 |
    |
 |
Úrnapja. Korai kelés, szentmise 1945. Fogsány Úrnapján, május 31-én. Pár napja szokatlanul, s mondhatnám, kellemetlen korán kell felkelni. Még a hold javában fénylik, de búsan néz le ránk, s egy-két csillag is pislog a vackában, a magasban, de mi foglyok már elhagytuk fekhelyeinket. Természetesen azonnal sorakozó, létszámellenőrzés, ami kb. kettő órát igényel. Majd jön a reggeli, ami ma jó krumplileves volt, de szokatlanul sós ízűre csinálták. Jön a megszokott kenyérosztás a maga szertartásossága mellett, rettenetes sok bekiabálással, mint mindig. Az nagyobb, az égettebb stb.… És ma nekem dupla ünnepem van, mert elsőnek én választhattam a kenyéradagokból. Persze most sem jutott nagyobb, mint rendesen, mert a felszeletelő tiszt nagyon vigyáz, hogy ebben az egyenlőség elve, testvériesen sikerüljön. Ezen időközben a nap sem volt rest, kidugta a fejét a horizont alól, és szinte maga is csodálkozott a korai felkelésünkön, hiszen mit is akarunk csinálni, hogy ilyen korán kell ehhez felkelni? Semmit. Hálából rettenetesen ontotta a tüzét ránk, pedig igazán nem fáztunk. Reggelizés után úgy érzem, még nyugodtan tudnék tovább enni valamit, vagy újra kezdeni, de mit? De nem lehet, mert a kis tartalékot biztosítani kell továbbra is ínségesebb időkre. Ma szentmise lesz a táborban. Igen az orosz propaganda megengedte, hogy ünnepnapokon szentmise is lehessen. A mai napnak legszebb órája. Érzem, hogy ezen a napon odahaza sokkal nagyobb ünnepi fénnyel megtartott ünnep van, amikor sok-sokezer anya, feleség, gyermek szemében könny csillan meg, és remegő ajakkal könyörög az Úrhoz: Uram engedd haza a magyar foglyokat. Feleségem és kisfiam ott van a körmeneten és szinte hallom esdeklő imájukat, hogy ostromolják imájukkal a jó Istent, hogy apukánkat hozd haza. De úgy érzem, hogy az egész falu könyörög a Mindenhatóhoz, hogy tanítójukat segítsd haza, hogy taníthassa a kis gyermekeiket. Én nagyon is érzem, hogy ezen imádságok nekem szárnyakat adnak, és még ezen évben otthon lehetek. Ebben hiszek és remélek, hogy a megbocsátó, az irgalmas, a mindenkit szerető jó Isten meg is segít. Fogságba jutásomnak második története Most pedig leírom a fogságba jutásomnak második történetét. Amikor az orosz századosnál leszedték rólam, ami leszedhető volt, pisztoly, távcső, térképek, akkor tovább kísértek bennünket az ezredparancsnokságra. Ugyanis azzal hitegettek bennünket, hogy kapunk írást, piszágyt, és ”domo” hazamegyünk. Nem is volt olyan szigorú a bánásmód, hogy lehetett volna következtetni a végzetre, laza volt a kíséret. Meglepő udvarias bánásmódban részesítettek bennünket az oroszok. Akkor láttuk és éreztük, hogy a nyilasok és a németek által öblös torokkal ordított orosz ellenes propaganda nem igaz. Az orosz ezredparancsnokságon nem igen törődtek velünk. Egy háznak a szalmakazal tövében telepítettek le bennünket. Fura érzések futkároztak bennem. Vártam, hogy mikor lőnek fejbe, mikor korbácsolnak meg. De ez ideig ez nem történt meg. Délelőtt folyamán jött negyven csendőr, elegánsan, csinosan, valamennyinek kerékpárja van. Elmesélték fogságuk történetét, mivel oly csinosak voltak valamennyijüket tiszteknek nézték a davajok, offizir, ezért tiszti kíséretet is kaptak. Tiszteket csak tiszt kísérheti, mondván a szabály. Természetesen ez a pünkösdi királyság nem tartott sokáig, mert amikor az oroszok megtudták, hogy zsandárok és más lett a további sorsuk. A szalmakazaltól hamarosan továbbvittek bennünket. Minden mozgatás hidegzuhanyként és tüzes lázként hatott rám, mert sohasem tudtam, miért kell menni, és hová? Tekervényes utakon át dombra fel, völgybe le, elvittek egy ház mellé. Négy orosz tolmács útján bemondja, hogy motozás lesz. Fegyverzet, lőszer volt a fontos, mondván, hogy ne legyen nálunk. Nagy izgatottsággal álltunk elő ezen szertartásnak. Órával kirakott orosz katona. Csalódás/részeg orosz igazmondása/Menetelésünk útja Kíváncsian néztük az első pácienst, hogy esik át a viziten és mitől szabadul meg. Sorozatosan vették el az órát. Az óra hihetetlen közkedvelt zsákmány volt, de csak az az óra, amelyik ment, mert ha állt, vagy más hibája volt, szemétbe került, eldobta. Magam szemével láttam, hogy a karjain három-négy óra volt rácsatolva és egyenként hallgatta őket, amelyik nem ment a fogával rágta le és kiköpködte. Így bizony a legszebb svájci óra is, ha lejárt, nem húzta fel, mondván nem megy, és összetörte. Mutattuk, hogy húzza fel. Húzza-húzza, míg végre egyet kattant és nincs tovább, rugó szakadt. Fogával fogta meg és leszabta a karjáról. Borzalmas volt még nézni is, ezt a brutális vadságot és butaságot. Ezeknek lettem én a foglya? -gondoltam. Vettek el kést, pénzt, borotvát, aranygyűrűt, csizmát kicserélték, ruhát cseréltek ruháért. Szomorú látvány volt, hogy valamikor sokat mutató csendőreink, mint a megmellesztett, ludak úgy jártak köztünk. A szép csendőr zubbonyok helyett elvásott, rongyos ruhákra cserélődtek fel. Ezen motozásnál, szajrézásnál kb. 1200 pengőt vettek el. Szegény lettem mindjárt. Egyéb elvehető dolgomat jól rejtettem. Féltettem Doxa órámat, amit sikerült elrejteni a tapogató kezek elől. Hosszú tekervényes út után elvittek bennünket a hadosztály parancsnokságra, azzal a dumával, hogy ott kapunk írást. Zsáky főhadnagyot tényleg hívatják is. Majd egy fél óra elteltével jön vissza. Van-e írás? Igen van! Az volt igazolva, hogy önként jöttünk át, fegyverekkel együtt és kihallgatás után engedjenek minket haza. Némileg ki voltunk elégítve. De hol lesz az igazoltatás? Majd oda is elvezetnek bennünket, türelem, mondván a davaj. Az első orrba vágást kaptuk, amikor meneteltünk egy domb alatt, orosz fogatolt oszlop mellett és ott kérdezték, hogy hová megyünk? Örömmel kiálltjuk: ”haza”. Erre az oroszok közül magyarul visszaszól: ”na-na”. Ez a válasz, fagyasztó érzést keltett. Egy részeg orosz kiáltotta - davaj Szibéria-robiti. Ezen éjjel egy pajtában aludtunk meg. Nagyon meglepett a vend népnek irántunk való szeretete. Ez a terület vend volt. Ennivalót hordtak nekünk, igen megbecsültek bennünket. Ugyan az egyik vend ember elárulta, hogy nem tudja, hogy a szerbekhez vagy a magyarokhoz csatolják-e, így kettő kulacsos volt a magatartásuk. Ennivalót bőven kaptunk. Kettő nap után április 7-én elvittek bennünket Őrihódosra. Itt névjegyzéket készítettek rólunk. A létszám állandóan emelkedett. Davajzás közben állandóan kérdeztük a civil lakósságot, hogy kb. hová visznek bennünket? Hol lesz az igazolás? Vigasztaló választ sehol sem kaptunk. Kb. nyolcszáz fő legénység és huszonnégy tiszt volt már együtt. Az elszállásolás nagyon szomorú volt. Egy krumplis pincébe hajtottak be bennünket, ahol krumpli volt a fekvőhely. Az ajtót pedig lezárták. Kezdődik a fogság. Nagyon éhesek voltunk. A pince egyik sarkában kerékrépát találtunk, fenséges eledelként csillapította az éhségünket. Április 9-én 503 km, menetet hajtottunk Ságodra. Itt már rettenetes tömeg volt együtt. Borzalmasan elfáradtam, hiszen csomagom is volt, amiben a legszükségesebb tárgyaim voltak. Itt sem lehetett hallani, hogy mi lesz velünk. Általában az a hír volt, hogy igazoltatnak bennünket és küldenek haza. Így nem is gondoltunk szökésre. /Utólag bárgyúk voltunk./ Borzalmas bűz, piszok és tetű uralkodott itt, ebben a gyűjtőtáborban. Innen csak elmenni. Reggel úgy hallottam, hogy kettőezer fő elmegy. Így én is jelentkeztem, hogy tovább megyek. Enni az nincs, semmit nem kapunk. Így el is indultunk a délelőtt folyamán. Már egy századnyi törzstiszt is volt. Tisztekből kb. 1000 fő. Április 10-én fáradtan érkeztünk Batyk község mellé egy gabonaraktárba. Itt bő alkalom kínálkozott a szökésre. Senki sehol, semmi hír, nem tud senki semmit. A civilek szerint az érintett falvakból vittek el embereket, de még haza nem jött senki. Beszéltek Dálnoki hadseregről, hogy majd oda lehet jelentkezni. Mindenféle ”Erhák” rémhírek telepedtek meg. Megszökésre nem gondolt senki sem /túl becsületes ez a magyar/, mert okot nem talált rá senki sem. Innen mentünk másnap tovább Jánosháza mellé egy rétre, azaz lóhere földre. Az egész éjszakát itt töltöttük el. Nagyon éhes voltam. Krumplim volt. Földbevájt kis kemencébe összeszedett gazból tüzet csináltam, és főztem egy csajka krumplit. Ez volt április 11-én. Az éjszaka nagyon hűvös volt. Ami ruhám volt, azt mind felvettem magamra, csak így bírtam szenderegve aludni. /Matracom a lóhereföld, takaróm a sötétség./ Istenem nem régen még, mint szabad ember jártam errefelé és mentem haza édes családom közé, most meg; szuronyos őröknek vagyok kiszolgáltatottja. Ez a nagy felügyelet gondolkodtatóba ejtett és gyanús volt, hogy miért kell ennyire ránk vigyázni. Jánosháziaktól érdeklődtünk ki jött már haza, vagy mit tudnak a sorsukról. A válasz nagyon mellbe ütött. Nem jött még haza senki sem. Azt beszélik, hogy Fehérvárott lesz az igazoltatás. /Mindig beljebb, mindig távolabb az országból/....Mindenütt a háború pusztító kezét láttuk és feltűnően kevés férfi volt a falvakban. Milyen igénytelen tud lenni az ember. Por, piszok, mosakodás ismeretlen, éhesen élni, egy kultúrembernek ezt átélni, és ezen a helyzeten nem tud változtatni. Fogkefém ugyan van, de fogmosáshoz vizet szerezni a fogalom. A legegyszerűbb cigányéletnél alacsonyabb sorsban fetrengtünk. Gyula napkor a lóhereföldön aludtam Április 12-én /Gyula napon/ a lóhereföldről elmentünk Jánosháza mellé egy magtárba. /Amikor Jánosházán mentünk keresztül az ottani plébánosnak akartam adni az órámat, hogy küldje haza, üzentem haza tőle./ Itt kb. 21.000 ember szorongott már./ Gabona volt a fekvőhelyünk. Itt találkoztam, Dr. Szollár László keszthelyi ügyvéddel. Csodálkoztam rajta, mert azt hittem, hogy már ő odahaza van. Sokat sóhajtottam hazafelé. Hadifogoly napló folytatása Csak gondolatom és tekintetem jutott tovább a szeges drótkerítésen át. Még itt sem tudtunk a jövőnkről semmit. Állandóan a magyar igazolóbizottságról lehetett hallani. Intapusztára mentünk Április 16-án Felsőbüki Nagy Pál majorjából elmentünk Intapusztára. Gyönyörű major. Itt is egy magtárba helyeztek el bennünket. Már szalmát is kaptunk fekvőaljnak. Természetesen, mielőtt bejöttünk ide, igen vegyes érzelmekkel voltam telítve. Igen jó alkalom lett volna a szökésre, mert Celldömölkön át, hoztak bennünket. Az utcán rengeteg civil volt, csak el kellett volna vegyülni köztük. Láttam a szép celldömölki Mária templomot megrongálva. Fájt a szívem, amikor így láttam. Magam is voltam ebben a templomban. A vasvári búcsúsokkal voltam egy prosección, hálából, hogy tanító lehettem. Nem lett volna teljes az összhang, ha nem zabrálnak meg bennünk. Szólt a parancs az egyik nap: teljes felszereléssel sorakozó!!! Mi lett a davajzásból, a zabrálásból?... Nagyon jó fogás volt, egyik-másiknál aranyóra, ezüstróka, ruhaszövet, borotva, és ki tudná felsorolni, hogy kitől mit vettek el. Volt egy úrnál 100.000 Ft. Akkor még pengő volt, amit természetesen elvettek. Egy írást adtak az oroszok, amelynek a tartalma a következő volt: Közétkezés céljára önként leadott összeget köszönettel fogadjuk. Részemről kettő volt, amit féltettem: A Doxa órám és a jegygyűrűm. A gyűrűt a lábam közé rejtettem el, az órámat pedig a köpenyem bélésébe varrtam bele. Szerencsésen megúsztam ezt a zabrálást. A mezőn nem látni dolgozókat. Itt-ott egy-egy asszony kisgyermekével szántogat. Csupa könny a szeme. Némán néz felénk, és sírásba kezd. Egy nemzet, amikor gyászol, amikor temetővé válik, kacagás helyett sírás hallatszik. Termés helyett gaz terem a földeken, mily borzalmas ezt némán nézni, és nem tudunk segíteni. De hisszük, hogy az új szellem, az orosz barátság, megérti az ártatlanul szenvedett magyar sorsot, és hamarosan hozzá fog segíteni az élet felépítéséhez. Egyedül csak ő tud rajtunk segíteni. Hogy temetővé lettünk az nem csoda, hiszen dúló harcok után csak temetni lehetett. A kosztunk egyhangú. Bab, borsó keverék, kevés hússal. Néha kapunk 5-6 cigarettára való dohányt. Mosakodási és vízbeszerzési lehetőségek kielégítők. Fájdalom és keserűség fogott el, hogy oly közel vagyok a családomhoz és még csak nem, is értesíthetem őket. Nem tudom, mi van velük? – élnek, halnak? Édes kis feleségem, hogyan élte át az egész megszállást. Nagy fájdalom az egész. De remény még van, hogy egyszer hazamehetünk. A törzstisztek is így bíztatnak bennünk. Kállai ezredes ez a hülye, egészen már Dálnoki hadsereg tagjának érzi magát. Találkozás Kozák Feri bácsival Április 19-én /1945/ reggel találkoztam Kozák Ferenc igazgató tanítóval, aki Sárváron volt igazgató, anyunak nagybácsija. Nagyon megtört volt ekkor Feri bácsi. Találkozáskor könnyes lett a szemünk. Itt van Kocsis Zoltán állatorvos Rábasömjéni lakós is. Szegény Feri bácsi, az éjszakát a lóhereföldön töltötte. Igen meggyötört színben volt. Magam mellett adtam neki szállást. Boldogok voltunk, hogy ebben a nyomorúságban egymásra találtunk. | |
