 |
    |
 |
Édesanyámra emlékszem vissza Fogsány, 1945. június 29. Édes Fiam! Tizennyolc évvel ezelőtt a vasvári temetőben egy új sírgödröt ástak meg, Péter-Pál napján. Tizennyolc évvel ezelőtt egy új fejfával szaporodott a temető keresztje. Tizennyolc éven át gondoztunk egy sírt, egy darab földet, virággal díszítettük a sírhalmot, könnyeinkkel öntöztük e magyar kis rögöt, melynek göröngyei alatt a legszebb álmát alussza, drága édesanyám. /Gerencsér Gizella/ Czeglédy Jánosné a Te ismeretlen nagyanyád, aki már akkor is szeretett, mert engem nagyon szeretett édesanyám, így bennem szeretett már tégedet is. Jó anyám 43 éves volt, fiatalasszony korában ragadta el a halál. /Állítólag rákos daganata volt a gyomrában./ Pesten is volt, mint beteg a Verebélyi klinikán, de eredménytelenül hozták vissza. Alig voltam 17 éves és már árva lettem. Az árvák közt a legárvább, mert úgy éreztem, hogy elvesztettem mindent. Diák voltam még, akkor Pápán tanultam a tanítóképzőben. Harmadik képzőt végeztem akkor. Az élet derekán ért ez a csapás. Amikor hazajöttem Pápáról e hó derekán, akkor már igen beteg volt. Amikor betoppantam a szobába, nagy fájdalomban lehetett, de mégis rám mosolygott egy kicsit, s a fájdalom közepette csak annyit kérdezett: fiam nem buktál meg? - nem anyám. Ez volt az utolsó szava drága jó anyámnak, szinte a sors tartogatott annyi erőt benne, hogy az anyai szív egy mondatot még tudjon hozzám kimondani. Többet nem szólt. Azóta sok mindenen mentem keresztül az életben. Sok örömöm, de nagyon sok verejtékem és könnyem volt az életben, halálát követve ebben a 18 esztendőben. A jó Istenben bízva, azért sikerült tanítónak lenni, pedig apám nem taníttatott anyám halála után. /Nagybácsimék vállalták a tanítási költséget, Gerencsér Ferenc./ Persze a költségeket megkapták, amikor anyám után járó földeket eladtuk. Megedződtem, mint a vas a tűzben, acélossá váltam, így tudtam csak az élet viharát legyőzni, nem lettem gügye és tehetetlen, mert mindent magamnak kellett kiharcolni, és olyanná lett az életem amilyenné én alakítottam ki. Mint tanító, 10 éven át legényemberként éltem. Jó anyám sírjától sírva búcsúztam el, amikor elindultam Vasvárról, úgy éreztem magamat, mintha vak és süket lennék, ebben a világban. Most még anyám sírjától is el kell búcsúzni. Szent hely volt nekem anyám sírja, mert ő volt a legszebb és a legjobb a világon. Hogy Tégedet mennyire tudott volna szeretni. Sírjától indultam el az első állomásomra Rábakovácsiba. Egy tűt nem kaptam hazulról, de hála Isten lett mindenem. Sok boldogságban lett részem, mert a jó anya még a másvilágról is segíti gyermekét. Ha megnősz, és nagy leszel menj el Vasvárra. Menj el a temetőbe, amint a főkapun belépsz, már ott is a sírja. Fejfáját már az évek megemésztették, helyébe egy kőemlék lett téve. Mondjál el egy imát a nagymamádért, aki Téged már akkor apukádon keresztül nagyon szeretett. Tégy a sírjára virágot, mert virág volt ő maga is, csupa jóság és szépség. Drága jó nagymama, fiad most itt van orosz hadifogságban, hozzád könyörög, ki a mennyben vagy, esedezzél a jó Istennél, hogy fiad mihamarább hazakerüljön, hogy unokádat mielőbb csókolgathassa és nevelhesse becsületre és tiszteletre. A tábor, mint a szaharai sivatag Fogsány, 1945. július 4. Édes Erzsikém, drága kis Fiam!!! Pár nap telt el, az utolsó levelem megírása óta. Az én számomra nem történt semmi különös esemény ezekben a napokban. Pár sorban beszámolok a történtekről. Étkezésünkben a borsó /vágott borsó, takarmányborsó/ állandó evése nagy zavart csinált a gyomorban, a belekben. A hasmenés igen veszedelmesen fellépett /Fosik, mint a murányi kutya./, most itt igazábul tapasztalható. Ahogyan megeszi az ételt, úgy már rohan is a WC-re és egy rottyantás, és kint van a borsó. Sokaknál nagy leromlottságot okozott, lefogyott szegény pára. A rémhíreknek egész sokasága jött a napokban. Pl. július 5-től megkezdődik a magyar hadifoglyok hazaszállítása, a magyar és a román kormány megegyezett abban, hogy a románok vagonokat adnak a foglyok hazaszállítására. És még nagyon sok hír járja a tábort, természetesen ránk nézve csak kedvező hírek. Az tény hogy innen Fogsányból már szállítottak haza foglyokat, betegeket, öregeket, ezt ”Erdély” című újság hozta hírül. A bizalom meg van, de az események nem igen igazolják a valóságot. Teljesen kiszámíthatatlanul, minden következtetés lehetőségét kizárva kezdődik az egyes egységek összeszedése. Tegnap is az erdélyi századokból a zászlósokat, már szintén a zászlós hadnagyokat, majd a Kóródi ezredes csoportját szerelték fel. Hogy hová viszik őket, az teljesen ismeretlen fogalom. Nagyon nehezen telnek a napok. Nagyon sokat szenvedünk a naptól, a hőségtől, a portól, nincs egy árnyék a táborban, ahová lehetne elhúzódni. Ha pedig a szél fúj, itt pedig mindig fúj, nagy por van a táborban. Valóságos élő porszívók vagyunk itt a román Szaharában. A sok mostoha sors mellett ezek mégjobban megnehezítik a sorsunk elviselését. Egyedül kellemes idő az esti fél óra, amikor a körmendi ismerősökkel az esti kaszinót tarjuk meg, ahol megtárgyaljuk a nap eseményeit, ki mit csinált, és mit dolgozott egész nap. A honvágy nagyon ágaskodik bennem. Sokszor úgy hiszem és remélem, hogy hazamegyek, de vannak napok, amikor minden reményem megszűntnek látom. Ez különösen akkor van meg, ha valami betegség környékez. Isten őrizzen meg itt betegnek lenni, mert meg csak egy vizes ruhát nem kap az ember, nem aszpirint. Sokan múlnak ki a kórházban, akik otthonukban normális orvosi kezelés mellett visszanyerhették volna teljes egészségüket, de minden segítség nélkül csak a halál lehet a nyertes a szenvedők felett. Minden percben veletek vagyok, minden vágyam hogy megláthassak benneteket. Tele vagyok vággyal, munkakedvvel. A gyümölcsöst fogom terjeszteni, megélhetésünk jövő forrását. Ismét vagonba vagyok Édes Angyalkám, drága kis Fiam!!! Fogsány, 1945. július 5-én. 8 órakor, Fogsány vasútállomás, marhavagon első emeletén Ami eddig kétséges volt, immár ismeretes. Ismét vagonban vagyok. Kilencvenen vagyunk egy vagonban. Én a priccsen kaptam helyet. Elhagytam a Fogsáni tábort. A sok rémhírekből tényleg lett szállítás, elszállítás, sőt még a nap is bevált. Július 5. Minden civil élet fantázián túlmenő idegekre ható ez az utazás. A zsúfoltság, a hőség, a bűz, a vízhiány, a zárt helyiség minden átka, a vizelés a szarás, lehetetlen elvégzésének a lehetősége, a piszok, a tetű, sok minden, ami még az emberi életnek csak a felmorzsolója és a legvastagabb idegek is kócosodni kezdenek ennyi meg próbáltatásra. Az nem vitás, hogy az Oroszhonba megyünk. Csak azt nem tudom, hogy miért??? És meddig??? Állítólag vasút és útépítéshez megyünk. Hogy meddig tart az élet és mikor lesz a visszatérés az ismeretlen. Hiszem, hogy egyszer hazamegyek, hiszen ha ennyi szenvedések során megmaradtam, akkor haza is jutok egyszer, miért pusztulnék el most??? Lehetséges, hogy karácsonyra talán, de egy év múlva biztos, hogy otthon leszek. Haza kell mennem!!!!! Egy keskeny ablakcsíkon szemlélem a román tájat, amerre visz a vonatunk. Az emberek részvét nélkül haladnak el a vagonok mellett, hiszen már megszokták ezt a képet, nem hat rájuk újság ingerével egy-egy ilyen fogolyszállítmány. Látom, hogy folyik az élet nélkülünk is. Úgy érzem, hogy otthon is ugyanígy folyik az élet, s talán csak a legszűkebb családi otthonnak hiányzom, de ha a sors még sokáig távol tart, talán még ott sem fogok hiányozni idővel. De erre még gondolni sem merek. Magyar sors ez, az eddigi történelmi csapások mellett ez a legnagyobb és legsúlyosabb csapás, ami egy országot érthet. Könnyeim csatornái már kiapadtak, de zokog a lelkem, ha rátok gondolok. Fiammal beszélgetek Minden vágyam és imám a Tiétek. Egy hibás politikának vagyunk az áldozatai, amelynek a terhét viselni kell. Édes kis Fiam, Te alig vagy három éves, de egy levert, leigázott, kirabolt, lerombolt országnak vagy a fia. Tanulnod kell ebből a történetből, hogy úgy válaszd meg a barátodat, hogy romlásba ne vigyen. A német ezer éven át az országot elnyomta, és romlásba vitte, és a vezetőink megint velük fogtak kezet. Ismétlődött a történet. Ne higgy magyar a németnek, akármivel is hitegetnek, pecsétet üt olyat rája, mint a holdnak karimája, nincsen abban semmi virtus, verje meg a Jézus Krisztus. Dolgozzál kis fiam, mert a munka termel, a termelés erősít, ha erős vagy, az ellenség is megbecsül, tisztel… Anyukádnak helyettem légy gondozója, szeresd őt, ahogy egy gyerek szeretheti az anyját. Édes kis fiam, talán nem is látsz engem többet, de a képem megmarad benned és rajtad, mert a véremből vagy, amiért is hiszem, hogy jó magyar lesz belőled és mentsen meg a magyarok Istene, hogy ilyen szomorú sorsod legyen, mint amiben én most vagyok, amilyen szenvedések golgotája kínoz. Mit jelent a vagonélet? Mit látok a vagon ablakából kifelé? Szverdlovszk, 1945. július 12. Édes Angyalkám, drága kis Fiam, Endre!!! Egy hete már megint vagonlakó lettem kilencvened magammal. Mint a selyemhernyók a tenyésztők polcain úgy hemzsegünk, szorongunk a magunk nyomorában, kínjainkban, bűzűnkben és főleg a tetvek vérszívó mohóságában. Körülbelül az értékünk is csak annyi, mint a hernyónak. Földi poklok összes kínjait éljük itt át ismételten és már hányadszor és még hányszor??? Levegőhiány, vízhiány, helyhiány, kevés étel, na és a teljes bizonytalanság az ember idegeit teljesen felmorzsolja és az egyéni puszta ego, az én, az önzés teljesen letiporja a másikat. /Vesszen a másik, éljek én, ez a szemlélet még jobban meggyötri a vagonéletet./ Egy pohár víz itt életet jelent, de ha kell, halált is hozhat, mert egy korty vízért ölni tudna a felajzott emberi állat. Ha valaki kitalált szenvedéseket, azaz szenvedtetést, akkor a mostani vagonélet heteken át minden kínzást felér, mert itt lassan öl a közösség és az elemi szükségletek hiánya. Emberi, azaz szabademberi képzelet nem tudja lemérni, de még csak sejteni sem tudja, azt a gyötrelmet és fuldoklást, amit egy ilyen zsúfoltság hoz létre. Isten csapása ez az emberiségen. Szűk ablakrésen szemlélem a győző hatalomnak az országát. A szabadságot, a szabadlevegőt élvezők mellett amint elhaladunk, vagy az öklüket rázzák felénk, vagy a nyelvüket öltögetik felénk, méltán kifejezik irántunk érzett teljes gyűlöletüket. /Talán igazuk is lehet, de lehetséges, a helytelen propaganda szüli ezt az undort./ De találkoztunk olyannal is, aki sajnálatát fejezte ki irántunk, szomorúan nézett a ledrótozott ablakrács felé. Én nem is csodálom, ha gyűlöltek, hiszen ha magam is láttam már ledrótozott vagonablakon kikukucskálni emberi formát, valami iszony fogott el. Rablógyilkos, áruló, vandál, de semmi esetre nem lehet jámbor lélek, hiszen lelakatolva, ledrótozva szállítják, tehát nem lehet békés honpolgár. Már a helyzet képe is magával hordhatta az ökölrázást. Az összes emberi méltóságomnak a sárba tiprását érzem magamon, mikor egy nagy turhás köpést mérnek felém, boldogok, akik tűrnek...és megbocsáthatnak... Végtelenbe nyúló erdők és mezők nyúlnak el mindenütt. A földek kukoricával, krumplival, napraforgóval, gabonával vannak teleültetve. A dolgozók száma nagyon kevés, sőt nem is igen látni a mezőn dolgozó embert. Az állomásokon a munkák nagy részét nők és gyerekek látják el. Itt láttam szenet lapátoló nőt, mozdonyvezetőnőt… csak a nők dolgoztak. A személyvonatjaik zsúfoltak és nincs első, második, harmadik osztály, egyenlő eséllyel lehet utazni a vonatokon. A kocsikban hálópolcok vannak, hiszen az utazások itt több naposak. Ruházatukban nagyon egyszerűek, mondhatnám szegényesek és ízlés nélküliek. Tőlünk inget, gatyát igyekeznek venni dohányért. A háború vandalizmusát lehetett látni a Donig. Városaik szépek, de falvaik valóságosan valami cigánytelepüléshez hasonlók. A falvak rendezetlenül, a házak elszórtan települtek, az igaz hogy villany van mindenütt. Mérhetetlen nagy távolságok vannak itt. Egy-egy falu harminc-ötven kilométerre van egymástól. Bizony jól ki kell lépni, ha valaki egy nap alatt a másik faluba akar érni. /Ezt akkor tapasztaltam, amikor mint századparancsnok Bjelgorostól 350 km-t gyalogoltam télen, decemberben./ Megy a vonat kelet felé A jelenben kelet, majd dél felé rohan a vonat, ismeretlen helyre és főleg, ismeretlen céllal. Ural beszélik, ide visznek bennünket. Istenem, akár hová visznek, már nem tehetek ellen semmit, csak még egyszer megcsókolhassalak benneteket!!! Könnyeim patakjai már kiapadtak, hiszen annyit sírtam, hogy már könny sem tud a szememben kicsordulni. Sokszor úgy érzem már, ha tovább már nem bírom ezt a kálváriás életet, de értetek küzdök, mert ha csak magam volnék, akkor már talán véget is vetettem volna ennek a földi cifranyomorúságnak, szenvedésnek. Nem érdemes élni, csak szenvedésre szenvedés a jövő, tehát nincs miért vágyakozni tovább. Mindjobban távolodom el tőletek térben és időben, mégis úgy érzem, hogy egyszer még visszatérek hozzátok. Talán egy év, talán kettő is lesz belőle, de csak véget ér az is és csak, mint rossz emlék lesz az életemben ez a fogság. Arra kérlek benneteket, ti is tartsatok ki irántam való szeretetben a végsőkig. Mert ez volna a végzet, hogy én még visszavágyom hozzátok, amikor már ti rég elfelejtettetek és már nem szerettek. Álmomban sokszor veletek vagyok, de mily keserű a felébredés, a csalódás. Szívem minden szeretete a tiétek. Én itt vállalom a földi élet minden poklát, csak még egyszer találkozhassunk. /Nincsen rá szó, nincsen rá fogalom, hogy a vagonélet szenvedéseit le tudnám úgy írni, mint ahogyan azt élni kellett./ Borzalmaknak az ideje volt az, amikor nem mint embert, hanem mint állatot kezeltek, de nem állatként éltük át, hanem érző emberi érzésékkel. Talán jó lett volna egy zsibbasztó injekció, ami megbénítja az emberi lelkivilágot és jöhet akkor már az igazi állat, amikor nem fáj már semmi. Az új tábor leírása Jekaterinburg, Szverdlovszk, 1945. július 25. Édes Angyalkám, drága kis Fiam!!! Szibéria nyugati, Ural keleti részén, egy erdő közepén telepített sátortáborból írom a levelemet tizenhét /17/ napi utazás után érkeztünk meg ide. Utazásunk ideje alatt ördögi kínok poklát éltük át, nem is szólva arról, amikor megérkeztünk az állomásra, nagy emberi kíváncsiság gyűlt össze, akik furcsán mustráltattak bennünket, és valami olyasmit mutattak felénk, akik minket csodálnak, aránylag jól nézünk ki. Látnak nyugati ruházkodást, megcsodálják kinek-kinek a jó cipőjét, bakancsát szinte irigyeltek bennünket. Cári nyaralóhely volt ez hajdanán, itt tartottak nagy medvevadászatot. A jelenben hatalmas gyárvárossá fejlődött, de itt mindenki deportált, azaz idetelepített. Itt találkoztam azzal az ukrán paraszttal, aki sírva beszélte el, hogy már hat éve nem mehetett haza, ide deportálták, mert nem írta alá a piszágyot -a levelet, azaz nem adta le önként a földjét és a teheneit. /Borzalmas újdonságként hallgattam ezt a furcsaságot, hogy hogyan lehet ezt kívánni?/ Röviden írok az utazásról, az élményeimről. Ukrajna területén halad a vonatunk. Egy vagonban 90 fő van elhelyezve. Deszka priccs van a vagonban. Mindenütt a háború nyomait lehet látni. Rom és rom mindenütt, különösen a vasutakon, az állomásokon. A falvak nagyon távol épültek egymástól, de maguk a házak is elszórtan vannak. A házak a legnagyobb szegénységet mutatták kifelé. Még kórházak vannak errefelé. Férfi lakósságot nem igen: lehet látni. Mindenütt nők sürögnek, forognak, kaszálnak, kapálnak, vasúti munkások, mozdonyfűtők a nők. A földek általában megműveltek, termelvények azonosak a mieinkkel. Sok új telepítésű gyümölcsöst lehet látni errefelé /Ukrajnában/. A népszaporulat nagyon gazdag lehet, sok a gyermek. Ruházatuk szegényes. Tőlünk inget, cipőt szívesen vesznek dohányért. Minden a háború győzelmére van beállítva. Nők saraboltak a vasút mentén, nők voltak a váltókezelők. Útirányunk: Csernovitz, Zsmerinka, Venica. július 9. Kiev; július 10. Karkov; július 11. Osztrovoszk; július 14. Penza; július 16. Volga; július 17. Jekaterinburg. Borzalmas hőség a vagonban. Ivóvíz sokszor aranyat ért. Esővízzel oltottam néha a szomjam. /Az ablakrácsán egy kicsit kidugtam a csajkát, amikor esett az eső, és valami kevés vizet tudtam felfogni, ami a vagon tetejéről lecsordogált. Mennyit könyörögtek a többiek, csak egy kortyot adjak. Ennivaló csekély./ Később tudtuk meg, hogy a szállítmánynak egy részét cukrot, kétszersültet eladták az oroszok egy magyar hadnagy segítségével. /Később ez a hadnagy meghalt, megérdemelte a halált. Mint a selyemhernyók nyüzsögtünk a vagonban. Találgatjuk, vajon hová visz a végzet??? A vonat. Meggyőződésünk már arra hajlott, a sok rémhír után, hogy tán ki se visznek bennünket oroszhonba, de most már ami kétséges volt az már biztos. Egy-két évre jósolgatjuk az ittlétünket. /Lett belőle huszonhét hónap./ A várostól kb. 30 km-re van a tábor. Erdő, erdő mindenütt. Angol ponyvasátorban vagyunk elhelyezve, duplafalu, 80 fő van egy sátorban. Teljesen elhagyatott hely. Most dolgozunk, parkérozzuk a tábor területét. A jelenben egy gőzgép műhelyben vagyok, ahol a padlózatot planérozom. Odakünn nyüzsög a tömeg, tuskót szed, parkéroz, díszít. Rengeteg a szúnyog, mint méhkasban a méhek úgy zsongnak. Itt már sarki fény van. Az éjszaka világos, és nyugaton az északi égboltozat olyan, mintha a nap kelni akarna. A koszt nagyon gyenge. Háromszor van evés, de csak kimondott forró víz. Voltak napok, amikor csak egyszer kaptam enni. Mindig éhes vagyok. A kenyér orosz kenyér, rozs, árpa, zab keverék, nagyon nehéz tésztája van. A halál is megkezdte az aratását. Minden gondolatom a tiétek 4-5 ezer km. távolságban is. Szeressetek úgy, ahogyan még sohasem szerettetek. A jó Isten áldjon meg Benneteket. | |
