A megszólításról általában 1945-ig... elszabadult erkölcsi normák...

Most nem akarom a rangsorolásokat is felsorolni, mert úgy emlékszem ezekről már korábban írtam, azért csak röviden jelzem a mi korunkban, tehát kb. 1945-ig bezárólag milyen cím is illette a nőket, azaz a férfiakat.
Na ha nőkről beszélek kettőt kell alapul venni. Háború előtt, a nők, ha csak nem szakmailag szereztek valami oklevelet, tanítónő, tanárnő, ügyvéd, orvos ápolónői szakon, akkor csak a háztartás keretében élték le az életüket, családi környezetben, gyermekei és baráti, rokoni kötelékben.
Na most minek is kellett szólítani elsősorban a lányokat, amíg férjhez nem mentek? A „kisasszony” címzés illette elsősorban, esetleg a lánynevéhez kapcsolva, pl. Erzsike kisasszony... Ezzel kezdődött a bemutatkozás, na esetleg a barátság folytatódott, és tartósnak ítélődött, elmaradt a kisasszony szó, csak maradt a keresztnév, pl. Erzsike.... És ez már magában hordozott egy bensőbb kapcsolatot, de semmi estre sem tettleges sexet..., tán egy csókot a kézre, és igen hosszú ostrom után jöhetett egy kis tapizás, de finoman, és ekkor csattanhatott el egy arc, esetleg egy kölcsönös szájcsók, de borzalmas nagy titoktartás mellett, intim helyen, senkitől nem látható körülmények közt. Ezt a mai két lábon álló fiatalság bambán hallja, de semmire becsüli, mert ma egy ifi, tán az első öt, tíz percben a legnagyobb forgalmas utcán, százak szeme láttára összekapaszkodva, egymásra szegezett hassal, kidüllesztett szemérmi domborulatokkal, nyelvet egymás szájába nyomva, élvezik a nemi érzés legszentebb titkát, de egyben pocsékolják is annak ragyogását, és főleg a szűzi hivatottságát. Ha az én ifjúkoromban a rendőr ilyen páros jelenetet látott volna az utcán, biztosan a rendőri szobában kötött volna ki, szemérem ellenni kihágás címen pénzbeli büntetést kapott volna. Ma pedig, az ember nem tud közlekedni a nyílt utcán, mert összekuszált, egymásba harapdáló párok foglalják el gyalogjárdának a felét. S ki botránkozik meg ma ezen? -pár megvénült öreganyó, na meg minden jó ízlésű magyar, de nem szólhat egy szót sem, mert esetleg ő húzná a rövidebbet, a csókolódzó gusztustalanságot kiváltó szerelmeskedő titántól. Jobb kikerülni és főleg mosolyogni némi kis megvetéssel, te szegény... Nincs benned szemérem?...

Az elmúlt időszaknak a maival, szemben az a furcsasága, hogy amit ma látni úton, útfélen, utcán, ligetekben, nappal és éjjel, ezek a kapcsolatok erkölcsi morált felrúgva aprópénzzé váltották át női értéküket és ez akkoriban elfogadott, tisztességes üzemág volt, s ma úgy érzi az ember azok a kis titkos bordélyházaknak a falai kitárultak, megnőttek az országhatártól országhatárig terjednek. Mert ami csak akkoriban ezekben a bordélyházakban volt csak megengedhető és jó és szépnek mondható, ma bordélyházzá alakult át az utca a park, a magánház, és megszaporodtak benne az örömlányoknak a halmaza. Ahogyan akkoriban csak a bordélyházon belül volt a kielégülésük, tán némi tiszteletet érdemlő karátja a nőnek, fizetés után teljesen a nullára esett, tán mivel ma kisebb áron is el lehet érni a kielégülésig a mai fiatalságnak, tán így lett a mai lányoknak is kisebb varázsuk a legények előtt. Persze, minden alól van kivétel, de zömmel ez jellemző a mai fiatalságra..., sőt amelyik lány igyekszik mettől tovább megtartani érintetlenségét, azt a lányt szinte bojkottálja ez a nemi éhes fiatalság, és nem érték előttük az ilyen erkölcsű magatartást képviselő lány, megvetik, elkerülik, mondván: cipőt is csak próba után veszik meg.

Nagy gond volt, kit hogyan kell megszólítani...

Na aztán már összetettebb az asszonyoknak a megszólítása, címzése, sőt néha igen is nagy gondot adott a szóra nyílónak.
Azokat a nőket, akik diplomát kaptak, legtöbbször a diploma után járó foglalkozása után kapta a megszólítást: tanár úrnő..., mérnök úrnő... Igen ám, sokszor volt rá eset, Vasváron volt egy járásbíró Szép Gyurka bácsi, aki elvette a Pungor tanító úrnőt, aki Csipkereken tanított-nagyon csinos nő volt -na most a Gyurka bácsi már a ranglétrán a méltóságos fokozatot érte el, így a Marcsi a tanítónőt is a méltóságos asszony megszólítást érdemelte ki. Tehát ilyenkor a férjnek kijáró társadalmi rangja alapján a nőt is az illette.
Nagyon sok nő csak a háztartásban tevékenykedett, nem volt végzettsége, oklevele. Ekkor, ha a férjét nagyságos, tekintetes megszólítással kellett megtisztelni, akkor a feleséget is így kellett nevezni. Pl. falun a jegyző urat, vagy a tanító urat tekintetes címzés illette, akkor az asszonyt is ez szerint kellett megszólítani. E rangsorolások már kialakultak a z emberekben, sokszor probléma volt, hogy most minek nevezzem? Nagyságos, méltóságos, kegyelmes..., mert bizony az is baj volt, ha valaki az őrmestert őrnagynak szólította, de feltétlen arcvörösséget váltott ki az őrmesterben, ha valaki csak őrvezetőnek szólította meg.
Rangok a férfiak közt: Urambátyám, /idősebbeket/ bácsi... Ez közömbös megszólítás egy kicsit rideg hangzású..., tisztelt uram...ez felemelő volt ... Tekintetes általában kisebb tisztviselőket illette ez a megszólítás. Nagyságos, pl. a járási főszolgabírókat, tekintetes törvényszék... a bírákat... Méltóságos: katonáéknál az ezredesek megszólítása..., vagy a megyei főispán... Nagyméltóságú: püspökök, főrendiházak tagjait. Kegyelmes: miniszterek.... Őfőméltóságú: maga a kormányzó, pl. Horthy...persze az úr szót mindenkor oda kellett tenni, illeszteni a ranghoz.... Exelenciád: bíborosok, aztán volt még kend, hékás... stb. Nagytiszteletű uram pl. református papok, tiszteletes asszony..., aztán szép volt a Tesasszony, jobb módú parasztasszonyokat szólították így...

Mindig nagy problémát adott a megszólításnak a realitása, a nők között aztán nagyon elcsépelt lett később a nagysága megszólítás, nagysága lett a kofa is, meg a képviselőasszony is, na meg a teljesen ismeretlen néni is, akit éppen valamiért meg kellett szólaltatni.
A mai és főleg a külföldi illemtanban egyszerűbb volt a társalgási mód: asszonyom, uram... Van ugyan a németnek is a nagyságos szóra, knedige Frau...de nagyon ritkán használják ezt a megkülönböztetést, csak mein Frau -asszonyom....
Nagy volt a differenciáltság a felsőbb vezetői körökben, ahogyan már utaltam rá korábban, pl. excelenciás uram megszólítás illette a miniszterelnököt, nagyméltóságú, kegyelmes szóra fordítva, vagy pl. ő eminenciája, ő főmagassága bíbornokok és a katolikus érsekeket illető megszólítás.

Mariska néni kiigazítja a rangot nem ismerő némbert /Rábakovácsiban/

A rangokat hogyan lehetett megszerezni?
Voltak rangok, amik a születéstől kapták, kinek volt a gyermeke. Ha, netán az anya grófi, hercegi sarjadéknak adott életet, akkor már a születés pillanatában a gyermek is méltóságos címet kapta, minden érdem nélkül. Voltak címek, amiket a vagyonnak a nagysága adományozott a földesúrnak, legtöbbször nagyságos címet adományozott, legtöbb uraság nagyságos címet használt, pl. nagyságos uraság Balozsában: nagyságos Förszter uraság... Címeket adott a képzettség is, pl. a tanítók és tanárok a tekintetes címzést illették, később, ha elérték a megfelelő fizetési fokozatot, a VIII-VI fokozatot, akkor már nagyságos cím illette az illetőt. Tehát a születés, a rang, a vagyon háború előtt nagyon is differenciálódtak, amire nagyon kellett ügyelni. Hiszen még a Rábakovácsi plébános megszólítását a szakácsnő kiigazította, a Mariska néni..., ugyanis a Pintér József plébános piros cingulust kapott, deréköv, ami már nagyságos főtisztelendő plébános úr megszólítást vont maga után. Na ha jött olyan ártatlan lélek, aki nem tudta ennek a cingulusnak a ranglétráját és csak így szólt... a plébános úr idehaza van?, akkor a Mariska néni nyomban felkapta a vizet, és hangosan kérdezett, a nagyságos főtisztelendő plébános úr?..., s ekkor döbbent meg a látogató, melléfogott, hiszen nem adta meg a megfelelő rangot az Isten szolgájának, a föld gyarló urának....
Háború előtt ezek a címek és címzések valahogyan beivódtak az emberekbe, mint az itatósba a tinta, nem csináltak belőle problémát, sőt valamiképpen tetszett is a rangbeliségnek a hová tartozósága, élt is vele hol nagy alázattal, hol nagy lelki tusával, de használta és kellő tisztelettel követte meg a megtisztelendőt, akár szóban, akár írásban volt dolga a címzettel.
Katonáknál könnyű volt a megszólítás, mert aki ismerte a rendfokozatokat, már látta a csillagok állásából és főleg annak fényéből és színéből kit minek kell szólítani, csak a cigánynak volt még az őrvezető is nagyságos ezredes úr... A háború, ahogyan elsöpörte a volt társadalomnak a képviselőit, főleg a politikai berkekben uralkodókat, velük együtt sorvadásnak indult a rangsorolás is, egyszerűsödött, sokszor profán helyzetek álltak elő...

Az emberek tudatat nem lehet olyan gyorsan átszervezni, átállítani az újra, mint egy termelő üzemegységnek a gépjeit. A hagyományokat sokszor tiszteletben tartják még akkor is, ha esetleg az nem előny számukra. Pl. Baics báró, aki mindenki szemében a legkisebbtől a legöregebbekig „Méltóságos báró úr” volt és így is szólítgatta mindenki a faluban, mint ahogyan valakit Vargának hívnak, hát az, Varga is marad mindenki szemében. Igen ám, amikor a háború után és főleg a későbbi időkben, amikor mindjobban élesedett a farkas foga, teljes dühvel bevetve minden szocialista erőt annak érdekében, hogy a régi címzéseket egykor és mindörökre, múzeumnak a poros pincéjébe elfektessék.

Diósi, megyei tanács eln. alispán, régen főispán, kiutasítja Baics bárót Szelestéről… kb. 1950 körül lehetett

Egy alkalommal, amikor Szelestén már létezett valami Tsz, a bárónak a volt cselédjei, meg a falunak a gazdáinak egy része már akkor alakítottak egy kis koraszülött Tsz-t, az akkori vezetők mindent elkövettek, hogy orosz módra feltétlen élet képessé kell nevelni a gyenge lábon álló kis közösségeket. Ezért is jött ki egyszer Szombathelyről az akkori főispán, hogy kellő instrukciókkal ellássa a Tsz-t. Amikor megpillant egy embert a közelben lévő parkban, de szokatlan ruhában, tehát nem cselédi uniformisban, a szokott kis lódenkabátkában. Ez az öltözékű ember feltűnik Diósi elvtársnak, és kérdi az emberektől, hogy ki az az ember ott a park szélén? Nyomban válaszoltak vissza a Diósi elvtársnak, hát a „méltóságos báró úr”. Erre a feleletre Diósi, mint a pulyka elvörösödött és ordítja, hát még élnek a méltóságos báró urak?! Na majd intézkedek nyomban... Intézkedett is... Másnap már el kellett hagyni a bárónak a parkját, kastélyát, de a falut is, így került Ölbő községbe, Muth János volt inasához, ott lakott egy szobában.
Az emberek tisztelete nem változott meg, mindenkivel, főleg a báróval nem, aki igazán puritán módra élt és főleg nagyon sokan jó módba kerültek a vagyona után, hiszen ismeretes, hogy mint sokan mások, ő is ládákban elásatta az értékes tárgyait, ezüstjeit, de hogy ki vitte el őket, csak talány maradt, de hogy nagyon soknak jó módja lett háború után, az tény. Rengeteg ezüst holmi került a lakósság kezébe, főleg akik bennfentesek voltak a kincsek elrejtésében.
Na ezek nevetségesek voltak az új urak előtt. Pl. Egy alkalommal a levitézlett Dr. Tulok József volt földbirtokos, volt megyei alispán megy a falujában az utcán Balozsában... Amint megy mendegél, találkozik a volt cselédjével, akik már ekkor a falu párttitkára volt, s párttitkár hangosan köszönt: kezét csókolom.... erre a köszönési formulára a kiküldött elvtárs azonnal számon kéri a községi párttitkártól, ki volt ez az ember? Hát a nagyságos, azaz már méltóságos Dr. Tulok József volt alispán úr, földesúr, akinél én szolgáltam... Na, megszólalt a kiküldött elvtárs. Elzengett pár betanult brossurát a párttitkár felé -hát nem szégyelli magát..., egy férfi-férfinek kezét csókolom-mal köszön, ezeknek a kizsákmányolóknak....stb.. Mentegetődzik a párttitkár... Miért? Nem volt énnekem ez annak idején rossz emberem, megfizetett tisztességesen, házat is tudtam építeni az ő segítségével, most miért ne köszönthetnék neki, mint hajdanában...?
Nem tudtak elszakadni az emberek olyan gyorsan a régitől, mint ahogyan azt sürgették egyesek, sőt mettől jobban sürgették a változást, annál jobban nyomták a féket.

Márk Gyuri, aki körzeti propagandista volt, szintén hűséggel és nagy ügybuzgalommal akarta a párt bizalmát elnyerni, érdemeket szerezni, azaz igyekezett az emberi tudatformálásban újat alkotni, így kerültem én is a szőnyegre.
Ekkoriban, /1956 előtt/ már nagyon sok címzéseket használtak a civil életben, de valahogyan nem fedte a valóságot, mert pl. közröhej számba ment az „elvtárs” megszólítás. Hát röhejnek számított volna, ha pl. egy pap így szólítja meg a járási párttitkárt, hogy „elvtárs”, vagy fordítva: tisztelendő „elvtárs”... Akadt ám ilyen is, ami nagy röhejbe fulladt később. Szóval az elvtárs szó legyen az előírásos megszólítás, úton, útfélen lehetett találkozni ezzel a megszólítással de valahogyan nem fedte egészen hermetikusan a valóságot, valami kilógott belőle. Így aztán az iskolában is probléma lett, na minek kell szólítani a tanítót..., aki ez ideig úr szót kapta a neve mellé. Lett aztán különféle szülemény: bácsi..., pajtás..., nevelő... Főleg fura volt hallani, amikor a tanuló így szólította meg a tanítóját: tanító pajtás.... Jó-jó... A pajtás szó az egymagában kedves, ami azt jelenti, hogy valakivel bizalmas, de nem benső baráti kapcsolatban álló személyről van szó, játszó-szórakozó társ... Ugyanígy: bajtárs megszólítás is... Mindenképpen kerülni kell az „úr” szónak a használatát, habár pl. a gimnáziumi tanárok megmaradtak tanár uraknak, vagy az orvosok doktor uraknak, de sokszor lehetett hallani orvos elvtárs megszólítást.
Valamikor így kezdődött az ABC könyvnek az első szavai: úr, ír... Első helyre került ez a szó még az olvasókönyvben is...ki kell irtani az emberek agyából, nincsen úr...csak volt, de örökre el kell hamvasztani ezt a reakciós csökevényű megszólítást.
Engem nem zavart ez az új áramlat, mindenki annak szólít, aminek akar... és mit tesz Isten, nem változott meg az emberekben a szemlélet, maradtam én mindörökre „tanító úrnak”... Márk Gyurinak nagyon bánthatta a fülét, valaha Tormás pusztai cseléd gyerek volt... Egy napon meglátogat az iskolában, szinte hospitáló megbízatással, mint pártmegbízottnak tán joga volt erre... Németh Bözsi nénivel egyetemben, a Vb. elnökkel, tán kétszer is volt az iskolában, majd párbeszédben kifejti a nézetét: szüntessem meg a megszólításban az úr szót, ne hívjanak engem tanító úrnak.... Ez ellenkezik a párt szellemével, a haladásnak formulájával. Legyek tanító elvtárs....stb.
Nem hatott meg Márk kérő és egyben intő szava, leráztam magamról, mint a birka lerázza magáról a ráhullott esőcseppeket, így szóltam neki:
Kedves elvtárs! Én senkinek sem mondtam, hogy tanító úrnak tituláljanak, de azt sem fogom nekik mondani, hogy nem, ha nem tetszik, és ez demokratikussággal ellenkezik, szíveskedjék a faluban tudatosítani az ön álláspontját. Nem, nem azt nem lehet..., csak én javítgassam ki az emberekben a megszólításnak a demokratikusságát.... Soha, de soha se kellett nekem korrigálni az irántam való tiszteletnek a hangját és tónusát, megszólítását, a falu tudta és érezte az úr szó nem a vagyonom után, a születésem után örökölt hagyaték, a munkámban vagyok ÚR..., és az is maradtam az utolsó napig is a nép előtt.
Márk Gyuri csatát vesztetten távozott el tőlem... még sokáig gerenda volt a

szemükben ez két betű: „úr”... Sőt a járási Veres István, járás VB. elnök, amikor a fényképalbumomat bekérték megtekintésre, mert híre ment annak, hogy fényképekben örökítettem meg az iskolai mozgalmakat, eredményeket, ünnepélyeket. Az albumban ott szerepelt a 25 éves iskolai ünneplésem is, amikor a gyerekek virágokkal köszöntenek és a kép alatt ez a szöveg állott: kedves tanító úr..., és az úr szót a járáson bekarikázták, még ma is látható ez a ceruza karika, amit akkor oly nagy ellenségeskedéssel jelölték meg.
Mint a kiáradt piszkos áradat, amikor elhagyja a kiszabott partját, és zúgva, bőgve tör magának utat, majd nagy sokára mind csendesebb lesz, a moraja meglassul annak árja, majd visszatér a törvényes medrébe megszelídülve, elszenderülve, na ez a névadási áradat is elcsendesedett, főleg 56 utáni években... Majd hivatalos elismerést kapott az úr szó, csak pártgyűléseken kell az elvtárs szót használni, megmaradt a tanító úr, tanár úr, doktor úr..., sőt a párttagokat is nyugodtan lehet urazni, a feleségüket, pedig nagyságos asszonynak titulálni, nincs sértődés, nincsen pártos felháborodás, ugyan elmaradtak a többi címzések fokozatai, egyszerűbb, szebb lett a megszólítás /1970 után /úr, asszonyom.
És ami a legpoénosabb, az a Márk Gyuri, aki valahogyan kikerült a pártbizottságnak a hálójából, valahol a vendéglátó iparban keresi meg a kenyerét, akinek a lányát a Derkovics iskolában, azóta tanítottam is /kb-1975-körül/ a lánya is, na meg a Gyuri is bizony minden zavar nélkül és főleg felháborodás nélkül színtelenül „tanító úrnak” szólított, amitől felmentettem, mert pertuba kerültünk egymással. S amikor említettem neki ezt a tojástáncot, ezt a szivárványkergetést, emlékszel Gyuri, mennyit gyúrtál Söptén annak idején, hogy a faluban tiltsam meg az
„Úr” szónak való használatát?.... Gyuri a maga derűjével, igyekezett már ezeket elfelejteni, azaz igyekezett fátyolt borítani ezekre a túlkapásokra, amiket ő is annak idején meg akart lovagolni, jó pont szerzés érdekében. Így, azóta nyugalomba maradt kettőnk közt a tiszteletnek az érzése.
Még az orosz hadifogolytáborban is minket, a hadifoglyokat az oroszok, főleg a nők „pán” azaz uram jelzővel szólítottak meg, tehát élt bennük is hogy azért nem lehet egy fedél alá vonni az i-gazt és a gaz-t... Igaz és gaz... Nagy különbség a társadalmi áramlásban, folyamatban.
Ma 1981-március 18-án József nap elő estélyén már az egész rangsorolás nevetséges színezetű lett, mert mily fura lenne, ha a mostani megyei párttitkárnak így szólnának: méltóságos elvtárs úr....stb. De fordítva is furán hangzana a ha a püspököt így szólítana meg valaki: kegyelmes püspök elvtárs úr....
Azt nem mondom, hogy a mai megszólítások nem változhatnak idővel, alakulhatnak más és más fogalmazásba, de pillanatnyilag mindenki tudja a másikról, hogy mit mivel titulálja, mert ha csak annyit mond valaki, ha bemegy egy irodába: elvtárs... Már helyre pattintotta a mai érintkezésnek az etikettjét, nem bántott meg senkit sem személyében, még akkor, sem ha az illető nem párttag, elnyeli a szép titulust, de nem kéri ki magának, mert az a hivatalos megszólítás az irodákban, hivatalokban.
A mai fiatalok előtt tán furának hangzik ez a sok szóbeszéd, mert neki ez a világ ismeretlen volt, s amit, nem lát valaki; nem is tudhatja.

Lassan kivégzem az eseményektől duzzadó 1956-os évet is, ami oly nagyon nevezetes dátum marad napjainknak történetében. Emlékszem Vasváron a Zsidóföldi utcában, a sok-sok zsuppos házra, amikben éltek a családok. Magát a házat a gazda sohasem rombolta volna le, de helyette elvégezte a rombolást maga a tűzvész, amikor földig porrá égett a portájának minden zuga. S ekkor a romok eltakarítása után jöhetett az újnak, a szebbnek a felépítménye, ami már modernebb volt a régi földes szobáktól, amely nem bűzlött a dohtól, a barnuló tetőzsuppot szép piros cserép váltotta fel. Kellett egy tűzvésznek lenni, ami elhamvasztotta a ház körüli szennyet, mocskot minden örömével és bánatával, ha könnyezett is a család, amikor recsegett-ropogott a háztető, mert nincs borzalmasabb látvány az ősi elemnek zabolátlanságánál, nem kímél sem bársonyt, sem szalmazsákot, ami útjába kerül, azt hamuvá változtatja.

Annyiszor emlegetett személyi kultusz romlása

Valahogyan ez jut eszembe, amikor most az 1956-os eseményekre gondolok. Akármilyen élményektől volt telített ez a történelmi szakasz, akárhogyan is fordult abban az egyén, a közösségnek a sorsa, akár mosolyt, tapsot vagy fájdalmas könnyeket csalt ki a szemekből, ha tetszett, ha nem, ha rangot adott vagy elrabolta az utolsó emberi méltóságodat, elvette a szabadságodat, akárhogyan bántott a tapsban kipiruló elszegődött hordának hóhérai, Nérói, tetemek felett való mámoros kiáltozásai, minden maradt a régiben. Új nem jöhetett a helyébe, egészen addig, amíg el nem jött a leszámolásnak a pillanata, amikor már odalehetett kiáltani: elég volt, befejeződött.
Igen a történelemben többször ismétlődnek ugyanazok a sorsfordulati percek, amikor jön egy borzalmas forradalmi lelki tűzvész, ami szintén feléget mindent, ami volt, s helyébe igyekszik igazibbat, jobbat, szebbet megteremteni a gyűlölt helyébe. Ha most azt mondom, hogy ha nincsen 56, talán még ma is abban a rettegésben, kiszolgáltatottságban, bizonytalanságban élnénk, mint amiben, a Rákosi évtizedben kellett elszenvedni, kellett jönni a politikai tűzvésznek, még akkor is ha nagy árat kellett érte fizetni, de kellett felégetni ennek az emberi megalázásnak sok-sok meggyalázását. Fel kellett itatni a fájdalmas könnyeket, ahogyan a legnagyobb harcok idején is van egy kihagyás, ami arra való, hogy mindkét fél eltemethesse a maga halottjait. Szóval ez az időszak volt a temetésnek időszaka, amikor a nagy tűzben megtisztul a nemesfém a salakjától, amikor külön válik a tiszta szem az ocsútól.
Arra nem vagyok hivatva, hogy azt méltassam, nem lehetett volna elkerülni 56-nak is az életet kívánó embertelenségét, amikor nem nézve, nem latolgatva kit ér a gyilkos sivító golyó, amikor nagyon is aratott a budapesti utcákon a forradalomnak leszámoló zárszámadási záró értekezlete.
Egy tény, a megtisztultabb agyak cselekvőbb, emberségesebb kezébe került az ország gyeplője, ha kezdetben lassabban is, de a legszebb, emberibb vonásokkal megtöltve vezették az ország szekerét a biztosabb élet felé. A búzaszem is elhal a földben, amikor új életnek, a csíráját szárba és gyökérbe ereszti, hogy helyébe új élet léphessen. Tán így kellett lenni, ennek a történelmi szégyen, személyi kultusznak poshadt világából csak úgy lehetett újabbat kialakítani,

ha az eluralkodott hatalmasokat elsüllyesztik a történelemnek az emésztőcsatornájába, de még a tudatukat is kicserélve, csak ekkor lehetséges volt, a volt könnyek, és fájdalmak helyébe szebbet varázsolni. El kellet söpörni még csírájában is ennek az áramlatnak a fertőzöttségét, gyomtalanítani a közszellemet, a tudatot, ami megnyomorította nemre és állásra, foglalkozásra egyetemben a merő elnyomatást.
Ahogyan jelenteni szokták, elvonult az áradat, a tetőzés megtörtént, már csak apadás várható a folyam áradatában, valahogyan így voltunk a nagy árhullám elsöpört sok-sok téves és ártalmas személyeket, de a tudatot is tisztította tisztább látásra, kezdődött az újnak a kialakítása, és bizony kellett a jó kádár, aki a szétesett hordónak abroncsát ismét helyére tegye, hogy felfogja a hordónak a földvérét, nedűjét, jó kedvet csináló kadarkáját. Még egy ideig tartott ismét a tisztogatásnak munkája, a hálókat ismét kivetették megtévedettek elfogatására, de évek múltán boldog és jóllakott magyarok élhetnek e hazában.
Magában a faluban is minden helyrezökkent, nem volt semmi kirívó tett, ami tán most bosszút érdemelne, ilyen Gergelyecskék csakhamar kikerültek a forgalomból, a suszterek visszakerültek a kaptafához, megindult az ország vérkeringése.