Sógorommal – Főző Józseffel való bevásárlás

Elsimogattam valahányat, nem fekvésre, bevetésre készen raktam a nyoszolyámat, most erőltettem az agyamat, hogy milyen is volt az ágyterítőm, hogy volt az biztos, de mégis elhomályosodott előttem a jelene. Későbbire emlékszem, valószínű ezt is hitelbe vettem a zsidónál.
Na, ez készen van. Mi van tovább? Nem sok minden, nem kellett sokat keresgélni, jött a fehérnemű kirakás. Na ez aztán ugyancsak kapott egy igazi szekrényt, ami tudj Isten hány életet ért meg már, de hogy öreg volt, azt mutatta az ajtaja, mert bizony nem csukódott az pormentesen, nagy rést hagyott maga után is, akárhogyan igyekeztem azt becsukni. Fő hogy van. Az egyik lábát valahol elvesztették, mert teljesen elütő fadarabbal egyensúlyozták ki az állását, de azért megállt a maga helyén. Voltak benne polcok, akasztós részek is, így hamarosan megtelt a legényszekrényem, mert volt azért mit bele raknom, hiszen mindenütt kaptam hitelt, akkoriban egy tanítói fizetés nagytőke volt és egyben nagy jótállás a részletek fizetésére. Így bárhová kopogtam, mindenütt rakták elém a szebbnél szebb ingeket.
Emlékszem sógorom, a Főző Józsi bácsival mentünk a jelenben a Nagy Áruháznak vannak ott a kirakatai, ahol a villamos megy, a régi Martineum papírkereskedéssel majd szemben volt egy fehérneműs Schwarz zsidó, igen kellemes ember volt, szíves, intelligens.
Amikor bemutatott Józsi bácsi és mondotta most kezdem a pályám, kellene több holmi, ing, zokni, nyakkendő, hálóing.
Abban a pillanatban rakta elém az igen udvarias boltos a szebbnél szebb olasz puplin ingeket, darabonként kb. 6-8 pengős árban és így tovább. Minden nagyon gyönyörű volt és abban az időben volt egy meseszám, hat darab, ebből nem igen lehetett engedni, mert a hét törpe, annak hétnek kell lenni, a három testvérnek háromnak

Kellett lenni, ingből, alsónadrágból, fuszekliből, hálóingből stb. csak hatnak szabad lenni legalább. Ettől eltérni felfelé lehet, de kevesebb nem szabad hogy legyen. Bizony tele lett a pult ízlésesebbnél szebb holmikkal, ragyogott az én képem a sok szép, soha nem viselt ingektől, nyakkendőktől, de ugye ez így ildomos mit szólnak a falun az emberek, ha tanítójuk nem mutat előbbre még az ingek fazonjában, anyagában sem.
Na, nekem is lett olyan szép ingem, mint a vasvári Eckstein zsidónak, akinél szolgáltam nyaranta, nagyon szép hálóingeket kaptam akkoriban, díszes zsinórral, majd bokáig érő hosszúságban, bizony majd hogy nem lehetett benne misét mondani, oly szép volt és ünnepélyes.
Még mindez nem volt elég, láttam a bátyán, hogy örül a szíve neki is, a sok szebbnél-szebb staférungon, akkoriban divatosak voltak a keménygallérok, amik külön álltak az ingtől, inggombokkal lehetett az inghez illeszteni, nagyon fess magatartást adott a viselőjének.
Szerettem a csokornyakkendőt is, sokszor támadtak is érte, mint reakciós jelvényt láttak benne (Söptekubikus Áll. Gazd. Ig. Gergely István, de az idő vihara elsodorta a Körmendre, letette az alsó polcra./
Még mindig nem volt elég a holmiból, kalap is kellett, igen ám, akkoriban, ha már valaki, valaki lett, csak keménykalapot, kobakot viselhetett, magam is próbálgattam a baktergyerek fejre, bizony megváltoztatta a teheneket őrző proli fotográfiámat. De még nem volt teljes a készletem, nem lehet kesztyű nélkül közlekedni, sétálni, gyönyörű szarvasbőr kesztyűk kerültek elő, amik nagyon elegánssá tették a földi halandót. Na de egy úriember, egy tanító nem képzelhető el falun sétabot nélkül, bizony már a markomba is illesztették a gyönyörű, tekintélyt diktáló bambusz kampós botot.

Szép bot volt, tán az alispánnak sem volt akkoriban különb, mint az enyém, sokáig megvolt /felszabadult sok mindennel egyetemben/.
Bizony akkoriban kampósbot nélkül kimenni az utcára, legalább annyi volt, mintha valaki gatyában akart volna sétálgatni.
Ez szerves része volt az enyémnek, persze különféle sétabotok voltak, különböző ízlésre. Tudom, vettem egy nagyon szép gyökér kampósbotot, turistajellegű volt, arra raktam utazásom alkalmával szerzett városi botjelvényeket, sok volt rajta: Budapest, Róma, Bécs, München, Innsbruck, stb.… nagy tekintélyt adott úti élményeimnek jelvényei.
Na, amikorra már mindent kiválasztottunk, most jött a nehezebbik része a dolognak, mibe is kerül ez minden? Hiszen nem kevés pénzbe jön ez a sok legényfehérnemű vásárlás.
Csakhamar végösszeget kaptunk kézbe és nézegetjük a bátyával, de hiszen én még csak szeptember hó végén kapom meg az első fizetést, nekem egy garasom sincsen, hát mi is lesz ezekkel a vásárfiákkal? A Schwarz úr tudta ezt már előre, és amikor a bátya mondta neki, hogy most nem tudunk fizetni, majd részletekben fogja az öcskös fizetni, hát ez természetes és semmi akadálya ennek, szól az eladó, hogyan és mennyit tudok havonta törleszteni?…már nem emlékszem mennyiben egyeztünk meg, de számolva a máshonnani adóságaimra, valami összeget mondtunk, havi 10-15 pengő, nagyon jó! Nem is kell több, feleli az eladó, tessék csak jönni bármikor, mindig rendelkezésére állok a tanító úrnak. /Úrbak, ekkor kezdtem magamba szívni e szép szónak az igazi fajsúlyát, hát ekkora tőke vagyok én? Mekkora az én hitelem?/
Szép nagy csomag kerekedett ki az egészből, hogy szállítottam Rábakovácsiba, arra már nem is emlékszem.
Csak bámult az ódon szekrényem, amikor ezt a sok úri holmit a gyomrába

Betápláltam, szinte röstellte is magát, hiszen küllemileg nem méltó ilyen szép, válogatott fehérneműk megőrzésére, az egyszerűségnél fogva egyszerűbb fehérneműket várt tőlem. De ha már itt vannak, ám némán, de egy kis szégyenpírhulláma közepette fogadta be magába.
A polcok gazdagsága némi kis örömet kölcsönzött nekem, éreztem magamat annyira egyedül, hiszen ez mind az enyém, engem fognak szolgálni. Katonás rendben sorakoztak az ingek, és a többi szebbnél-szebb fehérneműk. Magam sem mertem volna arra gondolni, hogy ilyen szép ruhakészlettel kezdhetem meg az életem munkáját. Sírt a düledező szekrényke, amikor be akartam csukni az ajtaját, nem is csodálom, hiszen majd kiesett a sarkából, hiszen csak egy szeg szolgált forgórészről, tudj Isten mióta.
Még mindig nem volt elég a ruházatból, alsóm már van, de miben fogok járni, főleg ünnepnapi alkalmakkor.
Bátyja vezetett egy kész ruhás üzletbe, Polgár nevű zsidóhoz, a jelenben cipő üzlet van benne, a főtéren, a nagy gyógyszertárral szembeni részben.
Akkoriban nem is úriember, aki nem csíkos nadrágban jár, hozzá fekete zakó, mellény. Addig próbálgattunk, míg mire rátaláltunk a legszebbre, fess voltam benne, hiszen húsz éves voltam, ifjúi tavaszomnak a kikeletének legszebb idejében. Ezt is csak részletre kellett megvenni, hiszen fizetés még csak ezután lesz. Itt is jó tőke voltam az eladó szemében, és főleg jó kezesként szolgált az édes Józsi bátyja, akit akkor szintén hivatali állásánál fogva nagy tiszteletben tartottak a városban.
Teljes volt a kistaférungozás, kiruházás.
Akkori fizetésem havi 144 pengő volt, a legszebb cipő 6-10 pengő, a legszebb ing 6-8 pengő, úgy emlékszem a szép öltönyt



Szobám bútorzata


kb. 70-80 pengőért vettük hitelbe. Így bizony jó volt a fizetésem, hiszen egy havi fizetésből a teljes felruházást ki lehetett egyenlíteni. Egy liter bor kb. 15-25-30 fillér volt. Igen jó ebéd a Schmal bácsinál 80 fillér volt. Ekkortájban nem voltam borivó, egy deci tokaji bort szoktam meginni, ha bejöttem Szhelyre ebédelni.
Elhelyezgettem a kis babaruháimat, örömmel mosolygott az ódon kis szekrényke, hiszen nem mostanában, de talán sohasem volt benne ennyi szép és értékes ruhadarab. Szép katonás rendben sorakoztak a monogramos zsebkendők, akkoriban bizony ez is dukált a zsebkendőknek; mert monogram nélkül nem volt zsebkendő a zsebkendő. Így a szekrény a legnagyobb rendben már teljes volt. Amint mondtam, valóságos, kis múzeum volt a kis szobámnak a bútorzata, mert ha az ágyat veszem ódon barokknak, akkor a szekrény megfelelt a nyomornak küllemileg, de még volt ám más furcsaság is. Munkahelyül szolgát egy asztal, de a stílusát nem tudom leírni, mert szegénykét mikor fabrikálhatták, és mivel festették be, csak analízis után lehetett volna megállapítani, de azért asztalvolt és szolgált nekem sok-sok iromány alapjául. Fiókja is volt amit később lakattal láttam el, hogy miért, majd tán még visszatérek. Ülő vendéget is fogadhattam, hiszen kettő darab székkel is bebútoroztak, na ugyan még ikertestvéreknek sem mondhatók, mert az egyiknek az alakja négyszögletes volt, a másik teljesen ellentétes, kerek lappal szolgált pihenésül. Nagyon megkopott már rajta a zománc, de mégis úgy rémlik, hogy a négyszögletes szék valaha pirosas szint kaphatott de nagyon szeplős lett már szegényke a sok használattó1, így bizony a lába sem volt valami nagyon stabil, mint általában az öregek legtöbbször a lábuk gyengeségére szoktak panaszkodni, így az én székem ismerős nyikorgással fejezte ki gyengeségét.

De azért senki sem foghatta volna rá, hogy nem bútordarab és főleg, hogy nem szék. A társa szerényebb kivitelű volt formájára, küllemére, de még a színére is. Hajtott volt a támlája, valamikor tán jobbkörökben szolgálhatott, de amióta megviseltebb lett nem szolgálhatott nagyobb úri helyeken, így kerülhetett a kis tanító lakásába. Nagy a gyanúm, hogy minden bútordarabnak más volt az eredeti gazdája, mivel olyan összerekvirált, kunyerált, teljesen ellentétben állóbútorzatok voltak, ki-ki tán örült, hogy túladhatott rajtuk és így lettek a kis szobámnak bútorzatai.
Engem ez nem zavart kezdetben, mert mindegyikről meglehetett állapítani minden nagyobb észbeli megerőltetés nélkül a nevüket és a rendeltetésüket. Istenem, hogy nem voltak egy bútorgyárnak, bocsánat ekkor még ez sem volt, hanem egy asztalosnak a keze munkája, nem egy műhelyből lettek ideszállítva, hanem kit a kamarából, kit a fészerből, mert már csak odavaló volt, kit könyörületbő1 adattak tovább. De hiszen egy gyülekezetben sem egyszínűek, neműek, formájúak az emberek, mégis milyen harmónia, békésség uralkodik a gyülekezetben. Úgy ahogyan nem nézhette le egyik bútordarabom se, a másikat, hiszen egyiknek sem volt szebb a formája, színe. Valamiképpen koldusi nyomort árultak el kifelé, és ebben a kis hajlékban egyszagúak is lettek, a szegénynek szegénység volt a jussa, de mégis nagy barátságban éltem ebben a közösségben. Szolgáltak hűséggel nem volt osztály-különbség köztűnk. Teljes harmóniában, barátságban éltem napjaimat öreg, kikopott bútoraim közt. Igazi muzeális darabok voltak, mert ha megpróbálnék tőlük megszabadulni, bizony csak a tűz fogadná be őket, jó száraz fenyőgyanta szag mellett, válna porrá.

A koldusnak a száraz kenyér is megváltás a haláltól, az éhenhalástól, hogy merne mást kérni, amikor ez a kiszikkadt kenyér is további köldökzsinórt jelent az élet és halál közt. Magam sem gondolhattam szebbre, ízlésesebbre, hiszen aki supiban nőtt fel, (ágy alá tolható fekhely) nem kereshettem mást, ötvenhárom pályázó közül, de sokan örültek volna ennek az elbirtoklására, ha nekem nem tetszett volna, jöttek volna helyembe százak, nagy volt a munkanélküliség ebben az időben. Nem is voltak nekem egy pillanatra sem ebbeli belső vulkanikus kitöréseim, de még csak a gondolat berkeiben sem szunnyadoztak az elégedetlenségnek szikrái, minden így volt szép, van állás, otthon, munkahely, kezdődhet az élet, a munka.
(Majd később visszatérek arra, hogy mekkora vesztességet okozott nekem az "ispita, szegényházi" felszerelés az áldott puritán Isten szolgájának alázatos földi képviselője, aki csak száznegyven kath hold föld terjedelmében volt hivatott a papi munkát teljesíteni, szolgálni a földi purgatóriumot. De erről majd a későbbiek folyamán kanyarodom vissza, mert ez maga egy tanulmány.)
Könnyeim patakjainak csöppjei is lassan elapadtak, sokáig tipegtem-tapogattam a kis szobámba, ami nagyon kellemes fekvésű vala, délre nézett, nagy ablakkal. Előttem a Balozsameggyesre, Rumba vezető országútra, majd a plébánia gazdag Kánaán földje terpeszkedett el hosszan. Hogy mit ettem, azt nem tudom, valószínű vásároltam magamnak valami harapnivalót még Vasváron, ami enyhítette az éhségemet. Amikor mindent rendben találtam, még volt egy-két apróságom, képem (képzős emlékeim), ma is megvannak(Szt. Imre, Madonna), igen...