A kenyérnek a becsülete valaha...

Ugyanakkor a szegényebb falusi embereknél, családoknál, aratóknál, summásoknál meg szaporodtak, mint az üregi nyulak... Anyámék is kilencen voltak élő testvérek, mi négyen voltunk, de nem volt ritkaság olyan család is ahol tíz, tizenkettő, tizenhárom gyerek volt a családban. Pl. Rábakovácsiban a Binder családban, szegényes suszter volt, vagy Szelestén Szele György-éknél vagy tizenhárom gyereket szült a Klári néni...
Itt pedig az a szólásmondás járta, sok kéz, sok pénz... A szegényebb családok, amikor házasodtak, nem a vagyon házasodott, igazán a szegény vette el a szegénységet, itt legfeljebb az számított mennyire volt munkára termelésre képes az asszony, vagy a férfi, és ha már izmos kara volt a legénynek, vagy jó kapás, aratókeze volt a lánynak. Tudott napszámba járni, akkor már sikeres volt a házasság, és ezekben a házasságokban legtöbbször már nem a földnek nagysága esküdött örök hűséget, hanem a dolgos ép test, és lélek. Legtöbbször ezeknél a házasságoknál már volt érzelem, szerelem, valóban nagy hűség, egymás megbecsülése. Na most pedig, ha már volt szerelem, akkor könnyelműebbek is voltak a nemzésben, a fogantatásban, hiszen egy-egy gyermek nem viszi el a vagyont, nem ossza meg a holdakat, sőt ha megnövekszik csak besegítője lesz a családi fönntartásnak, libákat, marhákat őriz már kiskorában, majd napszámba jár el uradalmi gazdaságokba, vagy a nagygazdákhoz, így csak besegítő lesz a létfenntartásban, a családi közösségben. Ha ez a szegényebb házaspár jobbat evett, akkor már nemzett, ha éhezett, akkor meg azért nemzett, ha ihatott egy kicsit, akkor jókedvében fabrikáltak meg egy utódot, mindig volt valami ok, arra hogy egymásba beoltsák gyermekáldásnak a termőjét, s ahogyan az évek teltek, úgy szaporodtak évről évre... Bizony ezekben a családokban aztán sokszor aludt a kenyér... nem szabadott az asztalfiában háborgatni, addig, míg az óra mutatója nem érte el a kijelölt számot, amit sokszor oly nagy vággyal, áhítattal figyelte a gyerek, s akkor lett értéke előtte kenyérnek, ha leesett, felvette, megcsókolta.... s mielőtt megszegte volna a jóízű, zamatú kenyeret, késsel keresztet vetett rá az édesanyja, hogy az Isten adjon helyette újat, másikat. Isten teste a kenyér, éltető erőknek a forrása, amit nagyon kell tisztelni és megbecsülni, minden kis morzsája a gyomorba került. Nagy tisztelettel vette körül a gyermekhad a megszegendő kenyeret....

Ünnepnek számított egy friss kenyérnek a megszegése, a friss azt jelentette, hogy már egy hetes, vagy tán kettő is lehet, de friss maradt a pincében, szegetlenül várta az áldásra váró öregkést, amivel elsőbben keresztet rajzolt a kenyér alsó felére. A gyerekhad, pedig nagy áhítattal, sóvárgó szemmel kísérte a ceremóniát, a kenyérnek az utolérhetetlen ízének a reflexiója már nyállal megtöltötte a szánkat, csak nyeltük-nyeltük a nyálunkat, míg végre az édesanya a hasához szorította a négy-öt kilós nagy kerek kenyeret. Nagy áhítattal döfte a kenyérnek felső részébe az öregkést, majd megszegte, levágott belőle vagy fél kilónyit, ezt hívtuk serclinek, magyarul gyürkének és ez volt a legkívánatosabb, a legjobb, mert a piros kenyérhéj valami édes ízt kapott sütés közben, ez az édeskés íz pótolta a mai nyalánkságoknak a tömkelegét, s minden gyerek csak a serclit, gyürkéjét akarta megszerezni. Biz, amelyik családban egyszerre nyolc-tíz darab szelet kenyeret kellett leszelni, ott gyakrabban füstölt a kemence az udvaron, hiszen ekkor nem a boltból vették meg kenyeret, ez luxus lett volna, na meg falun nem is lehetett kenyeret kapni, tán kiflit, vagy zsemlyét, de ez is ritkaság volt és ünnepnek számított egy-egy sós, vagy vajas kifli a családban.
Önellátó volt a család, maga termelte meg a gabonát, búzát, rozst....
Maga őröltette meg a közeli malomban, maga tárolta a lisztet, sokszor több mázsát, s hetenként, vagy kéthetenként maga volt a pék, a sütőmester, aki nagy hozzáértéssel, szakmai tudásával dagasztotta két kezével a nagy sütőteknőben a kenyérnek való masszát. Mindig lelkendezve vártuk a sütésnek napját, mert ekkor készült a finom, sehol sem utánozható remek ízű, ropogós, rendkívüli jóízű nagy kerek lángos, ami a kenyerek bevetése előtt már lejátszódott, mint előszóként annak a meg sütése, s egyben kitöltötte degeszre a gyomrunkat.
Ma, már ismeretlen a családok életében a házikenyér sütése, felszámolták az udvaron lévő kemencéket, helyette vannak a nagy kenyérgyárak... És érdekes, ma is keresik a régi, igazi házi ízű, kenyereket, s valahol valamelyik pékségben felfedeznek valami hasonló technológiával készült kenyereket, akkor bizony nem röstell a városi ember, sorba állni az üzlete előtt, hogy részesüljön ebből a ritkaság számba menő régi ízre emlékeztető mindennapi kenyérből. Tehát ma is igénylik az emberek a régi ízt, de nagyon kevés helyen található meg, csak a gyári üzemi munkának íze marad a kenyérben, ami nem vonzó és nem imádott.

A föld adott tekintélyt a gazdának...

Tehát a mindennapi kenyérellátásban is a paraszti ember, függőségben volt a földtől, annak termésétől, hiszen a föld teremte meg az asztalra valót, hogy pedig ne legyen hiány a mindennapi mannából, szeretni kellett a földet, biztosítani kellet a földnek a termő biológiai kémiai összetételét, amiért bizony sokat kellett izzadni a földművesnek, hogy a föld visszaadja a befektetett, emberi arci verejtékkel megművelt gyümölcsét. A falusi embernek a föld volt bankja, a föld volt az üdülője, a szórakozó helye, a föld volt a barátja, a testvére, csak vele tudott elvegyülni, csak vele tudott napokon át elcsevegni. Pl. amikor kapált naphosszat, vagy amikor a két csálés tehenével szántogatta annak talaját, naphosszat járta a barázdát, fogva az ekeszarvát, a szépen megmunkált földben látta holnapját, csűrének, kamrájának a bőségét.

Kialakult a földimádat, a földszerzésnek vágya, szükséglete. Maga a föld nagysága tudott csak kiegyensúlyozott napi életet biztosítani. Valahogyan eluralkodott a falusi emberekben a mindenképpen, bármi áron is, lemondás, koplalás kulturális élettől való elfordulás, sem mozi, sem színház, sem rádió. -Tehát semmi olyan, ami esetleg a szalmazsák alatt, vagy valahol a szoba rejtett helyén álmot alvó pénzköteg megcsorbulna azért, mert kellene venni egy kerékpárt..., vagy egy jobb ruhát. Nem, ott kellet lapulni, várakozni a pénznek, mint a szülőanyának, hogy csak kilenc hónap után léphet ki a nagyvilágba a szerelemnek édes gyümölcse. Akárhogyan is vágyakozik az anya idő előtt a viszontlátásra, elrejtve isteni törvénynek rejtett ágyasába a kis poronty, várni kell, nem szabad erőszakkal sietetni annak napvilágra való kijutását, valahogyan a z összekuporgatott pénzcsomó is ott székelt, gubbasztott valahol a lakásban, várta-várta azt a pillanatot, amikor földdé válhat valahol a határban. A pénzben is a föld utáni szomjúság, a fold iránti szeretet honolt már a földművelésben, a pénznek az összege határozta meg a előre mekkora, hány öl nagyságú föld, hány aranykoronás hold értéke rejlik a szalmazsák alatt.
Arról nem is akarok beszélni, hogy hányszor lett ebből a nagy lemondásokkal, verejtékezéssel összekuporgatott, naponta átszámolt, megcsókolt, reményekkel megfűszerezett pénzkötegnek még csak WC papír értéke sem, amikor jött a devalváció 1919,vagy 1945, vagy később, teljes elértéktelenedés sújtotta ezt a pénzköteget. Sokan majd megzavarodtak ezen a tragikus eseményen, azért eltették a forgalomból kivont szép értékpapírokat, hátha egykor visszanyerik névértéküket a vásárló piacon...
A föld uralkodott a gazdán és fordítva, a gazda kapta a tekintélyt a földnek nagyságától, annak termelvényeinek a nagyságától. Feltétlen nagy harc folyt a földszerzésre, forradalmak, háborúk lettek a földszerzésnek a vágyából. Imperialista hajlam nemzeteket tüntetett el a föld színéről, testvér-testvérrel folytatott késhegynyi testvérharcot, ha az öröklésnél valami rendellenesség állt elő a földeknek aranykorona, vagy nagysági rendben való eltérés miatt. A föld tette a tulajdonost azzá, amivé vált, a föld java ültette a maga rangbéli trónjára. Ez megnyilvánult a falusi kisgazdától, a hercegi, püspöki, érseki trónig. A föld tette függetlenebbé a közösségben, a föld adta a tekintélyét a társadalomban, a rangsorolásban, a címeknek a különböző variánsai, tisztelt, uram polgár, tekintetes, nagyságos, méltóságos, stb.. Legtöbbször a vagyoni állapotból eredtek ezek a címek, amik egyben társadalmi osztályréteget is alkotott. Nincstelen, proletár, két-három holdas, vagy törpebirtokos, kisgazda, középbirtokos uraság /kb. 4-500 hold erejéig/ majd nagybirtokos, 1000 holdon felüliek, majd a földesurak, ezek a rangok, címzések a földből eredtek, azoknak a nagyságai föld aranykoronájának az összege, vagy a katasztereknek a számadata öltöztette fel a címzéseknek páncélruhájába, ami bizony sokszor támadhatatlan volt a hétköznapiságban.
Pl. a papok, hogy állam lehettek az államban, a hatalomban, főleg abból eredt, hogy minden főpap, érsekségek, püspökségek, hercegprímások, földesurak is voltak.

Egyben függetlenítve voltak az államtól, nem az állami pénzből volt a fizetségük, saját vagyonuk emelte őket méltósági rezidenciába, sőt a falusi papok is átlagban ők voltak azok, akik legtöbb földdel bírtak a falusi nagygazdák mellett a plébániák voltak a legnagyobb parasztok a faluban, amiért is egyben a föld tekintélyt diktált a kisebb gazdasággal bíró falusi földművelők közt. Főleg az uradalmi cselédek, a nincstelen előtt, hiszen a papnak magának voltak cselédei, napszámosai, aratói, s nem volt közömbös, hogy kit mivel bíz meg. Ragaszkodott is a papság a földhöz, mindenkor vasmarokkal védelmezte a magántulajdon szentségét, nem szorult a hívek kegyes adományozására, habár ahhoz is ragaszkodott, kivetett egyházi, adót, na meg a „karcot” ami főleg gabonában volt megszabva, kegyetlenül bevasalta a zselléren, paraszton, a falun. Pl. a Rábakovácsi plébániának száznegyven kataszteri hold földje volt, ebből nyolcvan hold volt a szántó, harminc hold az erdő, a többi rét.... Ennyi földje a faluban sokszor húsz családnak sem volt, vagy a legjobb gazdánál is öt-hatszoros nagyságrendben állott, így a falu leggazdagabb parasztja is tekintélynek vette a plébániának ezt a nagy hozamát. Amiért is meg is süvegelték a papot, és igyekeztek kézcsókkal is kiérdemelni az Isten szolgáját, hogy legyen majd közbenjáró Istennél a lelkének a mennyországba való juttatására, s ezt a pap kellő kegynek vette, sőt elvárta ezt a megtiszteltetést. Lásd Pintér József plébánosnak elrettentő magatartását, amit csak a föld, a plébániának a nagy gazdagsága ruházta fel...
Az egyház ezért is ragaszkodott cölibátus /nőtlenség/ szentségéhez, mert a papok nősülése esetén a papi birtokok nagyságának csökkenéséhez vezethetne, ami egyben tekintélyzsugorodást is maga után vonná.
A föld a szabályozó a népesedési politikában is.... A zsellérek, napszámosok, kubikusok, aratók, a nincstelenek, az agrárproletároknak nem volt mit felosztani, nem mit örökölni a szülőktől, csak a szegénységet, a napi létfenntartási gondot, a nyomort, a lemondást, a nélkülözést bírhatták a szülői házból. A szülőknek sem kellett aggódni, milyen arányban fogy el a birtok az örökösök között, és ebből a szemléletből fakadt a nagycsaládosoknak a sokasága, ezért szaporább volt az a réteg, mert a szülők némi könnyelműség, élvezet mellett a több gyerekben látták az ő jövőjüknek, öregségüknek a nyugdíját, akik besegítenek a kenyérsütésbe, napszámuk, elszegődésük folytán, cselédi viszonyba való kerülésük alapján... Így a gyerek, ezekben a családokban szinte tőkének számított, nem földaprózó örökösnek, a gyerek hasznos befektetés reményében született meg, s sokszor ezekben a családokban melegebb is volt a családi szentély, a közös munka, a kenyérkereseti gond jobban összekovácsolta a szülőt a gyerekkel és fordítva. Jobban megbecsülte ezeknek a családoknak a vakarcsai a csekély kis juttatásokat, az öröm itt nagyobb volt, mint sokszor a gazdagabbaknak a portáján minden kényelmet élvező gyerekkel szemben. Ezekben a családokban egy-egy pogácsa több volt, mint a gazdagoknak a tortája, csokoládéja, itt nagyobb testvértől örökölt ruhadarab jobban megbecsült portéka volt, mint a gazdag gyereken, a drága pénzen megvásárolt irhabunda...

A családban hogyan örökölték a nagyobbaktól a kisebbek a ruhát és a cipőt…

Igen, volt ezekben a családokban öröklés, de úgy hogy a nagyobb testvérről a kisebbre, majd az annál kisebbre akasztódott a kabát, vagy a cipő...

Magam is boldogan viseltem polgári iskolában apám vasúti nagykabátjából átalakított télikabátomat, az igaz hogy előrelátóan késztették el a nagykabátot, mert pár évvel előbbre pislogva nagyobbra méretezték a kabátot, mondván, majd úgyis belenő pár év múlva, így mindig úgy jártam, mintha albérletben hordanám csak a ruháimat, mert hiszen ez nem lehet az enyém. Az enyém volt, csak számítva a növekedésemre, így jó pár évig szolgáljon ez a ködmön. Ugyanígy voltunk a cipővel is, már előre tudtuk, ki mit fog örökölni a nagyobb testvértől, aminek nagyon is örültünk. Az igaz meg is kellett becsülni a ruházatot, mert az volt a szokás, ha netán focizni akartam, csak rongylabdát kell itt érteni, bőrlabda ekkoriban ritka volt, mint a fehér holló, akkor a cipőt le kellett vetni, cipőben sohasem játszhattam. Ezért is volt sokszor a lábam ujja megdagadva, vagy véresen jártam, vagy pl. a jobb lábam kisujja vastagabb a másiknál, mert egy apacsozás alkalmával egy üveg teljesen bevágott és a forradás folytán ma is méretre nagyobb a kelleténél. A ruhát is le kellett vetni... s ezért is lehetett aztán örökölni a ruhadarabokat, mert azokat megkímélt állapotban lehetett csak viselni. Az nagyon nagy ritkaság volt, ha egy családban, pl. voltak négyen különböző korú gyerekek, hogy azok egy időben egyszerre kapjanak új cipőt, vagy felsőruhát... ez szinte nem is létezett, kapott a nagyobbik, és attól örökölték a kisebbek. Így a családba, általában a legnagyobb fiú, vagy lány járt jobban és szebben, ő volt mindig az örökhagyó a kisebbek felé.
Ebben a szellemben nem is volt baj a szaporaság, hiszen öt-hat gyerek jóformán elhordta ugyanazt a ruhadarabot, amit egyszer megvettek a családban. Nem volt Egyiptomi csapás a születés, mert már kész volt a pólyától kezdve a bölcsőig minden az előzően születettektől, csak hordani kellett, kellő tisztelettel. Eldobva ruhát, vagy cipőt, azt aztán nem lehetett, mert amíg a foltra foltot lehetett rakni, addig azt a lábbelit hordani kellett. Ekkoriban a foltozó susztereknek csak ez volt a dolguk, foltot, foltra raktak, vagy talpaltak. Új cipőt tán csak a vőlegénység, vagy a menyasszonyság hozhatott, a vőlegény ruha lett legtöbbször a halottas öltöny is, hiszen kellő tisztelet kijárt a halottnak is és ilyenkor a megbecsült vőlegény ruhában küldték el a siralomvölgyéből az örök dicsfénynek országába, mert hiszen a nagy Úr előtt nem lehet kopottas, rongyos ruhában ítélethozatalra megjelenni.
Volt nagycsalád /pl. Czupi Jancsi-ék, ma vezérigazgató a Latexben/, amikor voltak vagy heten a családban, akkor csak négy pár normálisabb lábbeli volt, akinek el kellett mennie hazulról, persze csak télről van szó, mert nyáron a lábbeli teljes szabadságot kapott, csak mezítláb jártak a falusiak, iskolába, templomba... s ekkor a családi raktári készletből lehetett választani ki melyik csizmában, vagy cipőben akar iskolába menni, s mindig úgy alakult, hogy legtöbbször négy gyerek volt a nagyobb, a kicsinyek az alatt otthon valami nagyon rongyos valamibe takargatták lábukat. Innen jut eszembe, amikor általában József nap után már a cipők nyári álomba merültek télig, a gyerekek mezítláb jöttek az iskolába, oly jó volt, hogy megszűnt a nagy bocskor hangos kopogása, csend honolt a tantermekben.

A 45-ös időket megelőzőleg nagy szentségimádat glóriázta be a földet, mindenben a falusi ember csak a földben látta boldogulását, annak megszerzéséért nagyon sokat kellett neki aszkétikus életet folytatni, csak azért, hogy némiképpen növelni tudja a szántóföldnek a nagyságát.
Kettő-három generációnak a verejtékes küzdelme, izzadmánya gyülemlett fel egy-egy földparcellának a megvásárolása.
Cselédember, meg még álmában sem remélhetett abban, hogy egykor a sajátjában szánthasson, forgassa a magyar humuszt, hogy egykor tehenei, ökrei, főleg lovai legyenek a gazdaságában.
Csak vázlatosan ecseteltem ennek a kornak, ennek az emberi küzdelemnek óriási megfeszültségét a föld iránti vágyódásnak, a történelemben többször lobbant ki a forradalmi láng, a jobbágyi sorsból szabad paraszttá válni, földet a népnek. Hiszen a huszadik században így szoktunk beszélni: a három millió koldus, a három millió földnélküli, aki a máséban verejtékezik, béres, cselédeskedik, csak azért, hogy ha már életet kapott a szülői biológiai aktusból, akkor meg kell szerezni az életfenntartásához a legszükségesebb élet javakat is. Ha már megszületett, akkor joga van élni, legyen joga a szükséges javakat is elbirtokolni az életének szebb és boldogabb elviselésére.
Óriási vagyoni elosztásban éltek nálunk az emberek, ahogyan a természetben a síkságot követi valami kis terephullám, majd egy kis dombocska, majd itt-ott egy nagyobb hegy, majd még nagyobb csúcsok emelkednek az ég felé, ahogyan nincsen a természetben örök síkság, úgy nem volt az emberi társadalomban sem egyenlőség a javak elosztásában. Hogy törpült el az ember egy kis uraság mellett, akinek tán alig volt pár száz hold földje, nem is beszélek a ezreket meghaladó földesurakról, akiknek falvaik voltak hatalmuk alatt, akiknek százak és százak izzadtak, hogy a méltóságos uraknak biztosítsák a földi kényúri, gondtalan teljes mennyországot, amikor naponta két kézzel szórta a magyarföldnek, a magyar Tiborcoknak erőt, verejtéket izzadó munkájuknak a gyümölcsét. A magyar béres, család mindig vetett, de magának sohasem aratott. Ebből a szemléletből kell kiindulnom, amikor kezdett a föld meginogni, kezdett a talaj, mint a lavina kicsúszni a volt nagyuraknak a lába alól, amikor a föld, mint hatalmat adó életszentségtől kell megtalálni attól az életformától, amiben évszázadokig éltek az elődök. Amiben nem láttak semmi ellentétet, hogy ezreknek, millióknak a semmiből kell tengődniük, amikor számukra meg pompázó, henyélő, költekező, here életre predesztinálták magukat, nem vették észre,... ha késik is a fagyos napok miatt a csírázás, ha nem is bújik ki az elvetett magnak a csíralevele, de a mag el van vetve, várni kell az ébresztő re... a mag nem alszik, nem halt meg, csírába, majd szárba, virágba borul, ha eljön az idő. Valahogyan nem ébredtek fel a mi nagyuraink, akik milliókat tartottak gúzsba, háborúba kergették a vitéz nemes harcosainkat, a halál szájába tömködték a harcosainkat, minden faluban ott található, meghaltak a hazáért, azért a hazáért, ami nem is az övüké volt. Mi jutott ebből a hazából neki? Egy cserépnyi föld..., na ugyan aztán osztottak az első világháború után azoknak a vitézi harcosoknak földet, akik életüknek nagy kockáztatása árán hőstettet vittek véghez.

Földet kapnak... Ennek az adománynak a sikeréért aztán tényleg megbokrosodott a magyar huszár, vágta az ellent mint a répát, addig míg nem találta el az ellennek valami léket nyitó harci fegyvere, de az tény, hogy lettek az országban "Vitéz" címmel kitüntetettek, akik vitézi földet is kaptak abban a faluban ahol laktak, hogy mennyi volt a föld, nem merem most állítani, de legalább 5-10 holdnyi terület volt, ami nagyon nagy adomány volt ebben az időben. Így születtek meg a vitézeknek a rendje, akiket Horthy, a volt államfő kardjának érintésével a volt harcost, vitézzé avatta, és a mellére akasztotta a vitézi rendjelet, amit nagy büszkeséggel viselt a tulajdonosa. Így volt Rábakovácsiban vitéz Sütő Ágoston, aki szintén ebben a nagy kiváltságban részesült. Ezek a vitézek halálukig hűséggel szolgálták a kormányzót, maga a kormányzó is vitéz Nagybányai Miklós névre hallgatott.
A földígéret, ahogyan a legutóbbi háborúban is egy-egy ellenséges tanknak a megsemmisítése ötholdnyi földjutalomban részesült. Óriási bátorságot, erőt, kitartást tanúsított a magyar honvéd a harcok folyamán, egy-egy támadás esetén, maga előtt látta a földet, amit majd kap, ha hazatért... Mily boldog lesz a család, ha vitézsége folytán nagyobb lesz a gazdaság, nagyobb lesz az asztaga ganéjtelep, ha legény volt a vitéz, és nincstelen, jobban remélhetett gazdagabb asszonyt melléje.
Az első tűzvonalban, a rohamban, amikor kifent szuronnyal rohamozta meg az ellent a magyar cseléd, a zsellér, a gulyás, az ökörfogatos, az arató, a napszámos magyar, a nagy halálfélelmet elűzte a föld utáni vágyakozásnak a reménysége. Nem figyelte a saját életének az elvesztését, a halálfélelmet eloszlatta a beígért földnek a misztikuma, kisgazda lesz, tehenei lesznek, maga vet, magának arat majd a vitézi földben.
Óriási magnetikus erő rejtőzött a fölszerzés után, hát ki az aki nem szeretné a földi barangolási életét, nyomorát, nincstelenségét, küzdelmét egy szebbre, gazdagabbra átváltani, mindent elkövetett a magyar, hogy a magáéban, a maga földjébe vethesse el az életet adó búzát, a maga tehenének ihassa a tejét, a maga anyadisznójának adhassa el a malacait... és főleg megszabaduljon a cselédi életnek a lakásnyomorától, a közös konyhától, amikor két-három cseléd családnak kellet egy konyhán főzni, amikor a padló sárga, marhaszaros pelyva keverékből állott, hát ki nem feszítette volna meg a harcok riadójában az erejét, hogy földet kaphasson, saját magának lehessen a gazdája, az ura.
Szabó Pál, Veres Péter írók, népi írók, Illyés Gyula, akik, mint zsellérgyerekek futkároztak a cselédi portán, az uraság szérűskertjében, számtalan gondolatban megfogalmazták a volt uradalmi cselédeknek a viszontagságos életszegénységét, sorscsapásait, az irodalom gazdagon vitte színpadra a kérges kezű, gyermekáldásban gazdag szegényt. Amikor egy darab kenyér vándorútra kélt, madárlátta kenyér lett belőle, majd ismét hazakerült, hogy abból vacsorázhasson a család, senki sem merte a másik elől megenni, mert az apának kell meghagyni, aki keresi a mindennapit, ő meg a gyerekének hagyja meg, neki meg nőni kell még.