 |
    |
 |
Követelődzik a gyomor, állandóan éhes vagyok. Szverdlovszk, 1945. július 29. /hadifogság/ Édes Angyalkám, Drága kis Fiam!!! Vasárnap délután van. A hatalmas Ural hegység mélységes csendjét, egy-egy fejszecsapás zavarja, aprófát hasogatok a konyha számára. A közelben levő étkezdésből szűrődnek hangok felém, amely az egyszerű híg borsólevesnek elszürcsölése közben szállnak el az elégedetlen gyomor jogos panaszára. Csend van. Erdőrengetegben vagyunk eltemetve. Talán még maga az orosz sem ismeri ezt a hatalmas birodalmat. Magam is elcsodálkozom rajta, hogy tizenöt napi vagonutazás mellett csak egyharmadába jutottunk el ennek a birodalomnak. Hatalmas fenyves és nyíres koszorúzza a hadifogolytáborunkat. /Ha nem hadifoglyok lennénk itt, csak turisták, tán még gyönyörködni is tudnánk ezen a fenséges tájon, de így csak a fogság keserű izét észleljük./ Maga a tábor is bálba készülő kislány módjára díszbe öltözött. Egy heti munka izzadása közben teljesen átformáltuk a tábor arculatát. Nem is volna baj, hogyha verejtékeztünk, csak a kazánból kialszik a tűz, nem kap a gyomor fűtőanyagot. Fájdalmat érzek az éhségtől. Soha ennyire és ennyit nem éheztem ebben az életben. Sokszor, mint a kiéhezett oroszlán, ugrásra készen állok, hogy a másik fogoly kezéből kiragadjam a saját ételét. Egyedül a nagy elhagyatottságomban ez a legfájóbb, hogy a szervezetem is nagyon legyengült. E héten hat sírt ástunk meg, hat fejfát ültettünk a mindeneket elemésztő, és örökre magába záró Ural földjébe. /Hiába várnak már titeket, soha senki nem keresi fel sírotokat, belepi a vadság sírotokat és örök titok lesz, hogy kik alusszák itt álmaikat./ Őket már hiába várják szeretteik, soha senki sem fogja mondani nekik, apukám, szeretett testvér, vagy édes párom, ők itt alusszák örök álmukat. Itt, ahol tán az ősök is itt porladoznak velük együtt. Adjon az Isten nekik örök nyugodalmat, legyen az álmuk édes és csendes, s találja meg lelkük az igaz vigasztalót, legyenek boldogabbak a másvilágon, mint ami itt kijárt nekik ezen a siralomvölgyben. Ti özvegyek, árvák, édesanyák, akik napról-napra várjátok őket haza, érezzétek meg elköltözésüket az örök hazába, s ne szűnjetek meg imádkozni értük, kiknek oly szomorú és elhagyatott kimúlás jutott osztályrészül. Nincs menekvés a halál elől /Tán élhettek volna tovább is, ha normális betegellátás lett volna, de hiszen egy meleg teát sem kaphattak, vagy egy meleg levest./ Mi itt a táborban naponta mondunk értük imát. Emlékük itt él lelkünkben és nem felejtjük el őket soha. Te idegen föld fogadd karjaidba, de ölelésed ne legyen rideg és könyörtelen, add meg nekik legalább a földben, poraikban, amire mindnyájan vágyódunk, légy hozzájuk szerető, jóságos, megbocsátó embertárs. Mert ők nem voltak hibásak, mint ahogyan mi sem vagyunk hibásak, ha egy elhibázott kornak lettünk a csatavesztői. Bocsásd meg nekik a bűneiket, ha mégis vétkeztek volna és adjál nekik csendes nyugodalmas pihenést. Egy hét hamar elröppent, teljes munkában telt el. Ma délelőtt fát vágtam, tuskót hasogattam. Izmaim még rugalmasak. Kaptam is dupla ebédet, így kétszer ittam forró levest. Szenvedek az éhségtől. Nem merek rágondolni az elmúlt ünnepek hazai ebédjére, amit a Te drága kis kezed hozott össze oly jól, hogy hasonlóan tán senki sem tudja ezt csinálni. Most pedig állandóan víz-víz az étel. Ami tán táplál az a kevés olajos hal, amit adnak néha és napi 50-160 dkg. kenyér. Cukrot és dohányt is ígértek, hogy adnak. Ígérettől már kövérek is lehetnénk, annyit és annyiszor ígértek. Rád gondolok, hogy megkaptam az Isten büntetését, hogy amikor a jobbnál jobb ételekből is néha válogattam, sokszor igényeskedtem. Büntess is meg Istenem, de engedd meg, hogy még egyszer had ehessek a drága kis feleségem főztjéből. A tábori élet, ahol a jelenben 1046 vagyunk, az éhség és a dohány hiánya miatt, mint a felkorbácsolt méhkas nyugtalan. Én a dohányt nem nélkülözöm, mert ha nincs-nincs, nem érdekel. Soha annyit az ételekről nem beszéltek, mint itt a fogságban a hadifoglyok. Hogyan volt valamikor és mit enne most meg, ha szabad lehetne. Ma én sem kívántam mást, mint jó korpás krumplit, ami kitömné a hasamat. Vagy kapnék egy kenyeret, amit megehetnék egy evésre, /Milyen elérhetetlen álmok ezek???/ pedig itthon semmitmondó kicsinyes kívánság, de itt a fogságban mérhetetlen nagy vágy, ami soha sem teljesülhet. Amikor az ember már csak állat tud lenni /Nem kívánok vasárnapi ételt, csak korpát és krumplit és egy kis sót. Boldogságom teljes volna. De minden szenvedést Isten akaratában megnyugodva elviselem, csak még egyszer láthassalak benneteket. Oly sokszor gondolok kifosztott otthonunkra, a Te kisírt szemedre, de ha egyszer hazamehetek, mosolyt és napsugarat fogok rátok varázsolni és mindent újra fogunk kezdeni, ami még boldogabb lesz mint eddig. Az élet ily kegyetlen még nem volt hozzám, oly sok szenvedést éltem át ezekben a hónapokban, hogy elég lesz belőle egy életre. De érzem, hogy edzettebb vagyok, jobban tudok ellenállni. Hiszem, ha az idén nem is, de jövőre magamhoz ölelhetlek kis fiam. /A valóság pedig nem így lett./ /Még egy nem lesz??? És tedeumot zengünk az Úrnak, hogy még egyszer egymásra találtunk./ A jó Istent én arra kérem, hiszem, hogy Ti sem szűntök meg értem könyörögni. A sok szenvedés mellett talán szebb a ti vasárnaptok. Régi jó ismerősök, szülők vesznek körül bennetek, s talán még néha nevettek is jó nagyokat. /Miért is búsulnátok???/ Én nevetni nem tudok, érzem, hogy a mosoly megfagyott az arcomon és a redők rideg, torz, kinézést adnak, és adtak mosolygós arcomnak. Talán, ha Ti nem volnátok, könnyebben viselném el sorsomat. A tisztek teljesen levetették magukról az aranyos küllemüket. A tényleges tisztek minden lógós állást igyekeznek betölteni és a szokott nagyképűsködés, üres lélek, agyhúgyköves gondolkozásukkal igyekeznek felszínen maradni. Sajnos nem változtak meg, úgy látszik a volt beteg és egészségtelen szellem, még itt is lúdvérszerűen megüli a lelküket. De nagy csalódás éri őket majd egykor otthon!!! Búcsúzom édesem tőletek. Majd még írok máskor is. A jó Isten legyen veletek és velem, ne feledjetek el, mint ahogyan 4000 km. távlatából mindig csak Veletek és köztetek élek, csak a testem van itt, lelkem ott él köztetek, otthon. Mit kellett dolgozni? Szverdlovszk, 1945. augusztus 5. Édes Angyalkám, Drága kis Fiam, Endre!!! Ismét egy hét telt el, ami nagyon változatos és eseménydús volt. Megkezdtük a fogságnak az igazi életét. Beállítottak bennünket, mint tiszteket munkába. Egy vasútnak kell az alapzatát előkészíteni. A terep, ami a mi szakaszunknak jutott, mocsaras, ingoványos terület volt. Fairtás, tuskószedés, ároktöltés, rönkhordás a napi munka. Nagy kedvvel álltunk a munkának, mert az oroszok részéről kifejezésre jutott, hogy a munkánktól függ az itteni további sorsunk. javulása, vagy rosszabbodása. Nem volt csüggeteg egy sem. Nagy munkásjókedvvel végeztük a nehéz fizikai munkát, hogy kiérdemeljük a beígért kedvezményeket. /dupla ebéd, kenyér stb./ Amire este lett, minden tagunk remegett a fáradtságtól, de a jó levegő, az egészséges klíma enyhítette a fáradalmakat. Javult is a koszt. Másnap nem ment ki a szakasz folytatni a munkát, mert mint legjobb eredményt elért szakasz kitüntetésképpen a tábor élelmi raktárához vezetendő útszakasz megcsinálásához vezényeltek ki. Itt nagy meglepetésben volt részünk. Orosz őrök nélkül dolgoztunk, szabadon dolgozhattunk és jártunk az erdőben eprészni, vargányázni. Az összeszedett zsákmányból jó vacsorát készítettünk. Ez volt az első este, amikor jóllaktam, és nem szenvedtem az éhségtől!!! Megettem a dupla vacsorát és a 40 dkg kenyeret is. Jó világunk másnap búra fordult. Jött a hír, hogy a kint dolgozóktól négyen megszöktek. Lett nagy futkározás, létszámellenőrzés. /Genfi egyezmény értelmében a fogolynak egy joga van: a szökés, ha sikerül, davajzás, fenyegetődzés stb. Magam részéről innen 4-5000 km. tél előtt, Ural, Volga stb….nyelvhiány, pénzhiány, a szökés nagy könnyelműség és esztelenség, mert nem sikerülhet. A hazajutás százaléka majdnem nulla. Semmi hír azóta a megszököttekről. Már az éjjel beszélték, hogy a tiszteket elviszik innen a táborból, egy másik táborba. Reggel kaptuk is a parancsot, hogy teljes felszereléssel sorakozó. Csakugyan megyünk, hangzott mindenütt. De úgy is lehetett érezni, ismét zabrálás lesz. A csomagokat leraktuk a földre és sorakoztunk. Újabb zabrálás. Elveszett a jegygyűrűm Közben szemle lett. Az összes táborok parancsnoka egy százados szemlélt meg bennünket. A mi táborunk 314. sz. köszöntött bennünket. Beszédében hangoztatta, hogy a háborúnak vége. Aki megmaradt az örüljön. Ők már mindenkinek az életét meg akarják tartani. A mi sorsunkat Vörös János intézi. Javulást ígért az ellátásban is. Egyben tudomásunkra hozta, hogy a tiszteknek nem kell dolgozni, csak aki akar. Nagyon kedves volt hozzánk, s egyben kijelentette, hogy mindenki hazatér az otthonába. Hogy mikor, azt a hármas értekezlet dönti el, azaz döntik el. Megremegett minden kis porcikám az otthon hallatára. Rendületlenül hiszem, hogy hazajutok egykor. Hiszem, hogy a jövő nyarat otthon tölthetem. /A valóság már ismeretes, nem így lett./ A megtörtént szemle után jött a zabrálás. Tőlem nem vettek el semmit /De mim is volt már ekkor???/, de lett egy nagy bánatom este. A jegygyűrűmet, ami egyetlen drága emlék, összekötő kapocs jelképét, amit már 14 zabráláson át megmentettem, elvesztettem. A szokásos helyre tettem /herezacskó alá akasztottam/. Aludni nem tudtam bánatomban. Végtelenül lesújt ez a nagy veszteség. Úgy éreztem magamat, mint egy lekopasztott karácsonyfa. Másnap kerestem. Kértem szent Antalt, adassa vissza nekem ezt a drága ereklyét. Ígértem neki 10 pengőt és egy szent Antal litániát. Szombat délelőtt van. Minden remény elhagyott, hogy még valaha is meg lesz. Egyszer csak keresnek és mondják, hogy megvan a jegygyűrűm. Kettő fogolytárs jött a barakkunkba. Kérdik, hogy mi volt beleírva? Semmi. Milyen volt? Mint a szokásos gyűrű. Az ujjamra jó. Az illető elhiszi, hogy az enyém volt és az ujjamra húzza. Nagy örömömben megcsókoltam a fiút, a becsületes megtalálót, de a gyűrűt is könnyeimmel áztattam, csókolgattam, mint drága családi hűség jelképét, a szeretet jelképét. /Anyu aranykeresztet csináltatott belőle./ Ismét vidám lettem és boldogan viselem. Rád gondoltam, hogy nemcsak valami megérzés akar lenni a gyűrű elvesztése, tán nem vesztettelek el téged??? Ha babonás lettem volna, szentül összeestem volna, hiszen a gyűrű elvesztése, feleség elvesztése, vagy én nem térek vissza sohasem. Minden gondolatot eltereltem magamtól, mert ígéretet adtál nekem, és én rendületlenül hiszem a szavadat, az adott szót. A koszt is javult. Habár a főeledel a zab /hántolt/, de már jól lehet lakni, ami, a fő. A gyomor megtelik. Dohányt is kaptunk, napi cigarettára valót. Ez is valami. Így helyzetünk örvendetesen javulóban van, amiért is mindnyájunkban fokozódott az életkedv. Az időjárás napok óta jó. Nappal nagy a hőség, az éjszakák hűvösek. A növényzet az erdőben dús. Madárvilága gyér. Barázdabillegetőt lehet látni és vércsét. Esténként litánia van. Szívemet felemelem az Istenhez, hogy egykor adjon vissza Titeket. Boldog vagyok, ha a fényképeiteket csókolhatom. Hiszem, hogy jól vagytok. Ma ünnep vagyon, imádkoztok értem is. Apáékat szeretettel emlegetem. Minden ismerősömre, rokonokra nagy szeretettel gondolok. A tábor halottainak a száma hét. A Jó Isten áldjon meg Benneteket. | |
