Tsz megalakulás utáni élet a közösben... /1960/

1960 -Tsz. szervezése után.
Beverték a falu lakosságának majd 99%-t a tsz-be, és kezdetben úgy nézett ki az életrendnek az óriási szögfordulata, hogy a kényszernek minden átka, terhe csak türelmetlenséget, szitkot, átkot, és nagyon sok könnyet termett a kezdeti fokon. A régihez való kötődésnek láncolata nagyon erősen érvényesült a tagok lelkületében, nem találták helyüket, nem látták a holnapot megalapozottnak, nem bíztak a Tsz-nek éltető jövőjében, jön a kolhoz, a csajka rendszer, hiszen még a színházak is kiparodizálták a helyzetnek a fonákságát. pl. Latyi, a nagy színész egy alkalommal a színpadon át egy katonai csajkát húzott madzaggal..., vagy egy alkalommal, nagy sietséggel lépett be a színpadra, kezében Rákosi Matyi képe..., kiabálja: hová akasszam, hová akasszam?... Már a falra akarta akasztani a fényképet..., állítólag kapott is ezért a humorizálásáért egy kis fogdát...
Tán csak a volt cselédek, vagy a volt nincstelenek éreztek közömbösen, vagy tán reménykedve a jövő elé, hiszen mit veszíthetnek ők? Eddig sem volt semmijük, csak nyerhetnek, de nem veszíthetnek a tsz-ből. Minden paraszt a meglévő gazdasági állományából a legvásottabbat, legyen az, szekér, borona, tehén, vitte be a Tsz-be... Igyekezett megtartani a legjobbat a reményteljesebb jövő számára. Szétszedte a szekeret ízeire, eldugta a pajta zugába, egy teljes garnitúrát igyekezett átmenteni arra az időszakra, amiben bízott és hitt, reménykedett, amire épített, ebbe belejátszott a külföldi megtévesztő propaganda is. Éveken át elfekvő holt tőke gyanánt feküdtek ezek a termelőeszközök a rozsdának a temetőjében.
Hogy mennyire nagy volt a múlthoz való kapaszkodó ösztön, pl. Tóth József, jó gazda, akinek szép lovai voltak a Tsz alakulásának idejében. Jó-jó, ha már nincsen kiút a maszek világ felé, akkor csak úgy vállalta a Tsz-be való munkáját, ha a lovain továbbra is dolgozhat, azaz csak kocsis szerepet kíván betölteni az életközösségben, és a saját lovait hajthatja. Így is lett nagyon sok éven át, amikor már aztán nem ragaszkodott a lovai után sem, kezdtek egyszagúakká válni a hordában, amikor már koptak a kezdeti villongásoknak méreg fogai, amikor, mint ember-ember mellett élhetett az új világban.
Emlékszem a kezdeti közgyűléseknek nyomdafestéket nem bíró kirohanó brutalitással, fel nem mérhető vicsorgó pofával ordítozó támadásokra, amit egymás ellen, főleg az akkori vezetők ellen spontán a keserű epével ecseteltek, ordítottak, többször kellett attól tartani, hogy a tettlegességig is elmennek. Nem számit, ha már elvették az embernek személyi, vagyoni szabadságát, mit ér az élet? Ahogy a vihar felkorbácsolja a tenger vizet és korbácsolja, ostromolja a hatalmas viharhullám a békés partokat, morzsolgatja annak sziklás gátjait, úgy ömlesztve jöttek a bekiabálók, felszólalóknak jaja, s ki lesz az, aki ezt kiállja? Aki ezt elcsendesíti.
Egy alkalommal a Kiss Zsiga, aki 1961-tájban lett a Tsz elnöke, felkért engem, mint a hazafias népfront elnökét, jöjjek el egy közgyűlésre, mert úgy hallja, hogy az ellenségnek a nyelve nagyon kirojtosodott, várható egy-egy

rendbontó, pl. ha a Borsos Feri bácsit előre felitatták azok, akik nem mertek nyíltan kiállni a hamisságuk mellett, akkor pár fröccsöt adott a Feri bácsinak és társainak akkora ösztönző erőt, hogy ugatott a meglapuló biztatóknak árnyékában, ezek meg örültek, ha izgága beszéddel megzavarhatták a folyamatos gyűlést. Bizony egy alkalommal kellett is lecsillapítanom as elszabadult zabolátlan kiabálókat, tudtuk kik azok, akik a Borsos Ferinek fizettek bort gyűlés előtt, hiszen a kocsma volt a gyűlés előtti kisértekezlet, ahol kellő behangolással jöttek is as hőzöngők, most majd megmondjuk a magunkét...
Na, egy ilyen alkalommal kellett latba vetnem as összes szellemi, lelki tekintélyemet, vagy-vagy... És bizony hasonló stílussal, hasonló fegyverekkel igyekeztem a kis ördögöt visszaszorítani as üvegbe, és a dugót jó erősen rászorítani. A sötét kanális szennyében élő patkányoknak neveztem az uszítókat, akik nem mernek a napvilágra jönni, csak bujtogatni tudnak, de nem szembenézni a tényekkel, nem pozitív kritikával élni, csak romboló hanggal lerombolni a mát, holnapra nem gondolva elveszteni as eddigi eredményeket... Na erre fel kaptam is egy névtelen levelet. Szerkesztője valószínű az örök izgága, bölcselkedő sunyi paraszt volt: Fejes Imre, az örök ellentétem, az örök lázítom és jelentőm.... Az örök sunyin mosolygós skorpióm, aki mindig lesben állt, mikor talált célba és esetleges névtelen levele, vagy rágalma?...
Volt is időszak, amikor majd úgy nézett ki a helyzet, a sok-sok gyűlölet rágalom, a tagok egymásnak rohanása, a munkátlanság, a trehányságnak a magas fokán állva, nem kell ide tbc, rák. Ez a tsz., maga Mohács, ami ismét eltemeti ezt a nemzetet, puskalövés nélkül, egyedül a nyelv lett az óriási fegyver, atom, ami elsorvadoztat lassan, de fokozatosan ezt a nemzetet. Mert ha így ki tudta ölni a parasztból a földszeretetet, azaz a munkavállalást, aki megutálta saját udvartartását, aki meg tudná ölni a szomszédját, vagy a volt szervezőket, elpusztul ez a nemzet, nem bírhatja ki azt az óriási termelési kiesést, ami ebből a gyűlöletből burjánzott ki... Amikor minden csak ráfizetéses lett ebben as országban... Amikor leül a paraszt a faluvégén, nem megy már gyalog ki a határba, mert csak szekérrel tudja magát kivitetni abba a dűlőbe, amikor annak idején a sajátja volt és már a napfelkeltét ott kint üdvözölhette a búzatábláján..., aratás idején. Most ráért, nem siet, miért is sietne, hiszen még van tartalékja is a tavalyiból, tele a zsíros vindely, van még sonka is a héban... Mi késztesse a munkára, nincs havi fizetés, nincsen heti piacra való járás... Hol van még as év végi zárszámadás, a boríték milyen vastag lesz?... Egy teljesszögfordulás a tudatban, a lélekben, a munkához való viszonyban, ebből csak bukfenc lehet..., gondolta néha as ember...
Fegyverek nélkül is el lehet pusztítani ezt a nemzetet, maga a Tsz. a nemzet testében a szú, a féreg, a rák, ami lassan ugyan, de biztosan megrövidíti az évgyűrűk számát. S ez a szemlélet ekkor még megalapozottnak látszott, a közhangulatból, a munkához való viszonyulásból ítélve. Semmi sem senkié, még nem érett rá az ember. Nincs már, hogy az enyém, ami annyi jaj-t hozott, most lesz még csak a mienk...., amikor minden már a mienk lesz, de mi lesz addig?...

A dolgozók esti általános iskolájának a megszervezése... /1959-60/

Dolgozók esti iskolája.
Feldúlt lelki extázisban, a gyűlöletnek kráteréban sem szabad elveszteni a győzelembe vetett hitet, az elvetett magnak is el kell pusztulni, a kis csira feléli a magnak az éltető tápját, hogy biztosítsa a fennmaradását, a szaporulatát.
Abban a hitben, hogy nem elég megszerezni a hatalmat, azt meg is kell tudni védeni, a vár is csak úgy véd meg engem, ha én megvédem a várat, ekkor jutott eszembe az ötletem, a szellemnek kell többnek lenni az ösztönök felett, a tudást kell kifejleszteni azokban, akiknek annak idején nem volt lehetőségük arra, hogy kiműveljék magukat. Csak művelt, kitanult szakmai tudással bírók vezethetik a rájuk bízottakat, ezeknek a gondolatoknak a dzsungelében született meg bennem az a gondolat, kellene azok számára megszervezni az esti iskolát, akik a napi munkájuk mellett kopaszodó, őszülő, családi, munka gondok közepette vállalnák az esti tanulást.
Kezdtem puhatolózni a berkekben, mit is szólnának hozzá azok, akikre gondolok. Kezdetben találkoztam mosollyal, némi kishitűséggel, most ebben a korban? Tanulni? Este? Kinevetnek a gyerekek, főleg azok húzódoztak, akiknek már a gyereke elvégezte a hetet, vagy a nyolcat. Találtam olyanokra is, akikben ez a kis szikra lángra lobbantotta az akarni vágyás, a tanuláshoz való ragaszkodásnak a lángját, nagyszerű lesz, legalább tudok segíteni a gyerekeknek, nem csapnak be, na meg a munkakörömben is jó lesz a nyolcadikos végbizonyítvány, előléptetés, fizetés stb. Így érlelődni hagytam a korán elvetett gondolatot, ami már megindult a nyári időszakban, de kivitelezése csak az ősz folyamán lehet.
Előttem, van egy fénykép, ami 1960-ban készült, éppen már az első vizsgán túl lévő kis pajtásokról, akik a vizsga drukkján már túl vannak, és most boldogan veszik majd a következő évnek is a stafétabotját a kezükbe. Nagyjából kik is vannak a képen. A vasutas ruha már elárulja Virág, Desics jelenlétét, nekik kell is a nyolcadik osztályos végbizonyítvány az előléptetéshez..., nekik is vannak nagy gyerekeik. A mosolygós Bujtás Bözsi néni a községi tanács elnöke...., aki bizony még a hatodikos bizonyítvánnyal sem rendelkezett, előbb magán úton azt kellett elvégeztetni vele, hogy felvételt nyerhessen a hetedikbe. Cselédsorsban nőtt fel, Konrád majorban, a férje elesett a második világháborúban, fia a Sanyi is itt van a képen... Bizony a Bözsi néni, az elnök asszony rendelkezett jó népi kiszólásokkal, beült egy elnöki székbe, olvasni, ha kellett, verejtékezett, vagy erősen döcögött, foghíjas volt a szöveg... Hivatalból is támogatta a kezdeményezésemet..., ekkor már előírás volt, hogy a községi tanácselnököknek el kell végezni a nyolcadik általánost... Bizony sokszor mosolyogtunk egy-egy tanácsi beszámoláskor ejtett hibáin, de a hatalom megvédte hibáinak torzításában is, szájába rágták néha hivatásának tudatát, és bizony néha el is sütötte nyelvének sértős, éles sörétes lövedékét. De azért maradt csak "Bujtás Bözsi, az a butuska...." Ez nagyon jó volt Tóth Miskának, volt jegyzőnek, aki mellette volt tanácstitkár....

Ugyanis, Miska vitte az értelmi részét a falunak, már a tanácsi vonalon. A Bözsi néni nem értette meg a rendeleteket, csak kézaláírását kellett rátenni... Aláríni meg már tud, begyakorolta.... Így a Miska nagyszerűen élt, mint régi főjegyző a cseléd asszony mellett, akit annak idején a Miska meg sem ismert, főleg a felesége a Maja nagysága, aki igazán tudta érdekeinek és számításainak megfelelően szortírozni a körülállókat... Elviselte a Bujtás Bözsit is, mert a Miskának a léte csak tőle függött. Mindenesetre a Bözsi néni általános tudása, iskolai vonalon nem ért többet egy harmadikas gyereknél...., de a hatalom kezébe adta a községi tanács vb. elnöki marsallbotját, ez védte meg, mint ahogyan a lombos fa megvédi a tűző nap elől az árnyékába húzódó vándort.
Érdemére legyen írva, nagy volt benne az akarni vágyas, csak bíztattam, állandóan örültem az első szárnycsapásainak, csak sikerült a végcélba befutni.
Mellette áll a Gugi Jutka tanítónő, aki valamilyen órát adott az iskolán, majd az apja: Gugi Gusztáv iskolai igazgató, aki számtant vitte a tagozaton, majd jött ismét egy vasutas, ő kint lakott a soproni vonalon egy őrházban... Szabó nagyon szorgalmas hallgatóm volt, aki szomjúhozta a tudományt....
Háta mögött vagyok én... Ötven éves fejjel, aki szervezte az iskolát, majd én voltam a tagozat igazgatója is, mert mondván, ha már egyszer annyi energiát fektettem az iskola megteremtésére, akkor a vezetést csak magamnak vindikálom ki, nem engedem a sült gesztenyét másnak megenni. Ez egy kicsit visszás is volt, itt-ott-amott, de az izzadmány az enyém, akkor legyen a dicsőség is a magamé. Tán csak anyagi érdeke is így diktálta, mert vezetői díjat kaptam az órákon kívül.. Ez nem volt közömbös akkoriban. Irodalmat és fizikát tanítottam az iskolán, még ma is emlegetnek egy-egy kis történetnek az elmesélésével. Pl. nyomás, nyomóerőnek a megértése. Rábakovácsi Balikó vadorzónak az esete, amikor a gyérig befagyott Rábán hogyan tudott átmenni.
Majd következik Bozzay Miklós, volt iskolai igazgató, az örökké irigy szemben hízelgő, de állandóan elásta titokban a csatabárdot, a robbanó aknát és várta azt a pillanatot, mikor robban alattam....
Hát persze, ő csak engedett a haladás folyamatának, mert ha rajta múlott volna, már csírájában elfojtotta volna ezt az iskolát, hiszen ebből neki ismét csak erkölcsi csődjére kellett rájönni. Hát megint a Czeglédy találta ezt is ki.... "Harcolj Uram perlőimmel, harcolj az ellenségemmel" -Ez volt az én osztályrészem.... Hát persze, amikor meg kitudódott, hogy sem az iskolai igazgató, sem ő nem lesz az esti iskola vezetője, hanem a Czeglédy, na aztán ez meg felborzolta ismét az idegzetét, de nem talált televényre, konkoly elhintésre.
Majd jött Káldy Lajos a járási művelődési osztály vezetője, aki egyben a vizsga elnökségét is vállalta. Lajossal nagyon egy hullámhosszon voltunk, elismerte munkámnak minden verejtékét, mindenkor humánusan könyvelte el az esetleges botlásaimat, örült a munkám sokaságának. /1981 a jelenben megyei HNF. titkár helyettes/
Majd következett Rácz László tanító, aki a jelenben Horvátzsidányban igazgató.

Rácz Laciról egyet-mást...

A Laciról, mit is szólhatnék. Azt kell mondani jó kartárs volt, hozott magával valami: csói félszegséget, az illemtan berkeiben nem sokat járva, hiányosak voltak az íratlan társadalmi, szokások. Pl. amikor elsőben megjelent Söptén, bizony, bizony még köszönteni is elfelejtett, tán nagy volt az izgalom, szóltam hozzá: Lacikám, úgy illik ám, ha valahová mész, ott illik köszönteni is. Később, már a ranglétrán csúsztatták felfelé, községi parttitkár lett, hiszen ehhez ész nem kellett ebben az időben /1960/. Tőle tudtam meg, hogy az egész család a párt uniformosát viselte, élvezte annak termését, de munkához való viszonya az agyaglábakon volt, mert bizony Lacika hamarosan rájött, hogy azért jó párttagnak lenni, sőt községi párttitkárnak reflektorában díszelegni, mert akkor ez már elég a dologtalanság mellett ahhoz, hogy megéljen és nem is rosszul. Sokszor órák előtt elbeszélgetett félórákat is, és ilyenkor én mindig megfelelő kellemmel hangsúlyoztam, te tudod a párt alapelvét, én hozzád igazítom, hangolom a munkám tempóját, hiszen te képviseled az munkamorált, annak tempóját. Ez bizony nagyon szomorú grafikont mutatott ki, úgy iskolai, mint társadalmi szinten, de nem is kellett neki bizonyítani, a piros könyv zöld utat nyitott neki a ranglétrán. És bizony ekkora alacsony, nívótlan, szakmai és kulturális foghíjasság mellett jött a pecsétes levél, érdemeinek elismeréséül a horvátzsidányi általános iskolához, igazgatói székbe kell neki beülni, egy kicsit meg is szeppent, de ha már az a jóságos és mindenképpen igazságos értéken, értékrendjében bölcsen látó magasabb szempontokat átlátó hatalom ilyen emberekben látja a haladásunk a megújhodását, ám íme legyen. Így lett a Laciból igazgató, vezető, akit még magát is nagyon kellene tanítani, de hiába, ez a rendszernek óriási hibája, hogy értékes posztokra értéktelen elemeket nevez ki, tekintélyes állásokba tekintélytelen, fajsúlytalan vezetőket rendel, mert "piros könyve" van, és ebből eredő szellemi, gazdasági deficiteket kell állandóan egyensúlyba állítani, helyrehozni.
Persze, amikor később már találkoztam Lacival, amikor már maga is kezdte hinni, hogy igazán érdemes és csak ő illetékes egy iskola igazgatói székbe, szinte belehízott a pozíciójába, de velem szemben mindig kellemetlen volt a találkozás, mert a múltnak árnyéka mindig kellemetlen volt számára. Ma is /1981/ igazgató, de ahogyan mondják, nem kell okosnak lenni a vezetőnek, majd a beosztottak a csorbákat kijavítják. Óriási károk származtak és származnak helytelen személy kiválasztásából, aki még beosztottnak sem való, nem pedig, vezetőnek. Értékrendben messze van még a közepestől is, és nem is várható tőle az adott képességi adottsága mellett, hogy valaha is mérlegképes legyen. De ez van. Éretlen magból nem várható nemes gyümölcs.

Kiss Zsiga a Tsz elnöke, nagyokat szundit óra alatt...

Jobb oldalt, elsőnek emelkedik ki Kiss Zsiga, aki a Tsz-nek lett elnöke, na vele szemben úgy kell nyilatkoznom, ha egy nemesfémet be is vonta valami oxidáció, nem engedte csillogni, ragyogni, de ha polírozzák, rögtön kitűnik annak karátja, értéke. Zsiga is ilyen nemesfém volt, csak polírozni kellett, szívta magába a tudománynak minden ágat, az esze szomjúhozta a betűnek, könyvnek a mondanivalóját.

Bámulatos ősi parlag, ugar volt egy ilyen egyéniség, aki várta-várta mikor kerül művelődés alá, mikor kerülhet belé nemes mag, hogy benne kicsírásodjon, erőteljes fává vastagodjon, hogy ágain megjelenjenek a munkájának igazi nemes gyümölcsei. Bámulatos munkát vállalt mindenegyes tanulóm, de a Zsiga volt az, aki legjobban értékelte az iskola létrehozásának óriási létrehozását, szinte Jákob létrájának tartotta a szellemi további gyarapodására.
Végeredményében Zsigának is kettős feladata volt, munkájának kiemelkedésével kiérdemelje a tsz tagságának az elismerését, és aztán főleg olyan vezetést kellett mutatni, ami a termelést, a munkából eredő hasznot magasabbra tudta növelni. Zsigában mindkettő alapfeltétel meg volt, csak hiányzott a kellő szellemi látóhatár, mert hiszen akármilyen jó egy autó motorizált összessége, ha beáll az est, csak a jó reflektor fényében, a szellemi sugallatban tud igazán menni, sötétben csak karambolhoz vezetne a legjobb szándék is. Így kellett a Zsigának is az esti iskola.
Általában az esti dolgozók iskolája október havában indult, és tartott kb. április, májusig. Kb. hat hónapos volt. Tehát beleesett az őszi betakarításnak dandárnyi munkájának az idejébe, amikor is a betakarításon kívül már előmunkálatokkal biztosítani kell a jövő évi terméshozamot is.
Az iskola általában este hatkor indult és tartott majd este tíz óráig. Mindenki dolgozó volt, tehát ledolgozta a napi nyolc óráját, na meg a háztájit, aztán még valamit tanulgatni is kellett, hogy szégyen ne érje a házat, aztán rohanás az iskolába, a padokba, azokba a padokba, amiben valaha elemibe járt.... Persze a Zsiga is a maga magán dolgán túl, a közösségi munkálatoknak is teljes megvalósításán át, rohant az iskolába, hideg őszi határból beült a jó meleg tantermi légkörben, ez egy időre igen kellemes érzést is váltott ki, de... a test, az elfáradt izomzat, jó alkalomnak tartotta a légkört egy kis bólogatásra is.
Látom ám, hogy az én Zsigám nagyon meregeti az irodalom berkeiben járva a szemeit, de egyben mintha bölcsőben érezné is magát. A széppróza, vagy vers álmot lopott a szemére, amikor is már nem bírta a szemeit nyitva tartani, elsőben csak kis időre, majd pedig volt úgy hogy majd húsz percre is csukódva maradtak a Zsiga szemei, de látva és éreztem, hogy ez fizikai állapot, nem szabad az alvót zavarni, még iskolában sem... Zsiga feje csak néha biccent pár fokot, hol lejjebb, hol balra, édes volt a szunnyadás..., s amikor végleg az álomból valóság lett, ránéztem... Ugye aludtam?.. Kérdi Zsiga. Dehogy is aludt Zsiga, csak egy kicsit elszállt a földről, szebb, békésebb álmok világába. És ennyi szunyókálás elég is volt, mert aztán végig bírta már a figyelést, agya megszomjazottan szívta magába az archimédeszi törvényt, nyomó és nyomóerőt, kitágult pupillákkal, szellemi jóllakottsággal boldognak érezte magát Zsiga, hogy az eddig zárva tartott ész zsalugátereit kezdjük kinyitogatni, hogy mettől több szellemi fény érje az agy szürke állományát. Nagyon boldog voltam ezeken az estéken, nekem is igazi felüdülés volt, mert egészen más hangulat, más érzés volt a dolgozók iskolájában tanítani, mint a nappali tagozatos általános iskolában.

Egy irodalmi szemelvény után, pl. Szeptember végén, vagy "Hét krajcár"... "Grófi szérűn"...., de sorolhatnám a többit is, amikor átitattam őket a költő mondanivalójával, mikor megértették, hogy miért is íródott ez, vagy az a mű... Hogyan fejezte ki a gondolatainak mondanivalóját, mi az a hasonlat, megszemélyesítés... Pl. a Himnusz... Többször is hangosan, nem tudták magukba zárni a belső gyönyörtől megtelt lelküknek örömét -hát ennyire szép!!!, nem is gondoltak volna erre sohasem... Hát ilyen felemelő tud lenni az irodalomnak tárháza, eddig csukott volt előttük minden, mint egy múzeum ajtó, de amikor bementek annak termeibe, elnézelődhettek annak vitrinjei előtt, szinte megrészegülve a sok értékes, ragyogó tárgynak a mondanivalójától megrészegültek, belefáradtak. S csak ekkor és csak ezek után tudják csak értékelni, egyes irodalmi értékeinket, csak ekkor ébredt fel bennük az íróknak és költőknek hivatottságán, akik mindig és mindenkor igyekeztek irományukkal a nemesebb, a jobb, műveltebb emberi társadalmat kiformálni, alakítani.
Csodásak voltak ezek az órák, sohasem fáradtak el itt, mindig úgy mentek haza este tízkor –na, aztán ez szép este volt.
Amikor megértették, miért szól a villamos csengő a kapun..., miért kell hóba a síléc..., vagy amikor a törtekkel kínlódtak, vagy a százalékkal..., bizony ez nagy próbára tette őket, hiszen a munkahelyükben tudták a feladatukat, de... a betű országában bizony csak tapogatódzva, botorkálva jutottak csak előbbre. Ahogyan kórházi ágyból kikerülő beteg első napok próbálgatásai után már érezte biztonságos erőkészletét, már nem szorult mankókra, maga is elbotorkált a kijelölt úton, úgy jutottak a dolgozók iskolájának is arra az erőképességhez, hogy egy kicsit kaptak a tudomány oázisából, forrásából. Ami erőt adott arra, hogy már ezután maguk is eligazodva, sőt élvezve olvassák a könyveknek betűinek sorait, lássák meg, hogy a holt betűkben mennyi gyönyör, mennyi értelem, mennyi bölcselet van elrejtve, csak fel kell ismerni annak rejtett ajtaját, amin át eljuthatnak a legszebb barlangoknak labirintusába.
Az én erőm is véges, de mégis mindig úgy álltam eléjük, mint a mindenkor megcsodált 424-es gőzmozdony, amikor befut a végállomásra, szinte duzzad a keble... Íme megjöttem, de ha kell vissza is fordulhatok, ha így kívántatik...
A napi munkám nekem is volt. Elsőben tanítottam... Majd könyvtáros munkát végeztem nem is rosszul, úttörő vezetőséget láttam el, kultúrház-igazgatói munkámért sok elismerésben részsültem, HNF-nek is szolgáltam, napközim volt... Este, pedig kezdődött a legszebb munkám.
Némileg tudták is a hallgatók ezt az óráról, órára való elfoglaltságomat, s amikor este nem látták rajtam a fáradságnak nyomait, kérdezték is egy alkalommal tőlem: Tanító úr maga sohasem fárad el? De igen, volt a válaszom..., de amint a színész kilép a színpadra, neki ott játszani kell, akármilyen gondok, terhek ráncolják a homlokát..., játszani és játszani a közönségnek... Én is elfáradok, de azt önöknek nem szabad észrevenni, látni, majd ha önök innen hazamennek, akkor én összeesem de azt nem szabad a tanulóknak látni.

Ahogyan visszalapozgatok ezeknek az időknek lapjaira, magam is azon csodálkozom, hogyan volt akkora tettlegességre, kivitelezésre oly nagy erőm, amit, azaz amivel ekkora munkát tudtam kifejteni. Mert arról van szó, amikor este úgy tíz óra tájban hazamentek az öreg diákok, ki-ki a maga fészkébe behúzódva, esetleg vacsorázgatott, elbeszélgetett, mivel ekkor /1960-ban/ még nem volt autóbuszjárat Söpte és Szombathely között, hol volt a szállásom, hová mentem ezekben az éjszakákban? Igen, egy ideig meghúzódtam a volt lakásunkban, annak a konyháján, majd később, amikor innen erőszakkal kicsavarták a kezemből a kulcsot, Török…Gugi Jutka ura. Ugyanis amikor beköltöztünk 1960-ban Szombathelyre, a megüresedett lakást Jutkáéknak utalták ki, és egy szép napon csukva találtam az ajtót, na és ekkor? Hogy tudjam folytatni az esti munkáimat, hiszen a kultúrházi élet is csak estében zajlott le, na amikor olyan előadó volt, aki Szombathelyről jött ki kocsival, azzal társultam és magam is vele jöttem, ez még csak jó volt... Tél volt, hidegben este tíz tájban kinek van kedve kerekezni Szombathelyre, vagy hat Km-re?
Amikor pedig ilyen kecsegtető lehetőség nem volt, akkor a kultúrháznak a kis szobáját béreltem ki szállásra, azaz szereztem egy vaságyat az állami gazdaságtól, takarót is vittem, amikor hazamentek a legények a kultúrházból, akkor kiszellőztettem, ágyat összeállítottam, a kis vaskályhát megetettem szénnel..., és próbáltam álomba hajtani a fejemet. Ez így ment hétfőtől szombatig... Szóval, ki az ma, aki ezt is vállalná, ilyen körülmények közt, elszakadva az otthontól, és termel a szellem gyárában, oktatja a népet, az agyat mentesíteni akarja a butaságnak a rozsdájától, hogy ragyogjon az ősznek a csatornái.
Tényleg, hogyan is bírtam ezt a megpróbáltatást? Édes anyu persze naponta küldte utánam a kalóriát, tudj Isten, akkor ez nekem nem volt teher, legalább is akkora nem, hogy letettem volna a lantot, muzsikáljon más.
Sorolhatnám tovább a hallgatóknak a nevét, Rácz Laci mellett jobbra állnak meg, nevüket már belepte a feledésnek a mohája, de ismerem őket. Többek között ott van a Szabó /volt csendőr/ aki sok magaláztatást kibírt, mert csendőr volt.... Szegény Szabó, hogy a csendőri mundért levetette, állandóan nyomta a lelkét valami, nem tudta megérteni, miért fekély a nemzet szemléletében, egyszerű katona volt, aki abban az időben megtanult fegyelmezettségen át, kötelességét a legnagyobb pontossággal végrehajtotta.
"Csendőr" névnek lett valami megdermedtsége, valami megvetettsége, hiszen 45-ig ők voltak a közbiztonságnak, főleg falun a legnagyobb bázisa a rendszernek.
Az tény, ha a falu végén meglátták a kellő feszes, katonás, kakastollas csendőröket, tiszteletet parancsolt már a személyes árnyékuk is mindenkiben, tudtak rendet tenni a huligánkodóknak galériájában. Szegény János, nem értette meg, miért lett ő most a rendszer kivetettje, leprása, amikor csak épített és sohasem rombolt. Mindig, nagyon nagy tapintattal foglalkoztam vele, neki kijáró tisztelettel beszélgettem el..., de mindig volt benne valami belénevelt gyanú folt... Akit egyszer a kígyó megmart, a gyíktól is fél... Lelki törése volt, őt csak hátrányos helyzetekbe akarjak sodorni, a megvetettek, a kitaszítottaknak a béklyóját érezte a lelkén.
Vele történt a következő estem. Amikor a lánya nyolcadikos volt,

mindenáron hő vágya, hogy a lánya, Ágota, középiskolába kerüljön...
Igen ám, de a kislányban nem volt akkora képesség, főleg szorgalom, aki bírni fogja a középiskolai tantervi követelményeket, amit Jánosnak igyekeztem is megmondani, de a válasz: miért maga is nyomja a csendőr lányát? Nem nyomom, de Ági nem tud megbirkózni a középiskolával…
János mindenáron valahogyan bejutatta a középiskolába a lányát..., hogy-hogy tanult? Erre az apja is ráébredt. Ekkor már igazgató voltam /1966-táján/, félév után vagyunk már, valaki kopog az iroda ajtaján... Lehet... Hát ki lép be?, mint a csendőr, a János, aki egyenesen felém tart, és kézfogáskor kezet akar nekem csókolni? Erre viccesen felkiáltok! János én nem vagyok püspök!!! Mit akar? Ekkor mondja, majd sírva, hát igazgató úr, most már elhiszem, amit mondott, mert az Ági vagy 6-ból bukott el félévkor -ne haragudjon, ha kételkedtem szavaiban. Szomorú, de nem haragszom... Tudtommal Ági azóta valahol eladó lett...
Még meg kell említeni a tanulók sorában Balázs Ferencet is, ekkori kisbírót, irodai altisztet, akiről már úgyis annyit regéltem, azaz regélek, mert örökös tövis módra viselkedett velem szemben, mindig igyekezett a víz alá nyomni, habár sokszor csütörtököt mondott az aljas célzása. Azóta valami érte, egyik kezét elvesztette.. Félkarú lett, szegény pára...
Majd ott díszeleg a felső sorban Horváth Kálmán, akinek a fiát tanítottam később a kámoni iskolában /1974 tájban.... és 1980 nyarán meg tanítottam, mint középiskolást történelemből pótvizsgára/. Kálmán a gázművekhez, került, nagy családfából származott. Mindig nagy tisztelőm volt, ma is.
Na így lassan végigjártam a tablón látottakat, nekem nagyon kedves emlék, és az is marad...még csak annyit, hogy később is tartottam kb. 1966 táján is egy dolgozok iskoláját, azaz szerveztem..., amit nem tudtam már befejezni, mert elkerültem 1977 tájban Söptéről...
De igen is büszke vagyok a munkámra, mert pl. Kiss Zsiga, Svajda Viktor... Hompasz József /későbbi tanácselnök/ folytatták a tanulmányaikat, technikumot is elvégezték..., de a beindítást én adtam nekik meg.
Két éves volt a dolgozók iskolája, az első évben a hetedikről, a második évben a nyolcadikról vizsgáztak. Külön tantervük volt az Általános nappali tagozatokétól, de másképpen is, kellett itt tanítani...
Volt rá eset, hogy behívtam pár nyolcadikos gyereket az esti órára és velük beszélgettem el, pl. Adyról egy-egy verséről. Szájtátva hallgatták a nagyok, az apák..., ha mi ennyit tudnánk?!, volt a felkiáltás.... De arra jó volt a bemutató tanítás, íme ilyen magas a mérce a gyerekeknél, úgy fel kell sorakozni utánuk. Nagyon sokan azért is iratkoztak be az iskolába, mondván, legalább majd tudok segíteni a gyerekemnek, ami igaz is volt. Apa is hetedikes volt meg az apa gyereke is, mily nagyszerű volt e kettős tanulási láz... Iskola lett az otthon is...
Na és a vizsga napok....!!! Mekkora izgalommal, félsszel, remegéssel járt..., hiszen ha már vállalták a tanulást, akkor bizony szégyen volna elbukni....
Úgy emlékszem bukásmentes éveket zártunk mindig, általános öröm, lelkesedés közepette. Azóta sincs senki, aki ezt folytatta volna. Nincs, aki besegítsen a napi gondokba.

/E sorokat írom 1981. november 14-én/
Még mindig az 1960-as eseményeknek a sorát kell szőnöm, habár igyekszem mindjobban kiejteni a kevésbé fontos eseményeket, de így is marad annyi, hogy igazán elég velük megbirkózni.
Ahogyan ismét nézegetem a múltnak feljegyzéseit, főleg időrendbeli történéseit, kell egy állomást beiktatnom, mégis mi volt még 1960-ban a falu életében.
"Az étlapot sem eszik végig, senki sem, csak kiválasztja belőle azt, ami neki tetszik""....
Valahogyan most én is itt tartok, egymásra halmozom a történteknek sokaságát, de mivel magam számára nem volt közömbös, így mégis írok róla valamit.
Csatoltan adom annak a plakátnak a fényképét, amely 1956-ban, több faluban, olvasható volt. "Csiky: Buborékok" című színművének a bemutatása. Ki is lehetett volna más, csak én a földbirtokos, a magam testsúlyával..., így lettem földbirtokos is az életben, de csak mindig vagy két órára, és akkor is csak a színdarabban. Hogyan is lettünk mi "Déryné" unokái? Vlasics Róbert, aki ebben az időben a Járásnál népművelői beosztásban dolgozott, neki jött az a szép ötlete, alakítsunk a járás pedagógusaiból, népművelőiből egy színgárdát, játsszuk el a Buborékok, c. színdarabot. Megszületett a színjátszógárda, nagy szorgalommal próbálgattuk a színdarabot, jó együttessé alakultunk, sokat szórakoztunk a betanulási idő alatt. Vlasics Robi nagyon kedves és jó hangulatú vezető volt. A színdarabnak egyik női szereplője tán ekkor gyújtotta fel benne a szerelemnek lángját, amiből később házasság is lett. Több helyen szerepeltünk, emlékszem Rumban is játszottunk, sokan emlékeztek rám, meg Rábakovácsiból.
Vlasics Robi és felesége közt később valami szakadás állott be... Elváltak, felesége korábban Kámonban tanított, majd egy alkalommal Kanadába utazott és ott rátalált ismét valami partnerre és azóta is ott él.
Robi pedig, az élete rúdját a REMIX üzemének fordította, ott nyert valami vezetői beosztást, számviteli osztályvezető helyettesi munkakörben dolgozik, azóta újra nősült. Mindig nagy szeretettel emlékszik meg rólam, de én is, hiszen csak jó emlékekkel váltunk el egymástól.

Magnó öröme-félelme

Magnó használata, szerepe a tanításban és a szülői értekezleteken.
Talán már írtam valahol a magnónak óriási jelentőségéről, az iskolai tanítás, kulturális forradalmasító szerepéről. Szóval, amikor tudomásomra jutott, hogy Szombathelyen van egy kölcsönző üzlet, ahol magnót is kikölcsönöznek, gyerünk, kiváltottam és hátizsákban, biciklivel szállítottam is már az iskolába.
Leírhatatlan volt a meglepetés a gyerekek arcán, amikor az elsőben visszahallhatták élő hangjukat.
Mire is használtam ezt a bűvös masinát?
Pl. amikor felelt a Jóska, vagy a Marika, akkor előtte volt a mikrofon, és

ahogyan, milyen értelemmel, okosan, vagy butácskán mondta fel a leckét, a magnó ezeket az eseményeket hűen tükrözte vissza. Nincs mellébeszélés, tudtam csak megijedtem, én tanultam, csak elfelejtettem, de maga a tanuló is kontrollálhatta tanulásának pontos realitását.
Ma is meg vannak azok a szalagok, amelyek ezekből az időkből adnak vissza egy-egy jelenetet. pl. énekkar, szavalat, vagy.. pl. egy alkalommal pénz veszett el az egyik fiúnak a zsebéből... Magnóra mondattam el lopásnak a mozzanatait, így amikor a tettes apja bejött hozzám, nekem csak a magnót kellett beindítani, nem kellett semmit sem hozzátenni, sem elvenni. Hatásos volt, a felvételezés. Vagy amikor a tanuló semmi eredményt nem tudott produkálni, s elkezdte: igen nem tanultam..., játszottam egész délután..., szüleim velem nem igen törődnek...., ezek a megnyilvánulások, pl. egy-egy szülői értekezleten találtak telibe....
Persze, hogy vigyázni kellett a felvételekkel, azaz nem szabadott mindig a nagy nyilvánosság előtt lejátszani egy hibát. Szülői értekezletek előtt már érdeklődtek a szülők, lesz magnó?, mert attól nagyon félünk, már akinek volt miért pirulni a gyermeke miatt.
Ekkor már készítettem színes diát, pl. Söptétől Budapestig készítettem vagy száz darab színes dia képet, amihez szöveget írtam, majd megfelelő dalokat adtam, vagy pl. déli harangszót, amikor a Hunyadiról emlékeztünk meg... Kép, szöveg, dal, zene szinkronban -ez ebben az időben még csak gyerek cipőben járó dolog volt /1960/. Csodálatosan élvezték a szülők a gyermekeiknek a kirándulását, maguk a kirándulók önmagukat viszontlátták a felnagyított képen, siker volt ebben az időben, amikor ezt az úttörő munkát végeztem.
Nekem is tetszett ez a munka, ennek a megszervezése, és főleg a kivitelezése, na meg a hallgatóságnak az arcán látni a gyönyörámulatát, egyébként is a színes diák ekkor még teljesen ismeretlenek voltak a nagyközönség előtt, főleg falun, de a városokban sem ismerték fel ennek a nagy nevelői értékét. Ma már más a helyzet, elmennek külföldre, csinálnak vagy száz darab színes diát, idehaza különböző klubokban lejátsszák, kifizetődik a készítőnek a színes dia költsége.
Atomszerű robbanást értem el a magnóval, pl. Savaria felvonulás történelmi kepei nagy siker volt annak idején. Nekem is csak úgy fizetődött ki, ha mások megfizették annak költségét, hiszen ma sem olcsó a fényképezés, akkoriban sem volt igen megengedhető, olcsó szórakozás.
Nagyon sok nevelő nem ismerte fel a magnónak óriási segítőeszközét a tanításban, vagy kényelmetlen volt, nem értette a kezelését, vagy egyáltalán elvetette, nem fogadta be elméje, maradi gondolkodása. Ma is /1980/ nagyon sokszor használom a magnót, de már csak családi eseményeknek a megörökítésére. Egy-egy ünnepélyt, annak a műsorát, a magam beszédét tanulság képen, felvettem a szalagra, élvezték a gyerekek is, saját produktumaikat visszahallhatták.

Ma írok 1981. november 24.-ét. Az Erzsébet napi köszöntések véget értek… Vidáman, hangulatosan, és bensőséges családias hangulatban énekeltünk, zenéltünk, táncoltuk át.