Erős vágyakozás haza. Udvari seprő voltam. Éhes vagyok.

Fogsány, 1945. június 10.
Kedves Anyám!
A gyermeki szív nem hűl ki még fogságban sem. Szeretni tud messze túl a hazától is. Ez a szeretet most bennem zúg, mint a tengeri csigában a tenger moraja. Ha nézem ezt a tengeri csigát, csendes, szép, gyönyörködtető testnek, látom, de ha fülemhez tartom, hallom a tenger mormolását, zúgását, morajló hangját. Engem most nem tud magához ölelni édes jó anyám, hogy hallhasd szívem szólamát, hogy elmondhassam mindazt, amit névnapod alkalmával érzek szerető jóságához. Itt örökítem meg szívem érzését, és ha majd egyszer a jó Isten megengedi, hogy szemtől szembe láthassuk egymást, akkor mint piros rózsacsokrot nyújtom át ezen pár sort, mint szívem dallamát. A jó Isten áldja meg, hogy olyan jó leányt nevelt nekem, aki most szerető feleségem, gyermekem jóságos anyja. Talán az a gondolat is megnyugvást ad fogoly életemnek, mert ellenkező esetben úgyis elviselhetetlen lenne az itteni élet.
Ezért foglalom imámba jó anyám nevét, ezért csókolom a kezét, míg élek. Szeretném ma megköszönteni legszebb rózsacsokorral. De ez most lehetetlen innen ötszörös szeges drótkerítés vesz körül, fegyveres őrök vigyáznak, hogy azon keresztül test, de lehetséges volna még gondolat sem jusson keresztül rajta. De a gondolatnak nincsenek szegesdrót akadályai, látom innen a Kárpátok ormát, és már száguldok is a képzelet szárnyán haza, közétek gratulálni.
Igen már ott vagyok köztük kisebbített emberalakban, fiamban-unokájukban. Drága kis unokájuk nevemben is beszél. Áldja meg az Isten apával együtt, és arra kérjük a jó Istent és szent Margitot, hogy apukát mielőbb hozza haza.
Az ebédet megkaptam, amit szépen köszönöm, ugyanis ma udvari seprő voltam. Seprés közben mondom a barátomnak, ma van anyám neve napja, nem ehetem a Margit tésztából. Telt múlt az idő, egyszer csak odaszól egy szakács, mutat egy nagy fazekat és kérdi, kell-e belőle? Örömmel kiáltom, igen kell! Nagyon éhes vagyok. Jó csajka burist kaptam. Köszönöm Szent Margit az ajándékodat, így részesültem a névnapi ebédből.

Legénység a táborban már nincs, a munkákat a tisztek látják el. Kutat mernek, pék műhelyben dolgoznak, konyhán segítenek, fát vágnak, sepernek, földet hordanak. A nehéz munkákkal foglalatoskodók kapnak plusz kosztot és kenyeret. Pl. a pékműhelyben annyi kenyeret ehetnek meg, amennyit akarnak, de kihozni nem szabad egy darabot sem. A dupla koszt adagokban köszönet nincsen, mert napról-napra hígul az étel. Úgy vélem, hogy dupla adagok úgy születnek meg, hogy a rendes szabványos főzetet dupla vízzel felhígítják, hogy a duplázókat elláthassák. A mennyiség a minőség rovására megy.
Ismét jöttek tisztek, akik angol hadifogságba jutottak. Nagyon jól bántak velük. Adtak nekik szabad mozgást. A koszt príma volt. Nem tekintették őket hadifoglyoknak. Választhattak, hogy itt maradnak vagy hazamennek. Természetesen az utóbbit választották, kaptak rendes írást az angol parancsnokságtól, és útba indították őket.
Az oroszok is kedvesen fogadták őket, azt mondották nekik, hogy ”Domo” mennek haza. Nem is igen zabrálták meg őket. Pozsonyban összeszedték őket, az angol írást elszabták, és hosszú utazgatás után itt Fogsányban kötöttek ki.
A tábor hangulata bizakodó, bár a nagyfokú idegesség a legkisebb kellemetlenségre nagyon felfűtött. Sokan kivetkőztek úri formájukból, kibújtak az emberi bőrből, cselekedeteik a legelítélendőbb. Mindenki a maga puszta életét tartja a legfontosabbnak.
A létfenntartásra összpontosul minden erő.

Hangyaboly lett a tábor. Elszállításról beszélnek

Fogsány, 1945. június 11.
Mint megbolygatott méhkas, olyan képet nyújt most a táborunk. Máskor a megnyugodott emberi csoportok, és a megszokott napi életrend, a maga megszokottságában folyt, most pedig csupa idegesség, kiabálás hallatszik mindenütt. Csomaggal, teljes felszereléssel sorakoznak a századok, mennek a kijelölt gyűjtőhelyre. Csupa titokzatosság, csupa rejtély, ami a végső célt megmutatná. Mindenegyes ember azt lesi, mit mond a másiknak, és már a harmadik is odaoson és hallgatja, hogy mit és miről is beszélgethetnek. Hátha tud már valaki valamit. /Örök titok itt minden. Senki nem tud semmit, csak a hadifogoly lázas agya fundál ki valamit, és a másik már készpénzként terjeszti is./ Ha jót és kedvezőt hall, vagy csak a végszót kapja el- vagy azt is rosszul hallotta, akkor születnek a legfantasztikusabb ”ERHÁK” vagyis rémhírek, amit szegény pléni szeretne, azt kitalálja és a másik már valóságként terjeszti.
Mi is okozza ezt a bábeli zűrzavart? Tegnap este nyugodtan megvacsoráztunk, örültünk a szép estének. Egyszer csak mennykőcsapásként futott a hír, hogy teljes felszereléssel /csajka pokróc, köpeny, amit felszerelésnek lehet venni/ sorakozó, ezek és ezek a századok. Mindenki hidegzuhany hatása alatt érezte magát. Jó barátok búcsúzkodtak egymástól, testvér testvértől, apa a fiától, sógor a sógortól....Igen indulás lesz....de hová ???
Ez a rejtély, és ami a nyugodt idegzetű embereket is egy kicsit felkorbácsolja. Vagy egy másik táborba, vagy egy más világba, Oroszhonba lesz az utazás. /Remélem retúrjegyet fognak nekem váltani???/ Igen, már csak ez lehet. Le is feküdtünk, akik nem kerültek a jelenben az elmenők közé, de csakhamar jött az első fecske, hogy még ma éjjel nem mennek el, csak holnap.
Jöttek a kérdések a visszajövőkhöz, mit mondtak??? Miért jöttetek vissza???
Egyik másik azt mondta, hogy tábori parancsnokság bejelentette, Oroszországba mennek és ott ki-ki a maga tehetsége szerint és képest dolgozni kell, és aki ahogyan dolgozik, viselkedik, aszerint kerül haza....Kemény szavak. Mi is a haza nekem?... Ti vagytok édes kis feleségem és drága kis fiam, aki már csurog, mint a hegyi patak. A ti édes mosolyotok, édes ölelésetek, bájtok, hangotok, nekem ez a haza.

Otthonról álmodom

Az az íróasztal, ebédlőasztal, amely mellett annyi sok édes percet eltöltöttem. Szép virágos udvarunk, kertünk gyümölcsfákkal együtt ez a haza. A falum és annak temploma, ahol oly sokszor dicsőítettük az Isten. ez a haza A falu és annak dolgozói, akiknek minden örömét, bánatát ismertem, ahol lehetett segítettem, vigasztaltam, nekem ez a haza. Látni szeretni a szüleimet, testvéreimet, barátaimat, ez a haza. /Mindezektől megfosztva, kirabolva, testileg és lelkileg megroskadva topogok egyhelyben./
A gyümölcsös hegy, az élet szabadsága, fajtám és népek barátsága, ez a haza. Mindezektől megválni és elválni, ez a szomorúság.
Hírek szerint ez év december 31-re hazakeveredünk.??? Boldogok leszünk, ha az angyalok dalát veletek együtt énekelhetjük.
Újsághírek hozták, hogy az angolok négy hónapon belül hazaszállítják foglyaikat. Mirólunk nincs szó…
Érzésem szerint, lehet hogy minket is kiszállítanak, oroszhonba, hogy az ottani rendszerbe beletudjunk helyezkedni, hogy ha hazakerülünk mi, mint ha kovászai lennénk ennek az eszmének.
Hogy hazakerülök, abban merek remélni. Ugyanis, ha Magyarország orosz érdek szférájába esik, akkor úgyis egészében eléri a célját.
Ha angol érdekeltség alá találnánk esni, akkor meg miért tartson kint bennünket??? Hogy most mire használnak fel bennünket Oroszországban, azt nem tudom. Lehetséges, hogy sokat kell dolgozni, az pedig jó lesz.
/Harminckettő év távlatából másolom a naplómat, amit még írásakor nem tudtam, az már azóta eldöntött tény és sok minden úgy lett, ahogyan azt nem is mertem gondolni./

Visszaemlékezés Intapusztára

Fogsány, 1945. június 14-én.

Intapusztai élet, ami majd kettő hétig tartott, nagyon ideges kezdett lenni. Idegessé tette az életet az egyhangú koszt, a mostoha sors. Bántott a nagy közelség is, hogy oly közel vagytok hozzám, és mégsem tudok rólatok semmit. Már itt is szeges drótkerítés vesz körül, fegyveres orosz őrök cirkálnak a kerítés mellett. Néha egy-egy látogató jön, keresi a hozzátartozóját, de nem engednek senkit a drótkerítéshez közel, így a hírektől nagyon el voltunk szakítva. Kb. ebben a táborban 10-15 ezer ember van szorongatott helyzetben. Voltak vigasztalóbb és elkeseredettebb napok. Magunk is hibásak vagyunk, mert csak a ránk vonatkozó kedvezőbb híreket akarjuk elhinni. Nem akartuk elhinni, hogy minket Oroszországba akarnak kivinni, kiszállítani. Pedig már lehetett volna következtetni egypár előjelből. /Még az akasztófára elítélt is reménykedik, hátha elszakad a kötél és akkor már ismételten nem szabad újból elkezdeni az akasztást./ Hallottuk, hogy WC-t kell csinálni a Celli állomáson a vagonokban. Nyilvánvaló lehetett volna, csak emberek számára készülhet a kb. 25x25 cm-es nyílás. Persze mi álltattuk magunkat, hogy nem a mi számunkra készítik. /Ukránokat szállítják haza./ Mindenki a magyar bizottságról, Dálnoki vörös hadseregéről beszélt. Ez annál is hihetőbb volt, mert még a háború javában tombolt, bár már a front Németországban van, ott játssza a véres drámáját.
Tovább vittek ki német honba magyar csapatokat, hogy az oroszokkal egyetemben harcoljanak a németekkel szemben.
Így alapul szolgált ez a hiedelem. Volt egy ezredes Kúllai nevű, aki még állította is, hogy ő a vörös hadseregnek a képviselője.
A háború végét még kb. egy-két hónapra becsüljük, amíg teljesen végeznek a németekkel, bár a hírek szerint az angol csapatok hatalmas méretekkel haladtak előre. A beszivárgó hírek szerint magyar bizottság van Székesfehérváron a tiszteknek Budapesten a Károly laktanyában van az igazoltatás.

Igazolóbizottságról hírek

Bár azt is hallottuk, hogy még senki sem jött vissza, mint leigazolt. Csak jóhiszeműen néztük a jövőt. Az orosz bánásmód nem volt rossz, nem bántak velünk rosszul.
Április 27-én elérkezett a végzet. Reggel kezdődött orvosi vizsgával. Majd a major előtti térre tereltek ki bennünket, ahol kb. a nyolcadik zabrálást hajtották végre rajtam. Ekkor vették el a jó tájolómat, amit nagyon sajnáltam. Nagyon meleg volt és szomjúhoztam. Általában a vízhiány végig kísér az egész fogságom ideje alatt. Egy gyenge ebédet is kaptunk, ami kevés kis bablevesből állott. Nyilvánvaló volt, hogy berakodás lesz. Elosztottak bennünket negyvenesével. Egy vagonba negyven fő kerül. Tizenöt óra körül megindultunk szuronyos őrök kíséretében.
Celldömölk felé. Hová visznek?... Székesfehérvárra??? Budapestre?... Találgattuk. Teljes a titokzatosság az oroszok között. Celldömölk déli részénél találkoztunk civilekkel, akiktől érdeklődve megtudtuk, hogy még senki sem jött vissza, akiket elvittek az oroszok, és naponta indul egy-egy szerelvény.
A hangulat teljesen letört. Csakhamar megláttuk a vagonok hosszú láncolatát. Mi voltunk 2200-an mind tisztek. Leírhatatlan hideg és meleg érzések futkároztak bennem. Állandóan könnyes volt a szemem. Nagy elhagyatottságomban /én is nyugodtan felkiálthattam volna: Uram, Uram miért hagytál el engem?…???/
Egy jó szó már nagy boldogságra gerjesztett, és mindjárt sírni tudtam. Elmegyünk a vagonok sora előtt. Egy vagonba láttam bútorokat és egy zongorát. Ez egy kicsit gondolkodóba ejtett, hogy ezt a berendezést nem a közelbe akarják vinni. Megkaptuk a vagonunkat. Mint mikor az oroszlánt ketrecbe teszik, úgy éreztem magam. Sirattalak benneteket, hogy az élet ilyen mostoha és kegyetlen volt hozzám. Egyedül a jó Istenben volt minden bizodalmam. Szorosnak bizonyult a vagon negyven főnek. Egy kevés szalma volt alomnak elterítve.