Az éhség lett az úr

Szverdlovszk, 1945. augusztus 26.
Édes Angyalkám, Szeretett kis fiam!!!
Ólomsúllyal nehezedő lélekkel, de leginkább testtel veszem kezembe a ceruzámat, hogy az elmúlt hétről egy beszámolót írjak.
Most volt vége a szórakozató brigádnak a mókázása, szórakoztatása, akik hivatva vannak arra, hogy egy kicsit felejtessék a fogságnak kínjait, ha tovább nem is legalább egy félórára, kapcsolják ki a hazavágyás keserves vágyódását. Egyébként, mint a köd, mindjobban rám nehezedik a fogságnak embertelen sorsa. Ez pedig, ami végleg kikészít: a hazamenni és az éhség. Talán a sorrendben első az éhség /jóllakás/.
Ismét kevés a koszt, állandó éhségben ringatja a tábor lakóit. Magam is olyan éhes vagyok, hogy teljesen elbágyaszt, minden gondolatom és evésen jár, csak az a baj, nincs mit enni. A mai ebéd után az éhségem egy cseppet sem szünetelt. Egy teljesen üres leves, meleg víz, öt evőkanál édes buris, oly kevés ez, csak arra való, hogy az élet ki ne szökjön belőlem, de dolgozik is még rajta. De kedvet és lelkesedét csak a jóllakott ember tud elővarázsolni. Szinte már röstellem, hogy oly sokszor panaszkodom, hogy az éhség, szenvedést okoz, de nem tudom semmivel sem elhárítani magamtól. Hiába fekszem le, hiába olvasok. /Ezért nem tudtam megtanulni oroszul, mert az állandó éhség és még nagyobb holnapi bizonytalanság teljesen elvette az akarati erőmet, pedig most utólag nagyon bánom, hiszen a nyelvtudással igen jól megélhettem volna ott is, meg idehaza is./ Már késő bánat. /Állandóan az éhség és az éhség gyötör./ Állandóan rémképekben látom a rég terített asztalát és most hová estem én ettől??? Megennék én mindent, csak lenne. /Disznók moslékja??? Fenséges ünnepi eledel volna számomra./ Az éhség fosztotta meg a tábor volt urait is, elvesztették a múlt úri mázt, maradt az állat, de nagyon nagy állat. Morzsákon veszekednek, ha véletlenül a másiknak látszólag több jutott volna. Minden idegesség, embertelen barátság, gyűlölet, mind az éhség szüleménye itt táborban. Ez maga a pokol.
Hazameneteli hírek továbbra is tartják magukat. Hiszem, hogy karácsonyra mindenki otthon lesz.

Majd minden napnak megvan a maga szomorúsága. Már 16 sírt ástak meg. Diftéria, végelgyengülés, orbánc, hasmenés okozza a végkimúlást. /Szomorú élő temetőbe járni. Hogy mikor kerül rám is sor?????/
Hála Isten a magam részéről nem érzek semmi fájdalmat. Ugyan néha a torkom fájdogál, talán rosszabb nem lesz. Várjuk a szeptember havát, mert ezt a hónapot jelölték meg a hazamenetelre. /Már tudom, hogy az egész maszlag, csak propaganda, ámítás, erőkizsarolás, becsapás./
Álmomban az éjjel otthon jártam, és boldogan meséltem a fogságom történetét.


/ui. Ezeket a sorokat 1977. április 8-án nagypénteken másolom a palotaőrségi szolgálatom ideje alatt. Egy kicsit ez is furcsa, hogy most itt kell lenni, nem ünnepelhetek, nem élvezhetem a magam szabadságát. De részben belenyugszom, talán így jobb is, mint egy tespedés./