 |
    |
 |
Előszó... vagy Utószó? Mindkettő helyénvaló, mert a tizennegyedik kötetnek ez volna a beharangozója, szószolója, és ezeket a sorokat bírom 1998. febr. 28-án, erőm teljes elkopásában, de még normális és beszámíthatóságában, tudatom teljes hitelességében, de úgy érzem elérkeztem a nagy útnak a végére, amikor teljesülés végállomásának birtokában vagyok, nem hiszem, hogy még tudnék egy kötetnyire valót összekódolni az agytekervények labirintusában. Boldog vagyok hogy ennyit is termeltek, gondolatok garmadát, tán most meg is pihenhetek, és várni-várni a vég a végzetnek utolsó leheletét, amikor is bekövetkezik a teljes ernyedés, a test elbomlik, bűzt, szennyet ereszt, megrémült arcfintorokkal búcsúznak el tőle, de a föld, vagy a hamvasztókemence teljes megnyugvással fogadja birtokába. Most hogy a végefelé járok ennek a földi küldetésemnek, úgy vélem milyen rövid volt, pár pillanat és az egészet össze tudom sűríteni egy-egy gondolatkörbe, hát csak ennyi volt az egész? Ami benne lezajlott azt igyekeztem írásban megörökíteni, de mennyi az ami még kimaradt, amiről nem szól a fáma... mert talán nem is érdekes, vagy talán hadd maradjon örökre titkok titkája... Boldog vagyok, hogy ennyit is megörökíthettem éltem sorsáról, múltjáról, öröméről, bánatáról, lelkesedéséről, kálváriájáról, mert hiszen hol magasztaltak, és volt időszak amikor majd akasztottak, dédelgettek, simogattak, csókoltak, majd harci mezők aknái, puskagolyói süvítettek mellettem, simogatás, életet kiontó lövedékek borzolgatták testem minden idegszálát, hazai kényelem, teljes kiszolgálás, majd a nyomor, s annak vérszopó bestiái sanyargattak, életet kívánták, béke hona, majd a háború véres suhogása. Szibéria adott embertelenséget, mennyi, de mennyi nyomor, kín, végkimerülés tapétázta át éltemet, s mindezt bírtam, élve megmaradtam, kilókat leadtam, idegeimet megtépázva álltam a vihart, nem volt könnyű, nem volt szépséges gyönyört keltő percek, órák, napok, hetek, évek… vasrács, kibli volt a társam, durva, portól, piszoktól leterhelt volt az éjjeli takaróm, bűz, éhség levegőnélküliség vett a birtokába. Egy ember, e rövid földi éltében mennyi de mennyi változatosság kelepcéjének lesz a sorsfordulatja, s legyen bár testi-lelki örömök bőségében, fénynek pompájában, minden mulandó e földön, semmi sem örök, maradandó, egy-egy korhadó fejfa, mohával befödött márványtábla jelzi hogy egykor élt, élt de már megsemmisült, elfelejti mindenki, tán egy kis madár száll majd a fejfájára és az trillázik egy dalt, majd tovarepül és marad a pusztaság, a temető sivársága, könnyek, fájdalmak örök katakombája. DUM SPIRO SPERO Ameddig élek, remélek De hányszor és hányszor ismétlődött meg bennem sorsom zuhatagában ez a latin mondás, de hányszor kellett bennem ismételten megerődíteni a már kidőlőben elhalni látszó földi kötődésemet, harcmezők fütyülő lövedékeinek sivító hangjai mellett, akna robbanások szerteszóró szilánkjai felett, szibériai embertelen testet és lelket ölő embertelenségei mellett, amikor a halál naponta vigyorította rám kéjelgő vigyorítását, amikor mellettem százan és százan jobblétre szenderültek, elhagyták a földi életüknek minden örömét gyötrelmét, kínjait, átkait és embertelenségeit, óh akkor kellett csak erősen visszhangozni e latin mondásnak, hát nekem is ez a sors lesz a végzetem, itt ülnek felettem örömhalotti tort a végzetem. Bizony volt már úgy, hogy testem egyik fele már teljes süllyedésbe merült, tán jobb is lenne ha felváltaná e földi poklok kínját egy megüvegesedett, rideg, kihűlt mosolytalan halál. Miért is akarok még e földgolyóbison járkálni, mi az, ami még tán tudja majd pótolni mindazokat a testi és lelki kínokat, amik a jelenben teljesen gúzsba kötnek… és ilyen helyzetekben ébredezett meg bennem ez a latin mondás... remélni kell, bízni kell, hogy a sötétséget felváltja a hajnali pirkadó meleget, fény árasztó égitest, magával hozza a földre mindenki számára a további életnek orvosságát, nem lesz sötétség, nem lesz sötétség, nem lesz botorkálás, tapogatás sötétben, újra élet az alvó ember, állat, növény, a madarak énekével köszöntik a virradást, a pacsirta magasba szállva dicséri a pirkadó hajnalt, tehát a halál felett, az éjji halál után újra él a természetnek minden válfaja, nem haltak meg, csak aludtak, szunnyadoztak, álmodtak, s ebből az alvásból szerzett frissesség termeli meg az új napnak a szükségleteit a földi élővilágnak minden lényének. Természetesen nem tudom, azaz nincsen meg a szellemi agysejtjeimnek a képessége, aminek a segítségével bölcsebben és jobban meg tudnám fogalmazni az elmúlt 88 évemnek napi, évi történelmi perceit, hogy mi is volt az, ami az életem és akörül lejátszódó homokóráján mi pergett le, mert oly sok volt az, ami teljes emberi örömet, gyönyört, boldogságot adott, igaz voltam életem során sokszor és sokszor nagyon boldog, öröm köde párnázott körbe, és éreztem hogy érdemes élni, érdemes volt megszületni ezekről már úgyis zengedeztem, írtam az elmúlt kötetekben, de jöttek az élet dermesztő, rideg, fagyos napjai, amik bizony nagy erőt kívántak velük való győzedelmeskedésre, de mindig volt annyi a testi és lelki laptáramban felhalmozott energia, hogy azok bevetésével győzedelmeskedni tudtam a zsarnokság felett, az életem eltiprói felett, habár kajánul mar készültek a halotti tornak diadalmára, de még élek, 1998. márc. 8. Előszó... vagy Utószó? Talán most vagyok a legnagyobb gondban és bajban, mit is írjak a végszóban, a teljes befejezésben... Eszembe jut Petőfi sorai: Egész úton hazafelé, azon gondolkodám miképpen szólítsam meg Édesanyám?... Igen ezek nehezen megfogalmazott pillanatok, mit is kellene ilyenkor kérdezni, mondani, felelni... Mert itt most nem a kezdetről van szó, éppen a megfordítottja a „befejezése” ahogyan szokták mondani a „finálé” és ha minden jó, akkor minden jó! tartja a közmondás. És most megjelenik előttem egy drága szív, lélek, egy gyönyörű asszony, anya és egyben édesanya, az én drága édesanyám, aki oly nagy szeretettel volt hol anya, hol pedig édesanya... Egy drámai perceknek voltam elszenvedője, ekkor írtak 1927-et, amikor a szeretett Gyuszi fiunk, a másodikas tanítóképzői tanulmányának befejeztével indul haza Vasvárra, de tudva hogy az a drága jó édesanya, aki oly nagy szeretettel készítette fel a pápai tanítóképzőbe, mosott, vasalt, fércölte be a mosásnál használt megadott ruhaszámokat a fehérnemükbe, ugyanis minden diák kapott egy mosatási számot. A képző központi mosodájába bekerült ruhadarabokat így tudták csoportosítani... nagyszerű találmány volt ez a módszer. Hát szólva, amikor sikeres vizsga után pöfögött velem vasvárra a vonat, tudtam már, hogy egy beteg édesanya képével fogok találkozni... hogyan fog lezajlani ez a végső találkozás...??? Mit is fogunk egymásnak mondani? S ekkor eszembe jut Petőfi hagyatéka: Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott Édesanyám?.. Mit fogok majd először is, kedvest, szépet neki.... Hát valamiképpen özönvízként futkározott bennem az érzelmek hullámzása... Borzalmas érzés, s főleg látvány, miképpen rabolja, fossza meg az élet egy anyai testnek minden porcikáját az élettől. Ekkor még; ott laktunk Vasváron a főszolgabírósággal szemben épített volt „Béla tér” /kiirtották ezt a gyönyörű parkot, és megölték a város szívét, kivágták az évszázados fákat, s jó anyám is ebbe a domboldalba, egy erős cementfalat felépítve, hogy a felső utca beomlását kivédje. Itt építkezett jó anyám, mondván közel lesz a templomhoz... Borzalmas látvány még ma is 1998. márc. 17. ha arra járok mindig lenézek a mélybe, látom a volt házunknak ijesztő meghúzódását, és meddig, meddig tudja a hatalmas forgalmat, ebből eredő zergéseket ez a védőbástya felfogni? Na szóval, megyek haza. Mint mások évfolyamot végzett prepa, zsebembe a bizonyítvány, amely bizonyítja, hogy sikeresen vettem a második évfolyamot. Amint belépek a házunknak előterébe...nyitva az a szobaajtó, amely szobában teltek édesanyám végnapjai, percei... Jaj Istenem, hogyan is találom édesanyámat, mennyire kínozta meg a gyógyíthatatlan /rák/ kegyetlensége... Belépek a szobába, egy sápadt, vértelen, sovány arc tekinte felém, de azért egy kis édesanyai mosolyt erőltet felém... ráborulok, s nézem... ereje már nem volt a felkeléshez... néz-néz, majd szólásra nyílik az ajka: „Édes fiam nem buktál meg?... Nem édesanyám... majd egy kis erőltetett mosollyal nyugtázta a feleletemet, ez volt az utolsó mondat amit még hangosan elrebegett, majd pár nap múlva örökre elnémult... 1927. Péter-Pál napján. Úgy emlékszem korábban már részletesen írtam erről a szomorú tényről. Most amikor a tizennegyedik kötetemet igyekszem befejezni, mindig tudtam hogy mit és hogyan írjak... és most mégis zavarba vagyok, mert itt a „finálé” hát mit is írjak végszónak? Megírtam gyermekkoromat, a 71-es őrház és annak külterületén lezajlott gyermekkori jó és rossz csintalanságaimat, a testvéreim, rokonaim körül lejátszó élményeket... és most úgy teszem fel e kérdést. MI AZ AMIT MOST MÁSKEPPEN CSINÁLNÉK? HA ÚJRA KEZDHETNÉM AZ ÉLETET??? Erre nem is tudom mit feleljek, hogy tettem sok-sok baklövést, azaz nem is tudok róla, de most nem az én bőrömből beszélek, igyekszem az ellenségem szemszögéből emlékezni vissza-vissza az elmúlt nyolcvannyolc évnek összes velejárójával, nem tudom, hogy mi az amit másképpen csinálnék... hogy voltak ellenségeim?... igen, voltak... irigyeim... igen voltak... s ha most azt veszem miért voltak??? Akkor sem biztos hogy másképpen csinálnám mindazt amiért igyekeztek bebetonozni, elsüllyeszteni. Összességében óriási és gazdag életről tudok beszámolni és tudtam mesélni, …úgy érzem ebben a pár évtizedben többet éltem mint más és sokak ennyi idő távlatában. Most nem akarom felsorakoztatni azokat szép, gyönyörörömet, boldogságot, könnyet, vért kívánó jelenségeket, amik engem élve tartottak gazdagabbá tették életem lelkivilágát, még akkor is amikor könnyeim, testi és fizikai fájdalmak igyekeztek elsorvasztani. Mennyire és mennyiben volnék szegényebb, ha nem éltem volna át a földi gyönyörök, gyötrelmek, kínzó, fogcsikorgató napjait, éveit, mert hiszen volt mindenben részem, tán még csak az akasztófa árnyékát nem ízleltem meg, habár volt idő amikor azt is emlegették végállomásként /Kokoli népülnök pl./ Legyen ez az utószó valamiféle végrendeletem is... Marad utánam emberiszámitoknak megfelelően két fiam, és marad vissza öt unokám. Semmi kötelezettséget nem hagyok rájuk, semminemű végtisztesség megadása után nem tartok fenn emlékezéseket, sorsom ugyanaz mint millióknak felejtés. „Isa pur és homu vogmuk”... miért is tartanának számon ha már kihűlt tetemem többé nem mosolyog, szemem nem ragyog, megráncosult test és elbutult agy marad a végére, elnyűtt legszebb ruhadaraboknak is a szemétdomb, a tüzes kazán a végállomása. (…) Hát igen, meglátni, megjövendelni oly nehéz a jövőt... de azt tudom, hogy szart bárhogyan feldíszítik, kicicomázzák, akkor is szar marad és büdös marad. Alkonyodik már a nap, minden hosszabb árnyat kap... éltem árnya is megnyúlt hiszen nyolcvannyolc év van mögöttem, nem fogom megérni unokáimnak boldog vagy boldogtalan sorsukat, én majd elszenderülök, tüzes tepsiben porrá válok, ami megmarad utánam, ha megmarad irományaim fognak beszélni helyettem, majd az utókor fog felettem ítélkezni, hogy miben is tévedtem, vagy igaz voltam.. Most látszólag úgy tűnik, hogy unokáim esküvői mámorban élik napjukat, s majd az elkövetkező évtizedek fogják kellőképpen érdemben választ adni ezen kérdéseimre, de akkor én már „isa pur és hamu vogvuk! Egyszóval, nagyon megritkultak a sorok körülöttem. Ha ránézek az 1930-ban készült tanítóképzős tablómra, közepe teljesen kihalt, az osztálytársak közül pedig... szintén csak egy-kettő éldegélget valahol… Jöttünk valahonnan, és elmegyünk valahová... Nincs ezen mit siránkozni való amióta ember él a földön, ez a sors, ez a végzet volt az örökség, még senki sem tudta megváltani örökre ezen a földre az örökös jelenlétet. | |
