 |
    |
 |
Esküvő, vacsora Zsó a zsidó vallásból evangélikus hitet vette fel, így egyházi esküvő evangélikus templomban volt... Attila mindennemű egyházi esküvőt elhagyott volna, nem igényelte ezt a külsőséget, mondván ez nem színház... kettőjük ügye, senkire nem tartozik, sem csodálkozókra, sem gratulációs, ölelkező csókok osztogatására, de azért engedett a merevségéből... de úgy emlékszem amint megtörtént az egyházi esküvő, kijöttek a templomból, azonnal lehúzta a karikagyűrűjét és átadta Zsónak, ő nem hordja... ez is az Attila volt... Ilyenkor szokás valami esküvői ebédet, vacsorát enni... na ez meg is történt… a Tó vendéglőben volt a vacsora… Vacsora alatti hangulat kellemes volt... szép volt az ifjú pár... Vacsora lett látva, hogy ez bizony nem kevés pénzbe kerül. Gondoltam egy merészet... titokban a főpincérnek adtam egy ezrest, kérve kértem, ha majd a fiam fizeti az estnek a költségét... számítsa be a kiadásba... Amikor tényleg a vacsora végével jött végszámolás... Attila észrevette hogy a számla meglepően kevés... tudakolódzott az összeg felöl... és most jött megint az Attila, nem valami kedves arcmimikával, édesded szóval, nyájassággal fordult felém,... s kikérte magának hogy én hogyan merek beleavatkozni a számla kiegyenlítésbe... Ám-ám megint vétettem... de kihitte volna, hogy ha én kenyérrel dobok, fiam furkósbottal jön felém... kikelve a maga emberségéből, megfeledkezve gyermeki szeretetéről, szülői tiszteletről... a legdurvább, a legelítéltebb eszközhöz fordult, a nyers fizikai állati eredetű fizikai erejének akart érvényt szerezni felettem, nem is kételkedem benne ki lett volna a győztes... esetleg a teljes porba taszított, tán véres küllemű Attilánál már korábban is jelentkeztek ilyen elvadult megmozdulások... nem vele, félni kellett a megtorló tetteitől pl. egy alkalommal a kertünkben cseresznyelopó fiút nagyon megverte, ez a fiú még felnőtt korában is bosszút állt rajtunk, feltételezem, hogy amikor kétszer is valaki bedobta az ebédlőnk ablakait, csörrent és dörrent a nagy kőtől... hogy ki volt? Nem tudom... csak következtetek esetleg ez a fiú így vezette le irántunk való szeretetét... lehetséges, hogy tévedek... vagy szintén a cseresznyelopással kapcsolatban... Egy alkalommal, amikor már a korai májusi cseresznye hívogató, csábító színben pirosodott, szintén jöttek ifik, akik megpróbáltak falatozni a korai csemegéből.. de csak úgy tudták elérni a cseresznyét, ha felmásznak a fa mellett lévő autógarázs tetejére... és onnan kényelmesen pakolhattak a korai csemegéből. Igen ám, közben hazaérkezett Attila... felmérte a helyzetet, látva a falatozó garázstetején lopkodó fiukat... nem szólt nekik, hagyta őket továbbra is... de a biciklijük a kerítés mellé volt támasztva... fogta a kését, és a kerekek gumiját átvágta... na aztán ebből a szülők bírósági ügyet akartak fabrikálni, jöttek hozzám panaszra... hol volt a drágalátos fiúk?... a garázs tetején, tehát magántulajdon ellen követtek el vétséget... stb. stb... a szülők nem csináltak belőle további pert, mindenesetre emlékezetes maradt a fiúknak ez a kis csintalanság... Na én sem voltam sokszor nagyon megfontolt s kíméletes, mert bizony egy alkalommal valami gumikábelszerűséggel akkorát ütöttem Attila kezére, hogy az bizony csodálatos, hogy nem törött ketté... ezt a botot akkoriban el is tűntették Szelestéről az Olga volt nálunk, valahová a padláson elástak... nem lett meg ezideig ez a kínzó szerszám... de sajnos Attila néha-néha elvesztette a emberi ítélő, magatartásbeli megfontolását. Ezért kapott néha-néha nagyobbat a kelletének, és íme most amikor Attikából Attila lett, törleszteni akart nálam, azaz rajtam...s talán csak a pillanatnyi elugrásom a WC-be mentett meg nagyobb ütlegeléstől… Nem szükségszerű a múltat ismerni... de jó, ha az elmúlt éveknek életlapjaiból tudunk visszaemlékezni... örülni, sírni, nevetni. Esküvői ünnepi hangulatban telt el a vacsora idő... Zsó mint lány is, de mint menyasszony ragyogott a boldogságtól, fiam pedig ennek volt visszhangja… találkozott két szerelmes szív, szivárvány színeiben ragyogott előttük a jelen, jövőről mitsem számoltak, és én úgy vélem, a szerelem az szédít, bolondit, megrészegít, majd romba dönt. Mondja a közmondás, de hol van még ettől e kettő májusi, hajnalpír időszakban a jövő, csak a jelen, holnapra nem gondolva fiatalos lendület, erő, húsz év az nagy tőke, hatalom, édesanyuval mindezt látva mi is átivódtunk e boldog ifjúságnak a boldogságától, velük örvendeztünk, átivódtunk az ők szerelmi bájuktól. Holnapra nem gondolva a ma és mának élve fürdették meg szívük, minden dobbanását, ami nincsen meg földiekhez szükséges ingó és ingatlanból, majd a kettő szív, a kettő fiatal mindezt pótolja idővel a maguk szorgalmával. Egy szerelemtől sugárzó boldogságban fürdő ifjaknak mi is hiányozna?... egymásra borulva édes csókjaik áradatában nem éreznek semmi földi hiányt, mint a rózsabimbó nyujja magát szagolásra, megtölti az illatával a tájat, szemet-lelket tud gyönyörködtetni, az ember csodálattal nézi, szagolgatja, mily pompás illat, szín, övezi e kis bimbót, ki az aki ezt nem érti, ki az akinek ez nem tetszik? A mi szívünket is betöltötte e nagy szerelemnek a bája, májust sugárzó látvány... E sorokat csak visszaemlékezetből irogatom a jelenben 1997. jún. 22-t írnak a naptárban, lehetséges hogy tán valamit már meg is írtam és ismétlésbe estem, de mivel nem olvasom el eleitől a leírtakat, így biz nem tudom mit is írtam, tán egy hónappal ezelőtt, hiszen egy ilyen visszaemlékezéshez idő, hangulat, kedv, ihlet, egészség, nyugodt légkör kell, hogy övezze az embert, hiszen írni csak telt szívvel, lelkesedéssel, vágyódással, megtelt gondolattal lehet írni. Így boldog vagyok, hogy ebben a korban amiben én most botorkálok van ihletem, kedvem, vágyam, hogy írjak, a szomjas ember vágyakozik egy pohár vízre, az éhes ember szeretne egyszer már jóllakni... s mindez ha sikerül birtokolni, akkor jut a test és a lélek harmonikus helyzetbe, „könnyebb a panasz ha kidalolom” írta Arany János... valahogyan nincs senki sem akinek ezeket elmondhatnám, megbeszélném, nem is csoda hát van ház, család, ahol nincsen valami árnyék, valami gond, valami búslakodni való... és mindenki úgy érzi tán az övé a legnagyobb fájdalom, nem tudja harmonizálni akkordba fogni mások fájdalmát, s így úgy érzem, a legszebb és legőszintébb hallgatóm, megértőm Erika írógépem, fehér papírom, türelmesen állja a mondanivalómat, lehet az öröm, vagy bánat, keserűség, nem kajánkodok, vagy érzéketlenedik felette, hallgatja, várja sorjában mindazt amit a szívem agyam, emlékezetem le akarja rakni a maga terhét, mint az a mesebeli történet... a mese a következő: Két szamár ballag az úton, mindegyiknek a hátán nagy zsákok lógnak le jobbról is meg balról is... külsőleg nagy tehernek látszik.. de főleg csak az egyik szamár botladozik, izzad a nagy súly alatt, mialatt látva, hogy a szomszéd barátja, szamár pajtása mily könnyedén lépeget, rója az utat. Ahogyan ballagnak egy nagy tóhoz értek, nagyon elfáradtak, főleg csak az egyik szamár, mert nem érezte oly súlyosnak a hátán lévő zsákokat, megtömött terhet, de azért ez sem tetszett neki, ez is nehéz volt számára... Szóval amint a tóhoz értek a nagy súlyt hordozó szamár szépen besétált a tóba, megfürdeti magát, fáradt izmait a vízben áztatja, még a hátára is fordul-perdül egyet-kettőt, s amikor már jól megáztatta magát, úgy érezte ki is pihente a fáradtságát, felállt és nagyon könnyedén lépkedett ki a tóból, a tó szélén meg is rázta magát... nem érezte e terhet a hátán... így gyorsan is tudott lépkedni... Látva a szamár barátja... hát ilyen könnyedén megszabadult a tehertől… ő sem könnyebb, ő is besétált a tóba, fetrengeni kezdett a hűvös vízben... majd amikor már jól megfürdette magát... igyekezett kijönni a vízből... gondolta most ő is könnyebben tudja folytatni a gyaloglást... de oly nehéznek érezte a hátán a csomagot, alig tudott felállni... nyögött a nehéz zsáktól... lábai rogyadoztak a megnehezült csomagtól. Hát mi is történt? A barátja a vízből kijőve könnyebben mozgott, gyalogolt... hiszen ő is fürdött a tó vizében, hát mi is lehet ennek ez oka?... Igen-igen barátja a fürdés előtt sóval megrakott zsákokat cipelt... s amikor a tóba fürdött a só a zsákokba megolvadt és a tóba maradt a só... így lett könnyebb a terhe... a barátjának a hátán pedig a zsákok szivacsot rejtegettek és amikor a szamár fetrengett a vízben, a szivacsok megteltek a vízzel és így lett nehéz a hátán lévő zsákok a szamárnak... Nem mindenben kell másokat utánozni... Valahogyan így vagyunk az emberekkel, barátokkal, ismerősökkel, nem is igen tartozik rájuk a mi terhünk... vagy fordítva, ha mégis akadna egy-egy valaki, akiben meg lehetne bízni... nem örvendez a lángokban égő házunkon, tán még oltani is szívesen vállalkozna, de ilyen nincsen, vagy ha van... ki tudja kiben mi lakik. Hordozzuk csak a mi terhünket, mert talán ez még a legkönnyebb, van aki a mienknél sokkal súlyosabb, könnyeztetőbb, fájdalmasabb sebeket igyekszik gyógyítani és ki kell neki bírni. Hát a krónikát folytassam… Attiláék azaz Attila nálunk lakott, de ugye a bibliában megvagyon írva: a férfi elhagyja szüleit, és egy idegennel lép testi és lelki ötvözetbe... ez már több ezer éves múltra tekint vissza... Természetesen idővel az emlékek karcosodnak, fogynak, most ily távlatból már nagyon nehéz nekem majd nyolcvannyolc évesen a szürkeállomány redőit vissza lapozgatni, felidézni, az elmúlt évtizedek családi eseményeit... Mivel Zsó a városi tanácsnál dolgozott, így sikerült neki a Rohonci utón újonnan épült tömbházakban egy másfélszobás, összkomfortos lakást biztosítani számára, ami kettőjüknek igen megfelelő volt. Itt éltek kettesben. Egyetemei felvétel... Lehetséges, hogy ezt a témát már leírtam, de ismét innen kezdem az írást. Attila könnyedén tanult, így a technikum elvégzése után igyekezett az egyetemre kerülni. Na az, egyetem az már erős megmérettetést kívánt... Igen ám ebben az időben, mikor és melyik évben? 199… mesélte a Szalai Náci, mily anyagi áldozattal tudta csak felvetetni a fiát az egyetemre… szóval könnyebb a tevének átmenni a tű fokán... mint ebben az időben bejutni az egyetemre... Ebben is igen leleményes volt Attila... hogy mit is kell tudni az egyetemi felvételnél, felvetette magát... az egyik egyetemre... csak a felvételire volt kíváncsi, milyen kérdések, tételek cikk-cakkoznak ilyenkor és ezekből mit tud, vagy nem tud... így is lett átesett egy próba felvételin... és a következő évre már komoly felkészítésben részesítette magát, de nem kellett korrepetáltatni, nem kellett utána senkit sem fogadni... fizetni, saját erejében bízva, minden szellemi testi készlettárát a felvételire összpontosította. Így is ment el a felvételire, Műszaki Egyetem /mi nem nagyon reméltünk a sikerben a hallottak után... de úttörőnek bukni is érdem... hát Isten neki fakereszt, próbálja meg. Ekkor az volt a jel, ha az egyetem a felvételi vizsga után a vékony borítékot küldte vissza a felvételezendőnek... akkor ez azt jelentette a felvétel sikeres volt. Hát igen egy szép napon jött a postás... hozott az egyetem által feladott kis borítékot... és akkor már tudtuk „széna és szalma” mert ez volt a szokás mondás, siker esetén széna, sikertelenség esetén szalma. Nagy volt az öröm... de igen itt van Zsó is… akinek szintén kellett volna menni felsőbb iskolába... de neki nem sikerült a felvételi... Attila egymaga indult a Nagyfaluba... de szíve szerelme az meg itthon maradt... nagy űr maradt utána... Attila nem is bírta ki ezt a hiányt... fél év után otthagyta az egyetemet és már idehaza biztosította magát a mérnöki főiskolán... hazajött, és itt végezte el a az üzemmérnöki főiskolát, nyert diplomát... (…) Amiről még nem írtam a nagy szerelemnek, Zsó és Atti boldog nászából született egy szerelem gyerek, szintén Attilára keresztelve... ép, egészséges virgonc, teljes értékű fiú lett a szerelem gyümölcse... Attika sokat volt nálunk, a tömblakás után itt nagyon jól feltalálta magát... tetszett neki az udvar... na meg a pince labirintusa a maga sokadalmával, itt nagyon szeretett cserkészkedni... kedves és teljes testi és lelki harmóniában élő fiú volt. Nagyon megszerettük anyuval a kis unokát, már azon gondolkodtunk, hogy örökbe fogadjuk ezt a kis palántát, tán nekünk is hoz majd víg napokat... szóval ilyen gondolatok futkároztak bennünk, természetesen ez sohasem válhatott valóra... Az idő mindig beleszólt a tervünkbe... Hát bizony a kis unoka többször jött hozzánk, láthatóság engedélye alapján az édesapja többször elhozta magához és ilyenkor sokat tanyázott nálunk... Itt kell megemlítenem és helyesbítenem, elsőben Győr városába mentek a második urával, Kiss ott lett rendőr, valószínű tiszti rangban... majd több év után költöztek Sopronba. Attinak lett egy leány testvérkéje... többször panaszkodott Attika, hogy a leány testvérével sok a gondja, neki kell istápolni, korrepetálni, rendezni a napi dolgait, egyébkent a Kiss mostoha apja nem kényeztette el Attilát... szigorúan nevelte, szerencse hogy a tanulásban nem voltak akadályai, így érettségizett le, majd úgy tudom elkerült Moszkvába is valami iskolába... de amikor megbukott a nemzetköziség, a kommün, Szovjetunió atomjaira bomlott, Atti is elhagyta a moszkvai iskolát, hazaköltözött, majd jogi egyetemen diplomát szerzett, ügyvédi pályán találta meg a jövőjét. A jelenben is Sopronban van /1997/ úgy tudom mostanában lett vagy lesz ügyvéd... végtelenül szorgos, ügyeskedő fiú és főleg nagy akaraterővel győzi le az akadályokat... Küllemre mint egy birkózó, vagy egy kidobó legény látszatát kelti, nagy kár, hogy a hangja nem érces. A hangszálak nem tudnak neki bariton hangot adni... Na aztán ő is rátalált szíve párjára, szintén jogot végzett hölgy lett a párja... aki ugyancsak Sopronban telepedett le, s úgy tudom a bírói szakmában dolgozik. Az esküvőjükön mi is ott voltunk, mikor?.... 19… Volt világi és egyházi esküvő, nagyon csinos és megnyerő alkatnak mutatkozik. Talán itt ért bennünket valami kis csalódás, nem is minket, tán a fiamat, az édesapát... és még akkor Attila feleségét Mártit, mert hogy hogy, miképpen gondolkodtak?... anyuval minket meghívtak a lakodalmi vacsorára... de Attilát nem... természetes, hogy mi sem mentünk el a vacsorára, templomi esküvő után jöttünk haza. Ez egy kicsiket értelmetlen volt és értelmetlen még most is előttünk, hogyan képzelték el mi nagyszülők elmegyünk vacsorára... az édesapát pedig mégsem hívják... Tán feszes lett volna hangulat... Zsó és Márti, a két feleség... nem mutatott volna jó képet... nem tudunk erre feleletet, ugye kis Atti teljesen a szülei akaratát kell hogy képviselje, ő maga nem hívhatja meg az édesapját, ha a mostoha apja ellenezte... ki tudja ennek az okát... Erre fel a édesapja Attila nászajándék címén százezer forintot adott fel postán ajándékul, nagylelkű jóságra, szeretetre vall,... magunk sem hittük hogy ezek után Attila ekkora akadékban részesítse fiát... A szerelem gyereke Attika nagyon képzett, több nyelven beszélő ifjú, kedves természettel áldott gyerek, tud mosolyogni, vidáman beszélgetni, Csaba és Péter testvérei is igen szeretik bátyjukat... felnéznek rá. Zsóval már korábban is találkoztunk... Sopronban, kedves és vidám volt a csevegés... úgy emlékszem Kasznár Laciéknál volt a találka, hogy hogyan, is, ezt már elfelejtettem... Az idő múlásával sok mindenre jön valami fátyol, ami a fájdalmat enyhíti, azaz gyógyítja, nem ők voltak az első válók, és nem is az utolsók... Attila maradt a gyárban, Latex Üzemben... megszerette a szakmáját, tudta kamatoztatni tudását, haladt is előre a ranglétráján, volt érzéke mit és hol kell piacot találni a megtermelt szövödei, pamut, gyapjú áruknak. Az üzemben termelésvezetői rangot kapott, volt munkája, hiszen majd egyszáz millió forintot kellett piacozni, ahhoz, hogy az üzem ne kerüljön felszámoláscsődnek a szélére. Majd erre még visszatérek, most visszamegyek arra az időszakra amikor is magara maradt, elváltak, Zsó elment Győrbe, ez a második férje. Attila sokáig egymaga tengette életét, nem unatkozott, mert korrepetált matekból és még másból... így nem unatkozott, de mégis volt valami hiányérzete, tán a családi tűzhely melegsége?... Nem tudom... (…) De kérdem hogyan találtak egymásra, Attila és a Márti?... Márti is ott dolgozott az üzemben... sőt még anyja is a Piroska ott talált magának helyzeti magaslatot... valahol a laborban, az orvosi rendelő körül nyert valami protekciós állást. LATEX volt az üzem neve... az üzem hol nyertes, hol vesztes évet zárt... majd Márti anyjára visszatérek, hogyan is zsigerelte ki a rendszert?... (…) Hogy ki és mi volt Márti szülei, édesapja, anyja... csak fokozatosan értesültünk azoktól akik apját, anyját már korábban is ismerték. Az anyja a férjének állása, származása, faji hovatartozása /zsidó volt/ ez nem is volna baj, az apja születési hovatartozásból tudott rangot elérni... rendőr őrnagy volt... természetesen őrnagyi rangot zsidó származásánál fogva elérni nem volt megterhelés, sem dicsőség, hiszen általában a rendőrség, vagy az ÁVÓ vette pártfogásba, e fajta honfiakat. Piroska Márti anyja, ezt jól tudta, és élt is ezzel lehetőséggel, nyitott kapukra talált az üzemben, csak az volt a kivetni való benne, amíg magának biztosított egy kényelmes és megbízható elfoglaltságot, addig a lányát hagyta fizikai munkakörben... Attila később, amikor már törvényes feleség lett a Márti ő vívott ki neki egy tisztviselői beosztást. Visszatérve a Márti és az anyja múltjára, és ahogyan teltek a hónapok... odafajult az együttlét, hogy Attila minket is beavatott az új életének mozgásában. Hogy mikor?... 19… annyit elért Márti, hogy Attila tartotta a barátságot... az együttélést, Márti sürgette az esküvőt... egy szép napon Márti anyja és meg akkor velük élő nagyszülők... nagyapja. Sándor bácsi, aki valaha csendőr volt... és a kedves nagymama... Eljöttek hozzánk levizitelni... hogy mikor?… nagyon jó hangulatban telt el a vizitelési idő… Atti és Márti úgy láttuk örvendeznek a találkozásnak... A nagyszülők kedves embereknek tűntek, nem találtunk semmi kivetni valót, csak azt furcsálltuk, hogy egy volt csendőr nagyapa, hogyan tudta megemészteni a zsidó származású vejét, már mint Piroskának az urát. De az életben nincsen semmi új a nap alatt, valami kiegyensúlyozottságra jutottak a nézetek felett… Majd következett a mi levizitelésünk Mártiéknál, az anyjánál Piroskánál... Ha visszagondolok Zsó anyjának a háztáji lakás és egyéb kultúrájára, akkor itt bizony volt valami meglepetés... mert a Malom utcában, az emeleten lakni három szoba és a többi,... autó... Kőszegen szőlőhegy... víkendház… ez valamivel több, de jóval több értéket biztosított számunkra... behízelgőbbé tette a jelent... és a jövőt... Márti anyja nagy kényelemben élte itt az életét, úgy emlékszem az idősebb lánya Ildi vele él... de szintén Ildi is a párt lovára ült fel... a párt hatalmával élve talált valami munkakört... szóval mind a párt emlőjének csordogáló élet levét iddogálták. Malom utcai vizit után némiképpen megnyugodtunk, tán Attila jó helyen kopogtat, meg tudja emészteni a körülötte lezajló és lezajlott eseményeket, de egyet ismét nem ismert fel, ismételten belebotlott egy zsidói áramkörbe, ami ugyan nem is volna baj, ha nem_ ebből származik a baj, de már ez a gondolatkör maival hoz egy számunkra elviselhetetlen lelki és szellemi felfogást. Ateista árnyak övezik ezt a brancsot... Az idő telt, hónapok teltek el páros életben, Márti sürgette a polgári házasságot, mert egyházi házasság szoba sem jöhetett... Egy alkalommal Attila mégis csak beadta a derekát... belement a házasságkötésbe... Isis hotelban volt a nagy esküvői vacsora... előzőleg a polgári esküvő. Az esküvői vacsora kiemelkedő és gazdag volt, a cigányzenekar adta hozzá a hangulatot, és ha jól emlékszem vissza, jó kedvemben elkértem a cigányprímás hegedűjét és magam is prímássá váltam, húztam a szép nótákat... a hangulat igen jó volt. A vacsorát teljes egészében Attila fizette ki, gavallér ember vala. Márti anyja egy fillért sem adott az esküvői kiadáshoz, Attila nem is engedett volna fizetni. Na ez volt a második esküvői vacsora. Zsó és Márti vacsorája... s ki tudja, lesz e még harmadik is?... a jövő zsákbamacska, rejtély és titokzatos a jövő... Vacsora után ki-ki indult a maga útjára, anyuval mi is indultunk haza, megbeszélgettük a történteket. (…) Aztán jöttek a további események... Ha jól emlékszem Bíróné egy alkalommal meghívott bennünket Kőszegre, a nyaralójába. Nagyon szép helyen volt a nyaraló. Nagy telek, rajta nagyon szép épület, lakrész... majd valami gyümölcsös, szőlő... biz van itt munka bőven... Bíróné igyekezett kedvet csinálni Attilának és Mártinak a hegy gondozásához, de ezt ki bírja ki?... Úgy hírlett hogy az első urának az apja, fiával egyetemben sokat dolgoztak itt a hegyen. Az első após mesélte mily nagy munkálatokat végzett itt a hegyen... lépcsőfeljáró, emelők... (…) az tény, hogy az após nagyon sokat enyelgett itt a hegyen. Egyébként volt egy igen érdekes találkozás az apóssal... Egy alkalommal mi Ábrahámhegyen időztünk Dr. Kőszegfalvi orvosnál, a kománál... és hogy hogy itt sétaközben az úton találkoztam emberrel, akivel szóba elegyedtem... majd szóba került Szombathely. Mi odavalósiak vagyunk, majd Kőszegről beszéltünk és ekkor emelte fel a hangját ez az ismeretlen ember, kisült hogy ő a Márti első urának az apja. (...) mennyit dolgoztam neki, fiammal együtt ott a kőszegi hegyben (...) Én csak bámultam... ámultam... mily véletlen hogy így találkoztam Márti első férjének az apjával... s ha jól tudom, egy bizonyos idő elteltével ez a férfi ismét járt Kőszegen, dolgozott Piroskának... (…) (…) Hát szóval megtörtént a polgári esküvő, a lakodalmi vacsora remek volt... ki-ki indult a hétköznapi dolgára, így Márti is törvényesen elfoglalhatta Attila lakását (…) Úgy gondolta az édes anyós, hogy majd Attila koptatja az ásót... a kapát... ha kell, ültet, vet, szóval legyen mindenes az anyós pedig kaján mosollyal nyugtázza a szorgalmukat. Tudva azt, hogy Attila sohasem volt sem kapa, sem ásó barát, inkább átlépte őket, de kézbe nem fogta őket... egy cserép föld, virággal és ezzel már be is telt a föld szeretete... egyszer-kétszer voltunk a hegyen... amikor élt a pesti koma, Vilmos, ővelük is egy alkalommal voltunk Mikor?… a hegyen... Még élt a nagyapjuk a Sándor bácsi... mikor?… Piroska nagyon örült, hogy meglátogattuk a szépnek mondott nyaralójában, amit főleg az első férjnek az apja és maga férj tett kulturálttá, üdülői kényelemmé... Az idő folyamán Attila mindjobban elpártolt Kőszegtől... mondván, ha kell dolgozni, nyaralni... üdülő telket elvezni... akkor majd vesz magának egy telket… nem Kőszegen, mert oda eljárni idő és pénz pocsékolás... így hírlett, hogy Szombathely városától, az Erdei iskolától közel kiparcellázott telkek eladók, száz négyszögölnyi területek, Attila körülnézett ezen a terepen talált is magának egy igen kedves telket... van rajta egy alpesi stílusú házikó... fákkal ültetve, itt kell venni egy telket, megközelíthető biciklivel… harminc perc oda és vissza, az ára annak idején... mikor? Nekünk újságolja Attila, hogy mi a szándéka, tudván azt hogy Kőszegen is igénylik a munkáját (...) Attila tőlünk kapott kölcsön pénzt... magunk sem örvendeztünk kezdetben Attila telekvéteki szándékának... de tudva, hogy harmadik emeleten lakni... hőségben… egy-egy cserép föld és virág mellett, hát jó vedd meg, mondottuk... ugye az ember nem mindig haladó gondolkodású, nem ugrál örömében a jónak látszó terveknek... de Attila fiatal, más a meglátása... más a megítélése a jövőt illetőleg... Márti tudva, hogy ezzel a telekvétellel elszakadnak az anyjától... főleg Kőszegtől.... ő maga sem ugrált örömébe az ötlet felett... de Attila döntött, határozott, megvette a telket... Vétel után eltelt… év azt kell mondani nagyon jól kamatozott természetbeni gyönyörökben, testi és lelki megnyugtatásban... jó gondolat megvalósítás, terv kivitelezése. Magam is megnéztem ezt a telket... anyuval mentünk, ekkor még megvolt a Zastava kis autónk, könnyen értünk a helyszínre... gyönyörű erdős tereken kellett menni... jó a levegő... virág, hangulatos táj... kis alpesi ház... lehet ott feküdni, a gyepen pihenni, összességében nagyszerű kis nyaraló, mindenben felülmúlja a kőszegi hegyet (...) Bámulatosan szépre varázsolták mindketten KUKULLÓ nyaralójukat, mert azt kel mondani az első látások és élmények után, hogy Mártiban sok féle lelki alap, alkat összpontosult, most nem akarom őtet ábrázolni, de ami tény az tény nagyon tiszta, rendet szerető, csinosító alaptulajdonságokkal volt ellátva... még azt is kell mondani a tan takarékos is volt pénzzel, idővel… szép rendet tudott maga körül teremteni... s tán úgy látszódott két jó alak találkozott, ötvöződött össze... aminek mi nagyon örültünk... Márti irántunk mindig nagy figyelemmel és jó indulatú arcot mutatott, nagy szeretettel tudta az embert fogadni, de igen jó hatással volt a Kukkollóban élő szomszédokhoz „Törpe” utca birtokosaival igen nagy barátságban, szinte testvéri egyetértésben éltek... jó volt kimenni közéjük, mert a fiatalságukból eredő szeretet, mosoly, terített asztal, vidámság jó hatással volt ránk... Attila is ennek igen örült... Igen jó babgulyások készültek, Attila készítetett szabadtűzhelyet... a jó illat bejárta a tájat... jó hangulatban... derűben fogyasztottak el, az ízletes „Babgulyást”, ami bőségesen tartalmazta a finom füstölt disznó csülköktől, na meg a finom bürkétől... és még ami kellett a gulyásba... nagy ünnepélyt tudtak rendezni a májusfa kidöntése alkalmával... írtam is erről az időről egy verset... valahol meg is van... Az alpesi kis házat teljes kényelemmel megtöltötték, lehetett ott aludni, lehetett főzni... sütni, szólt a rádió... később akkumulátor segítségével a TV is adta a műsort... Munka volt, de csodálatosan tudta végezni Attila és vele együtt Márti is... tán többet is bírt, mint Attila... bizony termett ott minden féle konyhai növények... eper, saláta... káposzta, ribizli, meggy... alma... szilva, így minden igényüket ki tudták elégíteni, nem kellett Kőszegre utazgatni... tán Piroska ezt látva, valahogyan nem tudta megemészteni, s mindig talált valami kivetnivalót, a lányát oltogatta, s hol sikerült hol nem, de ha együtt voltak akkor utána Márti mindig megrészegült az anyjának sugallataira... amit Attilának mindig nehéz volt visszaterelni a normális családi mederbe. Látszólag normális, kiegyensúlyozott, egymást megértő, főleg Márti igyekezett Attilának a nem mindenben az általános férj szerepét betölteni, volt benne mindig valami egyediség, atyai diktátori megnyilvánulás… ellenmondást nem mindig viselte el néma ajakkal, de Márti úgy látszott ezt elfogadta és ehhez igazította be magát is és ez úgy látszott minden a rendjén van. A kis víkendházi telek na meg a kis lakosztály gyönyörűen ki lett staférungolva... Atti megnagyobbította a viskó elejét, egy kis nyári konyhát állított be... tűzhellyel... asztal, pad… ami egyben fekvőhely is volt... étel ital gazdagon megrakva a hűtőszekrény, mert az még gázzal üzemelt... szóval minden a legnagyobb nyugalmat, békét, bizonygatta. Tény, hogy hiány nem volt semmiben... valóságos kis „bőség kosara volt”. Párszor az anyós is megjelent... de az fanyar mosoly ami lerítt az arcáról, fájdalmas volt még nézni is, mert csak így lehetett Kőszeget felejteni, ez pedig az anyósnak fájt. Később WC is épült, akkumulátorról villany is lett, világosság lett. Akkora kényelmet tudtak maguknak teremteni, hogy már pénteken kimentek a kis nyaralóba, és csak vasárnap este tértek vissza, sótól a paprikáig minden a helyén volt... csodálatosan tudta Attila természetesen Mártinak is volt szépérzéke, nagy rendet tudott teremteni a kis nyaralóban és annak a környékében. Ami szép és jó, felderítő volt az egészben, hogy egész Törpe utca lakosa egy családdá forrtak össze, egymással és egymásban megtalálták a jó szomszéd, a segítő barátok, segítették egymást anyagi és szellemi, lelki örömben, tudtak egymásnak örülni, és végeredményben a jó levegőtől, a nyugalomtól telitett Törpe utcának ez volt a nagy értéke. Tudtak egymásnak örülni, boldogok voltak, ha némiképpen egymásnak tudtak segíteni... Attila és Márti mindig gazdagon látta őket vendégül, bor, sör, pálinka, konyak, sajt, szalámi, szalonna, na meg a jó bográcsgulyás mindenben „GUNDEL” szintre emelte a Törpe utca lakóit. Magam is többször bicikliztem ki erre az örömtanyára, habár nagyon kellett vigyázni Attila szigorú és tán túlzásba menő házirendjére, talán ez a túlzott házirendben a szigorúsága tudta néha kellemetlené tenni az ott kinn lévő tartózkodást... de ahogyan az ibolyának sem lehet megparancsolni hogy ne kéket nyíljon, hanem sárgát... meddő vágy, Attilában is volt egy túlzottan magasra emelt kívánalom, amihez ragaszkodott, és ehhez kellett alkalmazkodni a tanyáján megjelent barátoknak, vendégeknek. Szóval ez a túlzott pedatéria, rendfenntartás tette néha-néha a kint lévő tartózkodásnak a nyugalmát... de már a baráti körök tudtak mihez kell magukat tartani és tudomásul vették a szigorú házirendet, és igyekeztek hozzá alkalmazkodni... Jó volt látni a Kukulló utcának lakóit, mily szépen tudják egymást tisztelni, szeretni, tapasztalatot cserélni, és főleg a kaláka módján egymásnak fizikai munkában besegíteni... Nagyon szép májusi fákat állítottak egymásnak... amit aztán a hó végén ünnepélyes keretek közt nagy vigalommal, evés és ivás közben döntöttek ki és tették a helyére... Attila állandóan tervez tervezett, épített, igazi otthont varázsolt e nyaraló üdülőben... közben a díszbokrok, mind jobban benőtték a terepet, volt árnyék, jó levegő... mindaz ami szükséges egy testi és lelki felüdüléshez. Mindezt írom: 1997. júl. l-én… Attila az üzemi nagy felelősségű munka mellett, na meg a korrepetálás nagy próbatétele után borzalmasan vágyódott e csendes otthonába… itt minden megszépült... evett és nem hanyagolta el az ivást sem... tán néha-néha tágabb torokkal itta a föld vérét... ami aztán jó pár fokkal megemelte alaphangulatát,- de szomszéd barátait sem hagyta ki a poharak emeléséből… tán éppen ebből lett egyszer egy balesete, a fűnyíró gépet vigyázatlanul kezelte, beindítása közben valahogyan balkezének egy-két ujját megrövidítette. Szerencse hogy Endre is ott volt, azonnal az autóba és vitte is már a baleseti kórházba, ezt megkárosulást élete végéig magán viseli... (…) Nagy bálra készültünk... a Sportházban volt a bál... elegáns és fényes keretek közt szokott itt a bal lejátszódni Márti Attila nagyban készültek erre bálra. Mikor?… 19… asztalt foglaltak... Jött a bál ragyogása... Attila és Márti nagy tetszéssel tudtak táncolni, valóban két fiatalnak minden porcikája megrezdült a táncban... jó volt a hangulat... s mi is történt...? Márti a táncot abbahagyta... leült....sápadt lett... néztük-néztük... orvos kell? nem-nem… csak egy kicsit görcsöl a hasa... Én nem tulajdonítottam neki semmi különöset... de Attila rögtön kapcsolt... Márti anyának érzi magát (...) Márti szíve alatt életjelt adott a szerelem gyümölcse, akit később Csabának neveztek el... Tény, hogy Márti megszülte gyermekét... szép egészséges fiúnak adott életet, fő hogy egészséges... nem beteg, mindene megvan... Na most jön a nagy meglepetés számunkra, Márti származása és a szülői környezetéből kifolyólag, eléggé ateista szellemben élt, azaz az apjának hite, zsidó származása... nem adott Mártinak sugalmazást arra nézve hogy ezt a gyereket meg kellene keresztelni, édesapjának a vallására... hagyta magára az egészet, mivel a Marxista, a kommunista, ateista szellem élt a családban... így Csaba nem került sem körülmetélésre, sem keresztkút tövében... Mi ezt családi bensőséges ügynek tekintettük, nem követeltük meg Mártitól, hogy vigye a keresztkút tövébe... Csaba nőtt-nőtt, iskolába került lelkes úttörő lett, majd szívta magába a baloldali eszmeáramlatát... és erre mondotta egykor Márti, nem lehet a gyereket kettős szellemben nevelni, ezért nem lehet megkeresztelni, sőt még templomba sem járatni, mert lelkitörést szenvedne a gyermek, e kettős nevelés hatására... így Csaba mai napig /1997. júl. 3. mindennemű vallási áramlattól távol... Nagy kár érte ezt a gyereket... de mi már ezen fordítani se jobbra se balra nem tudunk, úgy gondolom eléggé elfordult balra... a baloldali eszmeáramlatnak sodrában él. Kár, nagy kár... Ugyanígy gondozta és nevelte a második gyermeket is Márti, Pétert... Talán s szót elsőben Csabáról, majd később Péterről is próbálok valami képet festeni róluk... Csaba, mint fiú nem az első volt a férfi szépségben, de jó kiállású fiú lett belőle. A fogait egy kicsikét elhanyagolták, nem valami szépen fejlődtek és ez egy kicsiket rontja a küllemét, de testre, formára nagyszerű. Iskolákban megállta a helyét, általános után középiskolába ment, érettségizett. Nekem volt egy vágyam, legyen tanár, mert tudott és volt érzéke a gyerekekhez, osztálytársai szerették, fellépése, dumája példás volt... tán éppen ezért lett a szombathelyi középiskolások által megszavazott „diákpolgármester”... szókincse... esze azonnal tudott a tételekre felelni... ennek a sikernek mindnyájan örültünk... Szóval pedagógus lesz... lesz utódom... segítettem is tételek olvasására... mivel történész akart lenni, örömmel vitte a nagy történelmi könyveimet... Volt azonban egy nagy hiba... az anyja egy kicsikét elfogult volt Csaba napirendje mellett, pedig és számtalanszor hangoztattam és vallom... a tanuláshoz három kell: segg, segg és ismételten segg,... azaz ülni, ülni és tanulni... és ebben nem tudott Csaba megbarátkozni, sok-sok téves időpocséklásával meglopta önmagát... Pl. egyszer megyek hozzájuk, kérdem hol a Csaba Kondíció nevelési gyakorlaton... és ez miből áll? – kérdem... hát délután kettő órától kink valahol a focipálya körül futnak... stb. és meddig tart ez a kondiszerzés?... Tizennyolc óra után jön haza... és addig fut-liheg... izzad?... igen... és csak ezek után jön az iskolai lecke szóbeli és írásbeli teendők elvégzése.... Mindezt én nagyon szomorúan hallgatom... cáfolom ezt a téves felfogást, mondja a Csaba ő csak ezek után tud tanulni... hazugság... kifáradt test... kifáradt agy, nem tud a tanulásba belemélyedni... elalszik. De én hiába magyaráztam a valóságot, sem a Márti sem a Csaba nem hittek nekem, de csak addig amíg rá nem jöttek tényleg nem jó ez a napirend... mert Csaba elaludt az iskolában... tanulmányi eredményének grafikonja lefelé konyult... és még voltak hasonló téves felfogásaik. Csaba nagyon ki tudta magát magyarázni... de tanulni... ülni... az nem ment. Érettségi után jött a felvételi, hová?… Természetesen nem sikerült, most jut eszembe... ja igaz valami történelmi felvételizésre kell majd neki menni... mert jogász szeretne lenni... és egy szép nap azt hallom, hogy a történelem tanuláshoz korrepetálásra jár egy tanárhoz.... erre majd elájultam történelemhez korrepetáló??? Nevetséges dolog, egy csomó pénz... felesleges kidobás... ide aztán csak segg kell... de azért jó ha van mellette egy tanár... ismételten el csúszott a felvételin... de érdekes mindig csak egy-két pont hiányában... Ugyanúgy volt a német tanulás... Attila mindig befizette a tanfolyam nem kevés tandíját... de a siker itt is elmaradt... talán az alapfokig elérkezett??? Csabáról véleményt, képet írni nagyon nehéz, de most a jelenben nem is ő központi írásomnak a célja, Csabáról tán majd egyszer, ha még az alkony nem teríti rám sötét palástját, majd akkor szedem sorjába, hogy ezideg 1997 jún. hogy mi is volt, mit tevékenykedett, mire volt képes, hol szerepelt az élet pódiumján... Egy tény, hogy ebből a gyerekből többet ki lehetett volna hozni... a kezdeményező lépései, nyelv tanulása, egyetemi felvételnek pontszámainak elérése... tán több gondozást, párbeszédet, nyílt és őszinte értékelést, kívánt volna a sorsforduló porondján. Csaba hajlamos a negatív oldalon elért bukfencét úgy megmagyarázni, hogy a hallgató el is hiszi igazának pozitívját, csak azt nem vallja be, hogy a tanulásra és a szórakozásra idegen területeken eltöltött idejéből legkevesebb jutott a felkészülésre... mindig bízott a spekulációs csavaros eszének a sikereiben... Tán az édesapjának kellett volna jobban a számonkérés ellenőrzés útjára lépni… amikor látta a sorozatos sikertelen bukdácsolást, felvételikhez szükséges pontszámok elhervadását... kellett volna jobban elszámoltatni a napi kóborlásaival ... női háremben való időtöltésére... Csaba társassági dumája, nem elégséges ahhoz, hogy sikert tudjon magának biztosítani a jövőjét illetőleg... Na jó Csaba bír egy átlagnál több fellépési, szervezési tudással, de nincsen a háta mögött főiskolai, vagy egyetemi dokumentum, diploma, habár ezek a diplomák csak arra jók, hogy egy-egy bizonyos társadalmi állás betöltésénél ma már ez szükséglet, meg ha van is diploma nélküle nincsen adottsága a társadalmi, munkakör elvégzéséhez. A diploma az ma szükséglet, megkívánó funkcionális papír, amivel élhet egy állás betöltésénél, ez egy ugródeszka, e nélkül mindazok, akik kisebb szellemi szervezési, fellépési tényezők birtokában vannak, ez a fajta törtető némber előbb jut a célba... Nem is szólva a nyelvtudás, mindazok a befutott akár tudományos, akár társadalmi, akár politikai síkon elértek a magaslatra a maguk pályáján, legalább kettő-három idegen nyelvet beszélnek... nyelvtudás nélkül olyan az ember mint aki fuldoklik és nincsen a derekán mentőöv, ami megmentse a vízbefulladástól. Apponyi Albert na meg a mostani pápa nyolc-tíz idegen nyelvet beszélnek és beszéltek, de legalább a szomszédos országok nyelvét kell magas fokon tudni... pl. a német nyelvet. Hogy én most ezeket a sorokat írhatom... na meg aztán hogy egyáltalán élek... megjöhettem Szibériából, egyetlen egy idegen nyelvi tudásomnak köszönhető... az a kevés német nyelvtudásom volt a mentő öv, aminek a segítségével meg tudtam menteni rongyos, lenyúzott, leroncsolódott dísztrófeás életemet... ha akkor kb. 1946 a a barakkba bekiabáló cselovek, aki németül kiabált be... ott fetrengtem tetűk és poloskák özönében... Kiabálta, ki tud eljönni a kenyérgyárba, kenyeret felvételezni… brot, kleba… e szavak hallatára egy pillanatra visszajött az utolsó erőfeszítésem árán is az élni akarásnak utolsó lehelete… és kivánszorogtam a barakkból… majd kettő hónapi felvételezés után a ráncos bőröm ismét sima lett… járni tudtam… és íme életben maradtam a német nyelvi tudásom miatt. Hogy Attila miért nem fogta szorosabban Csaba gyeplőjét, és miért nem számoltatta el jobban az eltöltött ideje felett, én teljes egészében értem… mert ha visszagondolok, amikor az Attila tanulókorát élte ált. és középiskolában, nekem mint apának sohasem kellett Attilát sem elszámoltatni sem idejéről és most egy nagyon fontos, sem a kapott zsebpénzéről sem... rendelkezett egy olyan benső fegyelmezettséggel, ami mindig, mint az iránytű pontosan tudatta vele a siker útját... ez külön adottság volt nála... és talán erre alapozta fiának, vagy úgy is mondhatnám fiainak a jelenét, munkakörét... Gyerekeinek ez vállott be... náluk ez lesarkított formában jelentkezett... Vannak és voltak kivételek, akik „Fortuna szekerén sikereket értek el” pl. Főző Zsuzsinak már gyerekkorában a nyakában volt a háznak a kulcsa... sohasem számoltatták el idejéről... de a maga útján, a maga tengerén ügyesen vívta ki a sikereit, elvégezte az egyetemet, de a szülőknek soha sem kellett neki mankót adni, vagy itt van a Böndic Manci lánya: Ági levelező úton érettségizett, majd felsőbb iskolai szinten szintén levelező úton, nagy sikereket ért el... a szülőknek nem kellett mellette állni, tudta mit kell neki elérni, mennyi energiát kíván a siker elérése... bámulatosan tudott haladni a felfelé vezető társadalmi úton... Na Attila is a maga erejébe kapaszkodva nyitogatta szellemi vitorláját a maga pályáján haladt előre, igen megszerezte magának az üzemben a rangot, az elismerést... nekünk sohasem kellett besegíteni, hogy elnyerje helyzeti magaslatát... Ez is igen ritkaság... de majd erről később, hogy mégis mi volt az a negatívum, ami bizony nem a kedvező állapotot hozta meg számára... 1997 kb. nyár eleje... szomorú a tény, de tény marad és mi erre magyarázatot adni nem tudunk, mert a tényeket Attila előttünk sohasem tárgyalta, bezárkózott helyzetének magyarázata elől. Számomra az a szomorú, hogy bízva abban, hogy Csaba szellemi pályára lép, mégpedig a pedagógiának a valamelyik mezejében találja meg a jövőjét, akár irodalmi, akár történelmi vonalon, mily sokban tudtam volna segíteni, kész példákkal, könyvtári készletemmel, és mostani helyzetben nem látom szellemi, anyagi jövendő örökösömet, nagyon építettem Csaba útját... Nagy fájdalom egy apának, hogy nem lát utódot a magam által képviselt szellemi poszton... Csabában van egy valami, amivel az átlagon felül van a többi ifi fölött, főleg dumai készségben, szervezési, rendezvényi teendőkben... hogy aztán ebből majd mit fog magának később tőkésíteni… Arra büszke, hogy az eddigi társadalmi munkakörében mily nagy sikerei voltak... tárgyalt helybeli vezető tisztségekkel, polgármesterekkel... majd miniszteri küldöttekkel... mindezt úgy könyvelte el, amit tett a maga munkakörében, ifjúsági szervezés... azt nagy elismeréssel nyugtázták megfelelő tiszteket betöltő szervek tisztviselői. Jó-jó... ez mind szép és nem elhanyagolható állapot, de hová akar kijutni, mi a távlati célja és mit tud majd magának megélhetési tőkét varázsolni… Ismétlem Csabába sok minden szunnyad, pozitív és negatív irányú mozgalmi erő, és most mint ifjú, ahogyan József A. mondotta és írta húsz esztendő nagy tőke eladom... igen úgy a szellemi, valamint az anyagai tőke nagy hatalom... Valamiképpen mostanában /1997. jún./ Csaba a látogatásait velünk szemben nagyon lecsökkentette, ebbe belejátszik az a tény, hogy Márti szelleme és a családi élet is fagypont alá esett, na meg mindig szembeszálltam Csaba bukásainak az átejtésén... nem fogadtam el a hamis érveléseit... miért nem sikerült a felvételizés... a nyelvi vizsgák... nekem hazudni hiába akart, átláttam rajta és megcáfoltam az elferdített dumáját... sajnos az anyját be tudta folyásolni... az hitt neki... és ez nagy kárára ment Csaba életére... Szóval sok mindent elkövet és csinál a fiú, de pozitív irányú, szellemi tudásra nem tudott szert tenni, amihez csak duma kellett, az ment is neki... de egy történelmet fix adatokkal kell tudni... ugyancsak az irodalmat nem lehet hasalni... Igen sajnálom ezt a gyereket, na meg a szüleit, főleg az édesapját... aki anyagiaktól nem lépett vissza, sok ezer forintot költött rája... pazar névnapi étlapról rendelt vacsorákat fizetett ki Attila... de hiába... Idejének nagy részét elrabolták a nemi életének kielégítésére beszervezett női... sok időt elpazarolt e vágyainak beteljesülésére, ezek a kis nőstények pedig rabul ejtették... nem tudott tőlük szabadulni... Szükség volt nemi vágyainak a kielégítésére valami normális női kapcsolat, de csak annyi és annyit, amíg abból neki hátránya nem származhat... Ne legyen homokos, buzi, találja meg a nőben serkentő ideált... mint nagyon sok nagyjainknak voltak szerelmi nagyjai, akik kiemelték a férfit a hétköznapiságból... A nő tudja emelni a férfit... ha megvan hozzá a kellő intelligenciája... érzése de le is tudja rántani a mocsárba, a bűnbe... úgy vélem Csaba itt nem tudott kellő mértékkel bánni nemi vágyainak a kielégítésére... Elrabolták az idejét, sikertelenné tették az egyes felvételiekhez szükséges ismeretek elsajátítását... Nem török pálcát Csaba életvitele felett, az ő világuk, társadalmi életszínvonaluk, felfogásuk nagyban eltér a mi volt életvitelünktől, nekem minden siker, eredmény komoly erőfeszítésbe került, nem kaptam semmit sem olcsón, nem volt senki, aki fogta volna a kezemet, vagy fizette volna a távlati céljaimat, nekem mindenért meg kellett dolgozni, de minden percemet, erőmet a saját jövőmnek a megalapozására fordítottam. Ez a mai világszemlélet, amiben Csaba is él nem tudom egészében átfogni, főleg pártfogolni, támogatni, és tapsolni, mert ugyanakkor Csaba mellett most is van olyan ifi nemzedék, akik teljes egészében meg tudják alapozni a jövőjüket, szigorú egyéni fegyelemmel, szorgalommal, s főleg szellemi és fizikai erőbefektetésével. pl. amikor igazgató voltam, volt az iskolámban képesítés nélküli tanítók... Kiss Bernadett, Pozsonyi Jánosné, Szalai Bea... akik Söptén tanítottak és egyben levelező úton végezték a pedagógiai főiskolát... tanítás, munka, erőbefektetés... és tudták végezni a leterhelést, nagy sikerrel... Magam példájával nem is akarok emlékeztetni, amikor készültem irodalom és zene vonalán felkészülni a pécsi tanárképző főiskolára... amit nagy sikerrel el is értem, felvételi eredményes volt, pedig ekkor már nem voltam fiatal, tán az ötven év felett voltam... ehhez kellett erős akarat, idő és energia helyes és szigorú napirend... Itt sem sikerült ekkoriban nagyon sok jelentkezőnek a felvételi, ki-ki sírdogált sikertelen felvételihez... de az életnek egyéb területén szigorú életritmus ringatása közepette értem el célomat... Szóval Nem fogom megérni unokámnak a pályafutásának a távlatait, lehetséges, hogy lesznek sikerekben eredményes állomásai, mert hiszen nem mindig az iskola, a diploma, a papír adja meg az ember boldogulását, mert hiszen ha lapozgatjuk az elmúlt időszakoknak nagyjait a művészet bármely területén... nem mindig birtokoltak az egyetem diplomáját... de volt bennük egy ősi tehetségnek a szikrája... így voltak világhírű festők, zenészek, írók, költők... de legalább élt bennük egy zseniális tudás... Pl. egyszer Mozartot kereste meg egy zenei vonalon botorkáló zenész, aki tanácsot akart kérni Mozarttól, hogy hogyan is kell összhangosítani, hogy szépek legyenek az akkordok, szépen rezonáljon a partitúra... S amikor arra kérte ez a jámbor lélek, hogy mutassa meg az utat hogyan is kell összhangosítani, partitúrát írni... Mozart azt felelte neki: Édes barátom maga még ehhez nagyon fiatal, nem érti meg ezt... A jámbor lélek bárgyún ránézett majd így szolt: de jó uram ön is fiatal volt, amikor komponált, örök életű zenei irodalmát írta... Mozart így felelt neki: Az igaz hogy fiatal voltam, még majd gyerekkorban éltem, csak hogy én nem kérdeztem meg senkit sem, hogy hogyan kell komponálni... Vagy amikor Petőfi üdvözölte Arany Jánost Toldi megírásához... Hát Te ki vagy, más csak levelenként kapja a borostyánt, neked egyszerre egy egész koszorút kell adni... és így folytathatnám száz és száz példát, de lehet ez a politikai síkon is, hiszen Mussolini, vagy Hitler Dögol... tudtommal nem volt birtokukba egyetemi diploma... na jó ezek a kivételek, zsenik, bölcsek, a Császárkörtét nem kell injekciózni, hogy zamatos fűszeres ízt nyerjen, ez már magában ízesedik, minden külön beavatkozás nélkül... Így volnánk Csabával is?... tán van benne egy olyan szunnyadó ősi tettrekészség, ami most kezd csirázni, hajtani... és majd az idő folytán fogja nemes gyümölcsét a társadalomnak megérlelni... Nem tudom... lehetséges ez... hiszen amikor Petőfi meglátogatta édes szüleit egykor, az édesapa nem tudta értékelni fiának már akkoriban örök értékű költői termékeit, így szolt hozzá: na már tudsz bukfenceket vetni?... mert közben Petőfi színészi pályán is ténykedett, nem nagy sikerrel... Az öreg Petrovicsot már feledtette a világ, de fia él, Petőfi beírta a nevét a halhatatlanok közé. Szóval az élet tele van buktatóval, nem ragyog mindig tündökölve a szivárvány a maga ragyogó pompájával, ahogyan a szivárványt, mint egy nagy hidat elképzelve, mely felvezet a boldogság honába elérhetetlen, innen ered a monda, hogy az elégedetlen embernek megengedte az egek királya, hogy területet be tudsz magadnak keríteni a estig, a szivárvány eléréséig, akkora földet nyersz jutalmul... A boldogtalan ember elkezdett futni-futni hogy mettől nagyobb területet tudjon bekeríteni, itt egy erdő... ott egy tó... majd mezőség... csak futott-futott s biz már jókora földet járt körül... végtelenül örült már előre a nagy szerzeménynek... elképzelte rajta a maga boldogságát, vagyonos ember lesz belőle... jaj de sietni kell, mert jön az alkony... és ha nem éri el a szivárványt... nem tudja bekeríteni a bejárt földet... jaj, jaj, majd mindjobban erőltette a lovát… gyerünk, mert alkony lesz... mindjobban gyengült a lába, szíve, tüdeje nem bírta a megerőltetést... a vágyakkal telitett ember nagyon elfáradt, kimerülve esett össze egy erdő szélen.... megüvegesedett szemekkel figyelte hogy megy le a nap az erdő szélén, és hogyan tűnik el a szivárvány az égről… s vele együtt az ember szíve is utolsót dobbant, örökre becsukta a szemét. Így a kapzsi ember nem tudja teljesíteni a feltételt... elvesztett mindent… Valahogyan így vagyunk emberek, állandóan futunk, mettől többet akarunk az élet javaiból bekeríteni, magunkévá tenni... s közben ezen fáradozás közben elsorvad a család… nincsen családi fészek melegsége... elnémultak a családi beszélgetések... nincsen mosoly, nincsen ölelés, állandóan feszültségi helyzetben élik az életüket az emberek, pedig a szivárvány lassan eltűnik az égről... s ezzel mi élők is eltűnünk a földi életből… Mily szép nap szokott lenni ez a nap július 6. Csaba névnapja... Mennyi öröm, mosoly volt ezeken napon... s most pedig úgy hozta a sors, csak a naptárból tudjuk e szép névnapnak az emlékét... nem mehettünk el köszönteni az unokánkat, elszakadt a köldökzsinór... az útról felszedték a magot az ég madarai, útvesztőbe kerültünk... fájó helyzet... s egyben tragikus… hiszen már hallom, hogy kopácsolják koporsóm fedelét... amely örökre bezár és elszakít az élőktől... és mégsem köszönthetjük meg az unokánkat, mert a szíveket elbarikádozták tőlünk... csak azt nem tudom ez kinek jó? Dac, gőg, büszkeség... vagy valami más lelki tényező oxidálta be a régi szép névnapoknak a platináját?... Nem, tudom... mindenesetre itt az írógépem felett /1997. jún. 6./ senki sem tilthatja meg hogy legalább az írásomban ne említhetném meg a névnapi birtokost, kedves Csabi, szeretett unokánk, mi öreg szülők azért gondolatba... felkeresünk, rád mosolygunk, pár szóval, csekély ajándékkal meglepünk, kívánjuk, érd el a földi pályán célul kitűzött terveidet, találd meg önmagadat és önmagadban a szunnyadozó erőt, akarást… Ha nem is lángolsz felénk, nem fárasztod magad a hozzánk vezető úton... ifjúságod más utakon jár... de érezzük, hogy ennek dacara tőlünk is kaptál valami gént édesapád közvetítésével... csak azt nem tudjuk e szép ígéretes búzatáblába ki szórt bele konkolyt, vad mohart, ami által értékét veszíti e drága kenyérpótló. Ha nem is mehetünk hozzád, hiszen nem is tudjuk a tartózkodási helyedet, nagyanyád Erzsi nagyi telefonált abba az irodába, ahol állítólag ténykedsz... egy nő el is fogadta, hogy a telefonüzenetet átadja, aminek lényege az lett volna, ha visszaérsz a munkahelyre, akkor hívjál fel telefonon minket is... de ez ideig néma a telefon... s most kérdés miért nem kaptunk hívást Tőled?... ki tiltotta meg ezt a csekélységet is, vagy azt gondolja tán ezzel egy győztes tettet visz végben? Azért tartogattam egy szép és örök mondást, Milton: Elveszett Paradicsom művéből, ami így szól... Saját világa a szív, önmagában Eget Pokollá tehet: Poklot Éggé Hát igen a szív a szépnek, gyönyörnek, a jóságnak a gyűlöletnek, a megvetésnek mozgató rugója... mikor, melyik lelki húrt rezonáltatja meg... s legnagyobb vesztesség, ha a legnegatívabb érzelmét próbálja meggyökeresíteni... Hogy most a Te helyzetedben melyik érzés dominál... azt majd Te önmagadban eldöntöd. Nem vádolom édesanyádat... de biztosan van ebben a helyzetben valami szerepe, tán nem is kicsi... Amit most kell megemlítenem, ahogyan látjuk a stafétafutást, fut-fut az egyik sportos... majd egy bizonyos távolság után... mellé sodródik egy ott álló stafétabotra váró sporttárs... és annak igyekszik átadni a botot, aki aztán szintén nekiiramodik a távolság legyőzésére... és majd az utolsó is megkapva a stafétabotot rohan a célba... nyertes akar lenni ezen sportszámban. Az élet is egy ilyen sport, staféta futáshoz hasonló, őseink, apáink, ősmagyarjaink jöttek, futottak a Kárpátoktól koszorúzott gyönyörű tájra... megtelepedtek... majd ezer éven át őrködtek a szép haza megmaradásán, ha kellett fegyverrel, erővel, ésszel... s csak így tudtunk gyökeret verni e szép hazában... stafétában adtuk át nemzedékről-nemzedékre a megszerzett anyagi, szellemi értékeinket... Na valamiképpen én Csabában láttam megtestesülni a földi értékeimnek az örökösét... voltak is erre nézve komoly lépések... ha csak egyet veszek alapul maga könyvtáram összességében nagy szellemi tőkét képvisel, de ha szükséges volna úgy némi pénzbeli értékeket is adnának érte és sorolhatnám a többit, pl. itt van a saját könyveim, eltelt földi pályafutásomnak több évtizede annak és abban eltöltött éveimnek tartalmi, cselekedeti ténykedései, s most úgy látom egyet válhatok Csokonaival amikor írja a Reményhez c versében: „Jaj de friss rózsáim mind elhervadának... valahogyan ez a végakaratom is elhervadt... majd valaki más fogja mindezt élvezni. Mint a vízbe fuldokló kapkod minden kis szalmaszálhoz, hogy megmentse a életét, magam is keresek e korai májusi fagyra valami gyógyírt, ami elviselhetővé tudja tenni a mostani helyzetet, ez pedig nem más mint Kathryne Holcombe Farmer tette ha már semmisem segít, akkor kapom magam és összeszedem magam és elmondom a rövid fohászt amit oly sokszor elmondott és ebbe kapaszkodott bele, benne látta kiutat. Istenem, adj nekem türelmet, Hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni... Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok És bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni. Az életembe oly sokszor voltak ilyen szakadékok, amikor úgy nézett ki a helyzet, hogy a hasadék elnyel nincs az életben való maradásra egy szikrányi kis biztató jel... Torrdai hasadék, vagy tán görög Tajgetosz hegyhez hasonló helyzetbe kerültem, na és most hogyan tovább??? Valaki azt is mondhatná, tán joggal, vagy valami hozzá nem értéssel, minek ezt a múltat feszegetni, boncolgatni és főleg mit kell kapirgálni a jövőt... lehet hogy igaza is van, de úgy vagyok valahogyan mindez kikívánkozik belőlem mint magzat kilenc hónap múlva, vagy madárka testének melege által a tojás kis lakója kikopogja a tojás héját... és kitekint a nagyvilágba... majd csodálkozik, hogy hová is került a sötétségből... Így vagyok én is a gondolataimmal, nincsen senki akinek mindezt elmondhatnám, így elmondom mindenkinek... mindenesetre nekem valami benső megnyugvást, hullámzást szerez bensőmnek, és ha ez nekem nem munka, nem megerőltető és kín, hát íme akkor szaporodjanak a sorok, mint szántó embernél sor sorra, barázdáról-barázdára fogynak az ugar területe. Ismétlem, most teljesen 1997. júl. 8. tájékozatlan vagyok unokámnak napi, heti munkaterületén, hol, mit alkot, csinál, épít, tervez, szervez... bár olyan jó lenne ha megosztaná ténykedésének programját... de úgy érzem engem nem tud olyan könnyen lépre vinni, mint a jó anyukáját... aki a belgaságát is piros ponttal könyvelte el... nem-nem... és tán ezért nem szívesen jön hozzám Csaba... nem tud elködösíteni, hiába fest szivárványos eget, így inkább távol marad tőlünk... nem avat be a munkakörébe... mi az amit ott el kell neki érni,… mit kell produkálni?… és főleg mennyire alapozza meg a jövőjét, család, ház... stb. Mily másképpen alakult volna a helyzet, ha helytállt volna az egyetemi, főiskolai felvételeinek a pontszerzésében, nem duma, másba keresni a hibát, de nem lehet úgy ilyen nagy próbatételre felkészülni, hogy nappalom óráit valahol, valakikkel, elfecsérlem, majd este pedig jönnek a kis pillangók, mint az esti fényre a lepkék, körberöpködik a lámpafényét, s tán éjfél fele valamit tanulok... Nem, nem ez így nem megy, még Liszt Ferenc sem tehette meg, hogy ne játsszon naponta négy-nyolc órát... mert ahogyan ő fogalmazta meg a pályájának a sikerét így szólt körülbelül: Ha egy nap nem játszom, akkor megérzem én, ha pedig már két nap nem játszom megérzi a közönség... á dehogy érezte volna meg a közönség... a közönség sokkal analfabétább, hogyan tudná felmérni e kiesésből eredő zenei méltóságát... a közönség sokszor nagyon udvarias, vagy tán néha nagyon buta, vagy tán nagyzoló... még akkor is tapsol az elhangzott zenei mű felett, ahogyan Kocsis Zoltán a mai nagy zongora művész panaszkodott, hogy amikor ő mint zongoraművész mekkora téves fogasokkal tudta csak a partitúráját megszólaltatni, szégyen és pír burkolja be arcát, és erre fel a jámbor, a nagy szakértő közönség tombolva tapsolva jutalmazza a játékát, na és ekkor még jobban bepörgök magamban... mondja Kocsis Zoltán... de ezt nem mondhatom... a közönségnek maguk barmok, zenei analfabéták... Igen sokszor a közönség csodálatosan le tud bőgni a butasága felett, de ki az, aki merjen szólni... Így vagyunk a következő példával is... A rendőrségen volt egy nagyon kiváló és mindenben ügyeskedő rendőr, aki előtt nem volt hogy ezt nem tudja... mindent és mindenkor nagyszerűen megoldotta a rábízott feladatokat, és ennek a híre eljutott a legmagasabb rendőrségi parancsnoksághoz is, és a parancsnok már nagyon kíváncsi volt, hát ki is lehet ez a nagyszerű rendőr, aki ily nagy hírre tett már szert... Egy alkalommal felhivatta a legfelsőbb parancsnok ezt a jó hírben álló szakit, összegyülekezett nagyon sok magasabb rangú rendőr, na most aztán levizsgáztatjuk a mi hírneves rendőrünket. Nagy izgalommal telt be a terem, és egy pillanatban belép a bölcs szaki... Megáll a testület előtt, majd a legfőbb parancsnok bemutatja a nagy gárdának íme így néz ki a rendőrségnek tekintélyes tagja. S most figyeljenek, mondá a parancsnok... a parancsnok felteszi a kérdést, hát kedves xy... úgy halljuk, hogy mindenre nagyon jól tud válaszolni... mi most nagyon kíváncsiak vagyunk hogy tényleg igaz e a az a sok hír, amit róla terjesztenek... a jelenlévők is nagy izgalommal várták a kérdést, mit is fog kérdezni a parancsnok. Ide figyeljen kedves barátom, meg tudja e mondani hogy mennyi kit kétszer kettő meg öt??? A vizsgázó rendőr kihúzza magát, hetykén adja meg a választ = az tíz… A parancsnok csodálkozva mondja, na ugye nem csalódtunk ebben az emberben, mindenre okosan és pontosan tud válaszolni, az egybegyűltek pedig helyeslőleg bólogattak a jó válaszért... Ez a közönség sokszor... de az egyedek is sokszor nem tudjak felmérni a jó, helyes és a helytelen produktumot, de van aki be tudja magyarázni hogy igen is kétszer kettő meg öt = tíz... hát szegény hallgató sem bír ekkora szürkeállománnyal, agytekervényekkel, hogy eldöntse a helyest a helytelentől. Az olyan egyedek, akiknek a mondanivalójuk nem fedik mindig az igazat, és ezt tudomására is hozza a bedumáló egyednek, az ilyen átlátó egyedeket ezek a típusú emberszabású, két lábon járó földiek elkerülik... nem szeretik, ha leleplezik mondanivalójuknak az igazában. Ha majd egykor, amikor már évtizedek ganéja rakodott le egymás hátára s az én unokámnak az unokai fogják körbetáncolni a nagyapjukat én pedig már a feledésnek teljes hajával fogok takarózni, és ebben az időben kerülnek ezek a sorok Csaba unokámnak a kezébe és olvasgatni kezdi, eltűnődik az ő elmúlt évtizedei felett, olvassa az én nem egészen behízelgő jellem rajzomat róla, habár ismétlem nem tudok teljes lénymásolatot Csabiról írni, mert mostani időszakban, amikor az ifjúsági, azaz a gyermekkorból ifjú lett ,ifjúból érett fiatalember, a fiatal ember keresi a helyét az életben. Hol, hová, merre? Kivel? Mikor? És sorolhatnám ezen egytagú kérdéseket, mostanában meggyengült találkozásunk száma, szinte hónapok telnek el, s nem találkozunk... Okát nem tudom, tán csak sejtem... mivel engem az élet nem kényeztetett el, ismétlem mindenért, de mindenért még egy seprűért is nekem annak idején áldoznom kellett, de a nősülésem előtti időszakban beleértve a gyermekkort, a pubertás kort, majd pelyhedző fiatalembert, nem jutott számomra ennyi földi jó, kellem, báj, már-már szex, könnyedség, amiben polyádzódott az én unokám. Természetes, hogy neki ismeretlen és szokatlan talán hihetetlen az én erőfeszítésem az előremenetelem sorában... de mindig tudtam a célomat, a célt el is értem, az árva fiúból diplomás ember lett, állást kaptam ötvennégy pályázó közül... majd taníthattam, leventefőoktató lettem, három községnek, nagy tisztelet övezte az éltemet a közért kifejtett munkáim után... őrvezetőből főhadnagy, majd százados lettem... lovagolhattam Erdélybe bevonulhattam, motorkerékpárom lett 1940-ben... majd egy nagy tiszteletben élő családba kerültem be, ahonnan kaptam egy értékes feleséget... kántorizáltam... miniszteri kitüntetéseket kaptam... börtön és internálótábor életében tölthettem el majd kettő évet... orosz hadifogság /Szibéria majd három év állásnélküliség három évig... mindezeket leírtam a könyveimben... amely tele van életemnek, munkásságomnak állomásaival... gyönyörrel olvasgatom most őket... szóval már húsz évem után kész férfi lettem, aki felruházta magát... lakását bebútorozta... utazott majd minden évben pl. 1935-ben már Rómában jártam... saját pénzemből... nagyon sokat olvastam, németül tanultam... igazi jó barátokat szereztem, ezek már sajnos az örök hazában lengenek... nem maradt senki barátom... egy-két volt osztálytárs maradt még valahol... hát szóval, amikor én a bölcs és okos, jó kiállású unokámat teszem górcsövem alá, valahogyan nem, nem ezt szeretem látni, ahogy a dal mondja, anyám nem ilyen lovat akartam, de majd az élet, mindent megjavíthat... helyrehozhat a hiszen oly sok meglepetések születtek már e földön. | |
