 |
    |
 |
A vagoni élet borzalmai, embertelenségei Egy hordó van a vagonban, víznek, de a jelenben víz nélkül gubbaszt az ajtónál. Próbáltunk elhelyezkedni. Magam részére jutott egy ülőhely összehúzódva. Van egy érdekesség, az előre gyártott WC, egyszerű és rejtélyes. Egy négyszögletes nyílás kivágva a vagon padlójából és a nyílásba egy tölcsér van helyezve. Az egész nyílás kb. 15 cm. négyzet alakú. Bizony itt művésznek kell lenni, hogy menetközben, ilyen kis nyílásba beletalálva, lehessen szarni, hugyozni. Na majd meglátjuk. Voltak köztünk öregek, akinek ez a művelet még nagyobb megpróbáltatást jelentett. Most jött a legkellemetlenebb pillanat. A vagon ajtaját a davaj húzza be, sötét lett egyszerre a vagonban, lehetett hallani a vagonkallantyúnak a csukódását, lakatcsattanását. Mi ez?… Börtön?... Fegyház?... Fegyházzá vált a vagonélet. Mindjárt kevés lett a levegő, hamarosan borzalmas emberi bűz, fing kezdett terjengeni a fülledt vagonban. A vagon hossza: 8 méter, szélessége 2 méter, magassága, 2.5 méter, köbtartalma: 50 m3. Mi jutott ebből egy embernek?… A szomjúság is gyötörni kezdett. Este lett. Vártuk az indulást. Indulás előtt próbáltunk lefeküdni. Kinyújtózkodásról szó sem lehetett. De így sem jutott mindenkinek fekvőhely. Állás csak annyi volt, hogy az ember a lábát egy centire sem tudta már tovább tenni, elhelyezni. Kínlódás és nyomor volt az egész. A gyengébb idegzetűek kiabáltak: ne feküdj rám!!! Ne rakd rám a lábadat!!! Ne fingjál olyan büdöset!!! Ne rúgj fejbe!!! stb. és cifrábbnál cifrább ordítások. Végre egy nagy rántás a vagonon, és indult a szerelvény. Vacsorát nem kaptunk!!! De vizet sem kaptunk a hordóba. /Állati kínzásnál nagyobb ez a művelet!!!/ Borzalmas ennyi szenvedő érzésekkel küszködni. Őrületbe hajtja az embert. Irány Pápa felé volt. Reggel lett. Mit látni a vagonból kifelé? Sivár, egyhangú, elhagyatott volt minden. A mezőn nem voltak dolgozó emberek. Még a pacsirta sem nótázott, mintha temetőben ment volna a vonat, ahol a tűz felégetett minden életet. Velence és Székesfehérvár vidékén nagy harcok, rengeteg harckocsi roncsok nyomai jelezték a vérontást, máshol tán sehol sem láttunk ennyi háborús roncsromot. Itt-ott egy-egy szomorú asszonyt, egy-egy öreget lehetett látni, akik még nem is integettek felénk, hiszen úgy érzik kegyetlen volt az élet, hogy megtartotta őket az élő-halottak sorában. Utolsó nagy harcok ezen a vidéken voltak, sokszor naponta cserélt gazdát egy-egy falu, város. Hol a német, hol az orosz volt az úr. Mindkettő csak pusztított. Felégetett házak, derékban letört fák, romok mindenütt, amint kikukucskálok az erősen ledrótozott vagon ablakán át. A mező meddő maradt, hiszen az ősszel nem volt vetés, sem dolgozó, de kinek is vessen? Mi lesz az élettel? Tavasszal meg nem volt, aki dolgozzon. Május 1-én, közeledtünk Budapest felé. Olyan érzéssel voltam eltelve, mint aki nagy beteg látogatására indul a kórházba, nem tudja előre, hogy milyen állapotban találja a beteget. Budapest előterében Budaörs vidékén kevés ember mozgott, hiszen itt svábok voltak, akiknek menni kellett és ez jól is van így. Egy nagy téren piros papírral feldíszített pódiumot láttam /ilyen színpadot láttam 1919-ben Vasvárott a Béla téren/, ahol a felszabadított magyaroknak tömték a fejét az új szellem, a szebb jövő reményével. De láttam távol álló magyarokat is, akiket nem érhette a szónok szólama. Ezen a vidéken már nyugodtan voltak az emberek, hiszen már decemberben már könnyen átestek a háborún, a harcokon. Csupa könny volt a szemem, és remegett az ajkam, mert ha fiatalasszonyt láttam, akkor tégedet láttam benne te szenvedő édes feleségem, aki maradtál gondban és búban. Megy a vonat Budapest felé Ha gyereket láttam szívem facsarodott meg, mert a fiamat láttam benne, mint korán szenvedő árvát, aki nem érdemelte meg ezt a korai szenvedést, aki ilyen korán apa nélkül maradt. Könnyben úszott a szemem, amitől ezt a látványt végigpillantottam. De csakhamar jött Budapest. Nagy csata után, amikor végignézi az ember a csatateret, a borzalmak temetőjébe jut. Sokszor el kellett kapni a fejemet, amikor hősi halottat pillantottam meg, aki a legszörnyűbb nyomot hagyta maga után, hogy pár órával még ezelőtt még ő is a teremtés koronája volt, most pedig bomlás martalékává vált. Ki érti ezt?... De ugyanakkor látni könnyebb sebesülteket is, akik bizonyos orvosi beavatkozás után visszakapják emberi létük teljességét. Így láttam Budapestet is. Amint a vonatunk haladt, egyet zökkent, mindig egy újabb látványosság tárult szemeim elé. Általában a házakon ablak nem igen maradt, mind betörve, vagy teljesen vakon meredezett semmibe. Rengeteg ház lett hajléktalan, de amint a csatában sem sebesül meg mindenki, úgy nem minden ház sérült meg a harcok folyamán. A vagon lakói nagyon vegyes érzelmekkel nézték ennek a városnak a romjait. Voltak köztünk pestiek is, és keresték a régi emlékeket. Ki-ki, kereste a hozzátartozóját, vagy kutatatta a házát. Volt, aki azt mondta, hála Isten nincsen nagy hiba. Nem maradtunk Budapesten sem. Jöttek a vagonhoz budapesti asszonyok, akik az urukat keresték. Akadt köztük olyan asszony, aki hittel mondta, csak Szegedig visznek bennünket, már onnan sokat hazaengedtek. /RH -rémhír volt persze ez is./ A vagonban való élés, már nagyon kellemetlen kezdett lenni. A melegség, a vízhiány, a helyszűke, az éhség okozott állandóan elviselhetetlenséget, iszonyú fájdalmat. Az állomásokon itt-ott kaptunk a kulacsba vizet, sőt még néha ételt is /a civilektől/, de ők is nagyon félnek az orosz őröktől. Mint rablógyilkosok úgy utaztunk Bizony itt a higiénia /KÖJÁL/ megszűnt. A WC lyukon kellett felvenni az élelmet, az adományt, amit a civil adott, és hol az adomány, hol az adakozó lett szaros. De ez csak először volt kellemetlen és borzalmas, később már megszokottá vált. Mosakodást csak, mint történeti múltat emlegettük. Teljesen ismeretlen fogalom lett itt a vagonban. Elhagytuk Budapestet. Találgattuk, hová és merre visz a végzet? Amint Budapestet elhagytuk, itt már sok könnyes arcot láttam. Sirattak az anyák, a feleségek, úgy látszik ők már tudták a mi sorsunk jövőjét /Szibériát/. A vagon rácsain úgy néztünk ki, mint rablógyilkosok. Megnőtt a szakáll, gyűrött arc, fénytelen elfáradt síró szemek, mint kialvó, pislákoló mécses meredtek a szabadságot élvező járókelőkre. /Ilyenkor tudni csak, hogy mi a szabadság? Szabadlevegő.../ Élőhalottakat szállító vonat képét nyújtotta a vonatszerelvény. A betegek száma is megnövekedett. Isten őrizzen meg a betegségtől, mert itt még aszpirin sincs, ami a fájdalmat enyhítené. Sokan a vérhas előjeleit mutatták, de volt ennél súlyosabb betegség is a kiütéses tífusz, mert a tetű elszaporodott köztünk, ragaszkodó kedves idegen kezdte meg a birodalmát, hónaljában, lábközében és a ruhában. Utólagosan tudtam meg, hogy a temesvári táborban kb. 8000 hadifogoly halt meg /vegyesen, magyar, német/ tífuszban, végelgyengülésben. Csakhamar már a magyar rónán haladunk már. Nincs kétség, hogy már merre megyünk. Szeged az irány. Lehet, hogy ott lesz az igazolóbizottság? /Szegény kishitűek/ Ugyanis mindig volt egy hely, kb. 4-500 km-re előre, ahová a bizottság székhelyét tették. Itt a mezőn már lehetett látni emberi munkát, vetést, de sok föld volt parlagon. Még megemlítem, hogy a nagy dunai vashíd teljesen romba volt, mellette egy fahídon jöttünk át vonattal. | |
