elhullott faágacskákat, tollpelyheket, valamelyik fán találnak egy alkalmas ágcsomót, ahová gondosan elhordják mindezt, egymásra illesztgetik, majd amikor mindennel elkészültek, akkor a tojó kis madárka beletojogatja a jövő nemzedéket magában hordozó életsejtjét, a kis tojásokat, és a tojásokra ráülve, nagy figyelemmel a tojásokra rátelepedik és kikelti az utódokat, biztosítja a jövő fennmaradását, és ezen időszakban a hím legszebb dallamaival zengi be a tájat, mintegy hirdeti, hogy új jövevények fognak születni, örvendezzünk, nincs vége az életüknek, van folytatás... Na most aztán igen elkalandoztam... vissza-vissza az eredeti ösvényre... Az 1920-as évek után az első világháború után bizony szűkesztendők jöttek, a négy éves háború felemésztett minden raktári készletet, csak visszaemlékezésül, pl. eltűnt a szappan, anyámék nagyszerűen főztek házilag szappant emlékszem disznóöléskor összegyűjtötték az ehetetlen zsiradékokat, belet, ezeket belerakták a szappanfőző fazékba, lúgkövet tettek hozzá, majd hosszas főzés után kémiai úton a zsiradék szappanná változott. Amikor már a fazék tetején csomósodott a híg szappan, akkor úgy emlékszem a stokedlit fejre állította anyám, majd valami ruhadarabbal kibélelte a felső teret, ami zárt rendszerű volt és aztán nagy figyelemmel és gonddal kezdte a főtt masszát átmerni a stokedli üregébe. Itt aztán a felesleges folyadék elszivároghatott és visszamaradt kb. 5-9 cm megkeményedett massza, ez lett a szappan, amit mint a linzer süteményt éles késsel megfelelő darabokra vagdalta, és felkerült a padlásra, ahol aztán a szappan kiszáradt és nagyszerű tisztítószer lett belőle, fehérre varázsolta mosáskor a ruhát. Akkoriban így lehetett szappanhoz jutni, és ez természetesnek is tűnt fel, senki sem zúgolódott ennek a kivitelezésén, az asszonyok kitanulták a szappan főzést és egymásnak mutogatták, hogy mennyire sikerült a főzés, ha valami oknál fogva, kevés a lúgkő, kevés a zsiradék... akkor az egészet ismételten ismét a fazékba és kezdődött elölről a művelet... Ilus mindezekben a munkálatokban besegítő volt, így ő is kitanulta ezeket a konyhai titkokat. Hogy folytassam a családi múltnak a mesélését, hát bizony most utólag is csodálkozom, hogy mennyire élelmesnek kellett lenni, hogy életképesek maradjunk. Amint írtam, Ilus nagyon jó tanuló volt, talán az én észbeli szürkeállományomból is örökölt valamit, mert bizony nekem meg kellett ülnöm, mint a kotlóstyúknak a tojásain, hogy kikelhessenek a fiókái, nekem is sok-sok időt kellett a könyvek mellett eltöltenem, mert bizony szűk volt a szürkeállományhoz vezető út, és nehezebben tudtam elbirtokolni a könyvek tartalmát. Így Ilus mellém ülve, együtt tanultuk meg a történelmet, a magyart stb... ez rendben is lett volna, de jöttek a téli esték, hamar sötétedett, na és mi van?... kérdi a mai tanuló, miért van villany?... igen ám ekkor 1920-23-ban még nem volt villany Vasváron, azaz az ottani fűrésztelepen Szita Elemér mérnök és társai annyira haladó szelleműek voltak, hogy annyi áramot fejlesztettek hogy az utcát sikerült megvilágítani, igen ám ez csak az utcákon volt, házaknál nem volt villany. Itt-ott pislákolt a 8-as petrollámpa, cilinderrel együtt, ez adott egy kis megvilágítást közvetlen körülötte, na mag a szobában volt akkora fényderengés, hogy egymásnak nekiütköztünk, ha közlekedni kívántunk. Legfeljebb csak kettő tudott a lámpa körül tanulgatni... Petrol nagyon szűken állt rendelkezésünkre, ha jól emlékszem jegyre adtak havonta egy bizony mennyiséget... szóval a téli estéken hamar sötétedett, lámpát kellett gyújtani, hiába tettem a fejem alá a könyvet, a leckék nem szivárogtak bele az agyba... világítani kellett, de apám is nagyon kimért volt a petrol adagolásban... Petrol pedig kell, mert akkor nem tudok tanulni, hát hogyan is szerezz petrolt, ez nagy kérdés... Mint vasutasgyerek megtalálta a forrást, csak élni kellett vele. Akkoriban, meg most is a vasút mellett állottak a jelzők, aminek a karja és annak fénye adta a tilos, vagy a fehér, a szabad utat, vagy a zöld, a lassításra késztette a mozdonyvezetőt. Kb. 5-7 kg volt egy jelzőlámpának a súlya, amit szürkület előtt apám helyett kivittem az oszkoi irányban lévő jelzőhöz, annak rendje módja szerint elhelyeztem a lámpát. Világított egész éjjel... A nagy szél sem tudta elfújni a lámpa lángját, ügyesen volt megszerkesztve ez a jelzőlámpa. Rendben van, de hogyan lesz nekem petrol?... Reggel korán ismét jött édesapa, menjél ki a lámpáért, addig én majd megetetek... én ennek örültem is, hiszen könnyedén futottam le azt a másfél km-t... Ehe… a lámpa ég, vagy volt is olyan eset hogy a lámpa nem égett amikor odaértem, valami oknál fogva elaludt... ez nekem csak jó volt... Ezeket a jelzőket a vasútról odavezető drótokkal irányították, bizony-bizony sok baj jöhetett közbe. Na leemeltem a lámpát, ha égett akkor igyekeztem hamarosan elfújni, vállamra helyeztem a hord rúdra és irány haza. Csak mielőtt apámmal találkoztam volna beosontam az előtérbe a lámpával, kivettem a petroltartót, meglötyögettem... van benne petrol, le a cilinder, lecsavartam a tartály száját, már ott is volt, a tölcsér, az üveg és a maradék petrolt zsupp bele, na egy-két este biztosan tudok majd tanulni, lesz fény... Igen ám az őrház kisablaka rábámult a vasútra, apám látva, hogy már éjfél felé jár az idő és a kisszobában fény van... ezek pazarolják a drága petrolt... otthagyva a vasutat, nagy léptekkel haza, megverte a kisablakot... kérdezvén: miért ég a lámpa? Miért pazaroljátok ezt a drága energiát, azonnal oltsátok el a lámpát, nem volt pardon... papa tanulunk... nem érdekelte... átvette a sötétség a birodalmát, vagy a csikótűzhely ajtaját kinyitottuk és annak kisugárzó fényénél fejeztük be a hátra lévő lecketanulást, de akartunk és akartunk tanulni... Hol van már a tavalyi hó? Ez nem mese, ez volt, élmény a múltból... Emlékszem arra az időre, amikor a Zsidóföldi utcában állították már a villanyoszlopokat, az utca végében is állítottak egyet, közel a sorompóhoz, sőt már szerelték is a vezetéket, az oszlopra a villanylámpa tartót, epedve vártuk azt a napot, amikorra kigyullad majd a villanykörte... Egyik napon ott gubbasztottunk a villanyoszlop mellett, mert a hír szerint ma este lesz a villanygyújtás... Vártuk a az estet, a sötétet s csodák csodája megjött a fény, izzott az utcai lámpa... ez volt kb. 1920 után valamelyik évben... a Szentkút alatti fűrésztelepen fejlesztették az áramot. De ekkor még a házakba a bevezetés ismeretlen fogalom volt... Pax Et Bonum! Az Úr békéje és áldása szálljon rája! Egyébként a házunk tája forgalmas volt, hiszen a szomszédok Baján néni, Vörösék és még sok-sok asszony jött el hozzánk társalogni anyánkkal, nem is szólva a téli estékben amikor heteken át esténként összejöttek tán tízen is, mese, ének, viccelődés kíséretében fosztották a libatollat, mert édesanyánk bizony szép libákat is nevelt évről évre... Egy részét meghizlalta, kukoricával tömte őket, gyönyörű libamáj került az asztalra, ezekből néha ajándékozott is kink-kinek... a tollfosztást nagy áldomás fejezte be, mama nagyszerű sütő-főző asszony volt, bizony sok-sok lakodalmat kifőzött… Na tollfosztás is a kis szobában zajlott le... és ilyenkor befektettek a szép szobába amíg az estnek vége nem lett. Ilus közben felcseperedett, szép lány lett belőle... s vasvári legények örömmel jöttek hozzánk egy kis csevegésre, kacagásra. Jöttek a téli bálok... iparos bál, kereskedők bálja... parasztok bálja... dalárda bál... ha jól emlékszem rájuk bizony ezekből talán egyről sem maradt le Ilus, persze szigor mellett „garde mama kíséretében” el sem lehetett képzelni ekkoriban, hogy egy lány kíséret /anyja nélkül/ menjen el egy farsangi kiruccanásra... Magam is örültem ezeknek a ifjúsági kiruccanásoknak, mert Ilus nagyon felkapott kis lányka volt, nem kellett neki zöldséget árulni, táncban telt el az iccakája, mama pedig nagyon örvendezett lánya népszerűségének. És most jön a java... akkoriban a bálokon megjelentek „kucséberek” nyakba akasztott kosárral, tele édességgel csokival s minden gavallér igyekezett kedveskedni valami édességgel, több tábla csokival... Alig vártam hogy már halljam a hazajövetelüket, ami bizony tán csak a hajnali négy óra körül lehetett… s amint beléptek mama és Ilus, zsupp bele a supiba, azt a sok-sok ajándékot, amit a táncos gavalléroktól kaptak... ez volt ám igazi öröm... s ekkor hangzott el: ezt a nagy csokit a Pártos Imre divatkereskedő vette, ezt a Simon Gyula, ezt meg a Tóth Gyurcsi... és így ment ez sorról-sorra. Nagyon sok bált táncolt át a nővérem akkoriban. Na persze nem is szólok a színdarabokról... majd minden egyesület rendezett a farsangban színdarabot és ezekben a játékokban mindig főszerepet játszott a nővérem... A próbákra is el kellett kísérni mamának Ilust, mert egymaga nem mehetett el, vagy pedig kettő-három gavallér jött a színdarabozók közül, és azoknak kíséretében mehetett és térhetett haza... Magam is többször elmentem a próbákra, így maradt meg bennem egy ének: „Az én bátyám Gyurka, Isten ember tudja ő keres számunkra kenyeret...” Mi volt a színdarab címe nem tudom... Ilus énekelte a színpadon, én meg hallgatva a mai napig is zsongatom a fülemben... Minden egyesület versenyzett az Ilusért, mert külleme, szépsége, hangja megnyerő volt... Ahogyan észrevétlenül cseperedett fel... a legénykék bizony-bizony „Kezét csókolommal köszöngették utca hosszat...” s ekkor lett egy óriási tragédia... Hogy hogy nem, a tehenek őrzése Ilusra maradt, aki minden siránkozás ellenére rendben szépen kihajtotta őket az Ancslikba... és ott legeltetett szépen. Az Ancslikban volt a fotbalpálya is, ahol hetenként a focisták rúgták a bőrt, köztük voltak azok is, akik Iluskának udvariasan köszöngettek. Ez eddig rendben is van... de a tragédia most jön... Ezekben a 20-as időkben szinten nyomor ülte meg az országot, de az osztrák sógorok felismerve a mi ruházatlanságunkat, hordták a cipőket, kabátokat, és innen vitték a zsírt, túrót, tojást stb... szóval csereforgalom lépett uralomra. Így került hozzánk is egy remek cipő... nem is kicsi számmal, 42-es számú volt, gondolva majd a bátyám elkoptatja, de közben Ilus sem dúskálkodott cipőkben, mondván tehenek őrzésére jó a 42-es cipő is, fel is húzta, könnyedén ment lábára... és ebben a cipőben díszelgett a tehenek körül. Hogy hogyan is történhetett, a tehenek beszöktek a fotbalpályára... a pályáról jöttek a kiabálások... „te lány hajtsd el ezeket marhákat, mert ideszartak...” s mindjobban és jobban, hangosabban kiabáltak Ilus fel... Amikor Ilus ezt meghallotta... mi baj, hogyan menjen ő oda, ahol titkos imádói voltak... na meg 42-s cipő... ezt nem lehet kibírni... szégyen és gyalázat... bizony Ilus nem mutatkozott, behúzódott egy közeli bokorba, és onnan kémlelte a történteket. A focisták nagy szitkozódás és ütlegelés közepette lehajtották a teheneket a focipályáról és amikor már jó távolságban kerültek a pályától, akkor mert csak odalopódzni a tehenek közelébe... A focisták nem vették észre... Hát bizony nem számított, hogy hányas a lábad, milyen cipő kell rá, van egy cipő... és ha felhúzható a lábra, akkor mese nincsen a család tagjainak koptatni kell. Volt olyan család, nem volt annyi pár cipő a családban, mint ahány gyerek van... és meg kellett várni azt, aki majd ha hazajön leveti a cipőjét vagy a csizmáját... és akkor mehet el a következő valahová, esetleg az iskolába... Ekkor is voltak gazdagok, de voltak szegények is... „a szegénység nem szégyen, csak kellemetlen...” Már korábban is jeleztem, Ilus nagyszerű színdarabozó média volt, így lett főszereplője „Szent mise titka” c. színdarabnak is. Domonkos szerzetesek szolgáltak Vasváron az Istent... nagyszerű szellemi, szónoklati, szervezői készséget fejlesztettek ki belőlük, ki-ki a maga adottságának megfelelően pl. a Gellért atya, a plébános remek szónoklatokkal tudta a híveket a templomba csalogatni, nem volt mikrofon. A szószékről prédikált, de a hangja betöltötte a nagy templomnak minden kis zugát... nem olvasta a szónoklatát, készült a prédikációra... időre nézve maximum 10-15 perc volt a mondanivalójára, de sűrítve többet mondott, mint aki tán egy órát beszél... nagyszerű szellemi-testi felépítésű pap volt... tiszteletet, tekintélyt parancsolt a hivőkben. Na aztán volt az öreg Egyed barát. Így hívtuk diákkorunkban.. majd a Márton atya... na nagyon megnyerő volt Atanász atya, aki egy kicsikét már ki is nézett a kolostor falain át, pl. jött fürdeni a Rábára... nagyszerűen tudta az ifjúságot vezetni... Hogy a dologra térjek, nem volt kultúrháza a kultúrának Vasváron, főleg nem volt katolikus jellegű kultúrház és ekkor jött tán az Imre atyának a gondolatat, kellene egy színdarabot tanulni... amelynek bevétele szolgálná az alapozást a kultúrház felépítéséhez... A terv valósággá vált, remek gárdát alakított az atya... Ilus volt a „Bölcsesség” női szerepében... tartalmas és sok mondanivalója volt szerepében... Remek kosztümök, maszkérozások után jó betanulás és próbák után mutatták be e vallásos jellegű színdarabot... Ilus csodálatosan vitte a szerepét, de minden szereplő csak legjobbat nyújtotta, így a színdarab megnyerte a közönségnek a tetszését és nem is tudom hányszor kellett megismételni, na meg vidékre is mentek a szereplésükkel... Ami talán legmeghatóbb volt, hogy aug. 20-án búcsúkor, azaz búcsú estélyén kint a Szentkúton, a Lurdesi szobor feletti dombon rengetek gyertya fénye mellett játszották el ezt a csodaszép színművet... több tízezer néző előtt, rengeteg munka, töprődés, idő és energia befektetés bőségesen kamatozott anyagiakban, de a nézők lelkében is megédesült a hitnek a szent csirája. Meg is épült a kultúrház... a Béla kertben... ott ahol a postaút lekanyarodik Hídvég felé... a domboldalba… ma is megvan ez az objektum... később a párt valamiképpen lekaparta róla a katolikus ifjúsági kultúrház... a párt igyekezett benne otthont találni... hogy most /1997. jan./ kinek a birtokában van és milyen célra használják az építményt nem tudom... Szóval Ilus ebben a színműben nagyot játszott... nekem emlékezetes marad, többször láttam és elbűvölt a fények játéka, mondanivalója… és ez a tettrekészség, ez a nemes ifjúsági szellemi, művészi alkotni vágyás kihalt, kitiporták negyven év alatt. Mi van ma?... a felső tízezer uralja a több milliót... görcsösen, hazugsággal, csalással, lopással, gyilkolással igyekszik felül maradni, egy új negyven évnek kell jönni, ha jön, hogy ezt a szennyes szellemi örökséget kisöpörhessük. Ilus a négy polgárit sikeresen elvégezte, beletanult a háztartás konyhai takarítás művészetében... s ekkor jött a gondolat, tanuljon ki varrónőnek. A Zsidóföldi utcában lakott Cserinkó Györgyné, varrónő, jó hírnek örvendett, fel is vette tanulónak Ilust, és szorgalmasan sajátította el a varrásnak fogásait, iszlést, szabászatot... úgy hogy pár év eltelte után Ilus itt az őrházban, amikor felszabadult tehát megszerezte a segédlevelet, és varrhatott pénzért a kuncsaftoknak. Mivel Ilusnak jó volt a varráshoz való hozzáállása, volt ízlése, megnyerte a közönséget, volt is varrnivalója... minden szombat délután az lekészített ruhákat akasztóra erősítette én pedig indultam a megrendelőhöz, boldogan mentem a ruhákkal, lengette őket a szellő... suhantak a fodrok a magasba, de elkapva őket, irány tovább. Amikor a kuncsaft meglátta kész ruhát... nézegette, próbálgatta, nagyon meg tetszett neki, és a tetszését pár fillérrel /mert akkoriban fillérnek a nagy vásárlóértéke volt... /20 f volt egy liter bor/... aztán irány a másik helyre... és így tovább… gazdag gyerek lett belőlem. Később lett igazán nagy érték a varrástudásnak, amikor édesanyánk maghalt, Ilus lett a családfenntartó... Itt kell hogy megemlítsem, csodálatos ennyi idő elteltével a sok-sok ruha közül csak egyre emlékszem vissza, Ilusnak volt egy vegyes összetételű ruhája, fele selyem, meg valami színes valami más... roppan csinos külsőt adott Ilusnak, én mint gyerek, testvér magam is elcsodálkoztam a szépségén. Erről többször is beszéltem Ilusnak, amíg lehetett vele elbeszélgetni, nem vett erőt rajta a betegség. Édesanyám dacára annak hogy Porpácon nőtt fel egy kis zsuppos paraszti házban, aminek még kéménye sem volt, szabadtűzhely volt a konyhában, az ajtón ment ki a füst... ennek dacára valamiképpen csodálatosan örökölt valami szellemi, művészeti ragadványt, ami később asszonyi élete folyamán kiemelte a hétköznapok szürkeségéből. Most kell hogy valamit írjak a családi életről is, hiszen négyen voltunk testvérek: Ilus, Jáni, Gyula, Gizus... Anyám igyekezett bennünket iskolába járatni, de milyen szépen... főleg ünnepnapok alkalmával kicsinosított bennünket, abban az időben divat volt a „Matróz ruha” sötétkék alapszínben, fehér zsinórral díszítve... valami ilyes féle gúnyába öltöztetett vasárnaponként, és kísért ki bennünket az utcára, indított a templomba. Ő maga is szorgalmasan koptatta a templom küszöbét, imádságos lélek lakozott benne, gyermekeit is Istenfélő sugallattal árasztotta el. Lesett-lesett utánunk az utcán, amíg a távolság el nem nyelt bennünket... Nemcsak az Ilust tanítatták, hanem az én kedves bátyámat is... Janit... és ha jól emlékszem Szombathelyre a kereskedelmi iskolába íratták be… polgári iskola annak idejében, 1920-ban még nem volt... és voltam az első polgárista... l 20-21.- Prohászka nevű tanár volt az első igazgató... majd követte a Csuholz nevű, a temető bejáratához közel pihen a temetőben. Aztán még tanítottak Nyilasi tanár, aki feleségül vette a Mariska nénit, aki szintén ott tanított polgáriban. Na jött a Kolbai Ödön... aki feleségül vette az özv. Karácsonyi úrnőt, ő nem tanított, úgy emlékszem valami gazdag hölgy hírében állt, majd a Laura néni, akit feleségül vett Dr. Novák Béla ügyvéd, bájos és melegszívű tanárnő volt… Egy alkalommal meghívott párunkat Laura néni hozzájuk, és amint bevitt bennünket az úri szobába, tessék üljetek le... ott voltak valami bőr fotelok, tán akkor láttam először ilyen bútordarabot... amint beleültem, csak süppedek-süppedek lefelé, te Uram Isten hová érek, majd elnyelt ez a gyönyörű hatalmas ülő bútor... sohasem felejtem el ezeket az élményeket és most főleg, amikor sorra veszem a múltnak emlékeit, sorra jönnek elő ifjúkori élményeknek garmadája. Hát hol is ülhettem volna én abban az időben ilyen ülőkészletben... ja igaz nekem is volt puha és kényelmes ülőgarnitúrám, amikor az istállópadlásán ráfeküdtem a frissen felhordott illatos sarjú szénára... nemcsak hogy kényelmet adott, hanem még el is altatott, mert a friss széna valami altató illatot sugároz ki, ami jó alvást biztosit a fáradt testnek. Most kellene nekem ilyen fekhely, nem kellene eunoctint szedni, hogy álmot csaljak iccaka a szememre... De hogy visszatérjek a bátyám dolgára, habár nem ez a központi kérdésem... hát bizony a mi bátyánknak nem ízlett a tanulás... úgy tudom, hogy a kereskedelmi iskolából átkerült a szombathelyi polgári iskolába... édesanyám a Szt. Márton utcában bérelt egy szobát... mi is volt annak az idős néninek?... ahol lakott... tudtam... de most pillanatnyilag elfelejtettem... de bizony a polgári iskola sem akart tetszelegni bátyámnak... és akkor is főleg abban az időben /akár csak a mostani időkben/ a tanárok nem voltak jót dotálva... örömmel fogadták a falusi adományokat /tejfel, túró, szalonna. stb./ itt a polgári iskolában tanított Dénes nevű tanár /zsidó volt/ aki örömmel birtokolta a falusi küldeményeket... magam is többször jöttem Szombathelyre és édesanyám összepakolt egy konyhai küldeményt, különböző összetételben és hoztam Dénes tanár úrnak, aki nagy örömmel nyugtázta az adományt és ennek fejében nagy kínálattal és engedményekkel pártfogolta a mi bátyánkat... természetes, hogy otthon ez hiányzott a mi háztartásunkból... de fő, hogy a Jani boldoguljon, sikerrel végezze el a polgári négy osztályát. Erről a nemes cselekedetekről többször beszélgettünk bátyámmal, csak a vicc kedvéért, azért koplaltunk mert a konyhai szükségleteket mindig el kellett ajándékozni a tanárok szívének a megnyerésére. Na ez csak vice, nem vád, de a tény az tény marad... El is végezte úgy tudom a Jani a polg. iskolát, majd Vasváron a Reberger vegyes kereskedőhöz szegődött el inasnak... itt sajátította el a kereskedelmi szakmának az alapjait... itt kóstolt bele az élet titokzatos labirintusába… Reberger /zsidó ember volt/ igazi kereskedő, tiszteltük, azaz a vagyona tiszteletre kötelezte a körülállókat... A kereskedő tanyája, ahol nemcsak fűszerbolt volt, deszka, cement, mész… stb. halmozódott fel az udvaron, nagy forgalmat bonyolított le a tulaj... délben Janinak haza kellett jönni ebédelni... de ez a távolság gyalog oda vissza… legalább hatvan perc, ha nem több... hogy mielőbb munkába állíthassa inasát a kereskedő, kölcsönadta ebédidőre a biciklijét, és azzal közlekedett Jani. Jaj-ja ez rámnézve szörnyű öröm volt, mindig könyörögtem Janinak, hogy csak pár métert tolhassam, vagy pár métert próbáljak vele pedálra lépve mehessek, sok-sok könyörgés után kaptam engedélyt kívánságomnak a beteljesülésére. Ez volt ám csak az igazi gyermeki öröm... /1920-as időket követve/ kerékpárt venni ebben az időben magunkfajta embereknek?! Egyenlő volt a lehetetlennel... azért mi is közlekedtünk, a magunk találmánya alapján összeszereltünk kettő taligát, négy kerék, fel a dombra és próbáltunk leereszkedni velük, néha sikerült is, baleset nélkül a lappba érni. Nagyon kevés kerékpár volt akkoriban Vasváron... motorkerékpár pedig a 30-as évek körül csak Beiner Bélának volt... aki Zsidóföldön lakott gabonakereskedő volt, apja pedig fűszeres boltos... vegyeskereskedő petroltól kezdve a kocsikerék zsírtól minden kapható volt az üzletben. Ügyes és leleményes üzletemberek voltak ezek a zsidó kereskedők, akik jól éltek, de nem büszkélkedtek, megadták a vásárlóknak a legnagyobb tiszteletet, tudtak köszönni a boltba belépő vásárlónak, türelmesen szolgálták ki a vevőket, még mosolyogni is tudtak, érdeklődni a család iránt... Szóval Jani segéd lett a Reberger úrnál... apám igen szerette volna, ha vasutas lenne a fiukból... Jani felkerült B. pestre... Csalogány utcába szintén valami kereskedőhöz szegődött le... de apám puhította a vasút felé... Kadnár vezérigazgató a Déli Vasút fő fejese volt, meg is ígérte, hogy felveszi szolgálatra, csak jelentkezzen a hivatalába, meg is jön az értesítés, fogadja a Vezérigazgató pontos időt megjelölte... a bátyám állítólag el is ment a vezér üzletigazgatóság palotájába... de amikor elért a Kadnár ig. ajtajához, az ajtó előtt megállt, a kilincset megfogta... fogta egy pillanatra... s mint a puskagolyó oly hirtelen megfordult és elhagyta az üzleti izgatóság épületét, nem lett vasutas… a Vezér még egyszer adott esélyt a felvételre... de Jani akkor sem fogadta a kitárta párfogadást... maradt a kereskedői pályán... és innen kezdve nagyon sok- ósok siker, bukás, ösvényeit bejárta, élte a maga világát... és ami szomorú, kiesett a családi fészekből, az új környezete teljesen átformálta, új emberek, célok, átformálták, kiesett a családi fészekből, új arcok, új barátok, célok átformálták testileg és lelkileg, főleg beleesett abba a hibába, mint általában a pesti emberek örököltek egy magasabbrendűséget, legalább is így érezték magukat, hogy ők és csak ők az okosak, csak ők ismerik a jelent, csak az ő szemléletük az egyedüli üdvözítő e földön, és ezért sohasem tudtunk igazán testvéri melegséggel egymáshoz összeforrni... Hogy aztán szőjem a családi otthonnak a fonalát, nem is olyan érdekes, de talán ennyi év után /74-75 év távlatában/ meg kell hogy írjam, papa, mert csak így szólítottuk ez volt járatos név... mint volt falusi paraszti családnak nemzéséből fakadó földi lány /Bögöt/ örökölte a falusi ősi paraszti vérnek minden erejét, mint ahogyan már valahol említettem apámék is voltak öten-hatan testvérek, a családi birtok ennyi leosztás után nem tudott egyik gyereknek sem annyi anyai földet juttatni, hogy abból megéljen, így az első világháború után a falusi paraszt gyerekek igyekeztek valami állami állásba jutni... főleg a vasút volt az a gyűjtőhely, ahová be tudták magukat illeszteni, így lett papából Szombathelyen vasúti raktáros... hordár... és innen tornászta fel magát váltókezelői státuszba, ebben az időben ez óriási lépés volt... nyugdíjas állás... így lett a famíliában a testvére István, Pista bácsi, Feri édesapja, apám testvére szintén vasutas /Nádasdi utcába laktak/ Naca néni volt a felesége... Majd anyám testvérei közül Feri bácsi és Imre bácsi lett vasutas... Papa, hamarosan Nagykanizsára került, Csengeri utcában laktunk valami vasutas házakban... közel a mezőség határában... mint gyerekek itt nagyon jó játszótérre bukkantunk... pontosan nem tudnám megmondani... de az első világháborúnak katona szerelvényeit már Vasváron nézegethettem… papa Vasváron lett váltókezelő, raktáros... így kerültünk a 71-es őrházba... Papa óriási fizikai energiával volt feltöltve, huszonnégy órai szolgálatot teljesített, majd huszonnégy órai pihenő, dehogy is volt ez pihenő, szántott, kaszált… fát vágott... erdőt irtott, marhákat gondozta, munka éltette, nem is ereztünk semmiben sem hiányt, mindent megtermelt abba az időben... Engem is igyekezett munkára formálni, már fizikai munkára, ásni, kapálni, szántani... de bizony belőlem ez a képesség elsorvadt, emlékszem, egy alkalommal krumplit kellett töltenem, együtt dolgoztunk és valahogyan nem úgy végeztem a normát, mint ahogyan ő azt megkívánta... eldőben mutogatta a krumpli töltögetésnek a fogásait, de bizony nekem nem állt a kezemre, és ezt egy darabig csak tűrte, mérges és haragos tekintettel, és ha egy pillanatban nem ugrom el a felemelt kapájának az ütése elől, tán ott is maradtam volna a krumpli földön... kimúlva e világból... Mama sem volt a mezei munkában nagyon jártas, ellenben más mindenben jeleskedett... Papa igyekezett a háztájiban mindent megtermelni, nem is szenvedtünk hiányt, minden évben öltünk disznót... tojás, baromfi bőven... magamnak is voltak nyulai, na meg volt egy igen kedves állatkám „Fehér pulyka”... gyönyörű madárka volt... dísze volt az udvarnak... megnőtt, meghízott... igen jó barátságban éltem vele... amikor bevégezte földi életét, napokon át táplált bennünket ízletes húsával, így voltam a nyulakkal is, ezek is sokszor szerepeltek az étlapon... csodálatos, hogy galambok tenyésztéséhez nem volt szerencsém, valahogyan nem tudtam őket megnyerni. Tán a helyüket nem szerették, vagy valami hiányzott számukra, mert volt ugyan úgy hogy a tojók csalogatták oda hímet... de idővel egy sem maradt, pedig nagyon szerettem a galamblevest, na a husikáját. Papa a vasúton jól bedolgozta magát, annak idején nem voltak teherautók, kamionok... minden teherforgalom csak a vasúton bonyolódott le, a kereskedők üres vasúti vagonokat rendeltek, s amikor ez megérkezett a raktárban ez ideig felhalmozott árukészletet berakták a vagonokba, gabonától kezdve sok-sok árú ment át a papa kezén... sikeres szállítások után a kereskedők nem fukarkodtak, meg is ajándékozták a papát, sok mindennel főleg karácsonykor… és máskor is. Ahogyan mondom, minden áru a vasúton ment a rendeltetési helyére, így a búza is. Az ebédet a mama készítette el... és én vittem nagy szorgalommal mindig a vasútra, és sokszor a raktárban egy-egy bicikli várta az utazást, és én a szünetben amíg a papa ette az ebédet, azalatt borzalmas nagy élményt szerezve magamnak… pedálra állva, ereszkedtem le a raktárnak a dombján... Csodálatos nagy élmény volt ez számomra, meg is tanultam biciklizni ilyen formában... S amikor apám befejezte az ebédezést, üres lábas, üres fazék… raktárban lévő búzából megrakta a cekkert, majd kinézett a peronra, nincs senki és engem gyors léptekkel küldött haza,... Bizony nem volt könnyű a tele cekker, de úgy kellett vinnem, mintha üres volna. Igen kedves volt a főnök, Bugvics volt a neve, lánya Ilussal járt a polgári iskolába... igen nagy úr volt... Idővel a padláson lévő búzahalmaz mind nagyobb tért foglalt el, ezt látva a szomszéd, hiszen a padlás csak egy léckerítés választotta el... az ő padlásán nincsen búza, ami padlásunkon meg nő a búzakupac... hogy lehet ez?... tépelődött magában, hogy-hogy ennyi búzánk van már?... bizony az irigység annyira vitte, hogy papát feljelentette a vasútnál, hogy a papa lopja a vasútról a búzát... erről mi is értesültünk... ki fog jönni a vizsgáló bizottság és majd ellenőrzi a búzának megszerzését. Bizony ez nem volt szép a szomszédtól, Jakab Vendeltől... de már a jelentés elment, a vizsgáló bizottság egy szép napon meg is jött hozzánk, élükön valami Zámbó /vagy Zábó/ főintéző vasúti tiszt... ő és kísérete mentek fel a padlásra, hogy megszemléljék ezt a csodás butaszaporodást... és főleg honnan lehet nekünk ennyi búzánk, amikor nem is termett, nem is vettünk... csoda ez, nagy csoda... A szemlélet után el is mentek a vasúti tisztek... hogy mi is lett a befejezése. Papát megrótták, vagy mi is történt nem tudom... de a búza megmaradt, Jakab Vendel szomszéd pedig szégyellhette magát. Hát menni is lehetett az a búzakupac, tán pár mázsa... hiszen egy-egy alkalommal nem tudta elhozni csak négy-öt kilót... tehát nem lehetett szó 10-húsz mázsákról... Ami érdekes aztán 1932-ben amikor karpaszományos katona lettem ennek a Zámbó főintézőnek a fiával Gyuszival lettem katona Körmenden, persze ez a téma sírba volt fektetve soha nem volt ez köztünk téma... Gyulával nagyon jó barátságban voltunk, engem nagyon kedvelt, de Gyula is jó, kedves barát volt. Tudtommal egyke volt, meg is lehetett rajta látni, ekkoriban egy karpaszományos főntéző, vagy talán ennél is rangosabb, a magasabb kategóriába voltak besorolva... gyakran vitt magával Gyula a körmendi „Korona vendéglőbe”... vendégül látott, majd vacsora végeztével szex mámorának ködében eltűnt egy rövidke időre... Amikor az évek leszerelés után felhalmozódtak, Gyulával Keszthelyen találkoztam oda volt helyezve... majd nyugdíjas korában pedig Balatonszentgyörgyön élte életét, itt is meglátogattam, még akkor élt a Koma is, autóval voltunk nála... Hogy most /1997. jan. 19-én/ amikor e sorokat írom, mi lehet vele?... nem tudom... Él-hal...?!... Hogy tovább szőjem a fonalat, írjam Ilus leánykori eseményeit… bizony a kislányos Iluskából közben Iluska lett, mint amikor a méhék megszimatoljak a mézelő virágok csodálatos színét, illatát... körül repdesik, táncolna felette, majd lopkodni kezdik annak édes nektárát, hogy a kaptába összegyűjtsék az éltető arany mézet. Igen jöttek a gavallérok sorjában, maga a város akkori főjegyzője, Lankhammer, csinos legény vala, örömmel elszórakozott Ilussal... habár ekkoriban valami kisebbségi érzés lett uralkodóvá... egy főjegyző... hogyan vehetne feleségül egy szegény vasutas lányt, de a szerelem nem válogatja a származást, a rangot... Na aztán volt egy tanító... valahol vidéken tanított, a nevét nem tudom, elfelejtettem, nagyon ostromolta Ilus szívét... de valahogyan ez a kapcsolat is elhervadt… s jöttek sorjában még többen is... teltek a hónapok, évek... talán Ilus mama szavára hallgathatott, ketten tették a mérlegre a jövevényt… mi volt a mérték, mit kívántak a jövevénytől... ezt sohasem tudtam meg, nem avattak a szívügyekbe, „Isten azért rejtette el a szívét, hogy senki se lássa!... Én mint gyerkőc ebben nagyon buta voltam, hiszen ebben az időben szerelemről, nőről, sexről, még csak gondolatban sem szabadott nyilatkozni, csak egy példát... én pl. sohasem láttam semmikor egy női intim ruhadarabot, halvány sejtelmem sem volt a közösülésről... na aztán, hogyan születik az ember?... ez meg teljesen tabu, volt... gólya hozza a gyereket és kész nem is tűnt fel hogy a néniknek miért van oly nagy hasuk... a hasban gyerek van, ez lehetetlen, hogyan ment volna oda bele...?... sem a családban, sem az iskolában... sem a templomban, sem a felnőttek közül erről sohasem szóltak, nemi felvilágosítás!!!??? Ezen a téren teljes sötétség uralkodott bennem... Sem az orvosok, sem a papok ez irányban nem világosítottak fel... amikor 22 éves koromban bevonultam katonának, akkor startolt felém valami nemi szeretkezésnek a halovány foltjai... halálos bűnt követett el az, aki még csak rá is gondol, nem is szólva róla beszél… ezt meg kellett gyónni, és megfelelő penitenciát kellett elimádkozni, a halálos bűn megbocsátásáért… Édesanyánk mindig szépen felöltöztetett vásár és ünnepnaponként, kikísért az utca ajtóig, búcsút vett tőlünk és indultunk a templomba. Az út nem volt rövid, a 71-es őrháztól a templom lehetett majd kettő km, de ebben az időben az emberek még tudtuk gyalogolni, ez nem volt távolság, amihez bicikli, vagy autó, autóbusz kellett volna. Lépesről-lepésre rövidült az út, majd hazafelé ugyanígy... na és mit prédikált a pap? Bizony bizonyítani kellett a beszámolóval, hogy tényleg voltunk a templomba, és ott nagy figyelemmel hallgattuk a pap szavát. Ekkoriban ez volt szokás... Visszatérve a sex világára, ezen a téren a mi világunk teljesen katekizmus szigorú paragrafusa szerint zajlott le, sem gondolatban, sem szóban, sem cselekedetben nem szabadott a nemi berkekbe elkalandozni, még gondolatban sem... talán az akkori kor világának ez testhez álló volt, de most így utólag mégis azt kell mondani, nem volt egészen jó.. .ilyen felvilágosulatlanul felnőni... majd házasságig teljes önmegtartóztatásban élni... Tóth Tihamér „Tiszta férfiúság” szellemében élni...??? Kergettük a gólyát szegény párát, ha netán házunk felé szállt, ..nehogy kisgyereket tegyen le a kémény tetejére... de aztán mégis jött egy időszak, amikor Pistike mondja a Jancsikának, te Jancsi: világosítsuk fel a nagymamát, hogy nem a gólya hozza a kisbabát!... Bizony mindjobban udvarolgattak az Ilusnak... mama meg nagyon ügyesen tudott velük szót váltani... pl. az Epellei Tóni, aki beköltözött az akkori időknek népi betegsége a tüdővész… sok fiatal magyarnak ölte meg a tüdejét, családokat irtott ki pl. Vasváron a Zsidóföldi utcában laktak Kőris Sándorék, vagy három testvért is kivittek a temetőbe, a sábkórság győzött felettük... lesoványodtak és lassan, de biztosan indultak a temető felé. Érdekes pl. Kőriséknél az anya is és az apa is nagy kort ért meg, ellenben a gyerekek, a Manci, Józsi, Imre ezek hamarosan 20-30 év közt elhaltak tüdővészben... Ez az Epellei Tóni is mindig jött, melegen felöltözve, sál a nyakára tekerve... néha-néha halkan egyet köhintett, bőre sárgás halvány szint öltött... kb. 30 éves lehetett, amikor szép csendesen kivittek a temetőbe... Ez egy kis kitérő volt, Ilus sorsa mellett, de most jön még csak a java... de közben volt egy kellemetlenség a családban... én polgáriba jártam... Ilus varrni tanult... mama pedig aki hordozta titokban a végzetnek koros öldöklését, s fájdalmában ha szép idő volt... és meleg, akkor szívesen feküdt ki a kert mellett lévő szénaboglya tövében, mondván olyan jó itt feküdni, s amikor rátaláltam hazajövetelemkor, harmatos szemmel, fájós mosollyal rám nézett, majd így szólt: édes fiam úgy fáj a hasam... mosogassak el… ekkor még nem tudtuk /1923-24/ hogy a gyomorrák kezdte ki az egészségét. | |
